Bezzeg Japán? A valóságban ilyen a szigetország oktatási rendszere
A magyar oktatás körüli mai, zaklatott lelkiállapotban gyakorta hozzák fel követendő példaként a japán oktatási rendszert újságcikkek, közösségi oldalakon megosztott posztok, amelyek többnyire ideálisnak festik le a kelet-ázsiai modellt. Kíváncsiak voltunk, mi igaz ezekből az információkból, így felkerestük a téma avatott szakértőjét, Dr. Győri János oktatáskutatót, az ELTE Pedagógiai Pszichológia Kar Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézetének egyetemi tanárát, aki meglepő tényekkel árnyalta a képet. Mi rejlik a tanárok tisztelete mögött Japánban? Uniformizál vagy felemel az egyenruha? Mi az a hikikomori? Interjúnkban lebontjuk a sztereotípiákat.
– Mielőtt belemennénk a részletekbe, árulja el, tényleg olyan jó a japán oktatási rendszer, mint ahogy hírlik?
– Természetesen semmilyen olyan társadalmi és oktatási rendszer nincs, amelynek ne lennének hibái, mindent összevetve azonban azt mondhatom, hogy a japán valóban egy nagyon jól működő oktatási rendszer.
– Milyen szempontból olyan jó? A teljesítmény, a gyerekek boldogsága vagy a tanárok presztízse szempontjából?
– A teljesítmény szempontjából tudjuk, hogy jól működik, mert az – legalábbis bizonyos elemeiben – mérhető. A diákok boldogsága szempontjából is sokkal-sokkal jobb, mint ahogy azt a hétköznapi sztereotípiák alapján sokan gondolják. A kérdése azt sugallja, hogy a magas teljesítmény és a boldogság szükségképp ellentétben vannak egymással. Biztos létezik olyan ország, ahol a kettő szembeállítható, de a kelet-ázsiai oktatásban általában, és azon belül a japán oktatásban a magas teljesítmény örömforrást is jelent. Igaz, hogy ez egy megosztott öröm, mert a magas teljesítményt elérő tanuló szétosztja ennek dicsőségét a környezetében.
– Világszerte tanárhiány van. Japánban is?
– Érezhető a visszaesés, de ott ez abban nyilvánul meg, hogy Japánban már csak két és félszeres a túljelentkezés a tanári pozíciókra. Ez most Magyarország felől nézve, ahol súlyos tanárhiány van, kicsit megmosolyogtatón hangzik, de ha összehasonlítjuk azzal, hogy tíz évvel ezelőtt még tizenkét, sőt a csúcson tizenötszörös volt a túljelentkezés Japánban a tanári állásokra, akkor azért érzékelhető a jelentős visszaesés.
– Miért jó Japánban tanárnak lenni?
– Először is azért, mert mindent összevetve a mai napig magas a tanári pálya presztízse. Ennek megvan a történelmi, filozófiai, társadalomtörténeti hagyománya, ami még a 19. század előttről eredeztethető. A konfuciánus társadalmi hagyományok miatt már akkor magas volt az oktatás megbecsültsége. A szamurájok magasan iskolázottak, filozófiában, költészetben, és persze harci tudományokban, matematikában is jártasak voltak, és a köznép iskolázottsága is magasabb volt, mint az európai társadalmakban. A feudalizmusból kilábaló, modernizálódó Japánban a tanárok egy része ebből az eleve megbecsült társadalmi rétegből került ki. De
azért is jó Japánban tanárként dolgozni, mert ott sokkal kevesebb gondot okoz a diákok motiválása. A tanár tisztelete, az oktatás értéke minden változással együtt a mai napig is adottnak vehető.
Ez persze nem jelenti, hogy minden gyerek minden japán iskolában motivált a tanulásra, de összehasonlítva őket a nyugati, európai, amerikai diákokkal, jelentős különbséget látunk a hozzáállásukban. A tanulás Japánban sokkal kevésbé megkérdőjelezett érték, ezért a tanár munkája is könnyebb. Persze a pálya népszerűségéhez az is hozzájárul, hogy gondosan kidolgozott tananyagból dolgoznak, hogy nagyon erős az együttműködés a pedagógusok között, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, hogy a japán tanári fizetés mindig elegendő volt ahhoz, hogy stabil középosztálybeli életet lehessen belőle élni.
