Mérgezők és bomlasztók: kész az egykori III/III.-as főtisztek listája
„Nem az ügynök volt előbb, hanem a tartótiszt” – indokolja új könyve fontosságát Tabajdi Gábor történész. Az 1956-os Intézet Alapítvány és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatala kutatója harminchárom éves adósságot törlesztve tárja az olvasók elé a kádári belső elhárítás központi állományának figuráit, összesen 600 nevet, közülük 131-et fotóval is. Közben pedig mítoszokat rombol. Tabajdi szerint például az egyházak, egyetemek, kulturális intézmények nem voltak annyira behálózva, mint gondoljuk, a tartótisztek pedig nem úgy viselkedtek, mint Kiss elvtárs A besúgóban. A történész most, a Válasz Online hasábjain beszél először a könyvről és a tanulságokról.
A tartótisztek a kommunista politikai rendőrség hivatásos állományának tagjai voltak. Egyik legfontosabb feladatuk állampolgárok titkos együttműködésre kényszerítése volt. A társadalom különböző szféráiban a beszervezett hálózati emberek (ügynökök, besúgók) a pártállami kontroll fontos, bár korántsem kizárólagos elemei voltak.
A rendszerváltásig több száz tartótiszt dolgozott a kádári hatalmi logika szerint kiépített állambiztonság gépezetében, így a „belső ellenséget” kezelő Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökségen is. Kulcsszereplők voltak, mégis keveset tudunk róluk. Néhányan közülük a nyilvánosság elé léptek. A „Céget” lebuktató Végvári József volt az első: a Fekete Doboz kamerái előtt beszélt az iratmegsemmisítésekről és az ellenzéki szervezetek megfigyeléséről. Tíz évvel ezelőtt jelent meg Varga Ágota A tartótiszt című filmje, melyben a katolikus egyházi vezetőkkel foglalkozó alosztály irányítója, Ács Péter szólalt meg, és – már-már szenzációs módon – hajlandó volt találkozni egykori célszemélyeivel is. (Bár a neve nem hangozhatott el a filmben.) A szélesebb közönségnek viszont valószínűleg nem ezek a figurák, hanem az érdes hangon ordibáló Thuróczy Szabolcs testesíti meg a tartótisztet A besúgó című, tavaly bemutatott HBO-sorozat sikere nyomán.
Valódi arco(ka)t adni a témának, segíteni a társadalmi „méregtelenítést”, feje tetejéről a talpára állítani a diktatúra állambiztonságáról szóló közbeszédet – saját bevallása szerint ezek voltak Tabajdi Gábor történész céljai a Tartótisztek kötet megírásával.
×××
– Új könyvében a BM III/III. Csoportfőnökség állománya, abból is 131 állambiztonsági főtiszt névvel, arccal látható. Ez az első ilyen alkalom?
– Igen. Hosszú folyamat fontos állomása ez; az Ungváry Krisztiánnal közösen jegyzett 2008-as könyvünkben már azonosítottunk harmincöt III/III-as parancsnokot. Az állományparancsok feldolgozásával mára a BM III/III. Csoportfőnökség, vagyis a belső elhárítás központi állományának jelentős része ismertté vált. A 600 fős névsoron és az állományra vonatkozó egykorú statisztikai adatokon túl 230 titkosszolga, közte 131 főtiszt életpályája részletesen is elemezhető. Utóbbiak fotói immár tablószerűen is megjelenhettek a könyvben.
– A 600 név már a teljes lista?
– Közel teljes. Az állambiztonság aktái töredékes és mérgező nemzeti örökségként maradtak ránk. Az 1956-ig tevékenykedő államvédelem iratait többszörösen megrostálták, különösen a forradalom napjaiban vagy az MSZMP 1962-es, a rákosista múltat lehatároló irányelve következtében. Az 1989-es iratmegsemmisítéseket túlélt állományparancsok egybefűzött köteteiből is ki vannak tépkedve, -vagdosva egész oldalak. Ennek ellenére a Kádár-korszak hatalmi szervei közül jelenleg a BM III/III. Csoportfőnökség személyi állománya ismerhető a legnagyobb mértékben.
– A könyvben fényképpel is látható 130 személy volt a gépezet csúcsa?
