Királyi bakancsok – magyar suszter készítette a brit koronázási ajándékként átadott lábbeliket
Statikusnak szánták, suszter lett belőle. És milyen szerencse, hogy így történt, mert Mosonyi Panni túrabakancsai ma a világ legjobb lábbelijeivel is felveszik a versenyt. A budai hegyektől a Mount Everestig, akárhol. A szétvert magyar cipőgyártástól a brit királyi pár titkos lábméretén át a hegyek hívásáig sok mindenről beszélgettünk vele a műhelyben, ahol az országunk nevében átadott koronázási ajándékok, a két pár személyre szóló Mauna bakancs elkészült. Folytatjuk sorozatunkat, amelyben olyan magyarokat mutatunk be, akiknél a siker nem kapcsolatok, hanem ötlet és munka eredménye. Portré.
Mosonyi Panni, a magyar Mauna bakancs márka felépítője önfejűen és vakmerőn ugrott bele a maszek bizniszbe a szocializmus vízfejű óriásgyárainak árnyékéban, valamikor a nyolcvanas évek végén. „Akkoriban többezrével gyártották szovjet exportra az egyforma pár cipőket, a hazai boltokban csak azt lehetett kapni, ami ezekből visszamaradt. Nem volt választék, nem volt kitörési lehetőség” – kezdi a történetet Panni, amikor leülünk az apró nagymarosi üzletben, amely szellősen egybenyílik a műhellyel. Az udvarra néző ajtó tárva-nyitva marad, szabadon jár be rajta a fény meg az eltévedt bogarak, míg beszélgetünk.
Azt a lehetőséget, hogy beálljon fogaskeréknek a sorozatgyártásba, Panni éppen úgy nem tudta elfogadni, mint annak idején a szülői óhajt, amely a rideg statikusi pályára hajtotta volna. A családban régóta bujkáló művészi véna lázadásra késztette és végül szépen rajzoló nagyapja, festőkört vezető rajztanár édesanyja után teljes mellszélességgel az alkotás felé fordult. „Szeretem a természetes anyagokat, lehettem volna fafaragó is, de ilyen szak nem volt” – mondja nevetve, amikor arról kérdezem, a Könnyűipari Műszaki Főiskolán miért éppen a bőrfeldolgozó ipari gyártmányfejlesztést választotta.
– Már akkor érződött, amikor főiskolások voltunk, hogy a szocializmus nem lesz tartható, így amikor végeztem, megalapítottuk a Sevró GMK-t. Az akkori üzlettársamnak, aki addig szőnyegszövéssel foglalkozott, már volt egy kis tapasztalata ebben az alkotó, szabadúszó életmódban, nekem pedig a végzettségem volt meg hozzá
– idézi fel azokat az időket, amelyek már a rendszerváltás éveire estek, s mint ilyenek, rendkívüli átalakulások tanúi is voltak. A régi, szép időkben virágzó magyar könnyűipart kiszolgáló alapanyaggyárakat, komoly bőr- és cipőgyárakat felvásárolták és tönkretették a külföldi gyártók, hogy ne jelentsenek konkurenciát számukra. Volt olyan is persze, amely magától tönkrement, mert nem tudott hirtelen akkora piacot találni magának, amekkorát a gyár termelése megkövetelt volna.
– Nagyon sok embernek szűnt meg a munkája akkoriban, főleg asszonyoknak. Mi mégis bizakodók voltunk, mert ezzel párhuzamosan rohamléptekben kialakult a kisipar és a rendszerváltás után egy darabig úgy tűnt, minden a helyére kerül. Ám akkor sajnos beengedte az ország a kínai termékeket, onnantól kezdve pedig majdnem mindenki tönkrement – mondja Panni, aki még jól emlékszik, hogy a kétezres évek előtt alig lehetett beférni a Sportcsarnokban rendezett cipőipari kiállításokra, akkora volt a zsúfoltság a pályán. Mára alig maradt, aki cipőgyártással foglalkozik Magyarországon.
Panni később nehéz szívvel tudott csak megválni a rendszerváltáskor felvásárolt gépektől, amelyekből egy időben múzeum létrehozását is fontolgatta. A műhelyben sorakozó súlyos, zöldre festett gépek közt még akad, amely az akkoriban tönkrement gyárak valamelyikéből került ide. Igaz, csak később, mert kezdetben, amikor Panniék utcai cipők készítésével foglalkoztak, még Budapesten rendezkedtek be. A kézzel készített, divatos lábbeliknek nagy sikere volt az ébredő belvárosi butikok közönségénél, nemcsak a fővárosban, de vidéki városokban is. Bár akkoriban már kiállításokra, divatbemutatókra is járt, arról, honnan merített ihletet az újfajta lábbelik tervezéséhez, széles mosollyal csak annyit mond: „Nagyon sok cipőt vettem meg és szedtem szét, míg rájöttem, hogyan tudok hasonlót létrehozni kisipari módszerekkel.”
