Gyurgyák János: Eltévedt lovasok a pusztában – a „Mi a magyar?” kérdés megoldhatatlanságáról
Több generáció és sok kiváló gondolkodó vallott már kudarcot, amikor a „Ki a magyar?”, „Mi a magyar?”, „Milyen a magyar?” kérdésre próbált választ adni. Egyesek most éppen bőven folyó állami pénzeszközökkel a minden kétséget kizáró természettudományos vagy egyenesen genetikai választ keresik. Ők olyasmit keresnek, ami soha és a jövőben sem lesz elérhető. Ez a küldetés ugyanis lehetetlen – írja esszéjében Gyurgyák János. A történész, könyvkiadó készülő kötetének első részletét először a Válasz Online-on olvashatják.
Az itt közölt szöveg Gyurgyák János készülő új könyve (Oly sok viszály után. Magyarország oknyomozó története) harmadik fejezetének rövid kivonata (a teljes, egy kisebb kötet hosszúságával vetekedő fejezet letölthető innen). A tervezett mű nyolc fejezetből áll (1. A Hely; 2. Az Idő; 3. A Magyar jellem; 4. A Közösség; 5. Az Ünnepek, a Szimbólumok és az Emlékezet helyei; 6. A Társadalom; 7. A Politika; 8. A Magyarok ‒ kívülről). Mivel a munka határozottan nem kronologikus, továbbá sem nem eseményközpontú, sem nem személyiségközpontú, hanem talán legpontosabban problémacentrikusnak és makrotörténetinek nevezhető, ezért a főszöveget úgynevezett keretes részek egészítik ki, amelyek valamennyire visszacsempészni igyekeznek a mikro-, a személyiség- és az eseménytörténelmet. Ezeket a keretes részeket most a teljes szöveg végén találják az olvasók. A szerző a munka könyvformában történő megjelenése előtt időről-időre közzéteszi és vitára bocsájtja az egyes fejezeteket, arra kérve az olvasókat, hogy tegyék meg kritikai megjegyzéseiket, viszont csak a névvel és valós e-mail címmel írt reflexiókat tudja figyelembe venni. A megjegyzéseket a gyurgyakessze [kukac] valaszonline.hu címre várjuk.
×××
Se szeri, se száma a „ki a magyar”, „mi a magyar”, „sorsunk és jellemünk”, „magyar jellegünk és alkatunk”, „milyen a magyar”, „magyar hivatás”, „magyar nemzeti szellem”, vagy éppenséggel „helyünk és sorsunk a világban” címmel megjelent könyveknek és írásoknak. Nagy múltra tekinthet vissza ez a műfaj, irodalmi hagyományunkban Zrínyi, Kármán József és Berzsenyi óta bizonyosan így van, de a történeti emlékezetben még ennél is jóval régebbre datálható az ezzel a szellemi kihívással való viaskodás.
Ősrégi tehát a probléma, azaz messze nem csupán a nemzetté válás kora óta foglalkoztatják az embereket az egyes etnikumok jellegének és mentalitásának különbségei, valamint az a kérdés, hogy mi az oka ezeknek a differenciáknak. A kérdés mélyén nyilvánvalóan az emberiség történelméből kiirthatatlannak látszó mi‒ők oppozíció húzódik, azaz az arra való rákérdezés, hogy kik is vagyunk valójában és miben különbözünk másoktól.
