„Kitört a nyár, a fizetése ősztől még kevesebb lesz” – egy tanárfeleség vallomása
Kollégánk nem csak remek újságíró – pedagógusfeleség is. Bár a Válasz Online nem szokott mélyen személyes hangú írásokat közölni munkatársaitól, az alábbi sorok ma, a bosszú- avagy státusztörvény megszületésének másnapján nagyon is indokoltak. Sashegyi Zsófia elvégre nemcsak átéli nap mint nap, de rendesen meg is tudja írni, milyen hatással van a feleség és a gyerekek életére az, amikor cinikus döntéshozók önbecsülés-szaggató helyzetbe hozzák a középiskolai tanárt, akinek esélye sincs, hogy polgári színvonalon eltartsa a családját.
„– Üdvözlöm, Tanár úr!
– Nahát! Jó napot!
– Ezer éve, Tanár úr! Jól van?
– Megvagyok. Öregszem.
– Képzelje, még mindig megy fejből: „Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra?”
– Pedig magából nem néztem ki, Szabó! Jól emlékszem? Szabó?
– Az. Szabó Gábor. C-s voltam.
– Páratlan osztály volt. Boldogul?
– Boldogulok, Tanár úr. Cégem van, két gyerekem. Az Ilosvay Fannit vettem el a B-ből. Tetszik rá emlékezni?
– Emlékszem. Viszont ha sokat beszélgetünk itt a pénztárban, a többi vevő ideges lesz, és az üzletvezető is leszid. Plusz vissza kellene menni lemérni a narancsot. És szóljon a fekete kabátos hölgynek, hogy ez a kassza bezár, ő már a hármashoz pakoljon!”
(Kovács András Péter)
– De most végre kitört a nyár! Ugye?… – kérdezik óvatos kedvességgel és együttérzőn mosolyognak, alulról felfelé pillantva, mintha ki akarnák csalogatni a vigasztaló választ, amely – efelől viszont már bizonyosak –, egy tanárt mindenért kárpótolhat. Így kérdezgetnek mostanában, akik érzik, nincs minden rendben a közoktatás körül és ezt a témát most már nem lehet elkerülni, ha velünk beszélgetnek.
Igaz, a tévhittel ellentétben csak júliussal, de valóban elkezdődött a szünet a tanároknak. És bár a legtöbben azt hiszik, ez a feltöltődés időszaka, nekünk most mégsem üdítő felszabadulást hoz, épp ellenkezőleg: lesz időnk lepillantani a lábunk előtt tátongó mélységre és feltenni magunknak a kérdéseket: miért csináljuk, van-e értelme, meddig leszünk képesek kitartani? Mert – tévedés ne essék – ezeket a kérdéseket egy pedagógus családjában nem csak a tanár teszi fel magának. A küzdelemben mind nyakig benne vagyunk. Együtt élni a hétköznapokban a bizonytalan jövő gondolatával, az egyre fogyó lehetőségek jelenében – ez férjet, feleséget, gyerekeket egyaránt érint. Nem beszélve a megtépázott önbecsülésről, amellyel fiatal családapaként kell megbirkózni és amelyre – bármily hosszú is – a hiedelemmel ellentétben nem gyógyír a nyári szünet.
Az elmúlt hónapokban számtalan kommentet olvastam, a saját cikkeim alatt is, amelyben olvasók a tanárokat hibáztatták a kialakult helyzetért. Mondhatnám, hogy bizonyos szempontból van is ebben igazság, hiszen a román példa bebizonyította: hasonló feltételek közül ki lehet törni teljes összefogással. Ám az olyan megjegyzések, amelyek odáig mennek, hogy a tanárok lényegében kollaboráltak a kormánnyal azáltal, hogy nem tiltakoztak egy emberként, azt mutatják: sokaknak fogalmuk sincs a tanári hivatásról. Ne menjünk most bele, hogyan ment nálunk elébe az összefogásnak ördögi módon a kormány a sztrájktörvénnyel. Abba se, vajon mi lehet az oka, hogy nem képesek egységesen fellépni az elmúlt évtizedekben eluralkodó kontraszelekcióval a tanári pályára tévedt súlyos tömegek a hivatásukat űző, született pedagógusokkal. Talán érdemes viszont szót ejteni – kissé árnyalva is Jilly Viktornak a tanári munkát önfeledten méltató sorait – arról, miért nem állt (még) fel, aki maradt. Ahhoz, hogy ezt megpróbáljuk megérteni, a pálya említett írásban felvillantott szépségein túl látnunk kell a mélyebb összefüggéseket is.
Munkámnak hála az elmúlt közel húsz évben sok híres emberrel beszélgettem, akiket azért ismert meg a világ, mert valamiben kiemelkedő teljesítményt értek el. Amikor közösen alámerültünk a múltban, hogy feltárjuk, honnan indult a karrierjük, a velük folytatott beszélgetésben szinte mindegyikük arról vallott: valamikor, réges-régen volt egy tanár, aki felfigyelt rá, aki felkeltette az érdeklődését valami iránt, aki biztatta, támogatta, vagy éppen életre szóló élményt adott azzal, ahogy tanított. Számtalan ilyen élményem van és pedagógus feleségeként nemcsak a híres emberek visszajelzéseiből, de évről évre sok-sok, az elmúlt húsz évben végzett diák lelkesedéséből is tudom, milyen formáló ereje van egy jó tanár szavának, példájának.