– A japán tanárokat övező tiszteletet a laikusok olyan közhelyesnek tűnő megfogalmazásokkal magyarázzák, hogy a társadalmuk tisztában van azzal, hogy rajtuk múlik az ország jövője. Van ilyen filozófia a pedagógusok megbecsültsége mögött?
– Japánban és a többi konfuciánus hagyományú országban, Kínában, Szingapúrban, Koreában, Vietnamban és más, magas gazdasági teljesítményű kelet-ázsiai országokban is jelen van ez a gondolat. Lehet, hogy ez néha csak szólam, ám amikor egy társadalom komolyan veszi, az erőt ad, és ténylegesen megalapozza az oktatás működését. Ők tényleg úgy gondolják, hogy a tanárokon múlik a társadalom jövője, és ezért az ő munkájuk nagyon fontos.
– Akkor miért választják mégis egyre kevesebben ezt a pályát?
– Egy ilyen változásnak természetesen mindig sok és sokféle oka van. Többek között azért csökken a tanári pálya vonzereje manapság, mert Japánban a tanárok közalkalmazotti jogviszonya azt jelenti, hogy napi 8-10 órát bent kell lenniük a munkahelyen, szombaton és vasárnap is, amikor különböző klubfoglalkozásokat vezetnek. Ezen most nagy erőkkel próbálnak változtatni, éppen annak érdekében, hogy megállítsák a tanári pálya népszerűségének csökkenését. Ezeket a hétvégi jelenléteket ma már sok férfi tanár sem vállalja szívesen, mondván, így nem tudnak a családdal lenni; a nők esetében pedig ez még problematikusabb. A hosszú munkanapok miatt az életük látszólag jelentősen különbözik egy magyarországi tanár életmódjától, holott egy magyarországi tanár sem kevesebbet dolgozik, csak rövidebb időt tölt bent az iskolában. Mindemellett a modern japán oktatás kezdete, tehát a 19. század közepe óta bizonyos ideológiai feszültségek is jelen vannak a japán oktatáspolitikában és az oktatási gyakorlatban. Élesen szemben áll egymással egy nemzetitradíció-fókuszú, hagyományosabb-merevebb elképzelésekkel rendelkező és egy nyitottabb, rugalmasabb – magyar terminussal: egy konzervatív és egy liberálisabb – ideológiai és pedagógiai irányvonal. Attól függően, hogy éppen melyik párt kerül hatalomra, az iskolákban hol egyik, hol másik kerekedik felül, és ez több mint 150 éve zajlik így.
– Ez jól értelmezhető magyarként is.
– Van azonban valami, amiben jelentősen különbözik a japán és a magyarországi gyakorlat: akármelyik oldal nyer, pártoktól és ideológiáktól függetlenül két dolgot mindegyik feltétlenül garantál: nem erodálja az oktatás, a tanítás és a tanárok értékét a társadalom szemében, és nem vezet be gyors, kipróbálatlan, a tantermi munkát mélyen érintő oktatási reformokat. Az ilyen típusváltások a japán oktatásban jellemzően igen lassan zajlanak, nagyon-nagyon gondos előkészítő munka és hosszas egyeztetések után kerülnek a változtatások a tanrendbe, a tantermi gyakorlatba. Először átgondolják és megvitatják, majd kipróbálják, ellenőrzik, ismét megvitatják az adott fejlesztési tervet. Néha ez talán túl lassú folyamat is – viszont stabilitást és egyfajta szakmai biztonságot ad az oktatásnak, az abban érdekelt valamennyi szereplőnek.
– Az oktatásban bevezetett változtatásokat megelőző gondos egyeztetések hogyan, kik között zajlanak? Milyen a tanárok érdekképviselete Japánban?
– Pedagógiai kérdésekről oktatási szervezetekkel, kutatóintézetekkel, kutatókkal, szakemberekkel, praktizáló tanárokkal, iskolákkal, iskolavezetőkkel egyeztet az adott kormány. Mivel általában pár száz iskolában tesztelik is az adott újítást, a tanárok és az igazgatók visszajelzése sokat nyom a latba a döntések meghozatalakor.
– Sokban különbözik az oktatás szerkezete a magyarétól?
