Betonba öntött autokrácia – legnagyobb próbatétele vár Erdoğanra vasárnap
Az erőteljes külföldi hitelezésre, alacsony ipari termelékenységre és építőipari beruházásokra támaszkodó gazdasági modell nyílt rendszerválsága évekkel ezelőtt megkezdődött Törökországban, azonban hosszú idő után valós politikai kihívással is szembe kell néznie az Erdoğan-rezsimnek. A történelmi ellenség kemalista oldal mellé immár csatasorba álltak egykori szövetséges radikális jobboldali szereplők, ahogyan a kurdok is. De leváltható-e Recep Tayyip Erdoğan rendszere választások útján egy választási autokráciában, ahol az állami intézményeket, de a médiát is kézi vezérléssel irányítja az államfő? Ahol börtöncellák ajtajai is gyakran nyílnak meg ellenzéki politikusok, aktivisták, újságírók számára. A Választási földrajz oldalt is szerkesztő, az ELTE Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszékén PhD-hallgató vendégszerzőnk a török valóság mélyére ás – a hazai viszonyokkal való hasonlóság pedig csupán a véletlen műve. Vagy nem. Érdekfeszítő mélyelemzés.
Május 14-én vasárnap törökök tízmilliói járulnak az urnák elé, két különböző szavazócédulával a kezükben. Az egyiken négy elnökjelölt neve és arcképe lesz látható, míg a másikon annak a 25 pártnak a logója, amelyek a parlamenti helyek megszerzéséért versenyeznek. Előbbinek van nagyobb jelentősége, hiszen Recep Tayyip Erdoğan török elnök népszavazással szentesített egy számára kiemelten fontos közjogi változást: 2017 tavaszán, a mindenkori elnök kezébe helyezte a végrehajtó hatalom szinte egészét. Azóta nagyon magabiztosan megnyerte a 2018-as elnökválasztást is (meg sem kellett tartani a második fordulót), azonban az elmúlt években a mozgástere szinte kizárólag tűzoltásra korlátozódott.
Az ország gazdasági állapotát szemlélve mintha az ellenzéken belül is eluralkodott volna a „most vagy soha” hangulat. Ankarában március 6-án, a kora esti órákban olyan szereplők léptek ki kéz a kézben a megjelent újságírok elé, bejelentve közös elnökjelöltjüket és választási szövetségüket, akikről ezt még pár nappal korábban sem lehetett volna elképzelni.
A hat ellenzéki párt közös jelöltje az Atatürk által alapított történelmi szekuláris baloldali párt (CHP – Cumhuriyet Halk Partisi) veterán vezetője, Kemal Kılıçdaroğlu lett. Ha nem is elsőre és nem is könnyedén, beléptek mellé ultranacionalista politikusok is, akik közül egyértelműen Meral Akşener a legnagyobb név. Az ország legismertebb női politikusa Erdoğannal együtt volt tagja a 90-es években az iszlamista Erbakan vezette „Jólét Pártnak” (Refah Partisi), sőt, belügyminisztere is volt az akkori jobboldali kormánynak (Erdoğan ezekben az években már Isztambul főpolgármestere RP-színekben). Az általa most vezetett „Jó Párt” (İyi Parti) 2018-ban közel 10%-os eredményt tudott felmutatni 5 milliós szavazótáborral, így nélkülük aligha lenne meg a többség.
Az ellenzéki pártok közös, 12 pontból álló minimumprogramot is bemutattak március elején, amelynek homlokterében a parlamentarizmus visszaállítása szerepel. Ekkor alig pár héttel voltunk túl a közel 50 ezer halálos áldozatot követelő törökországi földrengésen, amely több mint 2 millió állampolgár lakását tette a földdel egyenlővé egyik napról a másikra. A példa nélküli természeti katasztrófa lehetséges politikai hatásairól csak találgatnak a szakértők, azonban két dolog biztos: az érintett térség az Erdoğan vezette AKP egyik legnagyobb fellegvára, valamint az államfő nyíltan elismerte, hogy nem működött tökéletesen a török állami gépezet ebben a krízis szituációban.