Vaskos tévedésnek tűnik, hogy ez a műfaj csak Európa periferiális vagy félperiferiális országaiban dívott, valamint hogy e probléma felmerülése klasszikusan egyike az első világháború utáni válságtermékeknek. Szinte majd’ minden országból hozhatók fel példák, csak másutt talán később kezdték kutatni a kérdést, mint nálunk. Másfelől bőséggel van irodalom a nyugalmi időszakokból is, a mi-ők oppozíció tehát nem csak az „elmaradott Kelet” és a válságos időszakok terméke. Gondoljunk csak Bél Mátyás, Fényes Elek vagy Rónay Jácint ilyen jellegű írásaira! Az azonban vitathatatlan, hogy válságos időszakokban, nagy nemzeti veszedelmek és tragédiák közeledtével megszaporodnak az ilyen jellegű munkák. Minden bizonnyal azért virágzik fel ekkor ez a műfaj, mert ilyen időszakokban valóban megkérdőjeleződnek a korábbi, addig szilárdnak látszó gondolkodási és intézményi keretek, és ez a kihívás kétségkívül felerősíti az ilyen irányú elmélkedést.
Mi lehet az oka ennek a felfokozott érdeklődésnek? A magyar közvélemény élénk érdeklődése mögött talán az Európába történt kései integrálódásunk, talán nomád históriánk megfejthetetlen rejtélyei, talán kiegyensúlyozottnak aligha nevezhető történelmünk állhat.
Lehetetlen küldetés?
Bár nem teljesen hiábavaló a ki a magyar, mi a magyar rejtélyének felvetése, azaz nem kell ezeket a kérdésfelvetéseket mindenestül és mindenkorra ad acta tenni, az elért eredmények ugyancsak szegényesek, bár nem teljességgel meddők és terméketlenek. Mivel Magyarország nem tartozott és nem tartozik ma sem azon szerencsés országok közé, ahol a ki a magyar kérdésére államnemzeti választ lehetne adni, nevezetesen magyar az, aki a magyar állam egyenjogú polgára. Ez az államnemzeti modell nálunk történeti okok miatt sem Trianon előtt, amikor is az állampolgárok majdnem fele különböző nemzetiségű volt, sem pedig utána nem működhetett, amikor is az utódállamokba szorult több millió magyar.
Fontos megjegyezni talán, hogy az említett „szerencsés” országok, mint például Franciaország, egyrészt még a nemzetté válásuk előtt vagy annak kezdeti fázisában ‒ nem is mindig a legcivilizáltabb eszközökkel ‒ felszámolták az országon belüli nyelvi-kulturális kisebbségeket. Ma azonban a nagyfokú migráció miatt legfeljebb ‒ rokonszenves ‒ illúzióként ragaszkodhatnak államnemzeti elképzeléseikhez, de a valóság már ott is egészen más képet mutat. Utalhatunk az angolokra is, akik 1616-ban egyszerűen betiltották a gael nyelvet, később az ezen a nyelven megszólaló diákok nyakába fából készült szégyentáblát akasztottak ‒ hogy csak a legkirívóbb esetet említsük.
Másrészt mindig lesznek olyanok, akik végső, minden kétséget kizáró természettudományos vagy egyenesen genetikai választ szeretnének kapni erre a kérdésre. Ez az igény ‒ úgy tűnik ‒ kiirthatatlan az emberiség egy részéből, de ez a cél még bőven folyó állami pénzeszközökkel sem volt soha és a jövőben sem lesz elérhető. Ez a küldetés ugyanis lehetetlen.
A ki a magyar kérdésére természettudományos megoldás helyett azonban adhatunk, ha nem is tökéletes, de talán mindenki számára elfogadható nyelvi-kulturális választ. Azt mondhatjuk ugyanis, hogy magyar az, akinek az anyanyelve magyar, és ehhez még azt is hozzátehetjük ‒ ha tetszik ‒, hogy akiket valamilyen laza formában, de mégiscsak összekapcsol valamiféle közös múlt, közös történelem. Ezt még akkor is megtehetjük, ha tudjuk, hogy a diametrális politikai megosztottság miatt lassan már kétféle magyar múltértelmezésről beszélhetünk csak. Ez a két kritérium nem akaratlagos, hanem alapvető adottság. Ehhez hozzátehetünk még egy akaratlagos elemet is anélkül, hogy ezzel bárkit önkényesen kizárnánk: nevezetesen hogy magyar az, aki magyarnak vallja magát. Még a kettős (többes) identitás ellen sem hozhatók fel komolyabb érvek, és ez sem jár semmiféle érdeksérelemmel, bár a többes nemzeti identitás rendkívül ritka, leginkább értelmiségi jelenség.
