Feljelentők vagy embermentők országa voltunk? – izgalmas könyv a holokauszt ismeretlen történeteiről
„Úgy véljük, hogy a »mi« szenvedésünk nagyobb volt a »másikénál« és a »másik« tragédiájának elismerése szükségszerűen csökkenti a szenvedésünket. Pedig ez nem így van, a huszadik századi magyar tragédiákat nem szabad így szembeállítani egymással. A mi feladatunk az, hogy mindegyiket megismerjük és emlékezzünk az áldozatokra” – mondja Klacsmann Borbála történész, akinek Holokauszttörténetek című könyve nemrég jelent meg a Park Kiadó gondozásában. A kötet a hasonló című, ezrek által olvasott Facebook-oldalból nőtt ki, ahol a történész rendszeresen posztol levéltári kutatásokon alapuló, rövid és közérthető történeteket a vészkorszak idejéből. Mitől függött, hogy valaki tiltakozott a helyi zsidó cséplőgép-tulajdonos elhurcolása ellen vagy kiigényelte a deportáltak lakását? Miért lehetett antiszemita éle a cinkotai szódások konkurenciaharcának? Le kellett volna-e mondania Horthy Miklósnak a német megszállás után? Nagyinterjú.
– Az előszó szerint könyve „az első magyar ismeretterjesztő jellegű mű a holokausztról”. Bármelyik nagyobb könyvesbolt történelmi szekcióját ismerve nem túl merész ez a kijelentés?
– Forráskiadványokat, naplókat, visszaemlékezéseket, feldolgozásokat, szakmunkákat valóban sokat ismerünk, de tudtommal enyém az első olyan kötet, amely szaktudományos alapokon, ugyanakkor röviden és közérthetően mutat be emberi történeteket a vészkorszak idejéből.
– Rengeteg szakkutatás foglalkozik tehát a vészkorszakkal. Ön miért kezdett el foglalkozni a témával?
– Az egyetemen rettegtem a nyilvános szerepléstől, minden kiselőadás kínszenvedés volt, tenni akartam ellene valamit. Az egyetemi üzenőfalon találtam rá egy hirdetésre. A Holokauszt Emlékközpont által szervezett Anna Frank-vándorkiállításra kerestek tárlatvezetőket. Arra gondoltam, ez éppen nekem való, hogy leküzdjem a félelmemet. Elmentem, ott ragadtam, öt évig dolgoztam az Emlékközpontban és aztán megmaradt ez a téma. Ennél még fontosabb, hogy küldetéstudatot érzek. Javítani szeretném egy kicsit a világot magam körül, bármennyire is szépségversenyesen hangzik ez.
– Amíg nem a világbékét szeretné elérni, rendben vagyunk.
– Nincs ilyen szándékom. A tréfát félretéve: a holokausztot olyan súlyú eseménynek tartom az európai és a magyar történelemben, amelynek kutatására, megértésére és bemutatására érdemes egy életet is rászánni. Volt és van is bennem olyan szándék, hogy habár jóvátenni nem lehet a történteket, a holokauszt megismertetésével talán hozzájárulunk ahhoz, hogy még egyszer ilyen szörnyűség ne fordulhasson elő. Empatikusnak és szolidárisnak kell lennünk, nem szabad másokat külsejük, nevük vagy vallásuk alapján elítélnünk.
– Működik a témával foglalkozó múzeum, nézhetünk filmeket, böngészhetünk tematikus honlapokat, létezik holokauszt-emléknap – mégis, a felmérések tanúsága szerint így is jellemző az információhiány. Mivel magyarázza ezt az ellentmondást?
– Benyomásom szerint idehaza sokszor még mindig úgy tekintünk a holokausztra, hogy az nem a mi bajunk, az „a zsidókkal” történt – mintha nem magyar anyanyelvű, Magyarországon élő, állampolgársággal rendelkező magyar embereket sújtott volna. Jellemző egyfajta versengő áldozatiság is. Úgy véljük, hogy a „mi” szenvedésünk nagyobb volt a „másikénál” és a „másik” tragédiájának elismerése szükségszerűen csökkenti a szenvedésünket. Pedig ez nem így van, a huszadik századi magyar tragédiákat nem szabad így szembeállítani egymással. A mi feladatunk az, hogy mindegyiket megismerjük és emlékezzünk a meggyilkoltakra.