A politikai nyomás már ekkora is elég nagy volt az AKP-n, azonban április végén a mindaddig különutas kurd baloldali HDP is felszólította híveit, hogy támogassák az ellenzék jelöltjét az elnökválasztáson. A bejelentést április 28-án az évek óta börtönben lévő pártvezér, Selahattin Demirtaş tette meg, aki taktikai voksolásra buzdította a kurdokat: listán támogassák a HDP választási szövetségét, mivel a magas bejutási küszöb (7%) miatt a parlamenti többség elérése céljából nem engedhetik meg az Erdoğan-ellenes erők, hogy milliós számban menjenek pocsékba kurd listás szavazatok.
Természetesen Törökországban számos közvéleménykutatás mérte a két esélyes elnökjelölt népszerűségét a márciusi bejelentéseket követően. Eltérés leginkább a Kemal Kılıçdaroğlu számára mért előny mértékében volt, azonban
az elmúlt két hétben a regnáló államfő egyértelműen behozta a „lemaradását” ellenzéki kihívójával szemben. Erdoğan nagyon felpörgette a kampányát.
Országjárást indított és amelyik városba csak beteszi a lábát, sokezres rajongói tömeg várja, ahol rendre vörös virágcsokrokat szórnak az elnöki konvoj elé. Visszatérő motívuma ezeknek a kampányeseményeknek, hogy férfiak és nők, egymástól elkülönített szektorokban várhatják a vezető beszédét. Május 7-én, vasárnap egy isztambuli nagygyűlésen az elnök igyekezett erőt demonstrálva zárni a kampányát, ahová az AKP hálózata az ország minden pontjáról buszokkal szállította a párt támogatóit. A kormánypárti török napilap, a Daily Sabah szerint 1,7 millió ember előtt mondott beszédet Erdoğan, azonban a valóságtól kevésbé elrugaszkodott elemzők szerint is több százezres sokadalom jött össze az ellenzéki vezetésű nagyvárosban. A hatalom tehát egyértelműen fel tudja mutatni a társadalmi támogatást, a kérdés már csak az, hogy a szavazóhelyiségek magányában miket mérlegelnek majd a törökök.
AKP – Az uralkodó új állampárt
Az AKP (Adalet ve Kalkınma Partisi, magyarul Igazság és Fejlődés Pártja), a modernkori török történelem messze legsikeresebb politikai közössége. A jelenlegi államfő fiatalabb politikustársaival az 1990-es évek végén, az akkori iszlamista és nacionalista Jólet Pártjából (Refah Partisi – RP) kilépve gründolták, majd csatlakoztak hozzájuk sokan mások, döntően jobboldali, szélsőjobboldali szervezetektől. Erdoğan hatalmának társadalmi bázisa tehát egyértelműen ebből az ideológiai irányból és a hozzá kapcsolódó választói tömbből építkezik, azonban az már az államfő politikusi tehetségén múlt, hogy ezt jelentősen tudta bővíteni az elmúlt 20 évben. Az AKP mára a legnépszerűbb párttá vált az ország központi, anatóliai térségében, a nagyvárosok munkáskerületeiben, de a népes osztrák, német, francia és holland diaszpórában is megkérdőjelezhetetlen a dominanciája. Erdoğan és az AKP sikere azonban nem kizárólag az autoriter hatalomgyakorlás eszközeinek köszönhető. E fegyverek némelyikéhez bizonyos mértékig elődjeik is nyúltak a 20. század második felében. Az AKP-t kiváló választástechnikai stratégia és a helyi klientúrahálózatra építő paternalista politikai gazdaságtan virtuóz alkalmazása egyszerre segítette ki a bajból választásról választásra. Eddig.
Törökországban 1950-től kezdődően rendeznek demokratikus (teljeskörű és titkos) választásokat, melyen a kemalista (baloldali szekuláris) utódpárt (CHP), illetve valamelyik iszlamista erő váltották egymást a hatalomban, menetrendszerűen megszakítva nagyjából 10 évente jelentkező katonai puccsokkal. A katonai vezetésben mindig is a kemalista irányvonal maradt domináns, így a hadsereg irányából történő intervenciók jellemzően a jobboldali iszlamistákat sújtották (az első szabadon választott miniszterelnököt, Adnan Menderest ki is végezték 1961-ben), de az 1980-as puccsot követően már minden addigi pártot betiltottak.