Bibó mondja
Itt talán meg is állhatnánk, ha nem merülne fel még egy nyugtalanító kérdés: ha ez a képlet ennyire egyszerű, már-már magától értetődő, miért vallott kudarcot vele annyi generáció és oly sok kiváló gondolkodó? Van ugyanis még valami, ami kissé összekuszálhatja a képet, nevezetesen az a szociálpszichológiai és csoportdinamikai tény, hogy mindenféle közösséghez tartozáshoz az illető befogadó csoport legalább látens beleegyezése kell. S ezt a befogadó közösség néha könnyen megadja, néha viszont nem, amire nehéz racionális választ találni. A következő fejezetben a német kisebbség, illetve a hazai zsidóság asszimilációja kapcsán erről furcsa közösségi reakcióról még bőven lesz szó. Minden más a fentiekben elemzett „természettudományos”, szellemtörténeti és nemzetkarakterológiai példákban felvetett és objektívnek kikiáltott kritérium nem más, mint füst, köd és homály.
Szemben a ki a magyar kérdéssel, ami a fentiek szerint megnyugtató módon tisztázható, a mi a magyarra még ennyire komoly tudományos válasz sem adható, a válasz ugyanis tér- és időfüggő. A magyarságnak nincs metafizikai esszenciája, mint amit oly hosszú időn keresztül az ezzel foglalkozók neki tulajdonítottak, csupáncsak története van. Ezért is adtunk erre a kérdésre ‒ szemben e könyv többi fejezetével ‒ majdnem kizárólag historiográfiai választ, ugyanis egymás után egyenként be kellett mutatni ezeket a válaszkísérleteket. Még az is meddő próbálkozásnak bizonyult, hogy ezeket a széttartó, alig-alig összeegyeztethető válaszokat valamilyen szempont szerint csoportosítsuk vagy bizonyos típusokba rendezzük: ahány megközelítés, annyi válasz. A nemzetkarakterológiai kísérletek továbbá legtöbbször elvétették az általánosítás szintjét is: gyakran az adott társadalom egy bizonyos rétegének (leginkább középosztályának) pozitív és ‒ ritkábban ‒ negatív tulajdonságait tágították egyetemes magyar jellemvonásokká. Nem lehet ugyanis egy korszak társadalmi csoportjának fény- és árnyoldalait korokon és osztálykülönbségeken átgázolva korlátok nélkül kiterjeszteni és általánosítani. Így a mi a magyarra választ kereső nemzetkarakterológia nem lehet más, mint legfeljebb spekulatív filozófiai-metafizikai, de még inkább művészi műfaj, amelyben nagy szerepet játszik az intuitív megérzés és az artisztikus kifejtés.
Azt mondhatjuk tehát, amit Eduard Spranger fejtegetett a harmincas évek végén, hogy bár a nemzetkarakterológia nem támaszkodhat szilárd és tanítható módszertanra, szükségszerűen művészies formákra kénytelen támaszkodni. A nemzetkarakterológia tehát per definitionem nem empirikus tudomány, hanem filozófiai-művészeti forma, jobb esetben érdekes gondolatkísérletek tárháza. Alkalmasint így is kellene kezelni, ha ugyanis nem társul hozzá valamiféle zagyva ideológiai-politika hátsó cél, akkor mindez ártatlan intellektuális játék, amelynek végén talán megállapíthatjuk: van benne valami. Ennél többet várni tőle azonban merő illúzió. Arról nem beszélve, hogy magában a terminusban szereplő „nemzet” viszonylag fiatal, csupán néhány százévnyi történetre tekinthet vissza, továbbá maga is folyton megújuló és változó társadalmi jelenség, következésképpen már csak ezért sem lehet a nemzetkarakterológiát időtlenné tenni.