– Ezért kezdett el a magyar holokauszt-áldozatok történeteit bemutató Facebook-oldalt szerkeszteni?
– Pontosan. 2020 januárjában indítottam el az oldalt, nem sokkal utána kezdődött a koronavírus-járvány, ami miatt nem lehetett megemlékezéseket tartani és ezt a hiányt a maga szerény eszközeivel igyekezett a felület pótolni. Igen kedvező volt a fogadtatás, sokan megosztják velem családjuk történetét vagy kérnek segítséget a felmenőikkel történtek kinyomozásához. Az elmúlt három év nagy tapasztalata, hogy egy Facebook-oldal is generálhat új történelmi tudást és a mikrotörténetek közelebb hozhatják az igen távolinak érzett eseményeket is.
– Mi érdekli leginkább az internetezőket?
– Természetesen a híres emberek. A Bródy János zenész felmenőiről szóló írásomat több mint 80 ezer ember olvasta, a Karády Katalin embermentő tevékenységét bemutató posztom is roppant népszerű volt. A tettesekről szóló írások közül az Endre Lászlóról szóló érte el a legtöbb embert, az ő neve meglehetősen ismert.
– Igen izgalmas, hogy könyve nem pusztán tettesekről és áldozatokról szól, az emberi magatartások roppant színes skáláját tárja elénk. Például Hilf Miklós nagykövesdi cséplőgép-tulajdonosért faluja aláírásokat gyűjtött. Mások viszont kiigényelték a szomszéd lakást, amelynek tulajdonosait kakastollas csendőrök vitték el. Mitől függött, hogy viselkedtek a „kívülállók”?
– Az emberek magatartása nagyban függött a helyi, országos tényezőktől, a nemzetközi kontextustól, a háború alakulásától. A személyes élethelyzet is sok mindent meghatározott. Találkoztam nem egy olyan hivatalos levéllel, amiben sokgyerekes, szegény körülmények között élő ember kérte a megüresedett lakást. Nehéz pálcát törni valaki fölött, akinek a házát lebombázták és nem volt hova mennie. Neki logikusnak tűnt az amúgy üresen álló ingatlan kiigénylése. És előfordultak az ön által említett esetek is, amikor a falu összefogott, hogy az évtizedek óta közöttük élő, de rendezetlen állampolgárságú zsidó családot ne vigyék el.
A hontalan zsidókat ugyanis már 1941-ben összeszedték, és a németek által frissen megszállt ukrajnai területekre deportálták, ahol aztán az SS Kamenyec-Podolszkijban lemészárolta őket.
A kiállások esetén sokat számított a falu vezetőinek viselkedése. Amennyiben ők aláírtak, akkor azért az egyszerű emberek is bátrabbnak bizonyultak. Éppen ezért érdemes minden egyes esetet külön megvizsgálni, a motivációkat, a magatartásokat, az egyének és a hivatalok hozzáállását. Izgalmas történészi munka.
– A holokausztról az a képünk, hogy az 1944. március 19-én a német megszállással kezdődött és a budapesti gettó felszabadításával végződött 1945 elején. Ön szerint van-e ok-okozati összefüggés mondjuk a zsidó felsőoktatási hallgatók létszámát korlátozó 1920-as numerus clausus törvény és a holokauszt között? Vagy, hogy könyvében szereplő történetet hozzunk: amikor 1924-ben egy cinkotai szódás intézkedést követel a szolgabírótól a zsidó versenytárs ellen, az a későbbi tragédiát megalapozó közhangulatot jelzi, vagy pusztán a kor nyelvén előadott egyéni sérelemről van szó?
