„Láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat” – először járt magyar püspök ukrán háborús zónában
Magyar egyházi vezető nem járt még a Kárpátokon túli Ukrajnában. Mostanáig. A Válasz Online riportere elkísérte odesszai látogatására Fabiny Tamás evangélikus püspököt, így hallhatott Radnóti-verset és magyarul elmondott áldást a folyamatosan rakétázott fekete-tengeri kikötővárosban. Meg igazságos békéért herszoni evangélikus menekülteknek elmondott imát. A lelkész útja mellett munkatársunk a háborús mindennapokat is dokumentálta. Riport Odesszából hét fejezetben.
I – Puccs után
Vasárnap délután fejezem be ezt a cikket. Másfél nappal az oroszországi puccskísérlet (?) kezdete után. Amikor szombat délután elindultam Odesszából – Prigozsinék meg Voronyezsből –, még arról spekuláltak: Putyin azért emlegeti 1917-et, mert attól fél, úgy végzi majd, mint II. Miklós az Ipatyev-házban. Oroszország káoszba süllyed, a peremvidékek etnikai alapon kiválnak a föderációból, visszatérnek a 90-es évek. Vagy valami még rosszabb. Aztán mire életbe lépett az éjféli kijárási tilalom Kijevben, vége is volt az egésznek. Peszkov bejelent, Prigozsin elvonul, Putyin (és Lukasenka) örül. Egyelőre. Hogy a nyitány után leintett Wagner-operettnek milyen színen és hány felvonása lesz még, nem tudni. Az ukrán hadvezetés feltehetőleg nem boldogtalan.
II – Moldovából jőve
Tíz napja még csak háború volt. Az egyik legfurcsább határon lépünk be Ukrajnába. A moldovai Palancánál a határbódék mellett elkerítve, a Dnyeszter folyó limánján fut az ukrán M15-ös autóút. Az ukrán kamionosok ellenőrzés nélkül használhatják tranzitnak Moldova délkeleti csücskét, hogy a pár kilométeres etap után elérjék az egykori Besszarábia ukrán területen fekvő déli régióját, Budzsákot.
Alighanem az e helyütt a román–ukrán határt jelentő Duna ukrán partjára, az izmajili folyami kikötőbe tartanak, az itt mozgatott áru ugyanis román ellenőrzés alatt tud kijutni a Fekete-tengerre. Meg vice versa.
Amióta Odessza zár alatt van, és csak gabonát szállító teherhajók futhatnak ki, szükségmegoldások kellenek.
III – Radnóti Odesszában
Soha nem jártam volna erre, ha nem egy evangélikus püspökkel indulok Odesszába. Fabiny Tamás kisinyovi kitérővel látogatja meg délukrán hittestvéreit. Sokat elmond a magyar–ukrán kapcsolatokról, hogy ő az első magyar egyházi vezető, aki beteszi a lábát a Kárpátokon túli Ukrajnába. Azért pont a Fekete-tenger partjára megy, mert a 19. század fordulóján Nagy Katalin cárnő erre a területre hívott német – elsősorban szász – telepeseket, akik döntően lutheránusok voltak. Kecses odesszai templomuk, a Szent Pál – vagy ahogy a helyiek hívják: a kirha – bástyaként emelkedik a város központjában, a Novoszelszkoho és a Dvorjanszka utca sarkán. Bár a kikötőt nem elsősorban az evangélikus, sokkal inkább az ortodox és a zsidó tradícióról ismerik, a kirha mégis a város egyik legrégebbi temploma.
Építését még Richelieu herceg kezdeményezésére kezdték 1804-ben; huszonhárom évvel később szentelték fel. Sztálin idején, 1937-ben bezárták; könyvtárnak, tornateremnek, raktárnak használták. 1976-ban felgyújtották, a tettes sosem került elő. Odessza népében e kiégett torzó képe élt, mígnem 2005-ben nekiláttak a felújításnak, a világ – elsősorban Bajorország – evangélikusainak mintegy 7 millió eurónyi adományából. Apropó szovjet idők! A gyülekezet egyik elöljáróját, Jurij Bajdelspahert kiskorában sok gond érte a neve miatt: lakásuk ajtajára horogkereszteket firkáltak, rá pedig a náci szerepét osztották, ha a társaival katonásdit játszottak.
A templomban 500 ember fér el, ehhez képest nagyjából negyvenen lehetünk. Háború van. Az egyik sarokban berendezett boltban több most a hármasszigonyos ukrán zászló, mint a zsoltároskönyv.
Oroszország 2022. február 24-én kezdett teljes értékű inváziója az odesszaiakat is megtépázta. A városra a gabona-deal ellenére is folyamatosan hullanak a rakéták. Legutóbb június 14-én haltak meg négyen egy dróntámadásban. Elkél a bátorítás. Ezúttal Magyarországról.
