„Meg kell hackelnünk a rendszert!” – a kilátástalanság távlatai egy tanárnő szemével
Ha kell, a „szamizdat-tudásátadás” ideje jön. Hadd jöjjön! Hagyjuk a kerettantervet! Ha hülyeség van benne, írjuk felül! – tanár vendégszerzőnk arról ír, ami a sztrájkon, tüntetésen, engedetlenségen túlmutat. Horváthné Vass Ildikó megmutatja, hogyan működhet a gyerekek oktatása a mai kilátástalan helyzetben is. Írását a Kossuth téri tanártüntetés napján közöljük.
Aki arra számít, hogy a magyar oktatási rendszer most már tényleg összeomlik, mert annyi pedagógus hiányzik majd egyszer csak az óvodákból, iskolákból, az téved. Nem lesz összeomlás. Lassú rogyadozás lesz, ami nagyon sokáig tart majd. Lesznek csoportösszevonások, növekvő osztálylétszámok, iskola-összevonások, amelyek elkendőzik majd tíz-húszezer pedagógus hiányát. Kitaláltuk már sokféle változatban, mi minden kellene ahhoz, hogy jó oktatási rendszere legyen hazánknak és jó lehessen benne gyereknek lenni. Voltak átfogó javaslatok, volt 9 pont, az egyházi iskolák öt pontja. Egyelőre az együttműködés helyett bosszútörvényt kaptunk válaszul a minisztériumtól. A küzdelmet nem lehet feladni, megyünk tüntetni, sztrájkolunk, demonstrálunk, a diákjaink viszont itt vannak és pedagógusként az ember egyszerűen nem teheti meg, hogy csak üldögél azon sopánkodva, milyen rossz most. Egyrészt az éppen ránk bízott gyerekek most járnak éppen óvodába, iskolába, nekik most nem mindegy, hogy hogyan és kik oktatják és nevelik őket, másrészt meg sok pedagógus egyik legbosszantóbb tulajdonsága, hogy nem elégszik meg azzal, ami rosszul működik és megoldást keres. Milyen átfogó koncepció segítene hát rajtunk?
A „finn csoda” nem csoda
Sokat dicsérjük itthon szakmai (és szülői) körökben a finn oktatási rendszert, amelynek sikere megkérdőjelezhetetlen, bár minden azért ott sem tökéletes. A rendszer létrejöttének alapelvei egyszerűek: a nemzet legfontosabb erőforrása a tanult ember (és ez nem csak plakátokra való üres szólam, hanem valódi elv); mindenkinek egyenlő esélyt kell adni a tanulás általi előrejutásra születési helyétől vagy társadalmi helyzetétől függetlenül; tudomásul kell venni (vagyis tudomásul kellett venni a finneknek a hetvenes években), hogy az oktatási rendszer átalakítása drága lesz és sokáig tart majd, de megéri. És hogy az oktatásügy rendezése fontosabb és előrébb való, mint az aktuális kormány színe. Minden éppen regnáló kormány vállalta, hogy végigviszi a reformkoncepciót és biztosítja hozzá az anyagi forrásokat. A finnek döntése nem egyedülálló. Portugália is gyökeresen átalakította oktatási rendszerét a kétezres évek elején és tizenöt év alatt a PISA-mérések sereghajtói közül a középmezőnybe kerültek, lehagyva minket is. Nem olyan bonyolult ez:
akarni kell a korszerű oktatást és rááldozni a megfelelő energiát és pénzt, jó minták már vannak, lehet csinálni. Akarat és hosszú távú tervezés és gondolkodás nélkül nem megy.
Az oktatásügy csak hosszú távra tervezhető jól, minden más csak maszatolás. A legjobb OECD PISA-eredményeket produkáló oktatási rendszereket vizsgáló 2007-es McKinsey-jelentés tanúsága szerint a finneknek sikerült gatyába rázniuk az oktatási rendszerüket. (Külön írást érdemelne a McKinsey-jelentés három legfontosabb konklúziója: „1.: Az oktatási rendszer csak olyan jó, mint a tanárok, akik alkotják. 2.: Az eredményes tanulás elképzelhetetlen jó tanítás nélkül. 3.: A kiváló teljesítményhez minden gyermek sikere szükséges.”)
Minden természetesen nem ültethető át más országok gyakorlatába: ami a finneknél vagy a portugáloknál működik, az máshol nem biztos. Mégis: valamiféle átfogó, jövőbe mutató, korszerű és gyermekbarát oktatási koncepció nagyon ránk férne.