A török választási földrajz is komoly átalakuláson ment keresztül ezekben az években. A CHP az 1950-es években éppen azokban az elmaradottabb anatóliai térségekben volt erős, amelyek ma az AKP fellegvárai. Ennek hátterében az áll, hogy az egykori állampárt klientúrahálózata az ország gazdasági és közlekedési perifériáin (ami jelen esetben az ország középső és keleti régióit jelenti) tudott tovább érintetlen maradni. Mivel ekkoriban még nem élesedtek ki az ideológiai élek a pártok akkori kampányaiban, a CHP sokáig megélt ebből az adottságából. Az 1960-as puccsot követően tisztán arányos (listás) választási rendszert vezettek be, ami támogatólag hatott a kisebb (elsősorban iszlamista és kurd) pártokra: az évtized végére már ideológiai törésvonalak mentén kezdtek politizálni a török pártok.
A CHP az 1970-es évekre nyugatias szociáldemokrata párttá vált: munkavállalói érdekképviselet, társadalmi igazságosság és szekularizáció képezték programjuk főbb pillérjeit, miközben továbbra is erős állami szerepvállalás mellett szálltak síkra. A fordulat végrehajtásában kulcsszerepet vállalt a párt akkori vezetője és legfőbb ideológusa, Bülen Ecevit, akit pont Erdoğan tudott kitenni a hatalomból 2002-ben, és akinek a nevéhez még az 1974-es ciprusi török partraszállást is köti a helyi történelmi emlékezet. A CHP támogatottsága az 1973-as és 1977-es választásoktól kezdődően veszi fel azt a térszerkezetet, amely máig meghatározza a török baloldali progresszió mozgásterét:
a kemalisták fellegvárai a nyugati tengerparti sáv nagyvárosai (Izmir) és a Márvány-tenger partjának ipari központjai (Bursa) lettek. Ezzel párhuzamosan a jobboldali iszlamista pártok az ország központi részeit hódították meg.
A kurd pártok (amennyiben épp nem voltak betiltva) pedig a kurd kisebbség elhelyezkedéséhez illeszkedően, dél-keleten ágyazódnak be.
A török választásföldrajz átalakulásának megértéséhez nem elég nyugtázni, amit a kor jelentős társadalomtudósai (pl. Ronald Inglehart) „posztmateriális fordulatként” írnak le a hetvenes évek végén. Magyarán, hogy a baloldali pártok elkezdenek absztraktabb társadalmi kérdéseket felvállalni, ezzel fokozatosan meghódítva az iskolázottabb választói rétegeket. A török sajátosságokat is érdemes megemlíteni: 1950-ben Törökország 21 milliós állam volt, városokban mindössze a lakosság 19%-a élt, 1980-ra viszont az ország összlakossága úgy nő 45 milliósra, hogy nagyon jelentős kivándorlás is sújtja a törököket, azonban ekkorra már a városi népesség aránya 44%-ra emelkedik.
Abszolút számban kifejezve: 30 év alatt megsokszorozódik a (nyugati) városok lakossága, méghozzá a külvárosi negyedek spontán beépítésével, melynek következtében hatalmas nyomornegyedek jönnek létre. Ankarában az 1970-es évek végére a városi lakosság kétharmada (!) élt ilyen, mindenfajta központi szabályozás nélkül létrejövő városrészben. A kemalisták éppen ezért szociális ígéretekkel és lakhatási programokkal terelték maguk mellé ezeket a választói csoportokat. Utóbbi tanulságait Erdoğan is felismerte főpolgármesterként az 1990-es évek derekán, így aligha véletlen, hogy az AKP társadalompolitikájának egyik központi eleme, a lakáspolitika erősen centralizált.
