Liszt Ferenc forog a sírjában – a kormány beintett a Zeneakadémiának
Alig oszlott el az Operaház abszurd vezetőválasztása után a puskapor, tegnap eldördült a legújabb kultúrbotrány startpisztolya: a Zeneakadémia rektorválasztása ráadásul sokkal fontosabb a magyar zene jövőjének szempontjából. A tegnap megjelent pályázati kiírás viszont nemhogy köszönőviszonyban nincs az egyetem vezetése által javasolttal, de rögtön ki is zárja a szenátus jelöltjét a versenyből. Így jár, aki nem adja be a derekát és nem megy alapítványi fenntartásba. Háttér.
Méretes pofonra ébredt a Zeneakadémia szenátusa tegnap. A Kulturális és Innovációs Minisztérium a reggeli órákban tette közzé az intézmény rektori pályázatát, amely – a békés megoldásokban bízók legnagyobb bánatára – nyomokban sem emlékeztet az egyetem vezetése által elkészített javaslatra. Ne kerteljünk: a pályázati kiírás egészen konkrétan rávágja a kaput az egyetem saját rektorjelöltjére, Kutnyánszky Csaba jelenlegi oktatási rektorhelyettesre, de szélesre tárja azt az intézményen belül nem támogatott két induló, Kelemen Barnabás, főleg pedig Keller András előtt.
Csupán néhány héttel azután, hogy Csák János miniszter megalázó helyzetbe hozta magát az Operaház vezetőjének kiválasztásakor (korábbi fogadkozása ellenére még a saját, minisztériumi embereivel megspékelt bizottságának döntését sem vette figyelembe, így nevezte ki újra a Kesselyák Gergellyel szemben alulmaradt Ókovács Szilvesztert), tegnap tehát hivatalosan is eldördült a legújabb magyar kultúrbotrány startpisztolya. Ráadásul ennek a hordereje jóval nagyobb:
akármilyen szép is az Operaház, sem a magyar zenei ökoszisztémára, sem a világ operajátszására nincs akkora hatása, mint a Zeneakadémiának a hangszeres zenére.
Utóbbi több mint egy évszázadon keresztül nevelt világszínvonalú zenészeket, kutatási és oktatási, utánpótlásképzési szempontból is központja Magyarország zenei tájképének. A startpisztoly eldördülésekor a lelátók értő közönsége mindenesetre úgy látja: akárcsak az operai derbin, ezúttal is fordulatos meccsre számíthatunk – az öltöző homályában ráadásul már az elmúlt hónapokban-években is ment az adok-kapok.
A valódi kultúrbotrány ugyanis legalább azóta tart, hogy a Zeneakadémia nemet mert mondani a kormány által erőltetett úgynevezett „modellváltásra”. Magyarán arra, hogy az állami fenntartásból alapítványiba (magánba) kerüljenek át, az egyetem vezetése fölé pedig kuratórium kerüljön, amelyből aztán kormányhű bárkik fújják a passzátszelet oktatási és pénzügyi kérdésekben is. A módszer, ahogy a kormány színházügyi főembere, Vidnyánszky Attila a Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) elfoglalta 2020-ban, intő jel volt a Zeneakadémia számára is – olyannyira, hogy tavaly decemberben a szenátus még egyszer, egyhangúlag megerősítette: nem kérnek semmiféle modellváltásból. Az SZFE-történet azonban nem jött jól a kormánynak, azt a fajta „vérengzést” ildomosabbnak látták elkerülni, úgy látták, nem érné meg buldózerrel rendezni a Zeneakadémia-kérdést. Már csak azért sem, mert bár a magyar színművészet itthon nagyon fontos (színészeket bárki fel tud sorolni, kortárs komolyzenészt csak néhányat), a nemzetközi elitben a mindenfelé játszó magyar hangszeresek és zenepedagógusok érthetően sokkal meghatározóbbak a színészeknél – borítékolható lenne tehát az újabb, még nagyobb nemzetközi botrány.