– A magyar rendszerhez hasonlóan ott is 16 éves korig kötelező iskolába járni. Viszont Japánban addig lényegében nincs lemorzsolódás, és a többség azután is tanul. Ott hat év elemi iskolát követ három év alsó középiskola és három év felső középiskola. Utána jön két év főiskola, vagy négy-hat év egyetem. Ez azt jelenti, hogy az iskoláskor kezdetén van egy kilencéves periódus, amikor minden japán gyerek általános iskolába jár, többnyire helyben, mert tudják, hogy mindenhol ugyanazt az oktatási színvonalat kapják. Tehát
társadalmi helyzettől függetlenül a gyerekek kilenc éven keresztül azonosan magas színvonalon tudnak fejlődni, és ez a hátrányos helyzetű gyerekeknek jelentős esélyt jelent a felzárkózásra.
Ebben az életkorban gyakorlatilag nincs oktatási szelekció. Úgy vélem, hogy Magyarországon a sok évtizedes erőfeszítés, a 8 évfolyamos általános iskola ellenére sem sikerült ezt a fajta esélyegyenlőséget megteremteni. Nem annyira köztudott, hogy amellett, hogy jó eredményeket érnek el a japán gyerekek a PISA teszteken, a nagyon alacsony teljesítménytartományba tartozó, leszakadó diákok aránya is nagyon kicsi náluk, a kettő együtt pedig – a magas teljesítményűek nagy, az alacsony teljesítményűek kis aránya – nagyon fontos mutató az oktatás minőségét és eredményességét illetően.
– Utána viszont nagy szórás következik, igaz?
– A kilencedik év után van egy nagyon szelektív vizsga, amely életre szóló fordulatot hozhat az életükben, mert ezen múlik, melyik felső középiskolában folytathatják a tanulást, ami pedig nagyon nem mindegy, hiszen ettől függően növekszik vagy csökken az esélyük arra, hogy jó egyetemre kerüljenek be és így később jól fizetett állásuk legyen. Ez egy nagyon lényeges pont az életükben, és aránylag korán következik be. A rendszer elég merev, és bár sokféle életút van Japánban is, lehet valaki például médiasztár kiváló felső-középiskolai végzettség nélkül is, ezen a ponton nagyon erősen szétszórják a gyerekeket képesség és teljesítmény szerint. Míg tehát az alsó kilenc évben az iskolák színvonala nagyon egyenletes és a tanulói populáció heterogén egy-egy oktatási intézményen belül, addig a felső három évben az iskolai populáció az egyes intézményeken belül rendkívül homogén, viszont az iskolák közötti különbségek nagyok.
– Miben különböznek a japán iskolás gyerekek hétköznapjai a magyar gyerekekétől?
– A tanév egy régi kelet-ázsiai hagyomány szerint áprilisban kezdődik és trimeszterekre osztják. Rövidebb a nyári szünet, több tanítási nap van egy évben, mint az európai és az amerikai iskolákban általában. A tanítás reggel fél kilenckor kezdődik, sok helyen az iskolai himnusz eléneklésével. A hét elején a tanár és a diákok megbeszélik az arra a hétre kitűzött oktatási és fegyelmi célokat, amiket el akarnak érni. Az iskolai órákat délután klubfoglalkozások követik, amik lehetnek elméleti és gyakorlati jellegűek is a matematikai klubtól a hangszeres zenélésig vagy sportfoglalkozásig. Ezt követően a diákok életkoruktól és attól függően, mennyire vannak a felvételi vizsgához közeli periódusban, nagyon sokféle magánoktatási szolgáltatást vesznek igénybe. Vannak levelező vagy internetes oktatási formák és privát kiegészítő délutáni iskolák, amelyek felkészítik a gyerekeket a vizsgákra és az oktatási rendszerben való továbbhaladásra. Ez azt jelenti, hogy viszonylag későn érnek haza esténként. Sokan úgy tartják, hogy emiatt stresszesek, fáradtak a diákok.
– A túlhajtott gyerekek miatt bírálják is nyugaton a japán oktatási rendszert. Japánban mit gondolnak erről?
