A nagy Csurka-mítosz – Zárug Péter Farkas könyvet szerkesztett egykori főnökéről
„Ez hülyeség!” – fakad ki Zárug Péter Farkas, amikor arról kérdezzük: mégis mi értelme volt olyan kötetet szerkesztenie, amelyben volt MIÉP-esek mosdatják volt vezetőjüket. A Miskolci Egyetem adjunktusaként dolgozó politológus a most megjelent könyvben szerzőként is szerepel: Csurka István elhíresült dolgozatát elemezte immár több mint harminc év távolából. És: Csurkának szerinte nem volt mindenben igaza. De mennyire igaz egyáltalán a nemzetéért elnyomott muszáj-Herkules mítosza? Interjú.
– A motiváció a klasszikus Lovasi-dallal írható le?
– Melyikkel is?
– Pénz? Egy Csurka Istvánról szóló tanulmánykötet és pénz? Ugyan már!
– Minthogy Kásler Miklós adott rá, akkor még miniszterként…
– Számomra ebben a vállalásban a pénz nem volt szempont. Az persze üdvös, hogy a tanulmányok szerzőit ki lehetett fizetni az elvégzett munkájukért – ebben a kötetben ugyanis nem régi írások szerepelnek, hanem a felkért szerzők kifejezetten egy kötettervnek megfelelően írták meg tanulmányaikat.
– Az volt a cél akkor, hogy ön ennek ötletgazdájaként, szerkesztőjeként Kásleren keresztül valahogy visszazsililpel a NER-be?
– Én? Dehogy. Adjunktus vagyok a Miskolci Egyetemen, pártpolitikai munkát nem végzek. Ráadásul Kásler Miklóst sem a politikából ismerem: jó másfél évtizede orvosként ő kezelte édesanyámat, aki szerencsére meg is gyógyult. Kásler és Csurka István között is jó kapcsolat volt, miniszterként pedig jónak tartotta a kötet szinopszisát, és volt módja támogatni. Ahogy előszavában is írja: azért látta szükségesnek ezt, mert „mindenkinek jár a méltányos és tényszerű megítélés”. Az én motivációm is hasonló volt. Tíz éve nem jelent meg semmi Csurkáról, miközben most már talán alkalmas lehet az idő, hogy tudományosan is közelítsünk a személyéhez, életművéhez.
– Ön alkalmas tudományos kötet szerkesztésére, tanulmány írására úgy, hogy Csurkának dolgozott, elnöki tanácsadója volt?
– Többek között emiatt az érintettség miatt nem a politikai vagy publicisztikai pálya egészének elemzésére vállalkoztam. A személyes érintettség valóban bonyolította volna a helyzetet olyan esetek megítélésénél, amelyeknek szereplője, részben alakítója voltam a MIÉP időszakában, 2002-ig bezárólag. Ezért maradtam az elhíresült, 1992-es dolgozat témájánál, a Néhány gondolat…-nál. Csurka Istvánt pár nappal ennek megjelenése előtt ismertem meg személyesen, munkakapcsolatba csak később kerültünk, ennek a szövegnek az elemzésénél tehát nem gátolt semmilyen személyes élmény, emlék. De leginkább az azóta eltelet harminc év távolsága teszi alkalmassá ezt a kilencvenháromezer karaktert szakmai elemzésre.
– De mi értelme egy kötetnek, amelyben volt MIÉP-esek egykori vezetőjüket mosdatják?
– Na! Ez hülyeség! Már miért kellene mosdatni?
– Nem kellene, de mondjuk Borvendég Zsuzsanna tanulmányában nem ez történik?
– Nem. És ő pont nem is ismerte Csurkát. Igaz, a többiek igen.
– Rendben. Borvendég rengeteg eddig nem látott adatot mutat be Csurka állambiztonsági múltjáról, beszervezéséről és megfigyeléséről, ez mindenképpen értékes munka. De milyen történet is bontakozik ki?
– Milyen?
– ’57-ben beszervezik, hosszú évekig állományban van. Egy ávós védernyője alatt sztáríró lesz. Kádár tapsol a darabjának. A rendszer szelepeként kiugróan sokat keres, a népi írókhoz csak a nyolcvanas években csatlakozik, ügynököt is csak ’87-ben állítanak rá. Stimmel?
– Látszatra stimmel, de úgy sem teljesen. Benne van a tanulmányban ’56-os szerepvállalása is, utána a kistarcsai internálótábor, a kínzások. Hogy az után írt alá az államvédelemnek. De mit akar állítani mindezzel?