A Zeneakadémia ellenállása persze azért nem maradt következmények nélkül. „Nincs modellváltás, nincs pénz” – forrásaink szerint ez az egyszerű politikai alapelv fogalmazódott meg felsőbb szinten, s hogy mindez nem csupán rosszmájú pletyka, azt a számok is tükrözik. Míg 2018-ban a központi költségvetés 5 milliárd 170 millió forintot adott, ez a tavalyi évben 4 milliárd 350 millió forint volt. Közben volt ugye infláció, és a közüzemi költségek is elszálltak (tavaly 120 millióval többet kellett fizetnie ezekért az intézménynek, mint négy évvel korábban). A számok önmagukban persze unalmasak, de érthetővé teszik a belőlük következő döntéseket. Azokat a megalázó takarékossági intézkedéseket, amelyekre a Zeneakadémia kényszerült: egyrészt nem fizetnek a professor emeritusoknak, tanáraik pedig régóta 5000 forint bruttó óradíjért oktatnak. „Szinte minden félévben ér valami jelentős élmény, de legalábbis olyan, amely miatt úgy érzem, hogy érdemes csinálni, még akkor is, ha egyetemi docensként kevesebbet keresek, mintha az ALDI-ban lennék pénztáros” – nyilatkozta például nemrég Fazekas Gergely zenetörténész. A gyakorlóiskola Bartók Konziban még ennél is rosszabb a helyzet, patinás koncerthelyszínként pedig az évadban szinte megszűnt létezni a Zeneakadémia. Leginkább tanáraik gázsimentes koncertjeit tudták színpadra állítani a tíz éve gyönyörűen felújított hangversenyteremben, külsős művészek fellépti díjára ugyanis nem futotta volna – a pénz kellett az oktatási feladatok ellátására.
Széttárhatnánk a kezünket, hogy a válság már csak ilyen – ám mindeközben az állam számolatlanul szórta a pénzt azokra az intézetekre és egyetemekre, amelyek kikerültek a tulajdonából vagy sosem voltak benne. Utóbbira példa a Mathias Corvinus Collegium, amely százmilliárdokat kapott köztulajdonból, de a Tokaj-Hegyalja Egyetemhez is hozzávágott az állam 75,5 milliárdot – akkor, amikor az intézménynek épp 38 nappali tagozatos hallgatója volt. Hallgatónként (!) kétmilliárdot tehát – miközben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem a maga 800 hallgatójával majd’ egymilliárddal kevesebbet kapott működésre a négy évvel korábbi summához képest.
A privatizáció különlegesen perverz, pártállami formája valósult meg tehát: az állam busásan kitömte közpénzzel azt, ami nem az övé (a Fidesz által felügyelt magánintézményeket), de nem adott elég forrást arra, ami az övé. Azaz: ami a közé.
Hogy az igencsak szándékosnak látszó kivéreztetés ellenére sem adta be a derekát az egyetem modellváltás-ügyileg, azt arrafelé egyrészt a nemzetközi presztízs várható elvesztésével magyarázzák, másrészt egyszerűen azzal, hogy a Liszt Ferenc által alapított intézménynek (és ingatlanállományának) köztulajdonban kell maradnia. Így érzik helyesnek. Minisztériumi folyosókon otthonosan mozgó forrásaink viszont arra hívják fel a figyelmet: a nemzetközi presztízs rég oda, a megalvadt struktúrák pedig a minőség ellen hatnak.
Utóbbi állításban van is igazság. A patinás brit Quacquarelli Symonds (QS) ranglistáját ugyan szereti kiemelkedő teljesítménye bizonyítékaként idézni a Zeneakadémia vezetése, az 51-100. közötti helyezés azonban csak elsőre tűnik kimagaslónak. Tény, hogy a többi területen magyar egyetem az első hatszázba sem került be, ám előadó-művészeti képzésből jóval kevesebbet vizsgáltak, ráadásul a Zeneakadémia valaha valóban a világ élvonala volt, nem középmezőny, mint ma. Köztudott, de még mindig alulhangsúlyozott tény, hogy Liszt Ferenc, a 19. század egyik legkiemelkedőbb alakja nemcsak zenészként, zeneszerzőként alkotott nagyot, de zeneszervezőként és tanárként is, a Zeneakadémia második virágkora viszont száz éve indult Dohnányi Ernő vezetésével. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner Leó dolgoztak itt, a magyar zenész világszinten pedig azt jelentette akkor, amit ma mondjuk a brazil focista. A második világháború után aztán az emigráns nagyságok iskolákat alapítottak: mind az öt nagy amerikai zenekarnak volt például magyar igazgatója. A lendület, ha csökkent is, azért az 1986-ig intézményvezető Simon Albert alatt még kitartott. Érezhető minőségromlás a rendszerváltás után következett be. Egyéni sikerek persze ma is vannak, de az igazán nagynevű zenészek közül sokan nem itthon dolgoznak-tanítanak (Pauk György, Tarkövi Gábor, Bálint János, Várdai István, Kiss József), a zenei középiskolákból a fiatalok pedig inkább mondjuk Bécsbe mennek: még a Bartók Konzi növendékeinek fele sem a Zeneakadémián folytatja. A tanári gárda tehát, akárcsak a bekerülő hallgatók: legalábbis vegyes színvonalat mutatnak.
