A közmédia győzött, minden magyar veszít – nagyinterjú a Fortepan alapítójával
Visszautasította Papp Dániel, az MTVA vezérigazgatója, hogy bármilyen beszélgetést folytasson a Fortepannal a legnagyobb magyar archívfotó-gyűjtemény nyilvánosságáról. Tamási Miklós, a Fortepan alapítója elmondta: letörölték azokat a fényképeket, amelyekre az MTVA igényt tartott. Abszurd helyzet, hogy közpénzből működő állami intézmények pénzért adják és saját tulajdonukként kezelik a régi fotókat, míg a magánadományokból működő Fortepan közszolgálati feladatot végez, és ingyenesen hozzáférhetővé teszi a múlt vizuális örökségét. Ezért bukkannak elő mindig náluk az újabb rejtőzködő értékek. Interjú.
– Nyert az MTVA?
– Levettük a képeket. Úgy voltam vele, hogy zárjuk le az ügyet, mire ez az interjú megjelenik. Mostantól nincsenek fenn ezek a fényképek a Fortepanon.
– Mekkora veszteség a gyűjteménynek?
– Szerencsére nem nagy veszteség, legalábbis ami a számokat illeti: száznyolcvanezer fotóból áll az archívum, és ebből harminc képet távolítottunk el az MTVA felszólítására. Olyan hatalmas nyereség számukra sem lehet, hiszen az MTI-archívum sokkal nagyobb a miénknél, tizenhárommillió fényképfelvételt tartalmaz. De a sztori elsősorban nem erről a harminc fényképről szól.
– Azért tisztázzuk a dolgot: miért került a Fortepan konfliktusba az MTVA-val?
– Egy picit korábbról kezdeném. Kieselbach Tamás műkereskedő tavaly megkeresett minket azzal az ötlettel, hogy kapcsolatba került Friedmann Endre fotóssal, aki évtizedekig dolgozott az MTI-nél. Friedmann nagyon ismert, karakteres fickó volt, a 20. század második felének fontos magyar fotósa, aki 2018-ban halt meg. Az életműve jelentős részét átadta Kieselbachnak lefűzött kartonra felragasztott kontaktok formájában. A negatívok a munkahelyén, az MTI-nél, mai nevén MTVA-nál maradtak, de a szerző évtizedeken át kontaktmásolatokat kért a saját képeiről és ezeket hazavitte. Kieselbach ígéretet tett Friedmannak, hogy a hagyatékból kiad egy könyvet, és megkeresett minket, hogy a képek egy része a Fortepanra is felkerülhetne. Végigválogattam a Friedmann-anyagot, és a húszezer képkockából beszkenneltünk több mint ötszázat azzal a céllal, hogy Fortepan-tartalom legyen. Volt némi rossz előérzetem, ezért előre megkérdeztem az MTVA-t, nincs-e kifogásuk a publikálás ellen.
– Hadd találjam ki: volt.
– Nagyon határozottan megírták, hogy szó sem lehet róla, azonnal perrel fenyegettek. Nem is jelentettük meg a képeket, nincs egy darab Friedmann-fotó sem a Fortepanon. Idén aztán kaptunk az MTVA jogi osztályától egy hivatalos levelet arról, hogy azonosítottak harmincegy darab olyan képet a Fortepanon, ami a vizsgálatuk szerint az MTVA tulajdona. Azzal a határozott mondattal zárult a levél, hogy amennyiben nem töröljük a képeket, jogi útra terelik az ügyet.
– Noha az MTVA a levél teljes titokban tartását kérte, a Fortepan a Facebookon nyilvánossá tette a konfliktust. Mi volt ennek a célja?
– A felszólítás kicsit barátságtalannak tűnt nekem, hiszen egyébként telefonon, emailen vagy akár személyesen is lehetne beszélgetni, ha van egy ilyen probléma. A levél olvasásától kezdve motoszkált a fejemben, hogy mielőtt bárki bíróságra menne védeni az igazát, vagy nemigazát, érdemes lenne beszélgetni. A szerkesztőségen belül is megvitattuk a kérdést, és eldöntöttük, hogy a pereskedésnek nem lenne értelme, mert a levélben felsorolt, konkrét számmal jelölt harminc kép esetében valószínűleg veszítenénk. Egy fénykép esetén, amit egy magánadományozótól kaptunk, nem láttuk a követelést jogilag megalapozottnak.
