Ezt a történetet nem szeretnénk hallani. De muszáj – Tompa Andrea új könyvéről
Tompa Andrea nagy regényt írt, és nem azt a fajtát, amelyik nehezen adja magát. Sokszor nem halunk meg című könyve azonnal beszippantja az olvasót, rögtön otthon vagyunk benne, és ő egy krimi izgalmával mesél. Így is kell tennie, mert olyan történetet mond el, amit nem akarunk hallani. Már ezerszer elmondták nekünk, de Tompa új nézőpontot kínál. A holokauszt Erdélyben, magyar gyilkosokkal és embermentőkkel.
„Három réteg ruhát adtak rá, kopott pokrócba csavarták. A pokróc alá két kemény fedelű brosúrát csúsztattak. Úgy fekszik rajtuk, mintha rájuk lenne szegezve. Arca mozdulatlan, tekintete belekapaszkodik a magas házakba, a fákba, az oszlopokba. Visszafelé viszik oda, ahonnan reggel elhozták. Sokkal gyorsabban haladnak most, mint az ellenkező irányba. Az asszony karján a súlyos teherrel az orrán keresztül fújtat. Nem néz rá, nem néz senkire. A kis test átlebeg a városon. Május elseje van. Négyéves koráig elfelejt mindent.”
Így kezdődik a regény. Hatásos nyitány, sokan idézik. Ki ez a gyerek? Fiú? Lány? Három réteg ruha? Két brosúra? Kopott pokróc? Miért?
Mire megfejtjük, már benne vagyunk a történetben. Egy csecsemő megmentőinek nézőpontjából látjuk az eseményeket a soknemzetiségű, sokvallású Erdélyben. Megint Magyarországhoz tartozik. Hitler adta vissza – ez az egyik kulcsmondata a regénynek, amely Erdély felől mutatja meg a huszadik század közepének borzalmait. Ha valaki nagymagyarkodásra vágyik, azt nem fogja megkapni a Jelenkor által kiadott regényből. Sokkal többet kap annál.
Tompa Andreánál a történelem formálói nem jelennek meg a színen. Az írónő egyszerű, hétköznapi szereplőket rajzol. Kevés író tud ilyen erős, sokszínű karaktereket teremteni.
Egy zsidó doktornő kisbabájára vigyázó székely dada, Erzsi szemén keresztül látjuk tehát a történéseket. A valódi főszereplők, az elpusztított váradi, kolozsvári, szebeni zsidóság nem jelenik meg arccal, névvel. Még névtelenül sem nagyon.
Úgy vagyunk az események sűrűjében, hogy azokat nem kell ismertetnie az írónak, mindenki tudja őket. Nincsenek nagy, drámai jelenetek, a feszültséget éppen az adja, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek.
Senki nem határozza el, hogy embermentő lesz belőle. Erzsi és férje, Feri életének legfontosabb döntése sem születik meg. Csupán úgy alakul. Amikor a doktornőnek be kell mennie a gettóba, megkéri a dadát, átmenetileg vegye magához a kisbabáját. Ideiglenesen, egy-két hétre vagy hónapra, kényelmetlen lenne ott a csecsemőnek. Régen csaknem minden családdal megesett az anya vagy a gyerek betegsége, nagy munka idején, hogy valamelyik rokon, szomszéd vagy fizetett dada megvigyázta a gyereket. Innen indul minden. Egy pénzért tett szívességgel.
Tompa Andrea hősei a jelen káoszában tépelődnek, ahogy mi is benne élünk a saját korunkban, és elképzelni sem tudjuk, mit hoz a holnap. Hetven-nyolcvan év távlatából azonban pontosan tudjuk, mi történik a regény szereplőivel. Ez adja a feszültséget, ezért különösen élvezetes, ahogy Tompa Andrea játszik velünk. Hőseink nem tudják, mi az a gettó. Csak a kisbabára adott három réteg ruhából, a kopott pokrócról és a gyerekkel csomagolt két kemény fedelű brosúráról gondolhatjuk, hogy az anya mégis sejthetett valamit. Erzsiék a többit maguk bogarásszák ki az újságokból, a sorok közül. Innen tudják, meg a szóbeszédből, hogy minden hétköznapi: a pelenkák szárítása, a tej beszerzése, a gyerek sírása, levegőztetése, mind halálos veszedelem.