– Inkább kérdezni: ha ugyanez az életút olyan emberé, aki a rendszerváltáskor az SZDSZ-be lép be, véletlenül nem az lenne a következtetés, hogy a „liberálbolsevik zsidóbérenc rendszerkegyelt”?
– Azért először tegyük tisztába: Csurka István bár aláírt, sosem jelentett.
– Szóban jelentett. Vagy egy évtizeden át.
– Beszélgetnie nyilván kellett, amikor megkeresték… Ezeknek a tartalmára viszont nincsen semmilyen adat. Amire van, 1971-ből: már a hatvanas években megszüntették az aktáját, éppen arra hivatkozva, hogy értéktelen kapcsolat, nem jelent senkiről semmit, sőt, a beszélgetéseken ellenséges a rendszerrel szemben. Eltelt a rendszerváltás óta 33 év. A saját magára vonatkozó jelentéseket mindenki kikérhette. Azóta nem akadt senki, aki felismerte volna Csurkát bármilyen szóbeli jelentés mögött. Igény lett volna rá, mégsem állt elő senki azzal, hogy Csurka István ártott neki. Ennyi idő elteltével szerintem kijelenthetjük: amikor – egyébként elsőként – ő maga nyilvánosságra hozta, hogy aláírt, igazat mondott abban is, hogy soha senkit nem súgott be, sem szóban, sem írásban.
– Rendben. Továbbra is az a kérdés: a fenti életrajzi adatok alapján ugye könnyen lehetne MIÉP-es értékelés, hogy az illető „nemzetvesztő rendszerkegyelt zsidóbérenc”?
– Bocsánat, térjünk vissza még a népi írókhoz. Az sem stimmel ugyanis, hogy a nyolcvanas évekig nem volt a népi írók környékén: már édesapja is a népi írók egyike, és a családja is ebben a közegben mozgott, a beszervezője is a népi írókat jól ismerő, Szárszón jelenlévő tiszt volt. Az persze igaz, hogy a rendszer által kapott lehetőségekkel élt és rendkívül jól kereső sztárszerző lett.
– Miért kell akkor mártírt faragni belőle?
– Annyit állít a tanulmány, hogy erkölcsileg tiszta maradt, hogy nem ártott senkinek.
– Nem lehet, hogy inkább el kellene végre felejteni ezt az életművet? Hagyni Csurkát nyugodni békében?
– Ha más nem, hát Pozsgai Zsolt és Vasvári Erika tanulmánya megmutatja, miért nem. Az irodalmi, publicisztikai életmű hatalmas, mindenképpen megérdemli a figyelmet.
– Vasvári is volt MIÉP-es. Nem is akart olyanokat találni, akik két lépés távolságból tudják értékelni az életművet?
– Vasvári Erika állította össze Csurka bibliográfiáját. Óriási munkát végzett el 25 éven keresztül. Hiába kértem volna fel bármilyen neves irodalomtörténészt, ha egyszer a munkásságot bibliográfiai értelemben Erika ismeri. A kötet alcímeiben viszont megjelöltem, mit vállalunk és mit nem. Ezek mozaikok és szemelvények, ez nem a Csurka-nagymonográfia.
– Valóban, publicisztikai fordulatok kerülnek a sokszor értékes tényanyagba, Gömbös Gyulát dicsérő, liberálisokat ekéző mondatok, reflektálatlanul olyasmi, hogy valakinek „egy árja felmenője sincs”. Miféle szerkesztés az, ahol ilyesmi benne marad a szövegben?
– Senki tanulmányába nem nyúltam bele. Másképpen össze sem jött volna a kötet – én sem szeretem, ha tartalmilag belenyúlnak az írásaimba és tiszteletben tartom, hogy más is így van ezzel. Minden tanulmányíró a maga írásáért vállalja tehát a felelősséget.
– Vasváritól megtudjuk például azt is, hogy „Antall József Soros elvárásait teljesítette, kiszorította az MDF-ből a valódi nemzeti erőket”.
– Elnézést, nem tették ki Csurka Istvánt az MDF-ből? De. Kizárták. Nem ő szállt ki onnan.
– Azért a Soros elvárásait teljesítő Antall… Nem érzi, hogy hat ez ma? Főleg, hogy a szerző leírja utána: két jelentős személy van. Az egyik Orbán Viktor, a tett embere, a másik Csurka István, a szellem embere.