– Mi volt a jogalapja ennek az igénynek?
– Döntően kétféle gyűjteményről beszélünk. Az érintett fényképek egyik csoportja a Rádió és Televízió Újság archívumából származik, amit egy szerkesztő mentett ki a Magyar Rádióból még a Bródy Sándor utcai korszakban, és ezen képek esetén az MTVA azzal érvelt, hogy az újság egykori kiadójának ők a jogutódjai. A másik nagyobb csoport Bauer Sándor hagyatékából való, akinek hatezer fotója látható a Fortepanon. A felesége és lánya keresett meg minket a halála után azzal, hogy dolgozzuk föl a hagyatékát, és tegyük a nagyközönség számára hozzáférhetővé.
– Vagyis az MTVA ebben az esetben a szerző családtagjainak kívánságát írta felül?
– Igen, tulajdonképpen ez történt. Bauer Sándorról érdemes tudni, hogy ő volt minden idők talán legfiatalabb MTI-fotósa, 1946-ban, tizenhat évesen kezdett dolgozni az MTI Fotó jogelődjénél, a MAFIRT-nál. A hagyatékában több tízezer negatív volt, amit egy Népszínház utcai mosókonyhából hoztunk el, valamint papírképek is, amiket beszkenneltünk. Az MTVA ugyanarra alapozza a jogigényét ebben az esetben is, mint Friedmannál: mindketten alkalmazottak voltak, így az alkotásaik tulajdonjogával az MTVA rendelkezik.
– A Bauer-hagyaték mekkora részét érinti az MTVA követelése?
– Bauer hozzánk került anyagának java része a Vendéglátás című újságból származik, ami a Belkereskedelmi Minisztérium lapja volt, de dolgozott másoknak is, például a budapesti zsidó hitközségnek. Ezekre a képekre értelemszerűen nem tarthat igényt az MTVA. Húsz képet kellett eltávolítanunk, ami százalékosan nem sok, habár érdekes, korai felvételek voltak.
– Vagyis az MTVA követelése alapvetően jogszerű volt?
– Jogszerű, de annak az eldöntését az olvasókra bíznám, hogy mennyire volt ésszerű. Különösen annak fényében, hogy mi nem erről a harminc képről akartunk velük beszélgetni, hanem annak a páratlan értékű örökségnek a hozzáférhetőségéről, amit az MTVA-archívum jelent.
– Az MTVA azzal érvel, hogy az ő archívumuk is kereshető, megosztható, nem zárják el a fényképeket a nyilvánosságtól.
– Teljesen más logika szerint épül föl a Nemzeti Fotótárnak elkeresztelt archívum, mint a miénk: a digitalizált képek valóban kereshetők, de vízjelezve vannak, és egy fénykép egyszeri közléséért tizenötezer forintot kérnek, kivéve a magáncélú felhasználást. Az utóbbi egy teljesen életszerűtlen kategória, arra vonatkozik, ha valaki kinyomtatná a fotót, és otthon feltenné a szobája falára bekeretezve, vagy a gépén tárolná.
Mi ezzel szemben semmilyen anyagi haszonra nem teszünk szert a képek közléséből, az egyetlen célunk, hogy a 20. századi magyar múlt vizuális dokumentumait megőrizzük, és digitálisan hozzáférhetővé tegyük mindenki számára.
Azt gondoljuk, hogy ez közfeladat, amit egyébként közgyűjtemények, múzeumok végezhetnének el, de akár az MTVA is segíthetné. Az intézmény az egész története során közpénzből működött.
– Egyáltalán miről akart a Fortepan tárgyalni az MTVA-val?