– Mondhatjuk. A rendelkezésemre álló időben az ő életútjukat sikerült a legrészletesebben megvizsgálni, születésüktől a nyugdíjazásukig. Utóbbi a fiatalabb generáció esetében 1990-ben, a Duna-gate botrány után következett be.
Ők azok a főtisztek, zömében alezredesek, akik a III/III. középvezetőinek, a legrutinosabb belügyeseknek számítottak.
– „Megtörtént az állomány azonosítása” – írja ilyen korrekten, személytelenül a könyvben több helyen is. Hogyan „történt meg”? És miért most, 30+ évvel a rendszerváltás után jelenik meg egy ilyen összeállítás?
– Ami a hogyant illeti: módszeres levéltári kutatómunkával. Kitartást igénylő, ha tetszik, unalmas történészi jegyzeteléssel dolgoztam. Levéltári forrásaim a hivatkozások révén visszakereshetők. Megállapításaim így ellenőrizhetők vagy akár vitathatók. Miért „csak most”? Mások nevében nem tudok nyilatkozni. Én azért folytattam a kutatást, mert mélységében is érdekelt a belső elhárítás működése, hogy milyen (össz)társadalmi hatása volt a politikai rendőrség tevékenységének. Mivel a kérdéseimre az amúgy tekintélyes terjedelmű szakirodalomból nem kaptam választ, nekiláttam az elemi szintű adatfeltárásnak.
– Világos, de a 2003. évi III. törvényig – mely létrehozta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, és lehetővé tett egy nagyobb iratbeáramlást – nem is lehetett volna összeállítani egy ilyen könyvet, igaz?
– Valóban nem, 2003. tényleg határpont. Hozzá kell tenni, hogy a politikai rendőrség különböző részlegeinek állománya nem ismeretlen az érdeklődök előtt. A szaklevéltár Trójai faló című kiadványa a Belügyminisztérium 1953 és 1956 közötti vezetőgárdáját mutatja be, nemrég Krahulcsán Zsolt parancsoki portréit is kézbe vehettük. Az ÁBTL archontológiája (ez a néhai tisztségviselők hivatali jegyzékét jelenti – a szerk.) többszáz pályakép alapadatait tartalmazza. Engem a társadalmat közvetlenül ellenőrző és manipuláló belső elhárítás világa érdekelt. Tartótisztek kritikus mennyiségű életpályájának vizsgálata után karakteres összefüggéseket kerestem a karrierekben. A különböző nyomozások, ügyek és a hálózati emberek, vagyis ügynökök világán túl a szerv mindennapi működése, társadalmi kontextusa is foglalkoztatott.
– Tavaly tíz-, talán százezrek találkoztak a tartótiszt-besúgó viszonnyal az HBO-sorozatának köszönhetően. Ahhoz képest mi a valóság?
– A besúgó szakmai kritikáját Takács Tibor kollégám elvégezte a Válasz Online-on – az abban foglaltakkal lényegében egyetértek. A valódi besúgás, a valódi tartótiszti működés a mindennapokban kevéssé látványos módon történt. A történelem nem a kémregények világa, a diktatúra állambiztonságának hétköznapjai sok esetben bürokratikus irodai papírmunkát jelentettek. A nyolcvanas évek belső hangulatjelentéseiből világlik ki, hogy az állomány egy részt örült, amikor végre történt valami. Ezzel együtt A besúgónak voltak jól eltalált részei. Ilyen több, a hétköznapi élettel kapcsolatos elem, például a lakáskérdés: annak láttatása, micsoda harc és tortúra volt a lakáshoz jutás.
– Mármint besúgónak és tartótisztnek egyaránt?
– Igen, ugyanis
ők bizonyos értelemben ugyanannak a kádári világnak a foglyai voltak.
A szűkebb műfaj, amelyben a kötetem megszületett, a csoportos életrajz. A célom pont ennek a világnak, a Kádár-rendszer mintázatainak a felvázolása volt.
– Mondjon néhány érdekes nevet! Kik voltak legfontosabb figurák a III/III.-ban?