Ha a kormányzati érvelés egyik részét még alá is lehet dúcolni, a másik rögtön felborul: a szorgalmazott modellváltás ugyanis ma már bizonyítottan nem szolgálja a minőség javulását.
Ha utóbbi cél volt egyáltalán, s nem csupán az egyetemekre akkor még érkezni remélt EU-milliárdok és a vagyonelemek feletti pártkontroll vágya hajtotta a tervet a kezdetektől fogva. Akárhogy is: a QS múlt héten közzétett rangsorából jól látszik, hogy a modellváltott magyar egyetemek rontottak korábbi helyezésükön: a zászlóshajóként kezelt, legkorábban alapítványi fenntartásba adott Corvinus például 2022 és 2023 között több száz helyet zuhant a ranglistán, s most is az 1001-1200. hely között tanyázik.
Messze nem csak arról van szó ráadásul, hogy a modellváltás gyümölcsei „még” nem értek be: alig egy hónapja örkényi abszurdba hajlóan falta fel saját atyját a modellváltós forradalom. Stumpf István, a már említett Tokaj-Hegyalja Egyetem kuratóriumának elnöke közölte akkor, hogy távozik posztjáról, mert nem ért egyet azzal, hogy a kurátortársai az egyetem szenátusának döntésével szembemenve mást neveznének ki az egyetem rektorának. Az eljárás Stumpf szerint sérti az egyetem autonómiáját, ráadásul úgy vélte: a kuratórium jogszerűen nem is dönthet ilyen kérdésben a szenátus határozatával ellentétesen. Igen, ugyanarról a Stumpf Istvánról van szó, aki egyetemi modellváltásért felelős kormánybiztosként az országos átmenetért is felelt a kormányban.
Tapasztalva az SZFE-beszántást és e fenti történetet tehát teljesen megalapozottan ódzkodnak a Zeneakadémián attól, hogy a kormány a nyakukra ültessen valakiket, vagy rektorként valakit – márpedig utóbbi hadművelet előkészítése is hónapok óta zajlik. Mégpedig a szokásos mottó alapján: a törvényt nem betartani kell, elég írni egy újat. Legalábbis módosítani, ahogy decemberben tették a művészeti egyetemek rektorválasztási szabályainak átírásakor.
Arra már 12 éve, az első kétharmad óta lehetőség van, hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) egyetemi tanárrá jelölhessen bárkit – egy 2014-es módosítás után pedig ehhez elég volt már, ha az illető Kossuth-díjat kapott. Az akkori szabályok szerint a frissen kreált professzor személyét azért a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) elé kellett terjeszteni, idéntől azonban már erre sincs szükség. Minthogy pedig a Kossuth-díjat odaítélő bizottságban ott ül az MMA mindenkori elnöke, neki igazán könnyű dolga van, ha bárkit alkalmassá akar tenni formailag a Zeneakadémia rektori pozíciójára. Adni kell az illetőnek egy Kossuth-díjat, aztán erre a díjra hivatkozva egyetemi tanárságot kell adni neki. Ilyen egyszerű. S nem épp ez történt Keller András hegedűművész esetében? De bizony. A Keller Quartet alapítója, a Concerto Budapest zeneigazgatója persze minden kétséget kizáróan nagy és elismert művész, tavalyelőtti Kossuth-díja pedig ily’ módon vitán felül áll, az egyetemi tanári cím megszerzéséhez most azonban az alapján segíti hozzá az MMA.
Akárcsak a másik Kossuth-díjas hegedűművészt, Kelemen Barnabást. Aligha függetlenül attól, hogy mindkét zenész bejelentette már tavasszal, hogy ambicionálja a Zeneakadémia rektori székét – amelyre professzori cím birtoklása nélkül nem lenne esélyük. Hogy a tegnap megjelent rektori pályázati kiírás mennyire rájuk lett szabva, mutatja a megfogalmazás: „Legkésőbb a megbízással egyidejűleg határozatlan időre szóló teljes munkaidejű egyetemi tanári munkakörben történő alkalmazás szükséges.” Elég tehát a rektori megbízáskor egyetemi tanári munkát kapniuk az egyetemen – sokkal korábban erre nem is lenne módjuk, hiszen a címet csak most fogják megszerezni. Ennek láttán azért sokak cinizmusmérője kiakad a Zeneakadémián: miközben ugyanis az MMA nyugodtan kreálgatja a zeneművészeti egyetemre szánt tanárokat, az egyetem maga képtelen normál menetben, saját jogán professzorokat avatni. Nekik ugyanis, ha kineveznek valakit, a státuszt is biztosítaniuk kell az intézményben: azaz professzori fizetést kell adni az illetőnek. Amire viszont a Zeneakadémiának nincs pénze. Féltucatnál is több egyetemitanár-jelölt vár így a sorára évek óta. (Úgy tudjuk, őszre egy részüket előléptetik.)
