Hazugságok hálójában – ezért szakadt jobb- és baloldalra a Nyugat
Hazugság, hogy a nagy dolgok fontosak, a kis dolgok pedig nem. A valóság éppen fordítva áll. A politika, a közélet, a társadalmi folyamatok nagy hazugságait az őket alkotó emberek összességének látszólag kis hazugságai tartják a felszínen – írja Bódy István. Vendégszerzőnk Gyurgyák János lapunkban megjelent esszéjére reagálva fejti ki, szerinte miért alakult ki az egyébként rendkívül káros mély lövészárok a nyugati politikában. Esszé.
Miközben olvassuk Gyurgyák János gondolatait a „Mi a magyar?” kérdésének megoldhatatlanságáról, létrejön bennünk a feszültség, amely kocsmafilozófusok, tudósok és nagy gondolkodók nemzedékeit késztette arra, hogy elődeik kudarcai ellenére is belefogjanak a firtatásába. Az esszé evidenciaként rögzíti, hogy „a diametrális politikai megosztottság miatt lassan már kétféle magyar múltértelmezésről beszélhetünk csak”. Ez ösztönözheti olvasóit arra is, hogy ne nyugodjunk bele ebbe sem. Töprengjünk el bátran, miért van az, hogy a nyugatiként vagy északiként született ember fejében kérlelhetetlen törvényszerűségként van jelen: ha élni akar, akkor azon túl, hogy levegőt kell vennie, szükséges magát elhelyeznie a politika árkokkal elválasztott, egymással hadban álló kettős tereiben. Honnan ered ez a politikai hadkötelezettség? Persze egyik oldalról a másikra át lehet állni (bárkinek eszébe juthatnak olyan hazai szereplők is, akik többször oda-vissza szlalomoztak a térfelek között), de magából a rendszerből dezertálni nem lehet.
A kíváncsi szemlélő számára zavarba ejtő lehet ez a feloldhatatlan kettéosztottság. Hiszen azt is láthatjuk, hogy a politikai pólusok identitását meghatározó, és általuk elsődlegesnek felmutatott tartalmat, vagyis a tömegek számára felkínált politikai árucikkeiket az idők folyamán számtalanszor elcsereberélték egymással. Miközben ma az USA-ban a demokratákra úgy tekintünk, mint a modern baloldaliság és egyben a fekete bőrűek jogainak legfőbb védelmezőire, igen kevesen akadnak fenn azon, hogy százötven évvel ezelőtt ők ragaszkodtak a rabszolgasághoz a – média által manapság vidékinek és maradinak elkönyvelt – republikánusokkal szemben. Európában a jobb és bal hasonló könnyedséggel adta át egymásnak a gazdaságra ragasztott „szabadság” és „szabályozás” jelszavakat. Bárhová nézünk vissza a történelemben, a két csoport remekül beazonosítható. Bármely csetepatéra tekintve egyből rá tudjuk vágni: ja, ezek a mai progresszívek, amazok pedig a tudjuk kik. Ráadásul ez teljesen független attól, hogy az akkori, és a mai mondataik tartalmai egybeesnek-e.
Amikor erről a megosztottságról elkezdjük legombolni a politikai rétegeket, elég hamar előbukkan a nyugati kultúra meghatározó görög-római, vele szemben pedig a zsidó-keresztény, azaz kettős megalapozottságú természete. Ám még ezek alatt is felsejlik egy még mélyebben, korszakokon, közösségeken és az egyes emberen belül is végighúzódó törésvonal.
Mintha a létezés teljességéből a két oldal egy-egy részt kisajátítana magának a másik ellenében, amely csonkítással szükségképpen lemond arról, hogy amit mond, az valóban és teljesen érvényes lehessen. A politikai oldalak egy-egy kultusz szentélyei: az egyikben az érzékek és az érzelmek, a másikban a test kultusza az alapvető.