Június harmadik vasárnapján Fabiny Tamás – nemcsak magyar püspökként, hanem az Erlangen központú Luther Márton Szövetség elnökeként is – arról beszél templomjáró ukrán testvéreinek: „Erőt szeretnék meríteni a hitetekből és a helytállásotokból. Tudom, hogy nemcsak a jelenben, hanem a múltban is milyen sok küzdelmetek volt.” Németül elmondott beszédét a Szent Pál-templom esperese, Alekszandr Grossz fordítja oroszra. Nem valami hazafiatlanságból: Odessza kulturális-történelmi-etnikai sajátosságai miatt itt ez a lingua franca. Ami az említett múltbéli küzdelmeket illeti, nem kell messzire menni: emléktábla hirdeti, hogy Karl K. Vogel lelkészt a sztálini bezáratás évében, 1937-ben meggyilkolták, Teofil Richter kántort – Szvjatoszlav Richter zongorista édesapját – pedig kémkedés vádjával 1941 októberében kivégezték. 82 évvel később megint vérontás van, Radnóti sorait valószínűleg először idézik a templom falai közt: „Oly korban éltem én e földön, // mikor az ember úgy elaljasult, // hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra…”
Bátorításként az Apostolok cselekedeteiből Pál és Szilász filippi története szolgál: az üldözött ember énekel és imádkozik, s nem a cselekedetek üdvözítenek, csakis a hit. „A Fekete-tenger mellett felidézi bennem azt, amit a Jelenések könyvében olvasunk: »Láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, annak képmását és nevének számát (…), és énekelték: nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya«” – zárja prédikációját Fabiny Tamás.
IV – A kikötőben
Az odesszai légiriadónál sosem hallottam hangosabbat. Az istentisztelet utáni éjjelen más hang is hallatszik a szirénák elhalkulása után: a légvédelemé. A helyiek úgy tudják, a várost német Iris-T légvédelmi rakétarendszer óvja. Ezúttal hibátlanul. Reggel a megyei katonai adminisztráció szóvivője elmondja: a városra négy Kalibr manőverező robotrepülőgépet lőttek ki az oroszok – mind a négyet leszedték. Ezt hallottuk hajnali 3 körül.
Odessza népe úgy van most a Fekete-tengerrel, mint a hagyomány szerint Kant a Baltival: nem teszik bele a lábukat. Ám amíg a porosz filozófus önként zárta magát Königsbergbe, addig Odesszában ez kényszer.
A belváros legszebb részét, a tengerre néző Primorszkij körutat az invázió kezdete óta lezárva tartja a hadsereg. A Richelieu-szobor homokzsákok alatt, a híres Patyomkin-lépcsőn sem lehet sétálni. Ehhez adódott az újabb tragédia. A kahovkai Dnyeper-gát június 6-i felrobbantása óta a víz mindent visz – a tengerbe. A hatóságok úgy ítélték, a vízminőség annyira rossz, hogy inkább nem engedik bele az embereket. A 30 fokban bikiniben a vízzel szemezők látványa egészen szürreális. Maradnak a szökőkutak meg a delfin show a strand melletti NEMO-ban. Sirályok sincsenek. Nincs mire vadászniuk.
A közeli Tarasz Sevcsenko-parkban sem szokványos minden. Bár a harmonikás az ukrán himnusz után Sosztakovicsot játszik, az ismeretlen tengerész obeliszkje mellett a tizenhárom hős szovjet város emlékkövéből csak az a négy áll szabadon – Kijev, Odessza, Szevasztopol és Kercs –, amely ukrajnai városokat jelöl; a többit – két belaruszt és hét oroszt – nejlonzsákokba bugyolálták. A vurstli, hál’ Istennek, zavartalanul működik. Másnap ismét erre járok, amikor gépágyú-kereplés rázza fel a parkot, majd tűzgolyószerű tárgyak hullanak az égből, amiket a tengerbe csapódás előtt lelőnek. Egy ideig úgy tűnik, baj van – a harmonikás a fegyverropogás közben is húzza –, de később kiderül: csak gyakorlat volt. Az éjféltől érvényes kijárási tilalom kikötővárosban még fájdalmasabb: a központi Puskin és Deribaszivszka utcákon, az Opera és a városi liget körül zajló Amszterdam-kaliberű veretésnek egycsapásra vet véget a hatósági ukáz.
Harmadszor járok Odesszában, de még mindig ez a világ egyik legszebb vasútállomása. A főbejárat zárva, a roppant kupolacsarnokba oldalról lehet bejutni. Onnan ki a vágányokhoz. Tíz perc múlva indul a vonat Harkivba – közvetlen kocsikkal Kramatorszkba. A frontra. A pokoli hőség miatt az utazóközönség a peronon, a szoknyákba és rövidnadrágokba néhol terepszín vegyül. Katonák búcsúzkodnak szeretteiktől. A vagonfelügyelők öt perccel indulás előtt mindenkit felparancsolnak, az utolsó pillanatokban már csak az ablaküvegen keresztül „érnek össze” a kezek. Az egyik feleség észrevesz, megkér, hogy küldjem el a képet, amit csináltam róluk. Elküldöm. „A férjemmel nagyon köszönjük ezt az emlékezetes fotót” – ír vissza Julija.