Az 1980-as években, a sokadik katonai puccsot követően új köntösben, de újra iszlamista és kemalista pártok versenyeztek egymással. Ebben a korban egy fontos politikus lépett színre, aki sokak szerint Erdoğan egyik gazdasági és politikai előfutára. Turgut Özal egy jobboldali iszlamista párt vezetőjeként került hatalomra 1983-ban, azonban előéletét tekintve technokrata figura volt, aki rövid ideig a Világbanknál is dolgozott az Egyesült Államokban. Jelentős piaci liberalizációt hajtott végre, élvezte a nyugati pénzügyi elitek aktív támogatását és bizalmát, mindeközben ideológiailag konzervatív irányt vitt. Gazdasági téren szakított a korábbi importhelyettesítő iparágakra fókuszáló stratégiákkal és az ország exportképességének növelését tartotta fő célkitűzésének. Több egymást követő választáson is győzedelmeskedett (1983 és 1989 között miniszterelnök, majd 1993-ig elnök), azonban 1993 tavaszán szívrohamban meghalt. Halálának körülményeit a mai napig titkok és legendák övezik. 2012-ben Erdoğan parancsára exhumálták: ekkor a hivatalos jelentés szerint különböző mérgeket találtak földi maradványaiban.
Az 1980-as években Törökország gazdasága nagyot lépett előre, amit már ekkor is nemzetközi valutában történő eladósodás és az építőipar kiemelt szerepe kísért (például ekkor épült fel az Atatürk-gát az Eufráteszen), de az úgynevezett iszlám bankok megnyitását követően kkv-k és magánemberek is hitelhez juthattak. Az Özal vezette iszlamista koalíció szintén Anatóliában tudott domináns maradni, ahogyan a 1990-es években az Erbakan-féle párt sem kimondottan a nagyvárosokból építkezett (Erdoğan például 1994-ben 25%-os eredménnyel tudott nyerni Isztambulban).
A 2002-es választás és az azt követő időszak mérföldkő Erdoğan életében, mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben. Az 1999-es földrengések és a 2001-es válság után teljesen összeomlott az akkori pártok támogatottsága, és köszönhetően az ekkor még 10%-os bejutási küszöbnek, egyetlen korábbi párt sem kapott mandátumot a törvényhozásban.
Erdoğan és társai 2001-ben bontottak zászlót AKP néven, és rögtön be is húzták a mandátumok pontosan kétharmadát, a listás voksok 34%-ával. Rajtuk kívül csak a kemalista CHP tudott bejutni, akikre az „őfelsége ellenzéke” nem túl sok jóval kecsegtető szerepe várhatott.
Erdoğan pontosan tudta, hogy politikai kihívás nem az intézményesült parlamenti ellenzék irányából fog érkezni. Történelmi tapasztalatok okán sokkal inkább volt oka tartani a nyíltan kemalista hadseregtől és állami intézményektől (pl. Alkotmánybíróság, Vádhatóság) vagy az ezekben az években még nem pacifikált nemzeti burzsoáziától, akik a korábbi évtizedekben építették ki politikai befolyásukat. Éppen ezért egyetlen járható út kínálkozott számára: elmélyíteni az együttműködést a nyugati szövetségi rendszerekkel, a legszalonképesebb török politikai alternatíva képének felmutatásával. Nekilátott a pénzügyi rendszer Özal által a 80-as években megkezdett liberalizációjához, valamint 2002 és 2004 között egy sor olyan törvényt vert át a parlamenten, ami a közbeszerzések és a minisztériumi költések átláthatóságát, a török központi bank függetlenségét kívánta előmozdítani. Ez mind összhangban volt azokkal az ajánlásokkal, amelyeket a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank, vagy az Európai Unió fogalmazott meg Törökország számára a 2000-es évek elején, és amelyek egy részét, még az AKP előtt, a Kemal Derviş (a Világbank korábbi alelnöke) vezette gazdasági tárca indított el.