– És? Mondtam volna a szerzőnek, hogy ne így gondolja? Ez egyrészt már értelmezés kérdése, másrészt egy másodpercig nem állítom, hogy a tanulmányok nem azért születtek, hogy vita legyen róluk. A fenti a szerző véleménye, neki kell tudni érvelni mellette, nem nekem, a szerkesztőnek.
– Az olyan hajmeresztő kijelentéseket akkor ne is önön kérjük számon, hogy Trianonnak köszönhető a mostani ukrajnai orosz agresszió?
– Ne. Hogy észrevételeik jogosak lehetnek, azt nem zárom ki, de én nem nyúlok bele olyanok írásába, akár véleményébe, akik egyébként évtizedes munkát végeztek az adott témában. Ehhez képest egy-egy ilyen megjegyzés marginális. A saját írásomnál más a helyzet, ott minden mondatért felelősséget kell vállalnom.
– Abban az mindenképpen meglepő, amikor azt írja: a mai, fideszes médiakoncentráció már nem tenné lehetővé azt szabad vitát, amely a Csurka-dolgozat megjelenését követte.
– Ez egy lábjegyzetben szerepel és nem aktuálpolitikai céllal írtam a tanulmányba – ez a megjegyzés is a Csurka-dolgozat sajtóvitájának kontextusában értelmezhető. Elképesztő szabadsággal és hőfokon zajlott az a vita a sajtóban. Ami viszont, kár lenne tagadni, ma már elképzelhetetlen lenne. Az egész vitát egyébként Bencsik András nyitotta meg akkor. Ő számolt be arról, hogy elhangzott egy beszéd Antall József részéről, az a jövőbe tekintést kínálja, és az építkezést, a másik, Csurka pedig azt mondja, radikális váltás kell, amelynek alapja, hogy ki kell lépni az MDF–SZDSZ-paktum rendszeréből, és a nemzet nem mondhat le a lusztrációról sem. Ami egyébként nem egyenlő az ügynöküggyel. Az mindazokra vonatkozik, akik működtették a rendszert.
– A néhány évvel korábban a Népszabadság pártélet-rovatában Szovjetuniót éltető Bencsik akkor az MDF-kormány lapját vezeti és Antall oldalára áll. Vele is leszámolt volna a Csurka-féle lusztráció?
– Ha sorba állítanánk a felelősöket, én biztos nem Bencsik Andrást állítanám az élre. Egy 1990-ben még élő Aczél, vagy Biszku mellett súlyos aránytévesztésnek gondolom ezt a kérdését.
– Sejtettük, hiszen dolgozott is Bencsiknek. De honnan tudjuk, milyen hálózat mozgatja? Moszkvát dicsőítette, aztán jobbos lett, most is Moszkvát dicsőíti…
– Én most nem róla írtam, hanem Csurkáról. Ő is úgy gondolta egyébként, hogy sokan átcsúsznának a lusztrációs rostán, hiszen maga a kádári társadalom lett megalkuvó. Lengyelországban volt lusztrációs törvény, azon is sokan átcsúsztak, de negyvenezren mégiscsak fennakadtak rajta. Az is valami. Itthon meg semmi nem volt, tehát
teljesen hipotetikus ma már, hogy Bencsik András a sor elején, közepén vagy végén állna. A magyar társadalom, a magyar politikai elit ugyanis nem válaszolta meg ezt a kérdést, amikor megválaszolhatta volna.
Csurka, Csoóri, Lezsák is tudták, hogy az MDF fele az előző rendszer embereiből került ki – csak azt nem tudták, melyik fele. Ez majd’ minden pártra igaz volt egyébként. Csurka egyedül emelte fel a szavát ez ellen, a nagy rendszerváltó erők közben folyamatosan leszavazták még az ügynökügy rendezését is. Ebben Csurka következetes volt tehát. Az igaz persze, hogy ő sem határozta meg, kiknek kellene fennakadniuk azon a rostán, míg más országokban törvények határozták meg, hogy ha ilyen és ilyen funkciót töltött be az illető korábban, akkor mi nem lehet az új rendszerben.
– Mondjuk a Párt lapjának pártélet-rovatából nem lehet néhány évvel később demokratikus főszerkesztő…
– Ha ez ki lett volna mondva, akkor Bencsik András sem lehetett volna főszerkesztő. De nem lett kimondva.
Végleg belátjuk: nagy kár.