– Például Harangozó Szilveszter, aki a hírhedt Péter Gábor titkárságán tevékenykedett 1952-53-ban, és egészen 1989-ig szolgálta a diktatúra politikai rendőrségét. Az ÁVH Szolnoki Osztályán kezdte próbanyomozóként, már 1956 előtt a kulturális elhárítás operatív tisztje volt, többek között a komolyzenei intézmények kezelésével foglalkozott. Meghatározó alakja lett az 1956 utáni megtorlásnak, majd a BM III/III. Csoportfőnökség egyik parancsnoka, 1971-től vezetője, 1985-től pedig állambiztonsági miniszterhelyettes. Egy másik karrierív látszik Rácz Sándor esetében. Ő 1946-ban rendőrként kezdte, majd a Pártfőiskola elvégzése után, 1962-ben a BM III/III. Csoportfőnökség vezetője lett. Később a pártközpontban, a Belügyminisztériumban és a Honvédelmi Minisztériumban is vezető tisztségeket viselt. Egy harmadik típusba sorolható Gál Ferenc, aki a szakmát még az ÁVH-nál tanulta, 1956 után az irodalmi élet megfigyelésével és manipulálásával foglalkozott. Később a kulturális elhárítással foglalkozó részleg parancsnoka lett, majd a pártközpontban az MSZMP KB fegyveres testületeket – így az állambiztonságot is – felügyelő alosztályát vezette.
– Háromból kétszer előjött az ÁVH-tól a III/III.-ig tartó út. Igaz a legenda, hogy csak módszerváltás volt itt, és az 1956 előtti erőszakszervekből rekrutálták a Kádár-rendszer elhárítását?
– A megismert főtisztek negyedének volt ávós múltja. Erős hipotézis, hogy az 1962-ben, a forradalmat követő megtorlások lezárulta után létrejött BM III/III. Csoportfőnökségen sem volt ez az arány nagyobb, mint ötven százalék.
– Ez sok vagy kevés?
– Az ÁVH módszereivel való szakítás szándékához képest sok, de ahhoz képest meglepően kevés, hogy tudjuk, hogy az 1956-os felbomlás után a teljes államvédelmi állomány 99 százalékát igazolták, és kicsit megkeverve, áthelyezgetve hagyták őket továbbszolgálni. Ez az egész jól mutatja a Kádár-korszak jellemzőit: a vezetői szinten kimutatható folytonosság mellett az állomány lecserélődését; a struktúra változatlansága mellett a módszerek fokozatos átalakulását.
– Az ÁVH-sok 99 százalékát igazolták, viszont többségük nem a III/III.-as főtisztek között bukkant fel. Hova lettek a többiek?
– A jelenleg ismert pályaképek alapján az államvédelem korábbi beosztottai intenzív átképzést kaptak, illetve más munkakörökbe helyezték őket a forradalom utáni megtorlás éveiben. Más adatokból látjuk, hogy a Rákosi-korszakban őrületes mértékű volt a fluktuáció: a 1953-as ÁVO-s állományban csak töredékét találjuk az 1946-47-48-ban a felvetteknek. Ebből is látszik, hogy nem volt konszolidált állapota a Rákosi-korszaknak, vagyis a magyarországi sztálinizmusnak. Ez a túlpörgetett káderforgó körülbelül 1962-re állt le a Belügyminisztériumban.
– Azt mondja, egyfajta „társadalmi mérgezés” hatástalanításáról is szól ez a könyv. Ez mit jelent?
– Egyrészt azt, hogy az egykori lejárató akciók hatásai évtizedekkel később is érzékelhetők, másfelől megbízható adatok hiányában a szerv működésével kapcsolatos mítoszok szabadon terjedhetnek. A konkrét nevek, arcok, csoportos történetek segítenek racionalizálni az erről a témáról szóló beszélgetést.
Paranoiás mértéket ölt például az egyházak állambiztonsági fertőzöttségéről szóló képzet.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy minden második pap jelentett, miközben az evangélikus egyházból 1974-ből összesen 27 hálózati személyt tartottak nyilván, igaz, ők „kulcspozíciókat” foglaltak el. Hasonló adatsorokat ismerhetünk a felsőoktatás vagy a szintén ellenőrzött könnyűzene, sport vagy a kulturális intézmények világából is: volt, hogy három felsőoktatási intézménynek volt egyetlen tartótisztje – ez megint kisebb „fertőzöttségre” enged következtetni. Utolsó példa: a nemet mondások kellően fel nem tárt története. Nagyon sokakból azért nem lett besúgó, mert egyszerűen nemet mondtak a tartótisztnek.