Apró, hétköznapi döntések sorozata elé kerülnek tehát, és Tompa Andreát az izgatja, hogy a kelet-európai történelemben marad-e lehetőség a jó és a rossz közötti mérlegelésre. Mi a gonoszság és a jóság természete? Hihető-e utóbb a „nem tudtam”, hiszen a zsidó imaházban motoztatják meg belülről az asszonyokat, akik közül többen belehalnak az odarendelt székely bábák kegyetlenségébe. Igaz lehet azok állítása, akik mit sem tudtak a haláltáborokról és halálvonatokról, de arról adomáztak, hogy pénzverdének hívták a gettónak azt a részét, ahol a zsidó férfiakat vallatták? Ott verték ki belőlük, hova rejtették a pénzüket.
A nagy regények néha váratlan helyről érkeznek.
Sosem gondoltam volna, hogy a költő Rakovszky Zsuzsa írja majd meg A kígyó árnyékában címmel a legkülönösebb apa-lánya-kapcsolatról szóló történetet, vagy a szintén költőként induló Oravecz Imre A rög trilógiában a magyar parasztság és az Amerikába kivándorlók nagy eposzát. Különleges az is, hogy valaki a színikritika irányából érkezzen, ahogy Tompa Andrea tette.
Sütő András Álomkommandója, a Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalansága után a tömeges, személytelen ölésről, a halálgyárakról lehet-e még mást, érvényeset mondani? Nem a történettudomány, hanem az irodalom nyelvén? Lehet. Tompa Andrea könyve kellően egyedi nézőponttal rendelkezik ehhez.
„Itt mindenki magyar. Minden zsidó magyar. Mindig is így volt, előtte is” – mondja egyik regényalakja. Ez a könyv a magyarságról szól, de azért a szeretetről, a szülőségről is. Mi pedig velük érzünk, amikor egy idő után már maguk sem tudják, mit szeretnének jobban: ha az anya visszatérne vagy ha nem, és övék maradna a gyerek. Vagy amikor szembesülnek az új román hatalom ridegségével: ha kiderül a titkuk, elveszik a gyereket, ha meg tovább titkolják, gyerekrabló lehet belőlük. Hogyan kerüljenek ki a slamasztikából? Hogyan döntsenek?
Tompa Andreának ez az ötödik regénye. Közülük négy történelmi: csaknem az egész huszadik századot „végigírta” már, és mindig valami speciális nézőpontból. Az előző, az Omerta az 1956-os forradalomról szólt, illetve annak hiányáról. „Az a fény, amit 1956 jelent egy magyarországi számára, az erdélyi számára nem tud világítani. ’56 nem volt” – írta Tompa a Jelenkornak a regény születéséről. Az írónő Kolozsváron született, de több mint 30 éve Magyarországon él. Különleges nézőpontja van, mindenhol otthon van, de kívülállóként is képes rátekinteni az erdélyi világra.
A kötetei olyanok, mint egy barokk tájkép. Az előterében aprócska figurák mozognak, mögöttük monumentális táj. Tompa ecsete minden apró részletet kidolgoz. Ha azt írja, hogy a kolozsvári magyarok 1956 november negyedikén gyászruhában mentek ki a Házsongárdi temetőbe, hogy így tiltakozzanak a pesti forradalom leverése ellen, és ugyanaznap jelent meg az írók és egyetemi oktatók ellenforradalmat elítélő nyílt levele is, amikor a szovjet tankok bedübörögtek Budapestre, akkor biztosra vehetjük, hogy így is volt. A Sokszor nem halunk meg is ezer apró információt közöl egy eltűnt korról. Hogy az erdélyi zsidósággal együtt hogyan tűnik el a kiskereskedelem régi formája, milyen törés keletkezik a magyar színjátszásban.