– Kár rugózni most Bencsiken. Én nem személyeket fogok itt most minősíteni. Legfeljebb azt a rendszerváltást, amelyben a diktatúra gond nélkül ment át jogállamba mindenféle felelősségre vonás és lusztráció nélkül. A fő bűnösök is nyugodtan élvezhették az átmentett vagyont. Erre márpedig Csurka világított rá.
– „Csurkának mindenben igaza volt”?
– Nem mindenben. Mint mondtam, az 1992-es dolgozat utáni tevékenységét nem értékeltem ebben a kötetben. Ha értékeltem volna, jóval kritikusabbnak kellett volna lennem.
– Csak mert Bayer Zsolt szerint mindenben – tőle van a fenti idézet.
– Ő nem szerepel a kötetben. Ahogy azt is leszögezem, hogy a Csurkát utóbbi 15 évben felfedező neofiták gyakran teljesen tévesen interpretálják őt.
– A késői publicisztika miatt kellett volna kritikusabbnak lennie, ha teljes pályaívet ír meg?
– Tartalmi kérdések miatt. Sosem tagadtam meg Csurka Istvánt, de tény, hogy a mi „szakításunk” is ezekre volt visszavezethető. A kampányban szinte hetente adtam le neki írásos elemzéseket, döntései pedig egyre gyakrabban voltak ellentétesek az általam javasoltakkal. Egy idő után már az elnökség döntésével is gyökeresen szembement. Utolsó jelentéseim egyike 2002-ben arról szólt, hogy veszélyben a parlamenti bejutás, amit a Kongresszusi Központban tartott kampányrendezvény szellős sorai után megismételtem – közben a pártvezetés még 20 százalékokról delirált. Mindenesetre, ha olvasták, a mostani írásomra sem mondhatják, hogy nélkülözöm benne a kritikai észrevételeket.
– Valóban, három ponton is kritizálja a Csurka által leírtakat – de abból a szempontból, hogy elvonták a figyelmet a nagy mondandóról. Tényleg csak ez a baj az életterezéssel, bőrfejűek mentegetésével, genetikai romlásról való értekezéssel?
– Politológusként nézve a szöveget ez velük a legnagyobb baj. Merthogy Csurka ott jól vázolta fel a rendszerváltás rendszerét, világosan látott egy folyamatot hazai és nemzetközi tekintetben egyaránt. A pártvagyonok mozgása, a KISZ-vagyon eltüntetése, az SZDSZ-nek az utódpárttal való összeépülése, az IMF-hitelek politikai, társadalmi szorításai – ezek mind beigazolódtak később. Vannak persze vitatható állításai, hatalmas terjedelmű a szöveg, de szerintem
alapvetően jól keretezi az akkori valóságot Monorierdőtől 1992-ig. És akkor feleslegesen, hibásan, tévesen beilleszt ebbe egy gondolatsort. Amolyan „jobboldali tökös gyerek”-szöveget. És durván túllő a célon. Az élettér szó használata az egyik ilyen. Nem, nem mentegethetjük azzal, hogy hát nem is úgy értette,
és hogy van ilyen című novellája, amely még az átkosban is megjelenhetett. Ha egyszer valakit remek írónak és dramaturgnak ismerünk el az egyik tanulmányban, nevetséges lenne ilyet állítani róla a másikban. Pontosan ismerte tehát a szó tartalmát, konnotációját, szándékosan használta. A bőrfejűeket megértően a szövegbe keverni is teljesen felesleges és suta volt, ki is lóg a szövegből, a „genetikai romlás” emlegetése meg ráadásul téves is. Megjegyzem, az nem „zsidózás” volt, ahogy olykor értelmezték.
– Hanem cigányozás.
– Nem mondja ki, de igen. Úgy, hogy ő egyébként nem volt cigánygyűlölő. A tiszai árvízkor a bajba jutott romáknak is ugyanúgy osztották a csomagokat a MIÉP-esek, mint bárki másnak. A Jobbiknál politikai topik volt a „cigánykérdés”, a MIÉP-nél nem. Csurka István gondolkodásában sem.
– Ellentétben a „zsidókérdéssel”. Már a hetvenes években is randalírozik Szigligeten részegen, aztán lezsidóz mindenkit – derül ki a kötetből.
– Előbb azért ott a rendszert kiszolgáló szocialista írókat hordja el mindennek…
Szigligeten, a kádári luxust élvezve, a rendszer sztárszerzőként!