– Az MTVA védelmében érdemes elmondani, hogy a klasszikus sajtóügynökségek az egész világon mind fizetős szolgáltatással működnek. Mi arról kezdeményeztünk volna párbeszédet, hogy ezt a modellt részben meg kellene haladni, és az archívumot úgy kezelni, mintha közgyűjtemény lenne. Nem mintha a hazai múzeumok mind olyan példamutatóan működnének digitalizáció és szabad hozzáférés tekintetében, de ez más kérdés. Mindenesetre az MTVA-nál folyik a legkomolyabb digitalizálás Magyarországon, rendkívül magas színvonalon dolgoznak, és így évente háromszázezer kockát tudnak beszkennelni. Ez azt jelenti, hogy a tervezett teljes archívumi feldolgozás negyven évig fog tartani. Ez egy nagyon ambiciózus vállalkozás, ami kiváló apropó lehetne annak végiggondolására, hogy valójában a magyar államnak vagy a kultúrpolitikának mi a célja ezzel a gyűjteménnyel.
– Együttérzést keltő és kedves, de a szerzői jogot teljes mértékben figyelmen kívül hagyó elképzelés. Idéztem az MTVA nyilvános válaszából: szerintük a korlátlan közzétételre vonatkozó követelőzés egyet jelentene Európa egyik legnagyobb múltú hírügynöksége fotóértékesítési tevékenységének megszüntetésével.
– Nagyon nehéz úgy beszélgetni, hogy jogászi felszólításokat és sajtóközleményeket küldünk egymásnak. Nem mernénk az egész archívum korlátlan közzétételét követelni, vagy a komplett fotóértékesítési tevékenység felszámolását javasolni. Az MTVA szerzői jogra hivatkozása képmutató, mivel minden egykori fotósuk alkalmazottként dolgozott, vagyis a szerzői jogokkal maga az MTVA rendelkezik. Kizárólag döntés kérdése, hogy mire használja ezt a képvagyont. Megtehetné, hogy az évente digitalizált anyag egy százalékát, a történeti vagy művészeti szempontból legértékesebb képeket szabad felhasználású licenc alatt teszi közzé. Mondjuk úgy, a társadalmi felelősségvállalás jegyében. Már ez is háromezer fényképet jelentene évente. Mi erről akartunk volna egy nyilvános beszélgetést, nem a harminc képről.
A javaslatunk tehát ez: legyen egy százalék szabad!
– Mennyibe kerülne ez?
– Egy fillérbe sem kerülne, hiszen rengeteg minden már most is megvan digitálisan. Egy fájl nem kér pénzt, és a Nemzeti Fotótár jelenleg is alkalmas rá, hogy az érdeklődők kiszolgálják magukat, megkeressék az őket érdeklő tartalmakat. Az MTVA ezzel támogathatná a magyar kultúrát, a magyar nyilvánosságot anélkül, hogy jelentősebb veszteség érné. Biztos vagyok benne, hogy az évtizedekkel ezelőtti, történelmi szempontból igazán érdekes fényképek döntő többségét nagyon ritkán veszik meg közlésre. Ha megnézem a Válasz Online cikkeit, többnyire Fortepan-képeket látok illusztrációként, nem régi MTI-fotókat, és ez máshol is így van.
– Mit válaszolt az MTVA?
– Levelet írtam Papp Dániel vezérigazgatónak azzal a kéréssel, hogy üljünk le beszélgetni, és lehetőleg az archívum részéről is legyen jelen egy kolléga. Korábban többször beszéltem ugyanis telefonon az archívum szakmai vezetőjével, és úgy éreztem, hogy nem zárkózna el a közös gondolkodástól. Erre kaptunk egy olyan választ Papp Dánieltől, aminek az az egymondatos üzenete, hogy erről a témáról nem beszélgetni kell, hanem a törvényeket kell betartani.
– Tehát vegyék le a képeket, és nincs mit mondani többet a dologról.
