„A legnehezebb időket is túléljük” – így védik Ukrajnát a kohászok
Van Ukrajnában egy acélgyár, amelyben a háború elején létfontosságú védőfelszerelést állítottak elő az ukrán hadseregnek. Mindezt 50 kilométerre a frontvonaltól, konkrét életveszélyben. Ha nem lett volna elég golyóálló mellény és tankcsapda, lehet, hogy az oroszok messzebbre jutnak. A Válasz Online munkatársa meglátogatta a kisvárosnyi méretű zaporizzsjai acélműveket, majd eljutott Krivij Rihbe – Zelenszkij elnök szülővárosába –, hogy egy külszíni fejtésnél a nyersanyag-előállítást is megtekintse. Mindezt a Dunaferre is szemet vető leggazdagabb ukrán nagyvállalkozó cégének áldásával. Magyaroszágon eddig ismeretlen hős kohászok, bányászok, üzemvezetők – meg az exkavátoraik és meleghengerelőik. Riport az ukrán vas- és acélipar szívcsakrájából, ahol épp a háborús összeomlásból próbálnak kilábalni.
„Az egy hosszú utca, semmi más!” – figyelmeztetett ukrán ismerősöm, amikor megtudta, hova készülök. Van idő átgondolni, milyen hely lehet. 22 óra vonattal Munkácsról. A 19. óra körül átkelés a Dnyeperen Dnyipro városánál. Ahogy a stratégiai fontosságú infrastruktúra-elemeket, ezt a roppant folyami hidat, az Amurszkijt is a hadsereg őrzi. Balparti Ukrajnába érve Szinelnikove fontos elágazás, tovább keletre valaha Donyeckig és Mariupolig lehetett vonatozni. Mi azonban délre fordulunk. Az egykori Harkiv–Szevasztopol fővonalon nevetséges két óra az átmeneti végállomás: Zaporizzsja.
Ízes levegő és HIMARS bár
Az egykori Lenin, ma Szobornij (Katedrális) sugárút – az emlegetett „hosszú utca” – valóban a város ütőere. De hogy fogalmunk legyen a méretekről: a pályaudvar és a folyópartot jelentő Zaporizka tér közötti szakasz – a szűken vett városmag – 11 kilométer. Itt van minden: megyei tanács, felvonulási placc, városháza, hősök parkja, cirkusz, a Hlinka koncertterem, mozi, üzletközpont, szökőkút, éttermek. Az ötágúcsillag-stukkós kioszkokon furcsán hat a Coca-Cola-reklám. Mintha megelevenedne a Good bye, Lenin! rendszerváltós jelenete. Újdonságot itt is a háborús graffitik, a hirtelen megszaporodó military boltok meg a toborzóplakátok jelentenek. Az egyiken messziről virít a munkácsi 128. hegyi rohamdandár havasigyopáros-huculfejszés címere. A kérdőjeleket nemrég Viktor Mikita kárpátaljai megyei kormányzó oszlatta el: a munkácsiak védték Zaporizzsját a teljes értékű invázió első időszakában, ezért a helyiek hálája. Apropó helyiek: meglepően pezsgő az élet, a belvárosban tele van a HIMARS bár – miközben pár háztömbbel arrébb segélyért állnak sorba –, a parkokban kisgyerekes családok. Háborús körülményekhez képest sok.
A várost kettévágó folyamon a gigantikus Dnyipro Vízerőműre épített úton lehet átkelni, de a katonai őrizet itt tényleg fokozott: a városi buszokat leszámítva mindent – autókat, iránytaxikat, bicikliseket – ellenőriznek, a túlpart első jelentősebb épülete, az Ukrenergo-székház pedig inkább tűnik katonai vezetési pontnak, mint áramszolgáltató-központnak. Annyi körülötte az erődítés. A partra sem lehet akárhol lemenni, a helyieknek egy szűk homokos plázzsal kell beérniük, ahonnan a gyárnegyed, a Zavodszkij városrész sziluettje tűnik fel. Ezek miatt a 700 ezres Zaporizzsjában úgyszólván íze van a levegőnek. Mi most mégis ide jöttünk.