Átfogó koncepció vagy sufnituning?
Ilyesfajta koncepciót Pintér Sándortól hiába várnánk (és elődeitől is hiába vártunk volna egyébként), hiszen saját bevallása szerint sem ért az oktatáshoz. Maruzsa Zoltán állítólag ért hozzá, államtitkári működése a gyakorlatban azonban keveseket győzött meg erről. Átfogó terv, vízió utoljára a 2020-as NAT volt. Bár ne lett volna, ha ennyi telik az úgynevezett oktatásirányítástól. Maradunk tehát a pedagógusok rég bevált módszerénél: megoldjuk mi magunk, amíg tudjuk. Kitaláljuk, hogy legyen. Mintha a gyárban nem a mérnök által megtervezett autót gyártanák le a szalagnál, hanem minden munkás gondolna egyet és összerakná úgy és olyan alkatrészekből, amiből éppen eszébe jut. Még az is lehet, hogy működőképes kocsi lesz, de hogy nem egy Audi, az biztos.
Valamilyen hosszú távú pedagógiai célt márpedig muszáj megfogalmazni. Rövidebb távúakat is. Mindennapi gyakorlatunkban a tanulócsoportokra, sőt, egyes gyerekekre lebontva is megtesszük, megteszi az iskola, óvoda is pedagógiai programjában, helyi tanterveiben. Aztán az ember csinálja, ahogy jónak látja. Szerencsére sokan tudják még a pályán lévők közül, hogy miért is vagyunk az óvodában, iskolában, lassan ez lesz az egyetlen biztos pontunk a szakmánkban. A gyerekek. Nekik pedig mi.
Ami biztos, hogy semmi sem biztos
Az utóbbi években közügyeink egyik kulcsszava lett a változás, átalakulás. Ha a kormánypropaganda felől nézzük: innováció, kanyarban előzés, megasiker. Ha a még gondolkodni hajlandó állampolgár felől, akkor kapkodás, átgondolatlanság, fejetlenség, bosszú. Átalakulóban van társadalmi létünk több szegmensének sok sarokköve, olyasmi is, amit sokáig állandónak hittünk. Az Alaptörvényünk például, amely gránitszilárdság helyett a vaníliapuding állagát mutatja az utóbbi években. És még csak nem is finom. Kisvállalkozók nem tudják, hogy néhány hónap múlva nem kell-e adózási formát váltaniuk, miközben sok pénztől esnek el, orvosok nem tudják, hogy jövő héten hol ügyelnek, pedagógusok, hogy hogyan változik a munkajogi státuszuk és mennyivel lesz rosszabb eddig sem rózsás helyzetük. Kismamák, hogy kinél szülnek majd, fiatal szülők, akik nem tudják, hogy ebben az országban nevelik-e fel a gyerekeiket. Állampolgárok, akik nem tudják, hogy holnap zuhan-e ismét történelmi mélypontra a forint árfolyama. Vagy talán csak holnapután. Addig előzünk a kanyarban, természetesen.
A változás önmagában nem rossz dolog persze. Az élet akkor élet, ha mozgásban van. Ám az állampolgári és társadalmi létünk kereteit adó szabályok és igazodási pontok ilyen mértékű és ilyen gyakori változása óhatatlanul bizonytalanságot szül. Főleg, ha nem a jobbító szándék, hanem a pillanat uralásának és a hatalom megtartásának vágya generálja ezeket.
Az oktatásügy sok tekintetben rosszul viseli a folytonos változást. A stabilitás és a kiszámíthatóság alapfeltétel lenne a minőségi oktatáshoz, hiszen senkinek nem jó az, ha a rendszerbe belépő gyereknek alapélménye a bizonytalanság. Ehelyett beül egy olyan iskolába, amelynek legutóbbi igazán nagy volumenű átalakításai (tankerületi központosítás, pedagógus életpályamodell, 2020-as Nat, stb.) teljesen elfuseráltak. Nincs kétség, azok. Ezt már az oktatáspolitika magasabb szintjein is elismerik, persze csak suttogva, négyszemközt. Aztán jön a kapkodás, sebtében összerakott, rossz tankönyvek, taníthatatlan minőségű és mennyiségű tananyagtartalmakkal.