Erdoğan első ciklusa idején sikeresen felépítette a Nyugat-barát, országa leendő EU-tagsága iránt elkötelezett politikus képét. Privatizációs programba kezdett, számos új nyugati gazdasági szereplő jelent meg Törökországban. A Berlinben kutató török közgazdász, Ümit Akcay szerint Erdoğan neoliberális gazdasági programjának egyik fontos pillére, hogy lefelé szeretné megnyerni az árversenyt: 2003-ban módosította a munkatörvénykönyvet, rugalmas túlóraszabályokat alkalmazva és egy sor olyan mechanizmussal kiegészítve, ami a munkavállalók közös érdekérvényesítési lehetőségeit csorbította. Azt, hogy „fáradozásai” nem voltak hiábavalók, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szakszervezeti tagság 2001-es 30%-os aránya 2015-re 6%-a esett vissza.
A hatalom sejthette, hogy az alacsonyan tartott bérek mellett fel kell tudnia mutatni a gondoskodó kormányzat képét is, elkerülvén szavazótáborának jelentősebb roncsolódását. Erdoğan két fő csapásirány mentén indult el, ami végül az alacsonyabb társadalmi státuszú török választók szívéig vezette:
- kiszélesítette az egészségügyi ellátás rendszerét;
- direkt pénztranszferekkel kezdett élni, amelyek a legszegényebb török állampolgárokat célozták és olyan feltételekhez voltak kötve, mint a kedvezményezett családok gyermekeinek rendszeres iskolalátogatása, vagy a kötelező egészségügyi szűrővizsgálatokon történő megjelenés.
Akcay szerint az ilyen módon állami támogatásban részesültek száma 2011-ben már 10 millió fő volt. Ami miatt utóbbit mégsem lehet klasszikus jóléti intézkedésként kezelni: a szervezet, mely a jogosultságok felől dönt, intézményileg közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatal alá van rendelve.
A jóléti kifizetéseket nem normatív alapon folyósítják – és ezzel rá is tapintottunk az AKP-rendszer fontos alappillérére. Az állami segítségnyújtás sosem mint jog, hanem mint a hatalom által gyakorolt kegy jelenik meg a törökök mindennapi közgondolkodásában,
amit közvetlenül Erdoğan, vagy az AKP helyi erős embere gyakorol. Itt fontos egy pillanatra megállni, mert ennek a kormányzati intézkedésnek az AKP szemszögéből konkrét választáslogisztikai vonatkozásai is vannak. A párt szavazóbázisának magja az iszlamista mozgalomból verbuválódott, akik földrajzilag is egy jól körülhatárolható térségben (belső- és Kelet-Anatólia) élnek. Számos kutatás kiemeli, hogy az AKP választási eredményei erős térbeli folytonosságot mutatnak a korábbi iszlamista pártokéval, azonban az idő előrehaladtával az AKP térben diffúz módon terjeszkedett mindig a szomszédos provinciák választóit hódítva meg, választásról-választásra. Ennek a diffúz stratégiának központi eleme volt a közvetlen pénztranszfer és más olyan állami infrastruktúrafejlesztések, amelyek mindig a szoros választási eredményt hozó térségekben koncentrálódtak. Az AKP amint ki tudta építeni helyi aktivista hálózatát (nem függetlenül az állami transzferektől), mozgatni tudta őket a szomszédos provinciákban, így a párt utcai jelenléte, a door-to-door kampány hatékonysága hamar felülmúlta más pártokét.
A harmadik intézkedés a török pénzpiac liberalizációjából fakad: jelentősen megkönnyítették a KKV-szektor és a magánemberek hitelhez jutását, ami döntően külföldi devizában történt, magyarán a rezsim a nyomott béreken élő törökök növekvő fogyasztását a pénzpiacról tudta előteremteni. A hitelezés kapcsán azonban később két olyan mozzanat volt a globális pénzügyi rendszerekben, ami megkérdőjelezte ezt a stratégiát. Az USA központi bankja (FED), tanulva a 2008-as válságból, jelentősen visszaszorította a tőkekiáramlást. Sokkal kevesebb lett a pénz a török bankrendszerben. A másik drasztikus változás a 2016 júliusi puccskísérletet követően történt. A legnagyobb hitelminősítők leértékelték Törökországot, a török líra szabadesésbe kezdett, jelentős gazdasági problémákat idézve elő a kormány számára.