Két és fél Monaco, inverz történelem
Ukrajna legnagyobb acélüzeme. Már ami a gyártási kapacitást illeti. Területre vannak nála nagyobbak – a használhatatlanná bombázott mariupoli Azovsztal és Iljics is ilyenek voltak –, de a paraméterei így is elképesztőek. Több mint 500 hektáros – két és fél Monacónyi – területén 280 kilométer vasúti sín fut. A Zaporizssztal a város büszkesége. Működését éppen 90 éve kezdte, akkor még Szergo Ordzsonikidze Kohászati Üzem néven. Az acélmű legnagyobb részvényese a leggazdagabb ukrán oligarcha (*), Rinat Ahmetov érdekeltségébe tartozó – és a Dunaferr megvásárlásával is hírbe hozott – Metinvest.
Ha van Ukrajnában egyszemélyi vesztese a háborúnak, akkor az Ahmetov, a legnagyobb vérontás ugyanis pont azokon a területeken folyik, ahol a gyárai és a bányái vannak – a két mariupoli monstrum is a Metinvesté volt.
A Forbes becslései szerint 2022-ben az előző évre taksált vagyona bő 40 százalékát bukta el, bár azóta némiképp visszakapaszkodott – 5,7 milliárd dollárra. A Dunai Vasművel azért kacérkodnak, mert racionális lépés volna a háború miatt beszűkült exportútvonalakat egy EU-n belüli előretolt bázissal ellensúlyozni. (* Cikkünk megjelenése után a Metinvest jelezte: mivel tavaly nyáron feladta médiaérdekeltségeit, Rihat Ahmetov az ukrán törvények szerint már nem számít oligarchának.)
Bár a Zaporizssztal termékei keresett exportcikkek Nyugaton, küllemre igencsak a szovjet időkben ragadt. A bejáratnál a hónap élmunkásai szemeznek a második világháborús domborművel, amelyen kohászok nyújtják át a frissen kovácsolt kardot a szovjet anyaföld védelmére induló katonáknak. A történelem 2022. február 24-e után inverz módon ismételte magát: a gyár ezúttal az agresszor Moszkva ellen védekező ukrán hadsereg számára készített létfontosságú felszerelést: acélbetétet 150 ezer golyóálló mellényhez – Ukrajna védői közül minden tizedik Metinvest által gyártott vagy beszerzett védőfelszerelést hord tehát –, 25 ezer sisakot, tankcsapdákat, acéllemez-borítást harci járművekhez.
Egyáltalán nem túlzás: az orosz előrenyomulás fizikai feltartóztatásához a Zaporizssztal segítsége életbevágó volt.
Mindezt úgy, hogy a munkások egyáltalán nem lehettek biztosak abban, Zaporizzsja ukrán kézen marad-e. Ne feledjük: a déli fronton járunk, a megye déli részén a háború első heteiben az oroszok szinte akadálytalanul nyomultak előre – majd a Kreml tavaly szeptemberben az Oroszországi Föderációhoz csatolta. A székhely végül, az említett munkácsi közreműködéssel, elkerülte a legrosszabbat, noha azóta is folyamatos tüzérségi támadások célpontja.
A nagyolvasztót kétóránként csapolják. A tetején beadagolt vasércből, a kokszból és a befújt oxigénből a kémia ennyi idő alatt „teremt meg” egységnyi mennyiségű izzó nyersvasat, salakot, illetve – a koksz széntartalmával egyesülő oxigénatomokból – torokgázt. Ennek eltávozása után a medencékbe csapolt vasat és salakot szétválasztják, majd újabb eljárással, az oxidáló olvasztással előáll a nyersacél, amelyet a gyár további részlegeiben dolgoznak fel. A vascsapolás kétségkívül az acélgyártás leglátványosabb fázisa. Főleg, amikor az azbeszt-védőruhás kohászok mintát vesznek a lávaszerű folyadékból, amely szikrákat vet a medence torkánál. A kohászokat elnézve és -hallgatva nem csodálkozunk azon, hogy az ántivilág melós-ideáltípusával állunk szemben.