V – Német völgy
Fabiny püspökkel és Grossz esperessel másnap vidékre megyünk. A „német völgy”, ahogy a helyiek nevezik, Odesszától nyugatra fekszik. Útközben betérünk a Nyugati temetőbe, ahol a 48-as parcellát Hősök sétányának hívják. Ide temetik a háború Odessza környéki halottait. Az esős időben lobogó zászlóerdő itt is pont olyan megrázó látvány, mint Kijevben.
Az evangélikus lelkészekkel két falut, Petrodolinszkét és Novohradkivkát – korábbi nevükön: Petersthalt és Neuburgot – látogatjuk meg. Utóbbiból a szovjet időben kultúrháznak használt, mára omlás közeli állapotba került egykori evangélikus templom marad emlékezetes, előbbiből pedig a Herszon megyei menekültek. Evangélikusok, némelyikük felnőttkorban konfirmált. Petrodoliszke németfalunak nevezett részében, a csöppnyi lutheránus imaház udvarán találkozunk velük. A kahovkai víztározó mellett fekvő Zmijivkából érkeztek. Udvarias csend, majd egyikük beszélni kezd.
VI – Szvetlanáék története
„Nehéz a helyzet a faluban. Zmijivka tíz kilométerre fekszik a kahovkai erőműtől. Kilenc hónapig voltunk megszállás alatt. Az első hónapokban élelmiszerhiány volt, de mivel kiesünk a főutaktól, az oroszok csak másfél-két hónappal később jöttek a faluba. Azt csináltak, amit akartak. Bementek házakba, elvették, amit akartak. Aztán elkezdtek élelmet és gyógyszert hozni a faluba, de nagyon drága volt, pénzt váltani meg csak feketén lehetett. Grossz lelkész úr küldött pénzt.
Ha bárki elment a faluból, az oroszok beköltöztek a házába. Hogy honnan jöttek? Kosztromaiak voltak, majd megjelentek a kadirovisták, de a leghosszabb ideig donyecki és luhanszki milicisták voltak nálunk. A legveszélyesebb azoknak a férfiaknak volt, akik szolgáltak katonaként, a többiek számára relatíve biztonságos volt, bár más falvakból hallottunk történeteket. Amikor a népszavazást tartották, a katonák fegyverrel mentek a házakhoz, de senki nem nyitott ajtót nekik. Alig vett részt rajta valaki.
Végig biztosak voltunk benne, hogy az ukránok visszaveszik a falut. Három templomunk van, az oroszok kettőben voltak, az evangélikus templomban soha. A megszállás alatt minden vasárnap összejöttünk, heti háromszor voltak alkalmaink, még ha csak közös takarítás vagy kertészkedés is. Megtartottuk az ünnepeket is. Szeptember közepén, az aratási hálaadó ünnepségkor kiraktuk a hármasszigonyt a templomban búzából. Tudtuk, hogy veszélyes, de ezzel akartuk fogadni a katonáinkat és bátorítani az embereket, mert olykor alacsony volt a morál. Nem az egyház döntése volt, a lelkünk vitt rá. November 11-én szabadultunk fel. Amikor a katonák bejöttek a templomba, elsírták magukat, még a vendégkönyvbe is beírták, mennyire köszönik.
A kivonulás után egyből lőni kezdtek minket. Az ukrán katonák azt mondták, veszélyes lesz a faluban maradni, mert az oroszok a tározó túloldalán vannak. Eddig öten haltak meg az ágyúzás miatt, sokan megsérültek. Nincs már iskolánk, kórházunk, óvodánk. Mind megrongálódott. Meg sok családi ház is – a templomunknak, hál’ Istennek, csak az ablakai törtek ki.
A házunk még áll, annak sincsenek már ablakai. A vizet is elvesztettük a gátrobbantás miatt. Eddig ötven méterre volt a tározó a falutól, most egy kilométerre. Rengeteg hal pusztult el, rossz a levegő. Ha nem áll helyre a vízellátás, nagyon nehéz lesz. Mindent megtermeltünk a földjeinken, de ennek most évekre vége. Sok területet aknásítottak el.
Evangélikusnak lenni? Zmijivka régen négy részből állt: egy németből, egy svédből és két ukránból. Mi az ő ünnepeiket is megüljük, toleránsak vagyunk. Az ortodoxoknál a pap a többiek fölött áll, nálunk mindenki egyenlő. Isten pedig mindannyiunk számára ugyanaz. Jobban aggódom a templomért, mint a saját házamért, mert nekem a templom az otthon. Arra várunk, hogy végre kiszorítsák az oroszokat. Ha abbamaradna a lövetés, azonnal mennénk haza.”
VII – Németvölgyben magyarul
A herszoniakkal a templomba megyünk rövid imára. Fabiny püspök arról beszél a Biblia alapján, hogy úgy szeressük a szomszédainkat, mint magunkat. Azaz: magyarok az ukránokat. Ároni áldást mond magyarul, és menekülttestvérei mielőbbi hazatéréséért imádkozik. Meg a békéért. De nem akármilyenért: igazságosért.
***
Nyitókép: az odesszai Nyugati temető 48-as parcellája 2023. június 19-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ez a riport nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