Azt is látom, mennyi munka van emögött. Végigasszisztálom az átdolgozott estéket, az átdolgozott ünnepeket, szüneteket, látom a megjegyzésekkel kidekorált esszék hadát, látom a sok felkészülést, a rengeteg levelezést a szülőkkel, a diákokkal. Ott vagyok, amikor az iskolán kívüli programokat kell előkészíteni, látom az emailek hosszú láncolatát, hallom a súlyos szorongással küzdő gyerekek szüleivel folytatott végtelen beszélgetéseket, a tanártársakkal indított konzultációt egy-egy problémás esetről. Nyakig benne vagyok a nehéz döntések meghozatalában és ismerem a diákok történeteit. Kiét jobban, kiét kevésbé, de az osztálya diákjait név szerint ismerem, mert mindig segítek a diktálásban. Az utóbbi időben már a lányunk is. (A bizonyítványokba egyenként, kézzel kell beírni a neveket, minden tantárgyhoz az óraszámot, a jegyet, számmal és szóval, nem is szólva a dicséretekről. A törzslapra is, duplán, mert, bár azt nyomtatni is lehetne, a tankerület nem engedi, mivel csak különleges papírra nyomtatható, az pedig TÚL SOKBA KERÜL.)
És ott vagyok rengetegszer, amikor apa nem lehet ott. Családi ünnepeken, amikor ő más gyerekeivel kirándul. Azokon az estéken, amikor továbbképzésen ül
(amit saját költségén végez el a pedagógus ahhoz, hogy eggyel feljebb léphessen a ranglétrán, hogy – jóval a minősítése után – valami kevéssel megemelkedjen a fizetése). Én állok helyt, amikor magánórákat ad, vagy amikor a fürdőbe zárkózva online órákat vesz fel, amiket diákkal, filmrészletekkel kiegészítve, csomagban küld el a karanténba szorult diákoknak. Én vagyok otthon akkor is, mikor ő egy légiós elszántságával fut fel a János-hegyre, hogy levezesse a feszültséget és visszanyerje az önbecsülését, amit az elmúlt évben úgy megtépáztak. És persze én tartom a frontot a három gyerekkel akkor is, amikor nekik már kitört a nyár, de apának még hátra van két hét érettségiztetés és a konferenciák, meg augusztus 20. után, amikor elkezdődnek a tanév eleji értekezletek.
De én találom meg az ajándékcsomag tasakjában a neki szóló levelet is, amin elbőgöm magam, olyan szép. És elolvasom a megkönnyebbült szülők hálatelt sorait, amelyekkel megköszönik neki, hogy segített visszabillenteni az élet és halál peremén egyensúlyozó gyereküket a társadalomba. Én tűzöm ki a hűtő oldalára ezeket, hogy lássa és erőt merítsen belőlük, legyenek vigaszai a nehéz percekben. Hogy ne hagyja abba, ne adja fel, mert tudom, mennyire fontos, amit csinál. És tudom, milyen boldoggá teszi az elvégzett munka gyümölcse. Húsz éve van benne. Felbecsülhetetlen sok felkészülés és munka. Persze,
jó erőben van, szóval elmehetne jóval többért árufeltöltőnek. De ki fogja kárpótolni mindazért, amit elveszített? És ki kárpótolja a gyerekeket, akik elveszítik? Kereshet sokkal többet máshol. Boldogtalanul.
Kereshet sokkal többet, annyit is, amennyiből kijön egy ötfős család havi költségeinek a rá eső fele, és akkor nem lennénk bajban minden hó végén. És érezhetné 44 évesen, ereje teljében, hogy ő is teljes rangú tagja a társadalomnak, aki a jól elvégzett munka után járó megérdemelt bérből el tudja tartani a családját. És nem kéne szégyenkeznie. Neki. Mert hiába néznek fel valakire diákok százai a katedrán nap mint nap, az osztályteremből kilépve, az elinflálódott fizetésből élt életben összezsugorodik a lélek.
Én nézem ezt is. És nézem a híreket az M1-en, ahol a cinikus retorika szerint „az ellenzék azért szavazott a státusztörvény ellen, mert nem akarja, hogy a tanárok 800 ezer forintos fizetést kapjanak”. Nézem, ahogy a kormány tagjai kiszédelegnek az ülésről, és tökéletes homállyal a tekintetükben, ártatlan mosollyal magyarázzák, hogy a tanárok presztízse e törvénnyel áll helyre, és hogy higgyük el, nekik jó lesz, ami jön.
Jó, persze. Az én férjemnek például – mivel a heti öt kötelező testneveléssel szemben a történelem órák száma drasztikusan lecsökkent és így nem éri el a státusztörvény által előírt 24 kötelező órát –,
szeptembertől még az eddiginél is kevesebb lesz a fizetése. Közel húsz év munkaviszonnyal, irgalmatlan sok munkáért 360 ezer forint jár majd neki.
Sebaj, kínálkozik egy félállás valahol az agglomerációban. Azt a plusz két órát megtarthatja egy szakközépben, ahová másfél óra lesz az út oda, másfél vissza. De nem gond, útközben majd javíthat dolgozatot.
Kitört a nyár! Ülök a ragyogó napfényben, a pára kiül a jeges itallal teli pohárra előttem, lehunyom a szemem. A hűtőn látott sorokra gondolok. Az előbb tűntek elém, ahogy kivettem a jégkockatartót. „Fantasztikus érzés volt, hogy az elhivatottságodat, az egykor, még diákként felém irányuló kedvességedet, segítőkészségedet, támogatásodat most kollégaként is megtapasztalhattam. Megmutattad számomra, hogy a tanárság a nehézségek ellenére igenis szép hivatás. Örökké hálás leszek mindenért, amit tőled tanultam!”
Vajon meddig leszünk képesek kitartani?
Nyitókép: MTI/Mónus Márton
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