– Igen. Én viszont azt gondolom, hogy harminc kép törlésénél – amit végrehajtottunk – talán lényegesebb, hogy a magyar állam legnagyobb digitalizációs vállalkozásának mi lesz az eredménye, a haszna a közösség számára. Ma már nem pusztán azért digitalizálunk, hogy megőrizzük a felvételeket. A jó múzeumi körülmények között tárolt fénykép nem pusztul el, a negatívok vegyi és biológiai romlása megállítható. Akkor miért digitalizálunk? Szerintem azért, hogy a múltunk dokumentumai láthatóak és akár publikálhatóak legyenek. Hogy egész életművek, többek közt az MTI egykori fotósainak életművei, ne merüljenek feledésbe, megjelenjenek cikkekben, könyvekben, a közösségi média felületein. A Fortepan azért a legnépszerűbb archívum, mert a nagy állami gyűjtemények ennyire nehezen mozdulnak a szabad felhasználás irányába. A legőszintébben mondom, hogy örülnék, ha ezt az előnyünket elveszítenénk.
– Milyen most a Fortepan és a közgyűjtemények viszonya?
– A hátam mögött, ezekben a dobozokban jellemzően fényképek vannak, de nekünk nem az a célunk, hogy múzeumot építsünk. A művészi vagy történeti szempontból értékesebb képeket, hagyatékokat digitalizálás után általában megpróbáljuk átadni egy közgyűjteménynek. Hosszú évekig letéti szerződésünk volt Budapest Főváros Levéltárával, amelynek értelmében mindent átvettek, ma már azonban csak válogatott tartalmat tudunk nekik átadni. Schoch Frigyes hagyatéka, a legnagyobb magyar sztereófotó-anyag, vagy Konok Tamás haditudósító anyaga a Magyar Nemzeti Múzeumba került, az elmúlt év egyik legjelentősebb felfedezésének számító Horváth József operatőr hagyatékát a Nemzeti Filmintézetnek adtuk át. Annyit biztosan állíthatunk, hogy a Fortepan létezése előcsalogatja az ilyen lappangó, rejtőzködő értékeket, amelyek egyébként nem biztos, hogy fennmaradnának.
– Az MTVA-hoz hasonlóan a múzeumok egy része is arra törekszik, hogy pénzért árulja a gyűjteményébe tartozó fényképeket.
– Nagyon sokféle közgyűjtemény van ilyen szempontból, vannak jó példák, közepesen jók és rosszak. Általánosságban úgy látom, hogy a levéltárak sokkal nyitottabbak, mint a múzeumok. Még mindig bevett gyakorlat, hogy csak hosszú levelezés, engedélykérés után lehet hozzájutni a nagy felbontású változathoz, hogy vadonatúj online archívumok csupa vízjelezett fényképpel nyílnak meg. Az egyik legrosszabb példát pont a főváros múzeuma, a Budapest Történeti Múzeum (BTM) mutatja, amelynek online fotótár-katalógusa sincsen, kizárólag a kutatók férhetnek hozzá a várostörténeti szempontból kiemelkedő gyűjteményéhez. Ennél még az MTVA is jobban működik. Az intézmények eltérő hozzáállását jól mutatja a legismertebb magyar városfotós, Klösz György hagyatékának sorsa. Az anyag egyik fele a fővárosi levéltárba került, ezek a képek nálunk is fenn vannak a Fortepanon, szabadon böngészhetők. A másik fele a BTM-be került, ahonnan még Klösz György leszármazottai sem tudják kicsalogatni az egyébként államosítással elvett fotók másolatait.
– A Fortepan nem tud segíteni egy-egy múzeumnak a digitalizálásban?
– Nem nagyon fogadnak el ilyen segítséget. Éveken át hordozott tervünk volt, hogy az egykori Budapesti Városépítési Tervező Vállalat, népszerű nevén BUVÁTI fotóanyagát digitalizáljuk. A Fortepan több ilyen nagy állami építőipari vállalat hagyatékát dolgozta föl, például az UVATERV-ét, a VÁTI-ét és FŐMTERV-ét. Nagyon klassz lenne, ha a negyedik nagy cég, a BUVÁTI is megjelenhetne egy válogatással. Saját forrásból megvalósítottuk volna a BTM-hez került, több tízezer felvétel digitalizálását. Tíz éve nem tudtunk odáig eljutni, hogy a gyűjteményt kezelő osztály azt mondja, hogy üljünk le beszélgetni. Lehet, hogy dolgoztak ezalatt a feldolgozáson, de tény, hogy a BUVÁTI anyagát azóta sem láthatja senki.
