„Beindult a düh pavlovi reflexe” – ez áll a franciaországi zavargások hátterében
Még a 2005-ösnél is nagyobb erőszakhullám indult el a francia külvárosokból, miután múlt héten rendőri igazoltatás során lelőttek egy francia–algériai kettős állampolgárságú fiút. Noha a szélsőbaloldalon egyesek igyekeznek mentségeket találni, még az áldozat nagymamája szerint is csak ürügy a féktelen tombolásra unokája halála. A külvárosok bevándorló hátterű lakosságának jelentős része gyűlöli az államot, amelynek polgára. A tömeges erőszakkal szembesülő rendőrség viszont esetenként gyorsabban használja a fegyverét a kelleténél. Egyelőre nem látni, mi szakíthatja meg a rendszeresen beinduló erőszakspirált.
„Külvárosainkban ma az erősebb törvénye érvényesül, a kábítószer-kereskedők és radikális iszlamisták vették át a Köztársaság helyét. (…) Egymás mellett élünk és attól tartok, hamarosan egymással szemben fogunk állni” – az idézet nem egy vészharangot kongató publicistától, hanem egy francia baloldali politikustól származik. Nem is akárkitől: Gérard Collomb a harmadik legnagyobb francia város, Lyon polgármestereként Emmanuel Macron egyik első támogatója volt, majd 2017-18-ban az ország belügyminisztereként szolgált. Lemondásakor tett nyilatkozata hatalmas feltűnést keltett, s az különösen, amikor kiderült: nem egyszeri elszólásról van szó. Egy újságírókkal 2018 elején tartott háttérbeszélgetésen úgy nyilatkozott, „öt éven belül a helyzet visszafordíthatatlan lesz”.
Igaza lett. Szinte pontosan fél évtizeddel pesszimista jóslata után, a javarészt bevándorló hátterűek által lakott külvárosok ismét felrobbantak. Múlt kedden egy közúti igazoltatás során Párizs Nanterre nevű külvárosában egy rendőr lelőtt egy Nahel nevű, 17 éves francia–algériai kettős állampolgár fiút.
Az elmúlt napokban ezután több ezer autót gyújtottak fel, a randalírozók rendőrőrsökre, polgármesteri hivatalokra, könyvtárakra támadtak, boltokat fosztottak ki.
Több mint 200 oktatási intézményt rongáltak meg, s a Belügyminisztérium adatai szerint öt nap alatt 700 rendőr és csendőr sérült meg. Összehasonlításul: a 2005-ös, hasonló zavargások idején (miután az igazoltatás elől menekülő két fiatal halálos áramütést szenvedett egy trafóházban) három hét alatt sérült meg 224 egyenruhás.
Franciaország szinte fuldoklik a politikai erőszakban. 2018 őszén az életkörülmények romlása és a benzináremelés miatt hónapokon keresztül zajló tüntetések torkollottak országszerte összecsapásokba. Az idei év elején szélsőbaloldaliak a nyugdíjreform elleni demonstrációk margóján törtek-zúztak. A számtalan nyomasztó erőszakos eseménysor közül nehéz egyet kiemelni, de a legmegdöbbentőbb alighanem most hétvégén történt. Tegnap hajnalban Párizs egyik elővárosa, L’Haÿ-les-Roses polgármesterének családi házát támadták meg. Miközben a politikus (az ellenzéki jobbközép párt, a Republikánusok egyik szóvivője) a városházán szervezte a védekezést, a csőcselék áttörte a ház kerítését.
Felgyújtották az épületet, ahol a polgármester felesége és két kisgyereke aludt, s csak a szerencsén múlott, hogy nem haltak meg. A feleség azonban menekülés közben súlyosan megsérült.