– A bírálatok egy részét a japán közvélemény és az oktatáspolitika is osztja. Szerintük is többet kellene aludniuk, pihenniük a japán diákoknak, akiknek megítélésük szerint sok nehéz vizsgájuk túl korai életszakaszra esik. Az utóbbi időben próbáltak is csökkenteni a terheiken más konfuciánus hagyományú országokhoz, például Kínához hasonlóan. A vizsgálatok alapján leszűrt tapasztalat azonban az, hogy Japánban kevesebb a pszichés tünet, az erőteljesen deviáns viselkedés, mint például az Egyesült Államokban. És ha megkérdezzük a gyerekek véleményét minderről, nagyon magas arányban azt válaszolják, hogy ők szeretnek iskolába járni, tanulni, a társaikkal együtt lenni. Örülnek annak, hogy akár délután is együtt lehetnek a többiekkel, fontosnak tartják a tanulást, és így biztosabbak lehetnek abban, hogy jó eredménnyel fognak vizsgázni és továbbjutni.
Tehát – szemben a nyugati sztereotípiákkal, és a japán társadalomban is meg-megjelenő aggodalmakkal – a japán diákok nagy része nem éli meg szenvedésként ezt a fajta leterheltséget, és többnyire nem úgy tekintenek erre a gyakorlatra, mint ami mellett elvész a gyerekkoruk.
Hozzá kell tenni, hogy a gyerekek általában azt gondolják természetesnek, ahogyan ők élnek; és mivel a kelet-ázsiai társadalmakban a gyerekek ilyenféle oktatási kulturális térben nőnek föl, ezért számukra ez a természetes. De ez visszafelé is igaz. Amikor például francia dokumentumfilmesek megmutatták a francia gyerekeknek, hogy a kelet-ázsiai diákok délutánonként kiegészítő iskolában ülnek és este kilencig-tízig tanulnak, a francia gyerekek azt kérdezték: és mikor élnek? Amikor pedig a kelet-ázsiai gyerekeknek mutatták meg, ahogy a francia gyerekek délután kettőkor hazamennek, játszanak, fociznak, akkor a kelet-ázsiai gyerekek értetlenkedtek: hogy herdálhatják el így az időt, ami alatt tanulhatnának is? Szóval nagyon erősen hatnak ránk a kulturális minták, amelyekben élünk.
– Ha igazak a nyugati sztereotípiák és több a szorongó gyerek Japánban, az öngyilkosságok száma is magasabb kell, hogy legyen. Mi a helyzet ezen a téren?
– 2021-es UNESCO adatok szerint a japán és a kelet-ázsiai társadalmakban semmivel nem több az öngyilkosságok száma, mint a nyugati társadalmakban, egyáltalán nem jellemzőbb a mentális betegségek jelenléte, és semmivel nem több a depressziósok száma. A kábítószerhasználat meg sem közelíti az európai és az amerikai diákok szintjét, ahogy az alkoholfogyasztás vagy más komolyabb deviancia sem. A valós kép azonban ennél összetettebb. Van például egy speciálisan japán, pszichiátriainak számító tünetkép, a hikikomori, ami még a környező országokra, Koreára vagy Kínára, Vietnamra, Szingapúrra, Malajziára sem jellemző, a nyugati kultúrákról nem is beszélve.
– Mi az a hikikomori?
– A hikikomori egy olyan viselkedésmód neve, amikor a gyerekek egyik napról a másikra szociális izolációba vonulnak, a szobájukba zárkóznak és nem mennek többé iskolába. Ez lényegében a felnőtt élet japán verziójának, a japán oktatásnak és a családmodellnek, a szülők által közvetített értékeknek a szélsőséges visszautasítása. Nagyon kemény, komoly, szomorú családi történetek vannak emögött a harc mögött, amit tulajdonképpen a szüleik generációjával és a teljesítményorientált japán társadalommal szemben vívnak a hikikomori viselkedésmódot követő gyerekek. Egy időben egy hazai doktori hallgatómmal együtt sokat foglalkoztunk azzal, hogy mit kezd ezzel a problémával a japán társadalom és oktatásügy, és azt kell mondanom, hogy olyan széleskörű társadalmi igyekezet irányul a probléma megoldására, ami számunkra is példaértékű lehetne.
– Azaz?