– Volt egy idő 2000 előtt, amikor nagy divat volt a klumpa, amit viszont csak többmilliós gépsorokkal lehetett legyártani. Én addig-addig forgattam a fejemben – és a kezemben – a témát, míg jött egy sugallat, amelyet követve végtelenül egyszerűen átalakítottam a meglévő gépeinket úgy, hogy végül – Magyarországon egyedüliként – képesek voltunk klumpát gyártani.
Mint a kreatív emberek általában, egy idő után Panni is változásra vágyott. Jó tíz év után hazaköltözött Nagymarosra és – engedve a természet hívásának – búcsút vett az utcai cipők gyártásától. Túrabakancsok készítésébe fogott. A korábbihoz hasonlóan nagy elánnal vásárolta meg és bontogatta szét most már a világ legjobb bakancsait, hogy rájöjjön, hogyan lehet megbízható, a tökéletesség ormait ostromló lábbeliket készíteni a legkeményebb igénybevételhez is. A siker nem maradt el:
ma már egy kicsit mi is büszkék lehetünk arra, hogy a Duna-kanyarnak ebben a festői kisvárosában, a Mauna műhelyében igazi mestermunkák készülnek.
Ahhoz, hogy kiszabjon valaki egy cipőfelsőrészt, nagyon nagy szaktudás és tapasztalat kell, mivel a bőr élő anyag, nem egyenletes, ráadásul párban is ki kell, hogy nézzen valahogy a cipő. A mára kihalófélben lévő suszter mesterség még Mária Teréziával érkezett Magyarországra, csakúgy, mint a Sörgyári capriccio híres jelenetéből ismert kifejezések, amelyeket ma is használnak a szakmában.
– Mi „serfeljük” a felsőrészt, nem szélezzük és „branzolt” rakunk rá, nem foglaló talpbélést – magyarázza mosolyogva Panni, aki „lábra” is készít cipőket azoknak, akiknek a bütyke, kalapácsujja vagy extra mérete miatt erre igényük van. A napokban például egy 51-es bakancsot „húzott fára”, annak már félkész állapotában is komoly súlya volt. Mint mondja, minél nagyobb egybefüggő bőrből készül egy bakancs, annál tartósabb és minél több apró darabból van összevarrva, annál inkább a megúszásra mentek a készítői. A varrás jó esetben a lábfej belső részén van, így minimalizálni lehet annak esélyét, hogy túra közben megsérüljön a cipő.
– Huszonkét éve készítek bakancsokat, de emellett javítok más által készített túrabakancsokat is. Abból sokat tanulok. Látom az anyagokat, az ötleteket és azt is, hogy melyek azok, amelyek nagyon szépek, de a belsejük nem jó minőségű. Nagyon kevés az olyan bakancs, amelyet hosszabb távra terveznek. Arra, mennyire nehéz őszinte terméket találni ezen a piacon, a legjobb példa talán a Hanwagé, ahonnan azelőtt a bakancsok Rolls-Royce-szai kerültek ki. Miután az alapító, Hans Wagner elvesztette a lányát, eladta a céget egy befektető társaságnak. Azóta a cég az alapító által felépített renoméból él, de az általa gyártott cipők másfél-két év alatt szétesnek, a bőrápolótól, amit hozzájuk adnak, széttöredezik a felületük. Egyértelműen arra mennek: vegyél újat belőlük – magyarázza Mosonyi Panni, aki büszke arra, hogy nem ritkán 20-22 éve készített bakancsait hozzák vissza hozzá javításra.
Az, hogy milyen élettartama van egy ilyen lábbelinek, attól is függ, hogy a célnak megfelelőt választ-e az ember, a Maunánál ugyanis az egészen könnyűtől a magashegyi bakancsig mindenfélét készítenek. „Ha eltaláljuk a felhasználási területet, akkor 5-10 évig biztosan megy a bakancs, utána még tudunk talpat cserélni rajta, és újabb 5-10 évig bátran használható lesz” – mondja Panni, aki szerint a minőségre ma már a garancia sem garancia. „Az őszinte terméket a túratársunk, a barátunk ajánlja” – véli.
A Maunát is az minősíti a legjobban, hogy kik viselik. Mivel Panninak nem hogy dicsekedni, a saját munkáját dicsérni is nehezére esik, körülnézünk kissé az üzletben található, beszédes relikviák között.
A falon egy Erőss Zsolt képeiből összeállított, dedikált naptár függ. Mellette, bekeretezve egy túrabakancsról levett talp pár, amelyet Mécs László koptatott agyon a Mauna által támogatott Magyar Millenniumi Mount Everest Expedíción. Ezen Nedeczky Júlia is részt vett, aki a mai napig használja az akkor viselt Mauna bakancsát.
Kiderül: az alaptáborig, tehát 5000 méter alatt bőrbakancsokat használnak a magashegyi mászók is, csak utána cserélik le ezeket síbakancsszerű, kivehető bélésű műanyag lábbelikre. – A mi bakancsainkat az akklimatizációs időszakban használták a Himalája alaptábor környékén a Milleniumi Expedíció résztvevői – mondja Panni, aki, míg a fiai fel nem nőttek, a Nagy-Hideg-hegyen, a Börzsönyben és a Pilisben élte ki a hegymászás iránti rajongását. Az utóbbi időben már a sziklamászás technikájával is barátkozik és magasabb csúcsok felé tör.