Bibó Istvánnak, aki 1945 után két tanulmányban is elvégezte a nemzetkarakterológia, a nemzeti alkat és jelleg kritikáját, a végső ítélete ‒ és ezt egyetértően idézhetjük ‒ úgy hangzik, hogy „jaj, annak, aki nekiáll, és konkretizálni akarja, tételekbe akarja foglalni, kötelező erőre akarja emelni azt, amit ilyen törvényszerűségként felismerni vél. Úgy kell lennünk ezekkel, mint a természettudósnak az Istennel: nem azért, mintha egy természettudósnak nem lehetne Istenben hinnie, sőt ezt a hitét alapozhatja a természettudományok egészének valamiféle szemléletére is; de nem szabad neki Istent a maga természettudományi munkahipotéziseibe, a maga feltevéseinek rendszerébe, a maga problémalátásának az indokai közé belekevernie; nem takarózhatik Istennel, ha valamit nem tud megmagyarázni, és nem hivatkozhatik Istenre, ha valamit így vagy úgy akar magyarázni”.
Bibó abból indult ki, hogy bár a közösségnek nincsenek egyéni tulajdonságai, de egyénekből áll, akiknek viszont vannak. Lelke, tudata ‒ írja ‒ csak az egyénnek van, s nem magának a közösségnek, így a közösség nem lehet azonos az egyénnel, de egészen más sem lehet, mint az őt alkotó egyének. Bibó tagadja továbbá, hogy lennének örök érvényű alkati jellemvonások, ezek szerinte örökösen mozgásban és fejlődésben lévő jelenségek. Így nem a „nemzeti eredetiség” vagy az öröknek tartott „nemzeti jelleg” keresése a döntő és termékeny megközelítés, hanem a fő probléma az adott közösség reagáló képességének az elvesztése, azaz ha valamilyen okból (történeti megrázkódtatás, „meggyávulás”, megzavarodás) miatt az egyén vagy közösség meghasonlik önmagával, elveszti önmagát. A „magyar fejlődés megzavarodásának”, a „társadalmi fejlődés megrekedésének” okait tehát Bibó nem az öröknek tételezett magyar lelki alkatból magyarázza, hanem azokat egyfelől a politikai és közjogi zsákutcák bemutatásával, másfelől a reális történeti folyamatok elemzésével véli meglelni.
Paradoxonok
Végül paradoxonhoz jutottunk a ki a magyar, mi a magyar ‒ nem beszélve a milyen a magyar sors ‒ problémáin elmélkedve. Egyfelől alapvetően a dolog lényegét megvilágító, esszenciális választ vár némi joggal az érdeklődő olvasó. Másfelől azonban maga a tárgy ‒ már ha egyáltalán komolyan vesszük ‒ éppenséggel ezt nem teszi lehetővé. Éppen az esszenciális válaszokra való törekvés vitt zsákutcába annyi magyar gondolkodót, és nem is csak a „futottak még” kategóriából, hanem alkalmasint a legjobbjainkat. Ezek a válaszok ugyanis mindenek, csak nem mélyenszántók és esszenciálisak. Ellenkezőleg: korhoz kötöttek, legtöbbször bizonyíthatatlanok, habkönnyűek, sokszor csupán szubjektív módon összeválogatott tulajdonságjelzők gyűjteménye. Olyanok ezek az írások, mintha szerzőik eltévedt lovasként bolyonganának a pusztaságban, vagy ‒ jobb esetben ‒ mintha csak a felszínt kapargatnák. Mégis: ilyen fogós és kényes ügyben talán ez sem kevés.
A teljes tanulmány itt olvasható.
Nyitókép: lovasok Bugacon (forrás: MTI, Ujvári Sándor)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