– A Fortepant időnként megvádolják azzal, hogy szerzői jogokat sért, mi ebből az igazság?
– Igyekszünk körültekintően eljárni, ahogy a fent említett Friedmann Endre esetében is tettük, ha nem maguktól az élő szerzőktől kapunk fotókat, vagy esetleg már megszűnt vállalatok, újságok archívumát mentjük meg. Elvileg egy lomtalanításon talált, kidobott fénykép valóban lehet jogvédett, hiszen a magyar jogban az alkotó halála után hetven évig érvényesül a szerzői jog. A kérdés csak az, hogy hogyan derítsük ki a szerzőt, ha nem publikáljuk a képet? Szerintem ezzel kapcsolatban a túl sok jogászkodás nem segíti a képek nyilvánosságát. Ötven vagy száz éve készült felvételek esetében már nem érvényesülhet a szerzői jog tényleges célja, hogy az alkotó a képekkel pénzt keressen, és új műveket hozzon létre. A mi tapasztalatunk az, hogy a fotográfusok meg az örökösök általában azt szeretnék, hogy a hagyatékuk éljen tovább publikációkban, kiállításokon, legyen az emberek számára hozzáférhető.
– Elő szokott fordulni, hogy egyszer csak jelentkezik az addig ismeretlen szerző vagy a jogörököse, és azt mondja egy Fortepan-fotóra, hogy ez az enyém?
– Persze. De mindenki tudja, hogy mi nem árulunk pénzért képeket, mint az MTVA vagy egyes múzeumok, nincs bevételünk abból, hogy a fényképet publikáltuk.
– Mondta már valaki ilyen esetben, hogy vegyék le az oldalról a képet?
– Elvétve fordult elő. Jellemzően azt szokták kérni, hogy tüntessük fel a szerzőt. Amit mi örömmel meg is teszünk, hiszen annak örülünk, ha kiderül, ki a fotográfus. Ezért kérjük a felhasználóktól is, hogy ha közölnek egy Fortepan-képet, a szerző vagy az adományozó neve legyen feltüntetve.
– Tehát a szerző valószínűleg a legritkább esetben várná azt mondjuk a múzeumi hagyatékban őrzött képei után, hogy a múzeum pénzért forgalmazza őket.
– Sőt, találkoztunk már olyan szerzővel, akinek a hagyatéka vagy a hagyatéka egy része a Magyar Fotográfiai Múzeumba került Kecskemétre, és azzal keresett meg minket, hogy valahogy próbáljuk meg kihozni onnan az anyagot azért, hogy ingyenesen letölthető legyen a Fortepanon. Nem tudtunk ebben segíteni, mert a Magyar Fotográfiai Múzeum – az MTVA-hoz hasonlóan – úgy gondolkodik a képekről, mint saját tulajdonáról. Amit egyszer bevételeztek, az nem kerülhet ki szabad felhasználással, még akkor sem, ha ezt az eredeti adományozó kéri.
– Mi kellene ahhoz, hogy megváltozzon a múzeumok vagy akár az MTVA hozzáállása?
– Egyszerűen egy kicsit több nagyvonalúság kellene. A legnagyobb történeti fotógyűjteményünknek, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárának egyetlen szabadon letölthető és publikálható fotója sincs. Kapcsolatunk kissé egyoldalú, mi örömmel adunk át komplett hagyatékokat, de tíz év alatt egyetlen fotót sem sikerült szabad hozzáféréssel átvennünk a gyűjteménytől. A legismertebb magyar származású fotográfus, Robert Capa jövőre lesz hetven éve, hogy Vietnámban meghalt. Elképesztő nemzetközi hatása lenne, ha a Nemzeti Múzeum úgy döntene, hogy 2025 január elsejétől, miután szerzői jog már nem terheli a képeket, a gyűjteményükben látható Capa-képek szabad hozzáféréssel publikálhatóak lesznek. A múzeum ezzel egycsapásra a nemzetközi figyelem fókuszába kerülne. A mi sikerünk pont arról szól, hogy azzal leszel igazán népszerű, hogy elengeded a kizárólagos birtoklás vágyát. Ettől lesz több látogatód, kezd el keringeni a neved. El kéne felejteni, amit még mostanában is hallok néha múzeumi kollégáktól, hogy ez a fotó csak nekem van meg, itt van a gépemen, nem válhat közprédává. A legőszintébben sajnálom, hogy nem élik át azt a közfigyelmet, amit mi megkaptunk, hogy emberek jelentkeznek, hozzászólnak, mesélnek képekről, kiderítenek helyszíneket, megfejtenek rejtélyeket.