Amikor arról faggatom, hogyan fogalmazná meg azt a szenvedélyt, amely előtt ma, az általa személyesen is ismert Suhajda Szilárd esete kapcsán olyan sokan értetlenül állnak, elgondolkodik és azt mondja: „Ez egy olyan hívás, amivel együtt születünk. Mint az autóversenyzésé vagy a motorozásé. Extrém kaland, nagyon nagy boldogságot ad. Aki nekivág egy ilyen expedíciónak, az nagyon felkészül és jobban ismeri a határait, mint a legtöbb ember. Ez önmaga megismeréséhez is közelebb viszi.” Arról, amit most sokan nehezen értenek meg, hogy az ember egy pici gyerek mellől miért megy el, azt mondja: ez a hívás olyan erős, hogy ha az ember nem engedne neki, szárny nélküli madárként kellene leélnie az életét.
– Baleset sajnos mindenhol történhet, elég elmenni a Börzsönybe, ott is rengeteg keresztet talál az ember azok emlékére, akik ott haltak meg, mert kibicsaklott a bokájuk, mert megfagytak, mert nem volt, aki segíthetett volna rajtuk. Ez lépten-nyomon előfordul. Az életünkkel jár, hogy születünk és meghalunk.
De ott lenni, a hegyeket látni… azt az érzést semmi nem pótolja. A hegy egy szellemvilág. Olyat ad az emberi léleknek, amit más nem.
Panni beszél még a természet más csodáiról is, amelyeket az ember alkotta dolgok nem pótolnak. Meg arról, hogy jó, ha valaki fénykép vagy elbeszélés formájában lehozza az élményt azok közé, akik nem tudnak felmenni érte. Hogy ők is lássák: ilyen a Föld, érdemes vigyázni rá. Úgy tűnik, a Mauna műhelye a magyar túrázók világának fontos útkereszteződése. És nem csak azért, mert itt jó bakancsokat kapni.
– Meg kellett tanulnom úgy dolgozni, hogy közben másra figyelek, mert aki ide elhozza a bakancsát javításra, az biztos, hogy elmeséli annak a lábbelinek a fél élettörténetét. Van, aki visszakéri a bakancsa talpát, emlékbe. És van, aki jó trükköket mutat. Így tanultam meg például egy idős túrázó bácsitól, hogy nem alulról, hanem fölülről hurkolva jó bekötni a bakancsot. Nagyon szeretem a túrázók hatalmas táborát és egy kicsit én is utazom, amikor a bakancsaink utaznak – mondja Panni. Amikor valakinek a lábára készít bakancsot, sokat gondol arra, aki majd hordani fogja. Nem volt ez másképp a brit királyi párnak készítendő bakancsokkal sem. A felkérés derült égből jött. Még pontosabban: a Sándor-palotából. A rövid határidő miatt Panni először nem is merte vállalni, aztán mégis beleállt a kihívásba. Beavatták Károly és Kamilla egyébként szigorúan titkos lábméretébe, aztán nekifogott a munkának.
– A grafikus fiam gravírozta bele a kétféle címert a bakancsokba – mondja, miközben leveszi a polcról a prototípust. Ez volt a főpróba – mutatja mosolyogva. A finom tapintású, masszív bakancson a Mauna felirat alatt ott díszeleg a brit korona képe. Mivel Károly király és Kamilla szereti Erdélyben, túrázással tölteni az idejét, jó eséllyel viselni is fogják a koronázási ajándékként kapott lábbeliket. Panni fia pedig egy életen át boldogan beleteszi minden önéletrajzába ezt a referenciamunkát. Igaz, azon túl, hogy kedvet kapott a bakancsok gravírozásához, nemigen érdekli a műhely, ahogy a bátyját sem.
Hogy mi lenne a Maunából Panni nélkül, nagy kérdés, amit már ő is feltett magának. Ám attól, hogy megváljon tőle, szerencsére mindig eltérítette eddig valami, ami új lelkesedéssel töltötte fel. Most a királyi bakancsok.
– Egy ilyen megrendelés, egy-egy komoly elismerés mindig lendületbe hoz – mondja Panni, aki körül spontán épült ki a javarészt nőkből álló csapat. – Általában akkor szegődött mellém valaki, amikor megoldhatatlannak tűnő problémával találtam szembe magam. Voltak nehéz pillanatok az elmúlt 33 évben, amióta lábbeliket készítek, olyanok, amikor csak az én döntésemen múlt, hogy nem adtuk fel – gondolkodik el. Aztán hozzáteszi: „Annak, hogy az összes gazdasági válságon és átalakuláson túl még mindig létezünk, csak egy magyarázata lehet. Az, hogy nagyon élvezem, amit csinálok.”
Nyitókép: Ivor Andrea
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