Az első fellelkesült azon, hogy a valóságról az emberi ráció fellobbantott világosságának fényében képes működőnek tűnő modelleket felállítani, és bár eljárásaiban az értelemre hivatkozik, valójában sokkal inkább a saját műveiben visszatükröződő önképe szemlélése közben keletkezett érzései határozzák meg. Nárcisztikus figyelme a valóság felől önmagára irányult, így aztán sejtelme sincs saját tapasztalásának esetleges és relatív voltáról. Így arról sem, milyen szánalmasan sodródik össze-vissza. Gőgje a magának tulajdonított mindenhatóság.
A másik pólus a test határainak a létezés alapjaiig történő fájdalmas feszegetése révén még rendelkezik némi ismerettel és képpel a valóságról, és ha nem is képes megvalósítani az igazságot, legalább van valamiféle tudása arról, hogy létezik. Halvány fogalma arról is, hogy merre lehet. Gőgje az erre az ismeretre alapozott duzzogó fölénye és a képmutatása, legfőbb jellemzője pedig az improduktív sértettség. Utóbbi abból a hitből adódik, hogy a másik pólus ül a globális kommunikáció keverőpultjánál, és kikapcsolta az ő mikrofonjait.
Csonkasága miatt alapjaiban mindkettő bizonytalan és frusztrált, ezért kifelé és a másikkal szemben kegyetlen.
Mindkettő ott siklott, ott siklik félre, hogy valójában elhagyta, megcsalta az eredeti jót, amit kisajátított magának. Mindkettő hűtlen lett a saját alapvetéséhez. Az előbbi elkezdett szelektálni a ráció szerszámkészletével kibányászott valóságdarabkák között és csak azokat tartotta meg, amelyek jól álltak a magának magáról alkotott képben. Ehhez uralkodó elvét, a tiszta észt házi őrizetbe utalta, és csak akkor hívja elő, ha protokolláris céljaihoz szükséges a jelenléte. A ráció szerepe olyanná vált számára, amilyen az alkotmányos monarchiákban a királyoké.
A másik a testi létezés rigidségéből és kérlelhetetlenségéből törvénykönyveket vezetett le, amelyeket azonban nem igazodáshoz, hanem önigazoláshoz és a mindenki más feletti ítélethozatalhoz használ. Mindkettőt az határozza meg leginkább, amit elveszített, és ami a felszínen nem látható. Az előbbinek nincsenek szavai, mondatai arra, ami fennkölt, nagyszerű, teljes, igaz és szent, miközben égeti a vágy valami után, ami előtt jogosan leborulhatna. Utóbbinak nincsenek szavai, mondatai a titokra, az illékonyra, a feszültségre és ellentmondásra, miközben égeti a vágy, hogy elmerülhessen a teljesség megoldhatatlanságában.
A probléma alighanem onnan ered, hogy az ember a megszületésekor ténylegesen megoldhatatlan feladat előtt találja magát. Egy véges méretű és elemszámú világegyetem és valóság azzal kecsegteti, hogy kis darabjait össze lehet rakni hézagmentesen, és ha helyére került minden – számára potenciális fenyegetést is jelentő – puzzle-darab, végre biztonságban van. Azt kell azonban tapasztalnia, hogy a játék gyártója kibabrált vele: a teljes ki-, vagy összerakás lehetetlen, és még az a homályos sejtése is keletkezik, hogy ennek nem csak az ő – szerencsés esetben fel-, és elismert – kapacitás- és erőforráshiánya az oka. Ahogy a „Mi a magyar?” kérdésre sincs válasza, úgy a valóság leginkább húsbavágó többi elemét sem lehet hibátlanul összerakni. Az a tapasztalata, hogy bármilyen rétegben, dimenzióban, irányban indul el, kicsiben, közelre zoomolva minden gyönyörűen összeáll, de az adott irány mentén haladva legfeljebb az útfeléig juthat el. A maradék darabok rakosgatásával már csak ellentmondáshoz lehet jutni. Ez annál is inkább bosszantó, mert azt kell(ene) látnia, hogy aki a másik oldalról indult, ugyanolyan gyönyörűen össze tudta rakni a modellt körülbelül a feléig.