A 2017-es népszavazást megelőző hónapokban a kormány kénytelen volt 30 ezer török KKV-nak pénzügyi mentőövet dobni, elkerülvén azok fizetésképtelenségét, valamint bátorította az ország bankrendszerét a további lakossági hitelezésre, ami 2016-ra már kifulladni látszott.
Erdoğan 2018-ban magabiztosan megnyerte az elnökválasztást, de parlamenti többséget már csak az ultrakonzervatív MHP-vel együtt tudott szerezni. Gazdasági értelemben ugyanakkor nem látszik kiút Törökország számára – függetlenül attól, ki nyeri a vasárnapi választásokat.
Az autoriter fordulat
2006-2007-től kezdődően Erdoğan úgy érezhette, nyeregben van és a kemalista elit (vagy ahogy ő hívja; „a régi Törökország”, a „fehér törökök”) már nem lesz képes kikezdeni a hatalmát. Ezért 180 fokos fordulatot véve elkezdte visszanyesni az addig viszonylag autonóm módon működő intézmények jogköreit. A korábban az AKP által hozott átláthatósági törvények alól egyre több állami intézmény kap feloldozást, ilyen például az állami ingatlanberuházásokért felelős szerv, a TOKI. Eleinte a kivétel csak a lakóingatlanok építésére vonatkozott, de 2011-től már mindenfajta építkezés (stadion, kikötő, színház stb.), nyilvános elszámolási mentességet kap, a TOKI-t pedig ugyanezzel a lendülettel közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatal alá helyezik. A TOKI-n keresztül tehát a központi végrehajtó hatalom alá rendelte az ország lakáspolitikájának egészét, ami megint csak fontos eszköze volt az alsóbb társadalmi rétegek megnyerésének, nem beszélve a földrengés utáni lakhatási válságról az ország déli részein.
2007-ben érkezett is a várt támadás: az akkori Alkotmánybíróság megpróbálta bezáratni az AKP-t arra hivatkozva, hogy az antiszekuláris tevékenységet folytat (ami ellentétes az ország atatürki alkotmányával). Általános pánik lett úrrá az AKP-n belül, több politikusuk el is hagyta az országot, mielőtt a török hadsereg rájuk törné lakásuk ajtaját. Ekkor még nem volt közvetlen államfőválasztás Törökországban, így az AKP a párt második emberét, Abdullah Gül-t jelölte, akinek a feleségéről kiderítette a taláros testület, hogy fejét sállal (törökül basortusu-val) elfedve jár, megteremtve ezzel a politikai támadás akkori jogalapját. Erdoğan ekkor is a népszavazás intézményéhez fordult és megváltoztatta az ország választási rendszerét: közvetlen államfőválasztást vezetett be. Az Alkotmánybírósággal pedig egy 2010-es referendum alkalmával számolt le végérvényesen. Az egykori kemalista elit ezen próbálkozásai a mából visszatekintve persze elkeseredett utóvédharcoknak tűnnek, azonban rendkívüli módon radikalizálták az AKP vezetését, amely a 2010-es évekre immáron a nyílt politikai elnyomás eszközeitől sem riadt vissza, amit tovább fokozott a sikertelen és máig tisztázatlan hátterű 2016-os puccskísérlet.
A jelenlegi török gazdasági szerkezetet sokszor élesen bíráló világhírű török közgazdász, Daron Acemoğlu (Massachusetts Institute of Technology – MIT) megfogalmazása szerint Erdoğan és így Törökország az alacsony minőségű iparágak által elért gazdasági fejlettség kelepcéjében vergődik most már évtizedes viszonylatban. A kezdeti években komoly eredményeket tudott felmutatni a rezsim a gazdaság modernizációja terén, hiszen nagyon alacsony fejlettségi bázisról indult (2002-ben még 7 millió ember dolgozott az agráriumban). Később azonban, ahogy folyamatosan megszállta az AKP a hatalmi ágakat és folyamatos kivételeket tett a maga alkotta gazdaságirányítási törvények alól, egyre átláthatatlanabbak lettek a közbeszerzések, egyre kevésbé képes versenyképesen működni az állam, amely végül alacsony termelékenységű iparágakba fektet. Ahogy a Törökországban évekig élő és kutató Karas Dávid (CEU) fogalmazott egy vele készült interjúban:
amikor egy állam nem képes kreatívan befektetni, hajlamossá válik az infrastrukturális megalomániára. Ez történt ebben az esetben is.