– Ha a hikikomori jelenség megjelenik egy családban, először meglátogatja a gyereket az osztályfőnöke. Aztán megpróbál beszélni vele, a szülőkkel, a családdal az iskolaigazgató. Ha a gyerek őt is visszautasítja, akkor megkérdezik, hogy melyik tanárral lenne hajlandó beszélni és elküldik hozzá azt, akit választott. Mennek hozzá a szülői munkaközösségtől is. A probléma súlyosságát is mutatja, hogy japán szülők a hikikomori-gyerekek számára megengedőbb iskolákat hoztak létre, amelyeken keresztül megpróbálják visszavezetni őket az oktatás világába és így a társadalomba is. Pszichiáter, pszichológus is segíti ezt a folyamatot. A szakemberek keresik a jelenség megoldását, miközben a különböző kommunikációs csatornákon is beszélgetések, viták zajlanak a jelenség okairól és lehetséges megoldásmódjairól. Ettől a nagyon széles, sokelemű társadalmi igyekezettől még nem szűnt meg a jelenség, és nagyon sok gyereknél nem használnak ezek a próbálkozások, érzésem szerint a japánoké mégis összehasonlíthatatlanul reaktívabb viselkedésmód, mint amit én személyesen Magyarországon oktatási problémák esetében tapasztalok.
– Mi lehet a kiváltó oka a hikikomorinak?
– Általában bullying, azaz iskolai bántalmazás és a félelem a felnőttkori teljesítménykényszertől.
– Sokakat érint?
– Igen, de a statisztikák szerint a japán gyerekek mentális állapota ezeket az eseteket is beleszámítva kedvezőbb, mint a nyugati gyerekeké. És még egy fontos tudnivaló: lehet, hogy a kommunikációt, a társasági életet, olykor az evést időszakosan visszautasítják ezek a hikikomori-gyerekek, de a legtöbbjüknél nem szűnik meg az a terv, hogy idővel olyan pozíciót töltsenek majd be a társadalomban, amihez magas tanulmányi eredmény kell. Egyszóval még ők is gondolnak az egyetemre, készülnek rá; a tanulás mint érték sok esetben még náluk is megmarad. Csupán az intézményi körülményeket utasítják vissza.
– Említette, hogy a diákok a sikert nem érzik sajátjuknak, inkább a környezetüknek tudják be. Mi a helyzet a kudarcokkal?
– Valóban minden kelet-ázsiai országra jellemző, hogy egy kiváló felvételit a szülőknek, a nagyszülőknek, dédszülőknek, az iskolának, a tanároknak és a társadalomnak, az országnak tulajdonítanak. Élő hagyomány, hogy a diákok a nemzetükért is tanulnak. A kudarcot viszont pont fordítva, kizárólag a saját hibájukként könyvelik el, mivel abból indulnak ki, hogy a környezetük mindent megtett a sikerért. Abból a koncepcióból indulnak ki, hogy munkával mindent el lehet érni és minden csak szorgalom, gambaru kérdése. Ismereteim szerint
nincs is kifejezésük arra, hogy pikkel rájuk a tanár, és náluk nemigen fogalmazódik meg olyasmi sem, hogy a családi körülmények miatt ne tudnának jól teljesíteni. Ha ilyen történik, azért kizárólag magukat okolják.
Ez azt jelenti, hogy a kelet-ázsiai diákok két dologtól félnek igazán: attól, hogy szégyent hoznak a környezetükre, és attól, hogy kirekesztik őket az osztálytársak, barátok köréből.
– Az együvé tartozást az iskolában legszembeötlőbben az egyenruha testesíti meg. Ezt a fajta uniformizálást sem élik meg rabságként?
– Nézze, én iskolaköpenyben nőttem föl, és olyan tanárként kezdtem dolgozni 1980-ban, akinek kötelező volt köpenyt hordania. De a köpeny és az egyenruha között lényegi a különbség. A köpeny nem egy magas társadalmi státuszt kifejező ruha, inkább védőfelszerelésre hasonlít, míg az egyenruha mindig elegáns és magas társadalmi státuszt is jelöl. Főleg az alsó és a felső középiskolás korosztály visel egyenruhát Japánban, és ezek a gyerekek gyakran nagyon elegánsan néznek ki benne. De azért nem kell félteni a gyerekeket ott sem! Ha kiteszik a lábukat az iskolából, a lányok rögtön lejjebb tolják a zoknit, följebb húzzák a szoknyát, a fiúk kijjebb gombolják az inget és egy-egy ilyen pici igazítás egy olyan rendszerben, ahol szigorú rend van, sokkal látványosabb és már önmagában felszabadítóan hat.