Így alkotja meg magából a politikai jobb és -bal, vírus- vagy oltásrettegők, Orbán vagy nem-Orbán, européer vs. szittya magyar, és ezer más erőtér pólusait. A két félmegoldás valamiért nem rakható össze eggyé, annak ellenére sem, hogy márpedig itt egy dologról van szó.
Az elakadt helyzetben az ember számára egyetlen könnyű megoldás kínálkozik. A valóságnak azt a térdarabját, ahol sikerült maga körül ránézésre hibátlanul összerakni a puzzle-t, elnevezi identitásnak. A metódust, amit használt, ideológiának. Így a legjobb kompromisszumot megkeresve sikerülhet elfogadható szintű biztonságérzetet előállítania a maga számára. Csakhogy ezért a biztonságérzetért magas árat kell fizetnie. A műveletet magában szükséges egyszerűsítésként könyveli el. Pedig csalóka biztonságérzete valójában hazugságra épül. Mivel azt hiszi, hogy a „minden egész eltörött” beismerése meghaladná rendelkezésre álló energiáit, egyszerűbb az „egész” hatókörét leszűkíteni a saját ideológiájára és identitásközösségeire. Ez azzal a sajnálatos következménnyel jár, hogy az általa összerakott, belakható téren kívüli dolgok és személyek vagy nem léteznek, vagy fenyegetést jelentenek a számára. Az identitás otthont teremt a fenyegető tágasságban. Csak ne válnának a köreinken kívüliek ellenségekké azáltal, hogy a puszta létükkel szembesítenek a megcsonkított teljességgel! Az ideológiák valóban megoldást kínálnak létező problémákra, csak ne tolnánk túl őket jóval alkalmazhatóságuk határain. A hierarchiából vagy kizsákmányolásból, egyenlőtlenségekből származó igazságtalanságok felszámolásának lelkesedésében és lendületében, a szabadság, egyenlőség, testvériség és a proletár öntudat nevében ne tennénk el láb alól százmilliókat.
Az alapművelet hazugságából fakad, hogy a politika munkaruhája a hazugság. Az embernek olykor lehetnek homályos sejtései arról, hogy ez lehetne másként is, de ilyenkor az is rögtön világossá válik, hogy nem hibáztathatjuk túlságosan a politikát. Jelenlegi alanyait figyelembe véve ez törvényszerű és elkerülhetetlen. Alanyain ebben az esetben nem a politikai aktorok csoportjait értem, hanem az adott politika hatálya alá tartozó minden embert.
A politikai oldalak „alkalmazott hazugságbuborékain” kívül van aztán egy sokkal súlyosabb, ezeket mind magában foglaló hazugság: a mindenkori korszellem hazugsága.
Ezek a hazugságok meghatározzák a közgondolkodás és közbeszéd tiltott és előírt témáit. A pólusok részigazságai és az ellenpólus ellentmondásai elhangozhatnak, de a valóságpuzzle összerakhatatlanságáról nem szabad beszélni, ezzel kapcsolatosan tilos következtetéseket kutatni. Újabb hazugság az a magától értődőnek címkézett alapvetés, hogy a nagy dolgok fontosak, a kis dolgok pedig nem, vagy közel sem annyira. Ez a hazugság kijelöli, miről érdemes, szabad, sőt kötelező nyilvánosan beszélni. A nagy dolgokat kell megvitatni, a nagy domaineket kell helyes irányba beforgatni, és a kis dolgok pedig majd ezekhez rendeződnek…
A valóság azonban éppen fordítva áll. A politika, a közélet, a társadalmi folyamatok nagy hazugságait az őket alkotó emberek összességének látszólag kis hazugságai tartják a felszínen. Az ember alapjában hajlamos arra, hogy ideológiákat gyártson magának arról, hogy miért nem kell becsületesen üzletelni, miért nem kell együttműködni a másikkal, miért szegheti meg ígéreteit, miért lehet, sőt szükséges a saját elképzelését még a hozzá legközelebb állók ellenében is érvényre juttatni… Ezért roppant megértő tud lenni, amikor a saját – a valóságtól elidegenítő – ideológiáihoz hasonló „megoldással” találkozik felnagyítva a közéletben is.