Az országot sokkolta az eseménysorozat, a külföld értetlenül áll az egyre nagyobb hullámokban érkező francia erőszakcunami láttán. A kisebbik gond, hogy ilyen környezetben mennyire lesznek biztonságosak az egy év múlva esedékes párizsi olimpiai játékok. Ennél sokkal fontosabb, ha az ország stabilitása kerül veszélybe: vajon nem egy polgárháború nyitányát látjuk-e? A felvetés még akkor is jogos, ha vasárnapra a helyzetet már jobban kontroll alatt tartották a hatóságok: negyvenezer rendőrt és csendőrt, köztük különleges alakulatokat mozgósítottak, százával tartóztatták le a rendbontókat és a bíróságok meghozták első ítéleteiket. Abban mindenki egyetért, hogy a helyzetet nem lehet pusztán rendészeti eszközökkel kezelni. Ám joggal vetődik fel: ha a 2005-ös eseményeket követő fogadkozások és a külvárosokat segítő számtalan kormányzati reformterv ellenére idáig fajultak az események, lehet-e egyáltalán megoldást találni a bevándorlással, társadalmi integrációval, munkanélküliséggel, kábítószerrel, bűnözéssel összefüggő problémahalmazra?
A helyzet kezelését nehezíti, hogy a politikai szembenállás most különösen éles Franciaországban. Macron elnök népszerűsége mélyponton van, mozgásterét jelentősen csökkenti, hogy nem indulhat újra a 2027-es választáson. Ráadásul a szélsőbaloldali Engedetlen Franciaország a zavargások elején igyekezett felmenteni az elkövetőket, mondván, a rendőri erőszak elleni tüntetésekről és a szegénység miatt kirobbant elégedetlenségről van szó. „Nem nyugalomra szólítunk fel, hanem igazságot akarunk” – mondta cinikusan egyik vezetőjük, amikor pártját a bűncselekmények elítélésére szólították fel. A mérsékelt jobboldal meg Marine Le Pen eközben a rendkívüli állapot bevezetését sürgette. A 2022-es elnökválasztás negyedik helyezettje, a még Le Pentől is jobbra álló Eric Zemmour arról beszélt: a fosztogatások, közintézmények és rendőrök elleni támadások már egy „polgárháború előzetes tünetei”.
Az eseményekre rakódott ideológiai olvasatok lehántásához eggyel hátrébb kell lépnünk, hogy jól lássuk a puskaporos hordót berobbantó szikrát. Múlt hét kedden kora reggel két motoros rendőr egy gyorsan haladó, lengyel rendszámú Mercedes sportkocsira lett figyelmes, amelynek vezetője láthatóan nagyon fiatal volt és rajta kívül még ketten ülnek az autóban. A sofőr többszöri jelzésre sem állt meg, veszélyeztette a közlekedés biztonságát, áthaladt például piros lámpán is. Miután a dugó miatt megállni kényszerült, elkezdődött az igazoltatás, de a vezető még mindig nem működött együtt, nem állította le az autót. Az egyik ideges egyenruhás pisztolyával a sofőrre célzott. Ismételten felszólították, hogy állítsa le a motort, de a fiú nem engedelmeskedett, inkább elindult: ekkor dördül el a Nahelt szíven találó lövés. A kiérkező segítség ellenére rövid időn belül meghalt. Az első rendőrségi közlemény arról szólt, hogy az egyenruhások életveszélyben voltak, mert a sofőr megpróbálta elgázolni őket. Aztán, amint ezekben az esetekben az lenni szokott, gyorsan napvilágot láttak mobiltelefonnal készült videók.
Ezekből kiderült, hogy nem történt ilyesmi. A két rendőrt előzetes letartóztatásba helyezték és a döntéshozók kivétel nélkül elítélték a lőfegyverhasználatot. Azonban a közvélemény inkább a rendőrök pártjára állt: a katonaként Afganisztánt megjárt, többször kitüntetett, most emberöléssel gyanúsított rendőr családjának egy Zemmour-közeli aktivista által indított internetes gyűjtésen villámgyorsan 800 ezer eurót szedtek össze, többet, mint amennyit az áldozat hozzátartozóinak. A már az eset után készült reprezentatív felmérésből pedig kiderült, hogy
a polgárok többsége, 57 százaléka bízik a rendőrökben,
illetve „rokonszenvet érez irántuk.”