– Igaz, hogy az iskolát minden nap a diákok takarítják és hogy az osztályteremben együtt esznek a gyerekek a tanárukkal?
– Igaz. Az ételt a gyerekek osztják, a tanár bent ül a kicsiknél a tanteremben, és ott eszik a kis diákokkal. A covid alatt a korábbiaknál is hevesebb vita alakult ki arról, hogy ez helyes-e így, de ennek a hagyománynak olyan erős pedagógiai és etikai háttere van, hogy végül nem változtattak rajta, a mai napig így van. A pedagógiai értéke annak, hogy ezekre nincs személyzet, az, hogy a gyerekek megtanulják: az étel és a tisztaság nem ajándék, hanem az ő felelősségük. Meg kell érte dolgozni.
– Van olyasmi, ami érzékletesen demonstrálja az ő gondolkodásuk és a miénk közötti alapvető különbséget?
– Japánban négyféle írásrendszert használnak: hiraganát, katakanát, kandzsit és latin betűket. Egy gyereknek körülbelül 1200-1500 írásjelet kell megtanulnia. A kandzsikat, azaz a kínai írásjelek egyszerűsített formáját nem lehet gyakorlás nélkül megtanulni. Ez azt jelenti, hogy szokásos esetben egy japán kisgyerek napi fél, egy órán át gyakorolja az írást. Ráadásul nemcsak az első tizenkét évben, de még egyetemista korukban is tanulják a kandzsikat. Ehhez figyelem kell, szorgalom és rendkívül nagy monotóniatűrés, ami így igencsak felértékelődik a szemükben, hiszen anélkül a kultúra alapja, az írás-olvasás képessége veszne el. A monotóniatűrés tehát fontos, a kultúra lényegéhez tartozó különbség a japán és a nyugati társadalmak között.
– Van olyan tantárgy, amit a japán gyerekek tanulnak és a mieink nem?
– Igen. Jó tíz-tizenöt éve van a japán iskolákban egy úgynevezett szabad témaválasztású óra. Ez azt jelenti, hogy az iskola kidolgozhatja, hogy ezeken az órákon miről tanuljanak a diákok. Többnyire valami olyan dolgot választanak, ami a helyi életmódbeli vagy kulturális hagyományokhoz kapcsolódik. Ilyen lehetőséget a magyar oktatás rendszerszerűen soha nem kínált fel. Miközben az oktatás viszonylag centralizált, a tananyag szigorúan előírt Japánban, a benyomásom az, hogy az oktatási intézmények, az egyes tanárok munkájában mégis több szabadság van, mint a mai magyar oktatásban.
– Ezek szerint van autonómiája a tanároknak és az iskoláknak is?
– A japán oktatásra vonatkozó tudományos közlemények is kiemelik, hogy bár a rendszer szigorúbban szabályozott, mint az európai és az amerikai oktatásügy általában, de a tanári szabadság ezzel együtt is nagy.
– Japánban frontális oktatás van? Egyáltalán: hogy zajlik egy tanóra ott?
– Attól függ, hogy milyen korú gyerekekről van szó. A felső középiskolában nagyon gyakori, hogy a tanár beszél és a diákok csak némán ülnek és jegyzetelnek. De főleg az első kilenc évben törekszenek arra is, hogy behozzák a projektoktatást és a kreatív, önálló tanulásra késztető oktatást. A konstruktivista oktatásban a gyerek maga építi föl a tanulás céljait és bizonyos szempontból a tartalmait is, és ennek egyes jelei ma már a japán oktatásban is megtalálhatók.
– Azok alapján, amiket eddig elmesélt, a japán iskolarendszer erősen uniformizál. Vannak elfojtások, amelyek látványosan kiütköznek később a felnőtt életben?