Már az Omerta is nagy elismerést kapott, elnyerte vele a Libri-díjat, mert jó könyv, megvan benne a Tompa Andrea-i művészi modell jó néhány eleme. Az írónő ott is talál egy közismert világot, az ötvenes évek Romániáját, és hozzá egy érdekes, új nézőpontot. Egy kolozsvári magyar rózsanemesítő kertjéből nézünk rá az ötvenes évekre. Az a regény is magával ragad, ott is mesteri a felütés, a részeges, agresszív urától elszökő székely nő szavaival indít: „Arra kell menni. Tudom én. Mert én azt már régtől tudom, hogy merre. Hogy én arra mennyit mind gondoltam! Csak sose mertem. Az ember kell biztassa magát, mert ha nem, vissza talál fordulni a nagy útján, mikor már épp fordulna reá” – így kezdődik a regény. Ezt meséli Szabó Zöld Kali, a regény egyik főhőse.
A szereplőjének ugyanaz a háttere, mint az új regény szintén székely Erzsijéé, mégis egészen más. Erzsi szép házasságban él (Kalit veri az ura), de nem születik gyerekük, és az asszony a meddőség fájdalmából romantikus regényekbe menekül. Ez a negédes nyelvezet keveredik a magyar mesékével, az asszony népies kifejezéseivel. A mesék a Tompa-regényekben mindig fontosak, talán nem is a történet fordulatossága, hanem az erkölcsisége miatt. Az ördög nemcsak a gazdagot kísérti meg, de a szegény rózsakertészt és a kisbabát mentő Erzsit és Ferit is. Csak más alakban. Sikerül ellenállni neki? Nagy szegénységben élnek, jelentkezzenek-e a kislány örökségéért? Eltitkolják-e a kislány elől, hogy nem az ő gyerekük?
Az Omertában még nincs meg az az arányosság, ami az új regényben. Tompa mindig óriási kutatómunkát végez, regényei akár virágtörténeti kézikönyvek, színháztörténeti albumok vagy – mint a Fejtől s lábtól című kötetében – orvostörténeti levelek is lehetnének. Ám az Omertában túl sok időt szán Vilmosra, a rózsanemesítőre, a hangoskönyvként is kiadott regény második része így kissé túlburjánzik.
Az új regénnyel még ilyen gond sincs, talán azért, mert Tompa Andrea a felnövő Matildot hazai pályán mozgatja, a színházban. Nem először tesz ilyet, A hóhér házának is van egy fejezete, ahol az írónő a rendszerváltás előtti években Magyarországra meginduló tömeges átköltözést a Hamlet stáblistáján mutatja be. Újabb és újabb színészek tűnnek el, végül csupán Claudius marad. Könyörögnek neki, ne menjen el, zsarnoknak csak lennie kell. „Néha úgy éreztem, legyűr a történész és picit megfojtja az írót bennem” – mondta Tompa a Fejtől s lábtól című regényéről. Kritikusai szemére vetik, hogy a háttér néha valóban a történet elé kerül. A Sokszor nem halunk meg című kötetében nem: keményen fogja magát, pontosak az arányok.
Tompa Andrea akárhova nyúl, fájdalmas időszakokat talál. Hőseinek nehéz meglelniük a boldogságot. Erdélyben is így van, Magyarországon is, de az író nem traumatizálni akar, éppen ellenkezőleg: ezek gyógyító könyvek, a Sokszor nem halunk meg is számos adaptációs embermentés összegyúrása egy fiktív történetté.
A megmenekülés-történetek nem válnak hamissá azért, mert nem a több százezer halott valamelyikéről szólnak: a közösségnek valahogy be kell gyógyítania a sebeit. A könyv legérdekesebb része talán mégis az, amikor a felnőtt Matild szembe találkozik azzal, mennyire nem kell a története senkinek. Unalmas a holokauszt. Minek róla annyit beszélni. Előre kell nézni. Nem bírja el a színpad. A néző. Tompa Andrea itt alighanem saját félelmeit írta ki magából. Az olvasó kicsit elszégyelli magát, mert tényleg nem akart újabb holokauszttörténetet olvasni. Ez a könyv pedig úgy az, hogy mégsem az.
A regényben folyton ezt kérdezik: Mostan kiék vagyunk? Hol magyaré, hol németé, hol románé, hol oroszé. Tompa Andrea nagy erőssége a jelenetezés, az abszurd fordulatok érzékeltetése. Erzsi testvére elesett a háborúban, helyette az egyenruháját temetik el, mert senki sem tudja, hol van a teste, de valahogy meg kell adni neki a végtisztességet. Egy év múlva megnyílik a hősök temetője a faluban, szeretnék, ha ott szerepelne a neve, „de nem lehet két helyre tenné” – mondják a községházán. De nem is kell két helyre tenni, nem kell exhumálni, most sincs benne a sírban, nincs meg a teste. A hősök sírjába sem tudják beletenni, hiszen akkor sem lesz meg, csak a nevét írnák ki. Hiába, nem lehet két helyen. Ez a válasz. Hősi halált halt, mégsem lesz hősi halott Pistából.