Alekszej
„24 éves vagyok, zaporizzsjai. A felmenőim, a rokonaim mind kohászok. Családi hagyományból én is az lettem. Természetes volt. Négy éve kezdtem. A városban rengeteg iskola képez minket, én is ezekben tanultam. Hogy miért jó kohásznak lenni? Jó karrierlehetőség, rendes fizetés, jövőkép – akár igazgató is lehet belőlem húsz év múlva, ha megvan hozzá az ambícióm! Naná, hogy büszke vagyok a munkámra! Kemény meló, erősebb emberré farag. Az országot pedig azzal védjük, hogy a gyár hozzájárul a gazdasághoz. Azt akarom, hogy minél hamarabb véget érjen a háború! Pacifista vagyok. De a híreket próbálom nem olvasni.”
A nyersacél a meleghengerelőbe kerül. Vasúti szerelvények gurulnak az egység irdatlan hangárjába, majd itt kezdődik az a folyamat, amely az izzó acéltömböket, az öntecseket többfázisos préselés és hengerelés után lemezekké és tekercsekké formálja. Az izzó fémtől és a gyáregység méretű gépektől olyan érzésünk támad, mintha a mordori Végzet Hegyében kovácsolnák a Hatalom Gyűrűit, pedig valójában az ukrán gazdaság lélegeztetőgépe pulzál a szemünk előtt. A vas- és acélipar 2020-ban az ország GDP-jének 9,5 százalékát tette ki, a háború előtt Ukrajna a világ 14. legnagyobb acél-előállítója volt. S noha a szektor termelési volumene a fegyverek felzúgása után nagyjából egyharmadára csökkent, még tetszhalott állapotában is fontos közreműködője a hadigazdaságnak. Csoportszinten a Metinvestnél 75 százalékkal esett vissza a nyersacéltermelés 2022 és 2023 első negyedévei között. A Zaporizssztalban a felére, innen sikerült visszakapaszkodni 65-70 százalék közé.
Roman Szlobodjanyuk üzemigazgató tudatában van a nehézségeknek – amelyeket nem csak a termelés-visszaesés okoz: „A város és a környék legnagyobb munkaadója vagyunk; nagyjából 100 emberünk korábban a mariupoli Iljics és Azovsztal gyárakban dolgozott, onnan menekültek ide. A háború előtt 10 ezer munkásunk volt, most kevesebb mint 8 ezer. Ezer embert hívtak be a hadseregbe, ugyanennyien – főleg nők a gyerekeikkel – elmenekültek Zaporizzsjából. A háború majdnem mindenre hatással volt. Épphogy kijövünk nullszaldósra, nincs tehát mit befektetni – például környezetvédelmi projektekre. Változtak az exportútvonalak – feleannyi országba tudunk csak szállítani –, mert nem tudjuk használni a kikötőket, főleg az odesszait meg a mikolajivit. Marad a vasút. A legtöbbet Nyugat-Európába, Lengyelországba és Bulgáriába exportálunk.”
A 33 éves igazgató büszke kohász. Mint mondja, ambícióval és szerencsével mászta meg a ranglétrát. A kérdésre, hogy az innen 45 kilométerre fekvő frontvonal miatt nem aggódik-e egy célzott orosz találat miatt – mégiscsak egy stratégiai jelentőségű üzemben vagyunk –, egyértelmű a válasza: „Persze, hogy félek attól, hogy célpont lehetünk az oroszoknak. Tizenhat bunkerünk van, igyekszünk óvni a munkásainkat. Mindenki követi, hogyan alakul a háború. Nem fáradhatunk el – mit mondanánk akkor azoknak, akik a fronton vannak?”
80×30
– Hogy aludtál? Én rosszul.
– Miért, légiriadó volt?
– Az. Meg robbanások.
Párbeszéd egy zaporizzsjai reggelen. Elszégyellem magam, hogy jó csecsemő módjára átaludtam a dolgot.
Ebbe a Mercedes Sprinter marsrutkába is tizenhat ülést zsúfoltak. Gondolatban mindig taktikázom, melyik ülésen férnék el. Felesleges, egyiken sem. De muszáj tolerálni.