Halvány jelei sincsenek tehát annak, hogy a franciák támogatnák a rendőrség feloszlatását vagy költségvetésének megkurtítását, ami a sok szempontból hasonló, amerikai Black Lives Matter-zavargások után az Egyesült Államokban komolyan felvetődött. Sőt, a progresszív baloldal által vezetett nagyvárosok (mint amilyen Grenoble vagy Bordeaux) polgármesterei is rendőri erősítéseket kérnek. A gyanúsított ügyvédje szerint pedig védencének nem állt szándékában emberélet kioltása, „össze van törve” és bocsánatot kér a családtól.
Miközben az egyik narratíva szerint fajgyűlölettől fűtött rendőrök aránytalanul erőszakos fellépése kioltott egy fiatal életet, létezik az eseményeknek másik olvasata is. Eszerint az elmúlt évek néha egyenruhásokat is célzó terrorcselekményei, az állandósult hatóságellenes brutalitás miatt a francia rendőrök igen komoly stresszben élnek.
2017-ben például az egyik, franciás eufemizmussal „problémás külvárosnak” nevezett településen a csőcselék Molotov-koktélokkal rendőröket gyújtott fel.
Utóbbiak ezt követően kapták meg a csendőrökhöz (a védelmi minisztérium alá tartozó, a vidék közbiztonságáért felelős testülethez) hasonló jogot, amelynek alapján már nem csak önvédelem esetén használhatják fegyverüket. Hanem például abban az esetben is, ha az igazoltatás elől menekülő autó mások testi épségét veszélyezteti. A Belügyminisztérium szerint a törvénymódosítással nem emelkedett jelentősen az elszabadult járművek elleni fegyverhasználat (az 2016 és 2022 között állandóságot mutatott, évi 130-170 esettel a 70 milliós országban), ám a halálos esetek száma évi kettőről 13-ra növekedett. Azaz havonta legalább egy sofőrt agyonlőnek a rendőrök. Tavaly az együttműködés megtagadását 2700 alkalommal regisztrálták, a hatóság emberei pedig 157-szer használtak fegyvert. (A statisztikák eltérései miatt nehéz az összehasonlítás, de Németországban tíz év alatt csak egyszer lőttek le rendőrök az ellenőrzés alól kibújni akaró gépkocsivezetőt.)
Ahogy a nanterre-i eset tehát rendőri oldalról általánosabb jelenségre mutat rá, úgy az áldozat profilja sem egyedi. A 17 éves fiút anyja egyedül nevelte, tavaly abbahagyta az iskolát, pizzafutárként dolgozott. Lakónegyedében részt vett egy társadalmi integrációt elősegítő rögbiklub életében, s bár büntetve nem volt, közúti szabálysértések miatt már többször akadt dolga a rendőrséggel. A túlterhelt igazságszolgáltatás azonban nem ért rá foglalkozni vele: idén szeptemberben kellett volna megjelennie a kiskorúakkal foglalkozó helyi bíró előtt.