– Harminc éve, bármikor beszélek a japán oktatásról, mindig megkapom, hogy kis kadétok, egyforma, fegyelmezett és uniformizált gyerekek ülnek a japán iskolákban. Ezzel szemben még nem láttam olyan nyugati kutatót, aki ha betehette a lábát egy japán elemi iskolába, ne döbbent volna meg, milyen melegen laza a hangulat és a kommunikáció az osztályteremben. Persze a tisztelet kifejezésére szolgáló tradíciók jelen vannak. Az óra elején a diákok fölállnak és meghajolnak a tanár felé, az óra végén ugyanígy megköszönik, hogy megosztotta velük a tudását. És amikor a tanár azt mondja, hogy vedd elő a tankönyvet és nyisd ki a 27. oldalnál, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az összes gyerek előveszi a tankönyvét, és ugyanabban a szögben tartva kinyitja a 27. oldalon. De
ez nem militarizmus, hanem az a finom, laza áramlás, amivel az egész társadalmuk működik. Ez egy fegyelmezett kultúra, a szónak jó és kevésbé jó értelmében is, ami azt jelenti, hogy az átlagtól eltérni nehéz, kihívás.
Konfliktusok természetesen, mint minden társadalomban, ott is vannak, de ezeket nagyon ritkán vállalják nyíltan. Szigorú kontroll alatt zajlik a kommunikáció, ami nagy erőfeszítést is igényel. Elfojtásokat inkább e téren látok és tapasztalok is. Előfordul, hogy japán tanár kollégák olyan dolgokat panaszolnak el nekem, amelyekről biztosan tudom, hogy saját kollégáiknak – egyszerűen a kulturális hagyományok miatt – soha nem mondanának el, vagy semmiképp nem úgy, mint ahogy azt a velem való kommunikációjuk során teszik.
– Az világos, hogy többet tanulnak, de többet is tudnak a japán gyerekek, mint a magyarok?
– Igen. Nemcsak a standard PISA tesztfeladatokban teljesítenek jobban a japánok, a koreaiak, a kínaiak és a többi kelet-ázsiai ország diákjai, de a kreatív feladatoktól a problémamegoldó gondolkodásig lényegében minden feladattípusban felülmúlják a nyugatiakat. Tehát ki merem jelenteni, hogy jobban képzettek, többet tudnak, mint mi, és ez hosszútávon jelentős társadalmi eltérésekhez vezethet. Mindazonáltal, bár Japánban számos magas színvonalú egyetem van, a legkiemelkedőbb amerikai egyetemekkel összehasonlítva is versenyképes tudást biztosító japán egyetem csak kevés.
– A japán kollégái is ugyanilyen képet festenének az oktatási rendszerükről?
– Ha megkérdez egy japánt, hogy reális képet festettem-e az ottani iskolarendszerről, biztos lehet benne, hogy ő sokkal több negatívumot mondana el róla. De túl azon, hogy nyilván ebben is sok valós elem lenne, azért figyelembe kell venni, hogy Japánban helytelen dolog dicsekedni, mert az az éretlenség és a tiszteletlenség jele lenne. Ahogy hajlongani is mindig mélyebbre kell a másik félnél, akinek ezzel a tiszteletét fejezi ki az ember, ugyanúgy az erről való kommunikációban is visszafogottnak kell lenniük.
– Ön élt Japánban, a gyerekei jártak ott iskolába. Mi az, aminek örülne, ha átkerülne a magyar oktatásba abból, amit ott megtapasztalt?
– Az én személyes, szülői és szakmai mentalitásom nem áll messze a japán oktatási mentalitástól, amely semmilyen körülmények között nem kérdőjelezi meg a tanulás értékét. De azért a japán egy sokkal kötöttebb társadalom, itt pedig jóval flexibilisebb a mindennapi élet, az iskolai létet is beleértve. Amit áthoznék, az az elemi iskola felzárkóztató képessége, amelyet minden ezzel foglalkozó tanulmány nagy elismeréssel említ nemcsak a japán, hanem a koreai és szingapúri oktatásról szólva is. Ezenkívül a tanulás és a tanárok presztízsét is importálnám. Szociológiai, szociálpszichológiai, pszichológiai és politikai kutatásokból tudjuk, hogy a japán fiatalok oldottabb életre vágynak, mint az előző generációk, ami indokolt is, hiszen tény, hogy az egy nagyon komoly erőfeszítéssel működő társadalom, amely mostanra kicsit belefáradt mindebbe, és pihenni, lazítani akar. Magyarország esetében most nem a lazításnak van itt az ideje, a felemelkedésnek azonban nem csak egyetlen útja létezik.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