A várost nyugati irányban elhagyva lesz világos: Kijevben és a nyugatukrán városokban már nagyrészt elbontották a katonai ellenőrzőpontokat, itt viszont még teljes gőzzel üzemelnek. „Dákumentü!” – szól ránk erélyesen az ügyeletes szolgálattevő, majd némi habozás után továbbenged. 3,5 órányi repceföldbámulás az újabb gyártenger előtt. Krivij Rihbe, Ukrajna egyik legnagyobb vasércbányász városába tartok, hiszen az ottani Metinvest-telephelyekről kerül a vasérc a Zaporizssztal kohóiba.
Krivij Rih ép ésszel felfoghatatlan. 80×30 kilométer a kiterjedése. Mint minden bányásztelepülés, ez sem klasszikus városszerkezet, hanem az idők során feltárt bányák mellé települt kolóniáknak egy belvárosfélével összeabroncsozott laza szövete.
A központban fut a szovjet tömegközlekedés gyöngyszeme, a metróvillamos. Mást nemigen érdemes tudni róla, néhány órányi séta is elég volt ugyanis ahhoz, hogy megértsük a város két híres szülöttét, Zelenszkij elnököt és feleségét, amiért messzebbre vágyódtak innen.
A Metinvestnek egy vasbányája és három külszíni fejtése működik a városban. A leglátványosabb a város északi részén székelő Középső Bányász- és Feldolgozó Üzem (CGOK) által kezelt hlejuvatkai telephely. A takaros irodaépületből pár kilométeres autóút visz a marsbéli tájra. Gánt szteroidokon – jut eszembe, amikor feltűnik 4310x1670x431 méteres vöröslő tájseb. A fejtés akkora, hogy a föld szintjén létesített szemlepontról apró pondróknak tűnnek az exkavátorok és a 130 tonna teherbírású BelAZ 7513-as bányadömperek. Ezeket már a japán Bridgestone abroncsaival kell szerelni, a belarusz szankciók miatt ugyanis nem érkezik pótalkatrész a járművekhez.
Hlejuvatkán, napi 15 ezer tonna vasércet termelnek ki – mondja Volodimir Roscsenko bányafőnök. Havonta kétszer kontrollált robbantással omlasztják a két hét alatt lefejtendő mennyiséget, amit a BelAZ-ok 8 kilométeres szerpentinen hoznak fel a bánya aljáról a tetőn várakozó vasúti szerelvényhez. Az 1957 óta működő (és minimum 2050-ig nyitva tartani tervezett) bányában letermelt vasérc vastartalma 20-30 százalékos. A CGOK üzemeinek az a feladata, hogy a vasúton behozott nyersanyagot összezúzzák, majd különböző eljárásokkal porított koncentrátummá és drazsénagyságú pelletté dúsítsák.
Ezeknek már 70 százalék körüli a vastartalma, a kohók sokkal nagyobb hatásfokkal – kevesebb szennyezőanyag kivonásával – tudnak velük dolgozni. „4500 embert alkalmazunk a CGOK-nál, 5 millió tonna vasérc-koncentrátumot állítottunk elő a háború előtt, ez most 2,3 millió tonna. A vasérc pellet mennyisége nem változott: évi 2,2 millió tonna. Ukrajnában a mienk a legjobb minőségű termék. A termelésünk 100 százaléka megy exportra, főleg Kelet-Közép-Európába, ahol a legnagyobb felvevőnk a kassai US Steel-üzem. A Zaporizssztalba a Metinvest más helyi bányáiból kerül a dúsított vasérc” – sorolja érdemeiket Dmitrij Sevcsik igazgató. A háború őket sem kímélte: a Fekete-tenger elvesztésével a vasút maradt az egyetlen opció, hogy elérjék a nyugati piacokat.
A sereg pedig itt is elvitte a legjobbakat. A CGOK-tól 600 munkást soroztak be, közülük Sevcsik tudomása szerint harmincan sérültek meg, és tizennégyen haltak – főleg Kelet-Ukrajnában – hősi halált. Az igazgató viszont derűlátó: „A helyzetünk stabil, újjáépítettük a beszállítási láncot és az exportpiacokat. A legfontosabb, hogy elég emberünk legyen a termelés fenntartásához. Ha a mostani állapot nem romlik jelentősen, ez sikerülni is fog. Adaptálódtunk és optimisták vagyunk; a legnehezebb időket is túléljük – Istennek legyen hála mindenért!”
***
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
***
Ezt a ripotot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