– A történészek máig vitatkoznak ezen. Az kétségtelen, hogy a Horthy-rendszer a kezdetektől antiszemita volt, de az intenzitás változott. A numerus clausust például a Bethlen-korszakban enyhítették, a náci Németország megerősödésével párhuzamosan viszont az antiszemitizmus is erősödött, aminek következtében 1938-ban elfogadták az első zsidótörvényt. Abban a legtöbb magyar történész megegyezik, hogy minden jogfosztó intézkedés ellenére német megszállás nélkül nem deportálták volna a magyar zsidóságot, vagy nem ilyen gyorsan, ekkora tömegben. Pest megye, illetve azon belül főleg a Gödöllői járás külön eset: az erősen antiszemita Endre László 1923-tól főszolgabíró, majd 1938-tól a vármegye alispánja volt és a kezdetektől fogva megkeserítette a zsidóság életét. Az állampolgárok és a hivatalnokok is pontosan tudták, milyen ügyekkel és milyen jelszavakkal lehet hozzá fordulni, így ügyük elintézéséhez gyakran használták az Endre által preferált frázisokat.
– A gödöllői antiszemita központ képének ellentmond a könyvében közölt egyik fotó: Eisenberger Géza helyi rabbi a keresztény felekezetek papjaival és a vármegyei notabilitásokkal együtt avat országzászlót 1934-ben.
– A történelem soha nem egyenesen halad A pontból B pontba, rengeteg a helyi változó, fontos az egyének szerepe. A Horthy-korszakban végig hullámzott ez a történet és még különben antiszemita helyi vezetők idején is voltak olyanok, akik normálisan álltak a helyi zsidósághoz – legalábbis, amíg nem volt túl erős a fentről érkező nyomás.
– Könyvében miért csak Pest megyei és borsodi eseteket dolgozott fel?
–2013 és 2020 között a Jad Vasem magyarországi kutatócsoportjának tagja voltam: minden kutató két levéltár anyagát kutatta, egyet Budapesten és egyet vidéken.
| Klacsmann Borbála az ELTE szerzett néprajz BA és történelem MA fokozatot, tanult a CEU-n, doktori disszertációját Szegeden védte meg 2021-ben. Az elmúlt években dolgozott az izraeli Jad Vasem Intézetnek, nemzetközi konferenciákon vett részt és több kiállítás megrendezésében is szerepet vállalt. |
– Inkább a feljelentők vagy inkább az embermentők országa voltunk? A Jad Vasem által Világ Igaza címmel elismert közel 900 magyar embermentő például több, mint a jóval nagyobb Olaszország hasonló adata, nem is szólva a hozzánk hasonló méretű Ausztriáról, Szlovákiáról és Csehországról.
– A kisszámú zsidóságot nemzeti összefogással megmentő Dániát leszámítva az európai államokban nagyjából hasonló folyamatokat figyelhetünk meg a lakosság magatartásában. Igaz, regionális különbségek vannak: Kelet-Európában, Ukrajnában, a balti államokban gyakran előfordult, hogy a németek megjelenésével a helyi nemzsidók elkezdték kifosztani, megverni, sőt akár megölni a zsidókat. Nyugat-Európában inkább az volt a jellemzőbb, hogy a lakosság egy része igyekezett anyagi hasznot húzni a zsidókat sújtó diszkriminációból és megszerezni a gettósított vagy deportált emberek üzletét, házát, vagyonát.
Magyarország ebből a szempontból is inkább Nyugat-Európához tartozik, a gazdasági vonal dominált, zsidóellenes lakossági pogromról nem tudunk.
Feljelentéseket viszonylag keveset láttam, de persze lehet, hogy más jellegű források között is lehetne kutatni ez ügyben.
– Könyvét olvasva eszünkbe jutott Zsindely Ferenc naplója. A kezdetben antiszemita, majd egyre jobban megélt keresztény hite miatt embermentővé váló politikus csodálkozva jegyzi meg, milyen sok szegény ember hord sárga csillagot, ő ugyanis korábban úgy gondolta, minden zsidó gazdag. Az ön munkájából is látszik, hogy a magyar zsidóság elsöprő többsége nem bankár, spekuláns, hanem kisegzisztencia volt – cipész, földműves, trafikos, szerelő.