Az építőipar mára az Erdoğan-kampány egyik vezérmotívuma. Az általa az elmúlt 20 évben felépített hidak, alagutak, stadionok, repülőterek képezik közösségimédia-kampányának központi elemét.
Az építőipar azonban éppen a lakossági kereslet visszaesése miatt szintén problémákkal néz szembe az elmúlt években, így ahogy szintén Karas kiemeli, nem ritka, hogy az állami megrendeléseken felhizlalt nagyvállalkozók olyan afrikai országokban próbálnak szerencsét, mint Líbia, Szudán vagy Nigéria. Hazánkban is jelen van ez a vállalkozói kör Adnan Polat személyében, aki azonban régebbi motoros annál, hogy tipikus AKP-s oligarchát láthassunk benne.
KONKLÚZIÓ
A vasárnapi választás esélyese Erdoğan és az általa vezetett AKP. A fent leírt hatalmi struktúrában gazdasági és politikai mechanizmusok összetett folyamatai képezik a hatalom tartópilléreit. Már a demokratikus intézményrendszer tiszteletének látszatát sem igen kell fenntartania a rezsimnek. Nyílt elnyomás van. Ahogyan az ország 20. századi történelme mutatja:
egy-egy társadalmilag jobban beágyazott hatalmi struktúra, amilyen a mostani is, a legritkább esetben bukott meg annak parlamenti ellenzéke által.
Sokkal inkább volt jellemző, hogy valamilyen külső tényező (hadsereg, gazdasági összeomlás, vagy a kettő együtt) késztette távozásra az addig domináns uralkodó pártot.
A most egységesen fellépő ellenzék valóban új fejlemény a modern török politikatörténetben, tesztelésére azonban csak a 2019-es helyhatósági választások alkalmával nyílt mód. Akkor rögtön sikerült is kiütni az AKP-t Isztambulból és Ankaraból, holott provinciális szinten magabiztosan hozta ezt a két várost Erdoğan pártja 2018-ban. A rekordmagas (igen, még a magyarországinál is jelentősen magasabb) infláció komoly próbatétel elé állítja Erdoğan-t, azonban Törökország nem versengő többpártrendszer, éppen ezért sokkal inkább érdemes úgy tekinteni erre a valóban történelmi jelentőségű választásra, mint a gazdaságilag nyílt rendszerválságba jutott autoriter rezsim fontos erőpróbájára.
Az AKP-rezsim az elmúlt húsz évben nem a gazdaság modernizálásán, intézményrendszerének átláthatóságán, a magas hozzáadott értéket képviselő iparágak támogatásán dolgozott, Törökországban még a neoliberális paradigma is a politika szolgálóleánya: az állampolgárok számára ilyen-olyan módon nyújtott állami transzferek is a pártépítés eszközeiként jelennek meg. Erdoğan mint politikus, mint államfőjelölt, rendszeresen képes túlszárnyalni saját pártjának listás eredményeit, éppen ezért jelenleg nehezen képzelhető el, hogy megbukjon. Az pedig, hogy ez már az első fordulóban megtörténjen… Az valóságos szenzáció lenne. Az ellenzék vezető erejét adó kemalista baloldal most már évtizedes viszonylatban nem tud a hatalom közelébe férni. A halkszavú, kissé tanárbácsis habitusú Kemal Kılıçdaroğlu három választást is elveszített a CHP élén, ugyanakkor mivel alevita származású, talán ő az egyetlen, akinek szabad gyökei vannak a kurd kisebbség irányába. Akik vasárnap királycsinálókká is válhatnak. Azaz válhatnának, ha Törökországban érvényben lennének még a demokratikus játékszabályok.
Nyitókép: Adem ALTAN / AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