– Az tehát az üzenete, hogy fontos szférák, például az egyházak az egyetemek, kulturális intézmények nem is voltak annyira behálózva?
– Nem is volt erre szükség. A politika csúcsán nem érzékeltek túlságosan nagy társadalmi ellenállást, veszélyeket. „Kétezer ilyen álbaloldali, meg valódi jobboldali, aki nyüzsög és mozog. Fejében az több van, de mondjuk, aki cselekszik és mozog az kevesebb” – mondta Kádár János egy 1974-es belügyi értekezleten. Ebből is látszik, mennyire érezte veszélyesen nagynak a rendszerellenes tömeget. Az 1962 utáni rendszer, a III/III. lényege a kemény fellépés helyett a manipuláció, a bomlasztás volt: az emberi, bizalmi viszonyok roncsolása, akár rágalmakkal, lejárató kampányokkal, mai fogalmainkkal karaktergyilkossággal. Ezt „elegendőnek” tartották a társadalom sakkban tartására. És a különböző veszélyesnek ítélt csoportok – sportolók, művészek, egyetemisták – elleni akciók hatásai egyfajta méregként tovább élnek ma is: a bizalmatlanságban, hogy nem tudhatjuk, hogy ki kicsoda pontosan, része volt-e a hálózatnak vagy sem. Ezt úgy lehet hatástalanítani, ha megismerjük ezeket a történeteket minél teljesebben, megismerjük az állományt, az ő mindennapjaikat, azokat a tényezőket, amelyek a működésükre hatottak. Ez a folyamat önmagában méregtelenít.
– Nem az lenne a valódi „méregtelenítés”, ha nem csak 1989-ig vinné el a történeteket? Akkor kiderülne, kinek milyen szerepe volt a rendszerváltás után.
– Legitim felvetés, de én erős határt húztam: történész kutató vagyok, történeti forrásokból dolgozom, a vizsgálatom tárgyát képező szervezet pedig a rendszerváltásnak köszönhetően jogutód nélkül megszűnt. Nem végeztem tényfeltáró újságírói munkát. A tisztánlátás érdekében néha érdemes lehet megkülönböztetni az állambiztonsági múltról szóló közéleti-politikai, akadémiai-tudományos, társadalmi-közösségi, újságírói és az egyszerű kutatói megközelítéseket. Utóbbi tényszerű megállapításai az előbbieket is pontosabbá, érvényesebbé tehetik. Az adatok elemzése, a dokumentálhatóság határainak kijelölése lehet a méregtelenítés alapja.
– A kérdések kérdése mégiscsak az, hogy a kádári „megalvadt struktúrák” mit csináltak vagy nem csináltak 1990 után, és hogy az egykori belügyesek köpönyege mekkorát bírt fordulni.
– Értem, csak ez másik típusú munka. Nekem bőven elég feladatot adott Harangozó Szilveszter 1990 előtti tevékenysége, noha tudom, hogy 2011-ben hunyt el. Az ismertebb karrierek a tényfeltáró újságírásnak köszönhetően egyébként kattintásnyira elérhetők, esetenként ezeket a könyv hivatkozásai is közlik.
– Hány olyan egykori III/III.-as főtiszt élhet még, aki ha kinyitja a könyvét, a saját képmásával kénytelen szembesülni?
– Ennek ellenőrzésére csak korlátozottan volt módom. A személyi fogyatéki anyagokat ugyanis a levéltárba kerülésig, 2003-ig vezették a Belügyminisztériumban. Ám a születési éveket és az egészségügyi állapotjelentéseket látva valószínűleg nem sok ilyen lehet.
– Mekkora szelete lehet ennek a történetnek, amit sosem fogunk megismerni az iratmegsemmisítések miatt?
– A történeti dokumentumsor eleje és vége hiányzik. Ezzel kapcsolatban él az a sztori, hogy a rendszerváltáskor nekiestek a belügyes iratok elejének; elkezdték zúzni, égetni. Aztán rájöttek, hogy nem érnek végére, és akkor folytatták a végéről. Így hát megmaradt a közepe.
– Csodálatos.