– Zárjuk ezt a beszélgetést jó sztorival: nemrég felbukkant egy állítólagos József Attila-kép, amit, ha minden igaz, egy hagyatékkal együtt meg is fog kapni a Fortepan, és aztán kiderültek dolgok.
– Vannak a 20. századnak olyan alkotói, akik az életművükkel a csúcsszerzők közé tartoznak, fotón mégis alig láthatóak. József Attila is ilyen, akiről csak pár tucat fénykép maradt fenn. Úgy tűnt, hogy ezek mellé előkerült egy újabb, miután megkeresett minket Harsányi Sulyom László rendező, hogy a nagyapja, Hirsch Hugó az 1934-es Könyvhéten szinte lesifotósként lőtt egy képet a költőről az egyik könyves pavilon előtt. A fotón valóban egy József Attilára emlékeztető férfi látszik, két másik férfi társaságában, és a történet is hihetőnek tűnt. Nyilván nagyon boldogok lettünk volna, ha hozzájutunk egy új József Attila-fotóhoz…
– De Tverdota György irodalomtörténész elrontotta az örömöt, mert megírta, hogy a hasonlóság ellenére a költő életéről szóló források alapján nem valószínű, hogy József Attila az 1934-es Könyvhéten Budapesten lehetett volna.
– És ez fölvetette a gyanút, hogy a családi emlékezet ebben az esetben egy tévedést őrzött meg. Aztán Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész nekifeküdt, és Somfay Örs, az Arcanum digitális archívum egyik fejlesztője segítségével azonosították a fénykép szereplőit. A helyszínről és a jelenetről ugyanis egy korabeli újságban is jelent meg fotó és tudósítás, és ebből világosan kiderült, hogy a fénykép Az Est standjánál készült. A három férfi a Vaszary testvérek, Gábor, az író, akinek akkor jelent meg Monpti című regénye, Vaszary János író és rendező, akit József Attilának néztünk, és Szirmai Rezső, Az Est szerkesztője.
– Micsoda csalódás, egy Vaszary azért nem József Attila.
– Nem, én mégis nagyon örülök ennek a fényképnek és a történetnek is, mert megmutatja, hogy milyen felfedezésekhez segíthet hozzá a digitalizáció, és hogy a nyilvánosság, az összeadódó közösségi tudás mennyire hasznos a tudomány számára. Ez a fotó soha nem került volna a nagyközönség elé, ha nincs a Fortepan, és nem lehetett volna a szereplőit azonosítani, ha nincs az Arcanum. Azóta már láttam az egész albumot Hirsch Hugó hagyatékával, és az derült ki, hogy nagyon jó szemű, tehetséges fotós volt, akiről eddig semmit nem tudtunk. Nem ritka ez a magyar fotográfia történetében. Sajnos nagyon kevés fénykép maradt utána, de az kivétel nélkül mind jó, izgalmas, ritkán fotózott szociális és városi témákkal, válogatni sem kell belőle.
– Ez lesz a következő Fortepan-gyarapodás?
– Igen, Hirsch Hugó képei is felkerülnek hamarosan a Fortepanra, és akkor lesz egy újabb fotónk a Vaszary-testvérekről meg a 34-es Könyvhétről. És nem lett József Attilánk. De aki esetleg otthon további József Attilát sejt, jelentkezzen, mert bármi megtörténhet!
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