A gyerekek persze mindebből keveset látnak át. A váratlan, sokszor logikátlan változások, követelmények miatti feszültséget és bizonytalanságot viszont érzik, folyamatosan szembesülnek a taneszközként nehezen vagy egyáltalán nem használható könyveikkel, munkafüzeteikkel, a változó érettségi követelményekkel (és a tanáraik ezzel kapcsolatos bizonytalanságával), újra és újra változó egyetemi felvételi pontszámítási rendszerrel. A kevés biztos pontok egyike iskolai életükben, hogy csokiöntetes piskótakocka mindig hétfőn van a menzán és hogy ott a pedagógus, aki ha fáradt is, frusztrált is, de van. Amíg el nem megy raktárosnak, árufeltöltőnek vagy mosogatónak Londonba… Ebben a folytonosan és egyre rosszabb irányban változó rendszerben lassan ott tartunk, hogy már csak a tanár tudja, mi a dolga. Ha szerencsénk van. Ugyanaz, mint öt, tizenöt vagy száztizenöt éve: tanítani. Egyre változó és nehezedő körülmények közepette.
Tanítani, de mit és hogyan?
A miénknél szerencsésebb történelmi fejlődésű és korszerűbb oktatási rendszerrel bíró országokban szakmai körökben már régóta nem kérdés, hogy a tanított anyagnak és a pedagógusoknak is alkalmazkodnia kell a korhoz, amelyben gyerekeket tanít és nevel. Kicsit keletebbre sem újdonság ez már, régóta közhelyszerűen ismételgetjük, hogy a jövő munkavállalóinak két fontos készségre lesz majd szükségük felnőtt életük során: kreativitásra és kritikai érzékre. Vekerdy Tamás egyenesen azt állítja, hogy ezt a két dolgot a magyar iskola inkább bünteti ahelyett, hogy fejlesztené. Ez így nyilván nem igaz, az viszont tény, hogy az úgynevezett poroszos iskolarendszerben a kreatív és kritikusan gondolkodó tanulók nem működnek jól. A rendszer avítt és ismeretátadásra épülő voltán egyébként sok pedagógus igyekszik enyhíteni tananyagcsökkentéssel, módszertani változatossággal. Több-kevesebb sikerrel próbáljuk rávenni a gyereket, hogy merjen és akarjon gondolkodni, hiszen a készségeire és azoknak folyamatos fejlesztésére sokkal nagyobb szüksége lesz, mint a bemagolt ismeretekre.
Sokak szerint tulajdonképpen fogalmunk sincs arról, hogy tizenöt-húsz év múlva ezek a diákok egyáltalán milyen munkákat fognak végezni felnőtt életük során. Egyelőre megnevezni sem tudjuk azokat a szakmákat, munkaköröket, amelyekben helyt kell majd állniuk. Jó problémamegoldó készséggel megállják majd a helyüket.
Ha csupán fel tudják sorolni időrendben az összes magyar királyt vagy a Mengyelejev-táblázat elemeit, azzal nem. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy fölösleges ezeket tudni, de ez olyasfajta tudás, ami bármikor megszerezhető. A mai társadalmakban nem az a sikeres, aki megszerzi az információt, mert arra mindenki képes. Az a teljesítmény, ha a megszerzett ismeretet kreatívan, rugalmasan tudjuk használni. Ezt várja az iskolától a szülő, a gyerek, az állam… na, az állam nem biztos.
Tudásalapú társadalom? Kinek jó az?