– Értem, de mégis az a helyzet, hogy ő ott a rendszert szidja, a többiek meg nem teszik. Az igaz, hogy a nagy hévben kijön belőle, hogy a rendszer atyja a „szifiliszes, zsidó Lenin”. Akkor ezt jelentik, fegyelmi vizsgálat is van ellene.
– Nagyon korai írásos nyoma van tehát az antiszemitizmusának. Élete végén mindenkit zsidóz is, aki neki nem tetszik. Fokozatosan durvult, vagy mindig ilyen volt, csak egyre nyíltabban vállalta?
– Erről csak a saját benyomásaimat tudom megosztani. Abban egészen biztos vagyok, hogy náci szándék nem volt benne, amennyiben ezen a végső megoldásig, a megsemmisítésig eljutó lehető legdurvább szándékot értjük. Amit a Néhány gondolat-ban elemez, az pedig nem volt légből kapott, akár a személyi összefüggésekre gondolunk.
– Személyi összefüggéseket származásra visszavezetni, zsidó összeesküvésként tálalni – az légből kapott. Ön mégis, ma is védeni igyekszik ezt a megközelítést?
– Nem. Tényszerűen megállja a helyét a megállapítás, hogy a liberális, urbánus oldalon a rendszerváltás időszakában meghatározó szerep jutott a zsidó értelmiségnek. Ezt butaság lenne tagadni, ám ebből nem következik, ami a késői Csurka Istvánnál valóban következett belőle: hogy mindenkinek a származását kell nézni és abból önmagában kell levonni következtetéseket. Eddig a pontig az én meglátásom szerint Csurka fokozatosan jut el, amiben a Néhány gondolat… fogadtatásának is szerepe van.
Frusztrálta, hogy az a tiszteletteljes figyelem, amely körülvette írói munkásságától kezdve, a rendszerváltozás első négy esztendejében pedig végképp, a náci bélyeg miatt gúnyos lesajnálásba ment át. Ebben a marginalizálódásban muszáj-Herkulesnek érezte magát, akinek az a szerepe, hogy csak azért is kimondja…
– Az ilyen szerep meg azzal jár, hogy egyre nagyobbakat, egyre durvábbat kell mondani, hogy hasson.
– Valószínűleg igen. A későbbi csalódásai csak ráerősítettek erre a folyamatra: 2002 után kiürül a pártja is, régi harcostársak hagyják ott.
– Saját bőrén is tapasztalta, hogy ezeket a helyzeteket leginkább maga Csurka okozta.
– Hogyne. Erről nyíltan írok is. Mindenesetre ez után az időszak után jönnek az igazán kontrollálatlan dolgai publicisztikájában, politikájában egyaránt.
– Nem lehet, hogy az igazmondása miatt elnyomott muszáj-Herkules Csurka egyszerűen hamis mítosz, amelyet könyvük is tovább éltet? A kötetben is előkerül, hogy nem játszották a drámáit a rendszerváltás után. Hiszen nem is írt akkor drámát!
– Nem hiszem, hogy a színháznak ez lenne a logikája. Vannak, akiknek a hetvenes években írt drámáit is játszották, továbbra is, ma is.
– Csurka meg százezrek előtt szónokolt, pártot alapított, parlamentbe jutott, végig jól élt, a halálos ágyán Orbán Viktor is meglátogatta… Mi ez, ha nem sikeres életpálya?
– Ez igaz, de ha találkozunk bármilyen értelmiségivel itt a könyvhéten, vajon így gondolkodik-e Csurka Istvánról?
– A drámáit mindenki mindig elismeréssel emlegeti, s még TGM is gyönyörű nekrológot írt neki!
– TGM korábban még arra szólított fel, hogy fel kell gyújtani azokat az újságos standokat, amelyek Magyar Fórumot árulnak, csak szóltak neki, hogy az már bűncselekmény, szóval nem kellene. De ide legalább eljutottunk attól a kérdésétől, hogy nem lenne-e jobb hagyni békében nyugodni Csurkát. Ezek szerint tehát Csurka István oldalfüggetlenül fontos figurája a magyar drámairodalomnak is, és jelentős szereplője a rendszerváltás politikájának is. Ez a válasz, miért volt szükség erre a könyvre. Ha a Csurka-mítosz esetlegesen mítosz csupán és téves, akkor pedig ez a kötet arra jó, hogy lehet vele vitatkozni. Aki szeretne jobbat – kritikaibbat vagy puhábbat, adatoltabbat vagy érzelmesebbet, netán tudományos igényű nagymonográfiát – írni: nosza!
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