A látszat azonban csal. A nagyvilágban tapasztalható nagy hazugságoknak nincsen valódi tétje. Ezzel szemben a személyesség tereiben és viszonyrendszerében megvívott, ideológiákkal megtámogatott hadműveletek rombolása helyrehozhatatlan. Amikor az ember az identitás közösségének fedezékéből az értékeit fenyegető szörnyek irányába célzott lövéseket ad le, ezt azzal igazolja, hogy a birtokában levő jó ördögi ellentétpárját akarja kiirtani. Nem vetődhet fel benne, hogy ahova tüzel, ott szintén értékek vannak, nem mellesleg pedig azokból a más értékekből szőtt identitás uniformisát viselő emberek. Ez nem válhat nyilvánvalóvá, egyrészt, mert akkor engednie kellene lelepleződni a korszellem hazugságát, akivel ő személy szerint éppolyan szövetségi viszonyban áll, mint amazok, akikkel éppen hadban áll.Másrészt pedig a bozótosban, ahova lő, ritkán akad olyan belső szabadsággal rendelkező személy, mint Svejk, a derék katona, aki Hasek történetében kiugrott a fedezékből és elkezdett ordítozni, hogy: hé, ide ne lőjetek, itt emberek vannak.
Megoldás? Pillanatnyilag kicsit talán utópisztikusnak tűnik, hogy valamiként egymásra találjanak azok az emberek, akiknek fontos, hogy ne beszéljenek arról, amiről kötelező, és ne hallgassanak arról, ami tiltott. Ne törődjenek bele abba, hogy amennyiben úgy érzik, hogy ki kell állniuk valamely érték mellett, akkor a hadviselő felek elvárásai alapján ezzel együtt kötelező legyen annak az oldalnak, akinek ez az érték éppen a plakátjain szerepel, minden egyéb hiedelmével is azonosulniuk. Ne engedjék magukat átverni a hadviselő felek kedvenc dezinformációs technikái által, például, hogy az ellentábor legpotensebb igazságait, vagyis azokat, amelyek a saját ideológiájuk alapelemeinek univerzalitását és kizárólagosságát a leginkább képesek megkérdőjelezni, a legkevésbé komolyan vehető személyek tolmácsolásában mutatják be. Az igazság akkor is igazság, ha a leghülyébb mutatja fel egy csokor valódi marhaság mellé odatűzve.
Valamiképpen kapcsolódnia kellene azoknak az embereknek, akiknek a szabadság fontosabb, mint a falka által kínált biztonságérzet. Akik be merik vallani és vállalni, hogy a törésvonal, az árok, amely mentén az eredendően egész összerakhatatlanul eltörött, saját magukon belül húzódik elsősorban. Akik ezért nincsenek rászorulva arra, hogy az árkot identitásközösségeik határainál lássák, a túlparton csupa ellenséggel.
Létre kellene jönnie azok szövetségének, akik képesek és hajlandók a feszültség elviselésének szabadságában élni, a meghamisítás igénye és a manipuláció szándéka nélkül kapcsolódva a valósághoz. Ilyen emberek megtalálhatók minden politikai oldalon, társadalmi csoportban, életkortól és nemtől függetlenül minden irányzatban, felekezetben, egyházban és az egyházakon kívül, de ahhoz, hogy összefogjanak, előbb szóba kellene állniuk valahogy egymással.
Ehhez le kellene bontania mindenkinek maga körül az embereket harcban álló csoportokra osztó karanténok kerítéseit. Ez az írás is e motivációból született.
Látszólag joggal vethető fel a kérdés, hogy jobb lesz-e nekünk, ha politika és az ezer más pólus megosztottságai mellé sikerülne kreálni egy újabbat is. Mégis azt hiszem, hogy megérné a rengeteg frontvonalat lecserélni egy olyanra, ahol legalább az egyik oldal letette a fegyvert.
Nyitókép: Fanatic Studio / Gary Waters / SCIEN / FST / Science Photo Library via AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