Sokszor olvashattuk-hallhattuk mostanában közszereplőktől, szakszervezeti vezetőktől, politikusoktól és olvashattuk itt, a Válasz Online hasábjain is, hogy nálunk nem tudásalapú társadalom épül, hanem összeszerelő ország. Ahhoz pedig nincs szükség kiművelt emberfőkre. Orbán Viktor is visszaadná a szakmunka becsületét, pedig van neki, ezt mindenki tudja, aki mostanában kifizetett burkolót, mosógépszerelőt, asztalost. Van, aki szerint a tudás annyira leértékelődött, hogy esélyünk sincs már nem tudásellenes társadalomban élni. Gondolkodni, problémát kreatívan megoldani, innovatív megoldásokat alkalmazni egy szakinak is kell egyébként, úgyhogy pedagógiai szempontból én semmiképpen sem húznék válaszvonalat a szakmunkára és a szellemi munkára való felkészítés között. Egy szakmunkás is lehet értelmes, gondolkodhat logikusan és innovatív megoldásokban, és egy diplomás is lehet ostoba (hajjaj, de mennyire)! A Válasz Online oktatásügyi vitájában, ha iskoláról beszéltünk, általában a gimnáziumok világát boncolgattuk, pedig a magyar társadalom nagyobbrészt az általános iskolában, a szakiskolákban „készül”. A gimnáziumi érettségi nem mindenkinek adatik meg, a kritikus gondolkodás viszont nem szabad, hogy csak a középfokú oktatás velejárója legyen. A sorok között olvasás, a kreatív problémamegoldás képessége az ifjabb korosztálynak is sajátja, legfeljebb nem tud még róla. Ha most egy kormányplakáton lennénk, ide kellene biggyesztenünk, hogy „Ez veszélyes!” Az. A gondolkodó gyerek, felnőtt mindig veszélyesebb, mint a befolyásolható. A tanárnak pedig kutya kötelessége, hogy megpróbálja erre ösztönözni a tanítványait. Gondolkodni tanulni és tanítani muszáj. És nagyon nehéz.
Csodálkozik Mehemed: ilyenek a gyerekek?
Milyenek a gyerekek? Csillogó szeműek, szomjazzák a tudást tele természetes érdeklődéssel a világ iránt. Oviban. Amíg be nem kerülnek az iskolába. Csodácskáink mindegyike nagy rejtély, bár a most alap- és középfokú oktatást elszenvedő generációnak vannak olyan jellegzetességeik, amelyek nagyon határozottan elkülönítik őket a szüleik és tanáraik generációjától. Egyrészt elképesztően felgyorsult az életük a miénkhez képest. Az iskolai gyakorlatban ez nagyjából azt jelenti, hogy amit pár perc alatt nem lehet megérteni, azt már többségük nem is akarja. Lehetőleg néhány percenként más feladattípussal szeretnének dolgozni, új ingerekre vágyva.
Ha a tanári asztal tetején pörögve, tüzes labdákkal zsonglőrködés közben énekelve adnám elő a mássalhangzótörvényeket, az se lenne egy idő után izgalmas.
Úgy tűnik, hogy az elmélyülés rettenetesen nehéz már a Z és különösen az alfa generáció számára. Tapasztalja ezt minden kollégám és az óvodapedagógusok is az óvodában. A másodpercenként információk millióit cserélgető világban nagyon tudatosan lehet csak lelassulni, a gyerekek pedig kevéssé tudatosak. A lelassuláshoz, elmélyüléshez segítségre van szükségük. Anélkül ugyanis tartósan semmit sem lehet megtanulni, logikusan gondolkodni különösen nem. A rendszeresen olvasó gyerekek száma is ezért csökken egyébként évről évre: az irodalmi szövegek megértése, élvezete elmélyülést igényel(ne). A történet, a mese „szavatossága” sosem jár le, mindig érdekes lesz, de meg kell érte küzdeni. Az a tapasztalatom, hogy a kétezres évek gyermekei az automatikusan, készen kapott tartalmakat sokszor jobban szeretik, mint azt, amit nekik kell létrehozni. Mintha a kreativitás igényét részben kiölné belőlük a világ, amely körülveszi őket. Valahol félúton az óvoda és a felső tagozat között. Ráadásul ennek a generációnak sokkal meghatározóbb a képi világ, mint az írott szöveg. Több oldalnyi szöveget elolvasni és megérteni már sokuk számára túl nagy erőfeszítés. Nem állítom, hogy szellemileg lusta generáció, mert ez így nem igaz, viszont tanulnunk kell őket. Hogyan és miként működnek jól? Hogyan tudjuk kreativitásra, logikus és kritikai gondolkodásra késztetni őket? Ezekre a kérdésekre az iskolának muszáj választ találnia. A 21. század gyermekeit nem lehet csak 20. vagy 19. századi tananyagtartalmakkal és módszerekkel felvértezett rendszerben tanítani. Kinél a tudás, pénz, paripa, fegyver mindehhez?