– Ugyanez, csak kutatói szempontból fogalmazva: azok az iratok, amiket például a III/III. Csoportfőnökség Néphadsereg (ma: Falk Miksa) utcai épületében őriztek, és amelyek „élő” anyagok lehettek az itteni szobáikban, jórészt eltűntek. Az maradt meg, amit már lezártak, és amely dossziékat átvittek a Belügyminisztériumba, az egykori banképület trezorjába… de minderről a levéltáros kollégák részletesebben tudnak beszélni.
– A feje tetejéről a talpára kell állítani az ügynökvitát – említette korábban. Ez mit jelent?
– A magyar nyilvánosságban az ügynökbotrányok azok, amik a legkönnyebben érthetők és látványosak. Holott önmagukban nem értelmezhetők, csak egy rendszeren belül. A pártközpontban elhatározott direktíváktól a konkrét titkosszolgálati lépésig – így kellene látni a folyamatot. Egyes ügyek kapcsán ezt már számtalan tudományos publikáció bemutatta,
a szélesebb közvélemény számára mégis rendre magyarázni kell, hogy nem az ügynök volt előbb, hanem a tartótiszt.
Mögötte pedig ott volt egy hatalmi logika, illetve a politikai megrendelés. Ez 1977-től – amikor a belső elhárítás új épületébe költözött – elsősorban az utcasaroknyira lévő „Fehér Házból”, az MSZMP KB központi irodaházából érkezett.
– Korábbi szerzőtársa, Ungváry Krisztián szerint az ügynökügyet nem szabad bagatellizálni, hiszen – mint mondja – „míg a pufajkás viselt pufajkát, a tégla nem viselt téglát”. Vagyis éppen a kóros társadalmi bizalmatlanság egyik eredője az ügynökügy.
– Nem látok ellentmondást az én munkámmal. Már csak azért sem, mert azt a kutatást folytatom, amely korábbi, közös munkahelyünkön, az 1956-os Intézetben számos projektben hozott gyümölcsöket. Amiről én beszélek, az egy logikus rend helyreállítása a fejekben. Ettől még fontos a hálózati személyek azonosítása és az ő történetük elbeszélése. Politikai megrendelők, megfigyelők és megfigyeltek történetei összeforrnak, ezeket együtt lehet jól elmondani. Ha a mindennapi működés eseteit térképre visszük, még inkább láthatóvá válnak az összefüggések.
– Hogyan?
– Megfigyelők és megfigyeltek ugyanazokat a tereket használták. Egymás mellett laktak, közeli intézményekben tanultak, szórakoztak vagy sportoltak. Konkrét helyszínek, események azonosíthatók: a csepeli vagy kőbányai gyárakban teljesített kommunista szombatok, a monori vagy az orgoványi termelőszövetkezetekbe szervezett szüretek, a Vágóhíd utcában zajló sportnapok, az ELTE jogi vagy bölcsészészkarán végzett tanulmányok – hogy csak néhány karakteres példát említsek. A titkosszolgák és célszemélyeik útjai tehát nemcsak az operatív akciók, vagyis megfigyelések, követések során keresztezhették egymást. Az előző kérdésére visszatérve: én is
közlök a könyvben egy igen hosszú, ha nem a leghosszabb eddig ismert ügynöki listát.
Igaz, ez a csoportfőnökség éves jelentései alapján csak fedőneveket tartalmaz.
– Ezzel mit tud kezdeni az olvasó?
– A listát a titkosszolgálati névadás példájaként közlöm, rámutatva, hogy a hálózati személyek, a megfigyeltek, a titkosszolgálati akciók, a helyszínek, fedőnevek kavalkádjában is pontosan kell rendet tenni. Egyébként a statisztikai mintavétel szerint a nevek 30-70 százaléka – egy újabb példa az iratok töredékességére – azonosítható a meglévő kartonok és mágnesszalagok alapján. Így ami a hálózati személyek történeteinek alaposabb megismerését illeti: ha lesz kellő társadalmi akarat, ezeket a történeteket méregtelenítve, többek között perek fenyegetése nélkül lehet majd elbeszélni. A tartótisztek világának ismeretlensége mindenesetre már nem lehet ellenérv.
Nyitókép: Tabajdi Gábor, kezében a főtiszteket ábrázoló portrékkal (fotó: Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