– Az antiszemita kliséknek a legtöbb esetben nincsen valóságalapja. Ha például minden zsidó sötétbőrű, sötéthajú, nagyorrú lett volna, nincs szükség a sárga csillagra, hiszen jól meg lehet őket különböztetni a többségi lakosságtól. A magyarországi zsidóság jelentős része asszimilálódott, sokkal jobban, mint például Lengyelországban. A magyar kapitalizmus megteremtésében kétségtelenül komoly szerepe volt a zsidó polgárságnak. Egyes történészi becslések a nemzeti vagyon 20 százalékára, mások 7-8 százalékára teszik a zsidó kézben lévő vagyon arányát. Ami kétségkívül magasabb, mint a zsidóság öt-hat százalékos aránya a társadalomban, de azért attól is messze van, hogy az ország gazdaságát zsidó dominanciájúnak állítsuk be, ami a korszak antiszemitáinak kedvelt retorikai fegyvere volt. A zsidóság túlnyomó többsége ugyanolyan egyszerű ember volt, mint bárki más Magyarországon. Róluk szól a könyvem.
– A sikeres asszimilációval kapcsolatos tapasztalat az is, hogy mekkora gondot okozott a hatóságoknak saját zsidótörvényeik érvényesítése. Rengeteg érintett ugyan esetleg rendelkezett izraelita felmenőkkel, de vallását már nem gyakorolta, rég kikeresztelkedett, esetleg keresztény házastársa volt és teljesen integrálódott a magyar társadalomba.
– Ez olyannyira így volt, hogy Trianon után az utódállamokban a zsidók kifejezetten a helyi nacionalisták célpontjai voltak, mert őket tartották a magyar nyelv, kultúra és műveltség legfontosabb terjesztőinek. Jelképesnek érzem Balassa Lajos költő, jogász esetét, akit 1922-ben éppen magyar nemzeti érzelmei és cselekedetei miatt utasítottak ki Csehszlovákiából. A korszak egyik legnépszerűbb irredenta dala, az Igazságot Magyarországnak! szerzőjeként vált ismertté, mégis zsidónak minősítették származása miatt. Igaz, 1944 nyarán mentesítést kapott a különben szintén felvidéki származású Jaross Andor belügyminisztertől.
– Egy alispán vagy egy szolgabíró mennyire tudta eltéríteni a központi rendelkezéseket, akár pro, akár kontra?
– Az egyéni habitus nagyon sokat számított, ezt pont Endre esetében is látjuk. Még a Gödöllői járásban dolgozott, amikor a Pest megyei alispán semmisítette meg bizonyos rendelkezéseit, mert antiszemitizmusa a jogbiztonságot fenyegette. Azt is meg kell említeni, hogy a német megszállás után alaposan megrostálták a magyar közigazgatást, sok „gyanús” elemet leváltottak, mások pedig önként távoztak, mert nem akarták kiszolgálni a megszállókat. A megtisztított tisztviselői kar már elég olajozottan hajtotta végre a deportálást.
– Történészek arról is vitatkoznak, hogy Horthy helyben maradása káros vagy hasznos volt-e. Kétségkívül megtestesítette az állami folytonosságot, s egy helyi jegyző vagy alispán joggal gondolhatta: ha a Főméltóságú Úr elfogadja a német megszállást, nekik sem kell szabotálni az intézkedéseket. Másfelől, ha Horthy 1944. március 19-én lemond, helyére államfőnek egy báb kerül, azaz jó eséllyel a budapesti zsidóság is elpusztul, hiszen nincs, aki leállítsa a deportálásokat.
– Horthy esetleges lemondása szerintem komoly súllyal esett volna latba. Ugyanakkor látnunk kell, hogy 1944-re a magyar közigazgatás már hozzászokott a faji alapú diszkriminációhoz, hiszen az első zsidótörvényt 1938-ban fogadták el. Az iratokból világosan látszik a személytelenség, ahogy a tisztviselők a könyörgő levelek kapcsán igyekeznek elhárítani maguktól a felelősséget, mondván, ők csak a hatályos rendelkezéseket hajtják végre. Több olyan esetet találtam, amikor helyi tisztviselők a rendelkezések elébe mennek.
Mások azonban igyekeznek segíteni a zsidókon a rendeletek elszabotálásával – azaz ez is egyénfüggő volt. De azért az látszik, ha kevésbé antiszemita vagy egyáltalán nem zsidóellenes a Horthy-rendszer, a németeknek sokkal nehezebb dolga lett volna.