A Hóhér házában arról ír, hogy Romániában 1977-ben megszűnik az egérfogó gyártása, mert ettől kezdve csak exportálható tárgyakat engednek előállítani, a szocialista nagyipar innentől nem foglalkozik holmi egérfogókkal. Sajnos az egereket nem tiltják be. Apró részlet, de sok mindent elmond egy korszakról és egy író felkészültségéről. (Persze a Hamlet egérfogó-jelenete kapcsán.)
De modern regényíró-e Tompa Andrea? A szereplőit ugyanúgy veti oda a történelemnek, mint a nagy orosz írók tették, és figyeli, hogyan boldogulnak, lopnak maguknak kicsi szabadságot azzal, hogy elhiszik: van választásuk, és hétköznapi döntéseik hosszú távon megméretődnek. Itt nem vagyonból áll az örökség. A házat, a pénzt, a földet a történelem rendre elviszi. Örökségként csak zsidó nagymamát, magyar vagy székely apát, apró döntéseknek az összességét, a múlt örökségét lehet hagyni. A szülők gerincességét. Ha van nekik.
„Az én hőseim sokat »éreznek«, sok érzésről számolnak be. A kiadóm (és fő kritikusom) mondta, hogy az irodalomból az érzéseket száműzték, és ma már csak a tömegirodalomban vannak. Utólag úgy látom, én megpróbáltam visszahozni érzéseket: gyászt, fájdalmat, magányt, reményt, szerelmet. Hogy az olvasó hitelesnek fogja-e találni, meglátjuk” – fogalmaz. Hasonlít ebben is a nagy oroszokra, ám ez mégsem a 19. századi regény; nézőpontjában, nyelvezetében, a regény szerkezetében modern, kísérletező.
Nincsenek nagy történések, nagy csaták; a történetek, a kis epizódok kelet-európaiak, nyomorúságosak.
Az Omertában a rózsakertész Párizsban találkozik nagy példaképével, a francia Meillanddel, aki meghívja Európa legnagyobb rózsabirtokára, de nem valósulhat meg az álom, mert Vilmos minden lépését követik a szekusok, és Bukaresttől nem kapja meg az engedélyt.
A hóhér háza a félelem szimbóluma, ahol állítólag végeznek a halálraítéltekkel. Nem biztos, de akik szeretnek félni, ezt híresztelik. Azután egy napon megoldódik a rejtély, lebontják, eldózerolják az egész negyedet, hóhérházastul, mindenestül.
Matild, a három réteg ruhában mentett kisbaba, felnőve nagy színésznő lesz és antik drámákat ad elő. A görögök nem veszélyesek, szabad őket játszani, ám ő éppen Szophoklész tragédiáin keresztül jut el önmagához. A gyökerei utáni nyomozás tehát egészen speciális. Oidipusznak is azért kell megtudnia, ki ő, vagyis ki az apja és az anyja, mert csak így mentheti meg a világot. Antigoné szerepére készülve a lánynak meg kell értenie, miért olyan fontos a hatalomnak, hogy ne legyen holttest, ne legyen kegyelet, gyász, emlékezet. Jelképeken, kis történeteken, szép szerelmeken, irodalmi párhuzamokon keresztül jutunk el a feloldásig.
Mert Tompa Andreának ez a végső célja: hogy valahogy oldja a feszültséget. Ám sosem végleg: egy újabb regényben, újabb korszakban, újabb hősök – egyszerű székelyek, virágnemesítők, orvosok vagy műszerészek, vagy ki tudja, ezúttal mit talál ki – majd újabb dilemmákkal találkoznak valahol Erdélyben. Amilyen tempóban Tompa Andrea dolgozik, száz oldal már biztosan készen áll.
Nyitókép: Tompa Andrea (fotó: Jelenkor Kiadó/Máté Péter)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