A rendszer mindenesetre a fenti módokon, „trükkök százaival” biztosít lehetőséget arra, hogy a neki kedves jelöltek pályázhassanak – a minisztérium azonban most nem elégedett meg ennyivel. A nem saját jelöltet elegánsan azonnal ki is zárta a versenyből. A tegnapi kiírás első pontjában megfogalmazott elvárást – az illetőnek „jelenleg is aktív nemzetközileg kiemelkedő és elismert előadóművészi” tapasztalattal kell rendelkeznie – legalábbis nehéz máshogy értelmezni, mint a jelenlegi oktatási rektorhelyettes ellen hozott kitételt.
A fentiek aligha függetlenek attól, hogy őszig még az a Vashegyi György az MMA elnöke, aki megkérdőjelezhetetlen szaktekintély a régizenében, és tavaly óta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar élén is áll. Nagyjából azt a szerepet viszi ma a hangszeres kultúrában, amit Vidnyánszky Attila a magyar színházművészetben – azzal a különbséggel, hogy Vashegyi minőségérzékét nem írja fölül a dühe vagy kétségkívül meglévő kormányhűsége. (Szembement már kormányzati tervekkel is, például az NKA megszüntetésére vonatkozóval.) Viszonya az elmúlt években mindenesetre kifejezetten hűvössé vált a Zeneakadémia vezetésével – egészen konkrétan a novemberig rektor Vigh Andreával. Az orbáni Magyarországon márpedig sokkal fontosabb törvényi feltételeknél, kiírásoknál és meghallgatásoknál, hogy a NER egy-egy erős embere ki mellé áll. Forrásaink ezzel magyarázzák az Operaház vezetőválasztásának fiaskóját is: bár a szakmai bizottság állást foglalt, az erős emberek (Káel Csaba, Vidnyánszky, Vashegyi) nem álltak be egyik kihívó mögé sem – ezért a miniszterelnök meghagyta posztján Ókovács Szilvesztert.
Lévén szó a szakterületéről, Vashegyi szava a Zeneakadémia rektorválasztásának kérdésében végképp sokat nyom a latba – nem véletlen, hogy az MMA az egyetemi tanári címadásokkal részt vesz a jelöltállítási versenyben. Úgy is, hogy a szenátus tudhatóan nem támogatja Kelemen Barnabást. Még kevésbé Keller Andrást.
„Rendes” (nem gyorsított, MMA-s) egyetemi tanárként a törvényi feltételeknek Kutnyánszky Csaba egyébként alapból megfelelt, tegnapig ő volt az egyetem tervezett jelöltje a posztra. (Vannak még az akadémián olyanok, akik a jelenlegi kiírásnak is megfelelnek, ám ők értesüléseink szerint nem vállalják a megméretést.)
A minisztérium barátságtalan gesztusa viszont nem csupán Kutnyánszky indulását lehetetleníti el, hanem minden klasszikus tanárét, aki pályázott volna.
Több szakmailag kifogástalan, tehát az egyetemi szenátus és a minisztérium számára egyaránt elfogadható jelölt neve is felvetődhetne ugyanis – ez a lehetőség azonban most, a pályázat koncertező sztármuzsikusra való kiírásával elillant. (Ugyan ki csinálna hülyét magából és pályázna meg valamit, ha a kiírás első pontjának láthatóan nem felel meg?) Pedig egy elfogadható jelölt és egy későbbi „európéer” modellváltás, amely tényleg nem sérti az egyetemi autonómiát, mindenki érdeke lehetne – a kormányé is, amely meg tudná mutatni Brüsszelben, hogy az alapítványi forma itthon sem feltétlenül mindig az ördög műve. Ebből nem lesz most semmi.
Hogy a gordiuszi csomót mi vághatná át, egyelőre csak találgatni lehet. Az egyetem szenátusában vannak, akik úgy látják: akár megtehetik azt is, hogy alkalmatlannak minősítik Kelement is, Kellert is, tehát nem választanak senkit rektorjelöltté. A miniszternek is van persze ütőkártyája: akár biztost is kinevezhet az intézmény élére november elsejétől. Esetleg egy megkérdőjelezhetetlen tekintély váratlan indulása lehet a megoldás? Az augusztus 10-i leadási határidőig? Egyelőre nem látszik. Ami viszont a szemünket is kiszúrja: az egykor a világ legeslegjobbjai között jegyzett nemzeti büszkeségünk, a Zeneakadémia fájdalmas vergődése.
Nyitókép: Strobl Alajos Liszt-szobra a Zeneakadémia homlokzatán (fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