– A zsidóság miért nem lázadt és nem kezdett széleskörű ellenállásba?
– Egyfelől bíztak az államban. Másfelől reménykedtek abban, hogy a háborúnak hamarosan vége, hiszen a németek folyamatosan szorultak vissza. A Zsidó Tanács egyébként már a korban is sokat vitatott módon úgy vélekedett: ha minden rendelkezést betart, együttműködik a hatóságokkal, nem lesz mibe belekötni. Nem szabad megfeledkeznünk az időbeli tényezőről sem. Lengyelországban például 1939-től német megszállás volt, sokkal több idejük volt megtapasztalni a náci brutalitást, de a hosszú idő alatt könnyebb volt az ellenállást is megszervezni. Nálunk erre idő sem volt, hiszen gyakorlatilag három hónap alatt gettósították és deportálták a teljes vidéki zsidóságot. Információ sem állt rendelkezésre, a haláltáborokról szállongó híreket a legtöbben el sem tudták hinni. „Olyan kultúrnép, mint a német, nem követhet el ekkora barbárságot” – valahogy ez volt a közhangulat. És végül, a magyar zsidóknak fegyverük nem volt, az életerős férfiak pedig munkaszolgálatban voltak – az itthon maradt idősek, nők és gyerekek nem szállhattak szembe a német hadsereggel és magyar cinkosaikkal.
– A borzalmakat túlélők hogyan tudták feldolgozni a velük történteket? Akkor, amikor egy újabb diktatúra rendezkedett be Magyarországon…
– Mai értelemben vett fejlett pszichoterápia még nem létezett, de az amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint például próbált ebben is segíteni. Sokaknak segített az is, ha össze tudtak ülni hárman-négyen és megbeszélték a velük történteket. Ma már rengeteget tudunk a transzgenerációs sérülésekről és az azokkal kapcsolatos megküzdési stratégiákról. Volt, aki elhallgatott és soha nem beszélt a vele történtekről. Még az elvett házat sem igényelte vissza, nem akart szembesülni családja hiányával. Más meg kifejezetten kérte az otthonát, mert neki sokat jelentett, hogy legalább ilyen módon visszakapta a régi életét. Sokan örökre távoztak, hallani sem akartak többet arról az országról, ahol ez történt velük. Elég sok restitúciós levelet feldolgoztam: képzeljük el azt a lelkiállapotot, amikor valaki hazajön munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, a családját megölték és itthon azzal szembesül, hogy más lakik a házában. Vagyonából pedig jószerével annyi maradt, amit esetleg egy jólelkű szomszéd megőrzött. Egy másik projekt kapcsán interjúkat készítek holokauszt-túlélőkkel. A többség valahogy túl tudott lépni a traumán. Azt nem mondom, hogy megbocsátottak, de megbékéltek a múltjukkal, nem feledkeztek bele a traumába.
– Furcsa ilyet kérdezni egy holokausztkönyv kapcsán, de önnek volt kedvenc története?
– Kettő is. Az egyik a monori Kaufer családé. Már jó ideje kutattam a Pest Megyei Levéltárban, rengeteg iratot néztem át és akkor egyszer csak a kezembe akadt az ő állampolgársági bizonyítványukkal és kiutasításukkal kapcsolatos akta. Benne fényképek. Hirtelen életre keltek a hivatalos bejegyzések, sokkal emberibb lett az egész történet a fotók révén, azzal, hogy láttam, kiknek az életét tárom éppen fel. A másik a munkaszolgálatra hurcolt Deutsch Bernáté, aki egészen fantasztikus karakter lehetett. A testet-lelket őrlő fizikai munka ellenére verseket, dalokat írt, csehül tanult, pedig világéletében egyszerű földműves volt. Ő nem élte túl a holokausztot, minden valószínűség szerint éhen halt 1945 áprilisában. Én pedig a levéltárban megtalált iratai közlésével és történetének megírásával igyekeztem neki és minden áldozatnak emléket állítani.
Nyitókép: a kistarcsai internálótábor 1944-ben (fotó: Fortepan)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