A mostani akciókban résztvevők jelentős része sem ismeretlen a hatóság előtt. Rendőrségi adatok szerint a bűncselekmények helyszínein elfogottak 40 százalékuk büntetett előéletű, jelentős részük kiskorú, bár a hétvégén már a 30-40 éves férfiak domináltak. Az elkövetők jellemzően internetes csevegőprogramokon keresztül egyeztették támadásaik részleteit, ezért komolyan felvetődött, hogy a hatóságok korlátozzák az internetforgalmat. Az elmúlt közel egy hét fejleményeit figyelve Nahel halála ugyanakkor inkább csak ürügy a rombolásra: az előállítottak jelentős része egyáltalán nem hozza fel az esetet a kihallgatások során. Ahogy az ismert filozófus, Pascal Bruckner fogalmazott a Le Figarónak adott interjújában: az emberölésbe torkollott rendőri igazoltatás a „düh pavlovi reflexét” indította be, amely 2005 óta ismert forgatókönyv. Ebben keverednek a bűnözők, így például a kábítószer-kereskedők érdekei a francia állam intézményeinek megvetésével és a nihilista rombolási szándékkal. Sokakban ott munkál az az indulat is, hogy habár az egyenlőségközpontú államideológia jegyében teljes értékű francia állampolgárok, nevük, bőrszínük és lakcímük miatt a társadalom jelentős része mégsem tekintik őket annak. Innen aztán már beindul az ördögi kör. Minél többet rombolnak, fosztanak ki üzletet, fenyegetnek Allah nevében melegbárt vagy gyaláznak meg holokauszt-emlékművet (mindkettőre volt példa a mostani események során), annál kevésbé tekintik őket a társadalom részének. Ami megint csak agressziót szül.
Az áldozati narratívában persze némelyek mindig találnak felmentést a mégoly brutális eseményekre. Arra a kétségtelen tényre emlékeztetnek, hogy a külvárosok népének szüleit, nagyszüleit Franciaország hívta be vendégmunkásnak a hatvanas-hetvenes évek fellendülése idején. Randa külvárosi betonpanelekbe telepítették őket és az állam másodosztályú állampolgárként tekintett rájuk, különösen onnantól kezdve, amikor munkanélküliként vagy alkalmi munkásként már nem hajtottak elég hasznot. Mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy mélyen igazságtalan minden felelősséget a francia államra vagy a rendőrségre hárítani.
A Számvevőszék jelentése szerint például az elmúlt negyven évben a mindenkori kormányzat körülbelül évi tízmilliárd (!) eurónak megfelelő összeget fordított-fordít a külvárosok életkörülményeinek javítására.
Arról pedig nem az állam tehet, hogy a segíteni érkező tűzoltókat megtámadják, hogy az identitásukat az iszlámban megtaláló diákok által a szoknyaviseletük miatt leribancozott tanárnők menekülnek a külvárosi iskolákból, hogy egyre-másra zárnak be a rendszeresen kifosztott helyi boltok. Az integráció pedig még a legjobb szándékkal is képtelen lépést tartani a jellemzően Fekete-Afrikából és az arab világból évente százezerszámra újonnan érkezőkkel. Jelentős részük családi kapcsolatok révén a már amúgy is problémás külvárosokban lel otthonra.
Párhuzamos világok alakulnak ki, amelyek szinte semmilyen kapcsolatban nincsenek egymással. Ahogy Jérôme Fourquet francia földrajztudós négy évvel ezelőtti bestsellere fogalmazott: az egységes nemzet kontinense széttöredezett, s immár egy francia szigetcsoportról beszélhetünk, amelynek elemei többé-kevésbé nyílt konfliktusban állnak egymással.
S hogy mire lenne szükség a még nagyobb baj megelőzéséhez? Rövid távon mindenképp több olyan józan hangra, amilyen például az igazoltatás során agyonlőtt fiú nagymamájáé. A gyászoló rokon arra szólította fel a csőcseléket, hogy ne használják ürügyül Nahel halálát: ne támadjanak a hatóságra, iskolákra és a tömegközlekedésre. S miközben a nagymama érthetően haragszik a letartóztatott rendőrre, bízik az igazságszolgáltatásban, abban, hogy az megbünteti a most bűncselekményeket elkövetőket is.
A fiút szombaton minden rendbontás nélkül temették el…
Nyitókép: tüntető ütközik meg rendőrökkel a franciaországi Nanterre-ben 2023. június 29-én (fotó: AFP/Alain Jocard)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