Tanítás fű alatt, csakazértis
Nos pénz, úgy tűnik, nincs senkinél. Legfeljebb a szülőknél, akik magántanár segítségével próbálják felkészíteni a gyerekeiket egy felvételire, érettségire nagyon sok pénzzel kipótolva az ingyenesnek mondott közoktatás hiányosságait. És a rendszernek megfelel ez így. Illetve van pénz a közoktatás gazdájánál, az államnál is, csak valahogy másra fordítani mindig sürgősebb. Marad tehát az egyéni sufnituning, a termet festik a szülők, megveszik bele a filces táblát (ahol tudják), a tanár pedig jó esetben elég autonóm szakember ahhoz, hogy azt mondja: megyek a magam feje után, mert ezt és így nem lehet lenyomni a diákok torkán. Nem is érdemes. És továbbra is teszi, amit eddig: tudást ad át, segít azt megszerezni, feldolgozni, alkalmazni. Nem látok bele a kormány tagjainak fejébe, nem tudom, hogy az élhetetlen, korszerűtlen iskola képét koncepciózusan igyekeznek-e kialakítani, vagy csak egyszerűen a hozzá nem értést tapasztaljuk részükről, de abban biztos vagyok: kollégáim nagy része ezután is a gyerekek tudására fog koncentrálni. Lehetőleg alkalmazható tudásra és úgy, hogy akár még élvezetet is lelhessenek annak megszerzésében.
Nem érdekel, mi a kormányzati terv, valóban „elbutítani” és befolyásolhatóvá tenni akarják-e a jövő (és a jelen) szavazópolgárait, nekem továbbra is az a dolgom, ami eddig. Ha kell, akkor a „szamizdat-tudásátadás” ideje jön. Hadd jöjjön! Hagyjuk a kerettantervet, ha hülyeség van benne, írjuk felül!
Nem jó ez, nyilván. Sokkal jobb lenne, ha értelmes alap- és kerettantervek, még inkább magtantervek mentén taníthatnánk korszerű taneszközök segítségével. Ám ha ilyen nem áll rendelkezésünkre, akkor meg kell hackelnünk a rendszert.
Főként magyart tanítok felsősöknek és gimnazistáknak. Az utóbbi időben a 2024-től érvényes érettségi követelmények szerint tanítom a nagyobbakat, és elkeserítő, hogy az írásbeli érettségi változásai miatt már annyi tanári szabadságom sem maradt a tananyagok szelektálása terén, mint eddig volt. Felsőben más a helyzet, ott, ha azt veszem alapul, hogy mi kell a felvételire, és csak azt tartom szem előtt, hogy ott jó eredményeket érjenek el a diákjaim, akkor szinte a teljes felsős irodalomanyag barátságos játszótérré válik. Ahol csak arra a mászókára megyek fel, ahova akarok. Most például éppen azt tervezgetem, hogyan fogom átrostálni úgy a hetedikes anyagot, hogy ne elrettentse a gyerekeket bárminemű szépirodalmi szöveg olvasásától, inkább bevonzza a szövegek világába. Nem tudom, mi szállhatta meg az alaptanterv készítőit, amikor jónak látták például Zrínyi Szigeti veszedelmét beemelni a hetedikes anyagba, de teljesen nonszensz ezzel foglalkozni 13 évesen. Még a gimnazisták sem értik. Viszont a központi írásbeli felvételi nem kérdez irodalomtörténetet, tehát bátran kihagyható. Helyette foglalkozhatunk valami olyasmivel, ami egy átlagos kiskamasz számára is érthető és élvezhető szépirodalmi szöveg. És ha netán tanfelügyeleti ellenőrzést kapok, akkor ott is el fogom mondani, miért tartom gyerekidegennek a rendszert és különösen a tananyagot, s miért nem vagyok hajlandó most már más szempontot szem előtt tartani, mint azt, hogy a diákjaim jó eredményeket érjenek el a felvételin, érettségin. Emellett pedig hasznosnak és értelmesnek érezzék azt az időt, amit együtt töltünk, vagy amit olvasással, tanulással töltenek.
Arra biztatok hát mindenkit, aki felelősséget érez a ma óvodásai, iskolásai iránt és hozzá tud tenni ehhez az eszmecseréhez valami hasznosat: tegye! Ha azok, akiknek feladatuk és kötelességük lenne működőképes és korszerű rendszert létrehozni, nem teszik, akkor kénytelenek leszünk mi magunk összerakni. Rendszert átalakítani ugyan nem tudunk, de szigetekként tudunk értelmesen működni. Nem ideális, persze. Mégis: legalább valami.
Nyitókép: Pintér Sándor papírbábú-portréja a magyar közoktatás helyzete miatt tartott tüntetésen a Magyar Tudományos Akadémia épülete előtt 2022. október 14-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
