Jilly Viktor: Fiatalok, azért csak menjetek tanárnak!
Talán soha nem volt olyan fontos elmondani, mint éppen ma, hogy a tanári pályánál nincs összetettebb, izgalmasabb, szabadabb és felemelőbb hivatás – véli Jilly Viktor. Az angoltanár országos ismertséget szerzett, amikor a televízión keresztül oktatott és több, mint negyvenéves pályája során elismert gimnáziumokban tanított, és tanít ma is. Vendégcikkével most a Válasz Online tanügyi vitasorozatát egészíti ki.
Talán soha nem volt olyan fontos elmondani, mint éppen ma, hogy a tanári pályánál nincs összetettebb, izgalmasabb, szabadabb és felemelőbb hivatás.
Összetett, hiszen a tervezés periódusában a tanár egyszerre színházi dramaturg és rendező. Dramaturgként ő választja ki, rövidíti és egészíti ki a tankönyv anyagát, és mint rendező ő képzeli el, hogy a másnapi órán a kiválasztott szövegek és feladatok hogyan valósulnak meg. A megvalósulás periódusában pedig színre lép, mint színész, aki élvezi – élveznie kell –, hogy minden szem őt követi. Persze, ha jól végzi a munkáját, akkor nem ő lesz a főszereplő, hanem a tanulók.
Izgalmas, hiszen a tanár-diák viszony interaktív jellege miatt a tanár azonnali visszajelzést kap arról, hogy előzetes óraterve működik-e. Ha nem működik, akkor beindul az improvizációs képessége, melynek segítségével korrigálhat. Egy tanítási órán számtalan kiszámíthatatlan helyzetben kell döntést hoznia. Többek között ez a spontaneitás – amely az alaposan végiggondolt tervvel együtt működik csak – adja meg a tanóra feszültségét, ez teszi lehetővé, hogy a tanuló figyelni tudjon. Arról nem beszélve, hogy a tanárnak az adott pillanatban hozott helyes vagy helytelen döntése a humoros helyzetek kiapadhatatlan forrása, amelyeken aztán diák és tanár egyaránt jót mulat. És nem utolsó sorban ez az a pálya, amely fiatalon tartja még a magam fajta idős tanárt is, hiszen állandóan kiskamaszokkal és tinédzserekkel van körülvéve.
Szabad, hiszen igaz a mondás, hogy miután a tanár becsukta maga mögött az osztály ajtaját, a tanteremben az történik, amit ő akar. A felülről jövő utasításokat csak akkor követi, ha egyetért velük, kényszer nem hat rá. Hadd hivatkozzam saját példámra.
Én a Kádár-rendszer utolsó tíz évében kezdtem tanítani, és soha nem fordult meg a fejemben, hogy szocialista embert faragjak tanítványaimból. A tantervről meg csak annyit, hogy már évek óta oktattam (és talán nem is sikertelenül), amikor megtudtam, hogy létezik angol nyelvi tanterv.
Azóta is vallom, – talán nagyképűen –, hogy normális tanár nem olvas tantervet, hiszen akkor is megtaníthat egy Shakespeare-szonettet vagy egy ír népdalt, ha az sem a tantervben, sem pedig a tankönyvben nem szerepel. Elég annyi, hogy az a valami érdekli őt, a tárgyához kapcsolódik, és úgy érzi, hogy le tudja kötni vele diákjait. Bármi, ami a tanárt érdekli, bármi, amit a tanár fontosnak tart, rögtön tananyaggá válik. Mi ez, ha nem maga az édes szabadság?
Felemelő, hiszen a tanár tudást ad át. Az én esetemben a tanítványok megtanulnak angolul. Ez könnyedén mérhető, ugyanis a folyamat elején nem képesek angolul kommunikálni, a végén pedig igen. Hogy ez milyen érzés, azt csak egy tanár tudhatja. De talán még ennél is felemelőbb, amikor már felnőtt egykori tanítványa azt mondja, hogy életének minden fontos döntési helyzetében az jut eszébe, hogy angoltanára vajon mit tartana helyesnek. Vagy amikor az ex-diákok elhívják őt sörözni, pusztán azért, mert jólesik a közelében lenniük. Vajon szükséges tovább magyarázni e hivatás felemelő voltát?
Sajnos megjósolhatatlan, hogy kiből lesz jó tanár, és kiből nem. Ha viszont egy fiatal úgy érzi, hogy élvezni tudná a tanári pálya örömeit, vétek lenne kiaknázatlanul hagyni ezt az egész életen át tartó örömforrást, pusztán azért, mert az oktatás helyzete ma távolról sem rózsás.
Az teljesen érthető, de egyben mélységesen sajnálatos, hogy most sok kolléga hagyja el a pályát, és ennek legfőbb oka, hogy tanári „illetményük” – de szép szó! – nem elegendő a létfenntartáshoz. Úgy gondolom azonban, ha egy mai középiskolás a tanári pálya mellett dönt, mire végez az egyetemen, a fizetéséből képes lesz értelmiségi létet biztosítani a maga és családja számára. Optimizmusomat a mostani anyagi megbecsülés tarthatatlanságára és a kormány ígéretére alapozom. Nagy valószínűséggel mi, tanárok soha nem fogunk annyit keresni, mint az értelmiségiek többsége, vagy mint az üzletemberek. Tudomásul kell vennünk, hogy a tanári pálya „élvezeti értékéért” cserébe áldozatot kell hoznunk. Ugyanakkor nem kell attól tartanunk, hogy bárki is ki akarna fúrni minket, ahogyan az más értelmiségi pályákon gyakran előfordul. Az üzletemberek félelme sem gyötör bennünket, akik pontosan tudják, hogy elég egy-két rossz döntés, és máris a tönk szélére kerülnek. A mi életünk ebből a szempontból biztos és kiszámítható.
Ezzel az írásommal is szeretnék tehát minél több tehetséges fiatalban kedvet ébreszteni a tanári pálya iránt. Biztos vagyok, hogy nem fogják megbánni döntésüket, mint ahogy abban is, hogy akkor, és
csak akkor lesz sikerágazat az oktatás Magyarországon, ha tehetséges fiatalok lépnek erre a pályára.
Szilárd meggyőződésem, hogy egy tanár maximum napi három vagy négy tanórát tud megfelelő szinten megtartani, ugyanis a készülés legalább ugyanannyi időt vesz igénybe. Ha tehát célunk a minőségi oktatás megteremtése, akkor a heti kötelező óraszám nem haladhatja meg a 18–20 órát. Azért kerül ez a megjegyzés a cikk végére, mert úgy gondolom, hogy ezt a harcot már annak a nemzedéknek kell megvívnia, amelyikben éppen most próbáltam elültetni a lelkesedés csíráját. Azért nekik is legyen valami dolguk!
Nyitókép: jelenet a Holt költők társasága című filmből (TOUCHSTONE PICTURES / ARCHIVES DU 7EME ART / PHOTO12 VIA AFP)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
