Hegedül a hóhér – Párizs várostörténetéről szóló könyv segít megérteni világunkat
„Egy városban bárhova nézünk, látjuk, amire a tekintetünk irányul, ami körülvesz, de közben érzékelhető az is, hogy amit már régen elbontottak, megsemmisítettek, és helyére került az, ami most éppen áll” – így szól Földényi F. László kritikus, irodalomtörténész A guillotine hosszú árnyéka című esszékötetének egyik kulcsmondata. Miközben nagy műveltségről tanúskodó történeteket olvasunk a nyaktiló tervezője és az azt működtető hóhér közös muzsikálásáról vagy Párizs mai arcának kialakulásáról, szinte észrevétlenül megismerjük világunk születését. Azt a szemléletet, amellyel a szebbnek, boldogabbnak, gazdagabbnak gondolt jövő érdekében semmisítjük meg azt, amink van. Recenzió.
Létezik egy francia szó, amely életstílust is kifejez. „Flâneur” (ejtsd: flánör), mondják arra a megállapodott, sokszor már nyugdíjas középosztálybeli polgárra, aki különösebb cél nélkül ráérősen sétál, gyalogol, felfedez, bámészkodik, elámul és töpreng. Csatakosan rohanó, mobilba temetkezett, sietés közben étkező, ivó, telefonáló párizsi tömegek között néha még meg-megfigyelhető a flâneur utolsó példányainak egyike. Jellemzően zakót hord (hajtókáján gyakran diszkréten ott a Becsületrend vagy más állami kitüntetés rozettája), cipője mindig tiszta. Ráérősen válogat az antikváriumban, barátságosan elbeszélget lakónegyede hentesével, pékjével, szótlanul álldogálva nézi a Szajnát, s ha csatangolását megszakítva beül egy kávézóba, még mindig nyomtatott újságot olvas. Jellemzően van nála könyv is, s ha helyet foglal valamelyik ápolt párizsi park padján, órákra beletemetkezik a kötetbe, amely – talán mondanunk sem kell – soha nem meggazdagodásról vagy az aktuális tévésztár gasztronómiai tudásáról szól. Mindenkivel tisztelettudó, barátságos, de nem bratyizik. Ismeri háza történetét, tud az utcájának nevet adó 18. századi csillagászról vagy mára rég eltűnt foglalkozásról, amilyen a kötélverő vagy a növényfestő. Elmélyülten válogat a szomszédos borszaküzlet kínálatában; stílus és mérték jellemzi.
Ritkán panaszkodik a „mai világra”, mert a kárálást közönségesnek tartja, de a képkeretezőhöz csak metszeteket és igényes nyomatokat visz.
Magatartása egyben világnézet is.
Miután az olvasó letette Földényi F. László esszéista, műfordító, irodalomkritikus a Jelenkor kiadónál nemrég megjelent A guillotine hosszú árnyéka című kötetét, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a flâneur nem pusztán párizsi alak. Közép-európaiak és magyarok is gyakorolják a műfajt. Talán ők fejlesztették tökélyre, hiszen úgy mesélhetnek könnyedén, franciás eleganciával egy nagy, s a miénkével ezer láthatatlan szállal összefüggő városi kultúráról, hogy adott esetben tán el sem mozdulnak íróasztaluktól. A művelt flâneur eszménye szerzőnk előtt is ott lebeghetett, hiszen idézi azt a Párizsban 1806-ban (kifejező módon szerző feltüntetése nélkül) megjelent könyvecskét, amely először írja le a jelenséget.
Az ebbe a különleges emberfajtába tartozók szívesen tanulmányoznak régi párizsi fényképeket, hogy aztán önmaguk (meg a hálás olvasó) szórakoztatására lebilincselő kulturális detektívmunkába fogjanak. Földényi F. László is e ritka fajtába tartozik: ha egy 19. század közepén készült párizsi fényképet néz, addig nem nyugszik, amíg ki nem silabizálja a tűzfalakról kiabáló hirdetéseket. Így fedezi fel, hogy az egyik korabeli szénkereskedő utcájában olyan hotel áll, ahol több mint egy évszázaddal később a beatnemzedék nagyjai (Ginsberg, Kerouac) szálltak meg. Szabadon szövődnek az asszociációk, s az olvasó csak ámul, mi mindent megtud – s mennyi mindent nem tud még.
„1828 őszén a fiatal Victor Hugo átsétált az egykori place de Gréve-en, és szemtanúja volt, amint a hóhér, kivégzéshez készülve, éppen zsírozza az ott felállított guillotine sínjét” – olvassuk a könyv elején a meghökkentő mondatot. A kibomló kontextusból pedig a nyaktiló történetével együtt a modernitás kezdeteit is jobban megismerjük. Meglepő és egyben bizarr, hogy a felvilágosodás évszázadában az emberiesség jegyében milyen elszántsággal keresték komoly tudósok a minél kíméletesebb kivégzési módszert. 1792-ben a sebész és fiziológus Antoine Louis, a Királyi Sebészeti Akadémia titkára bejelentette: „Egyszerű ilyen gépet építeni, amelynek hatékonysága vitathatatlan. A lefejezés az új törvény szellemének és szándékának megfelelően pillanatok alatt megtörténik; könnyű lesz kipróbálni holttesteken, sőt élő bárányon is.” Ugyan a gépet nem róla, hanem az azt tökéletesítő doktor Guillotine-ról nevezték el – ő idővel jogdíjért folyamodott az illetékes hatósághoz, de azt „emberiességre” hivatkozva elutasították. A testvériség és szabadság jegyében korábban nem tapasztalt állami terrort alkalmazó jakobinus diktatúra egyik jelképévé vált guillotine történetében a tragikus és abszurd később is összekapcsolódott. Az első nyaktilót egy Párizsban élő német zongorakészítő, Tobias Schmidt építette, első kezelője pedig egy Charles-Henri Sanson nevű hóhér volt. Sanson unokája a visszaemlékezésében leírja, hogy Schmidt és Sanson rendszeresen együtt zenéltek; Schmidt zongorázott, a hóhér hegedült.
Micsoda rokokó életkép, politikai erőszak és polgári stíl abszurd összevegyülése!
A kortársakat persze nem csupán a „humánus” kivégzési módszer foglalkoztatta. Legalább ilyen izgatottan kutatták a nagy kérdést: vajon mennyi ideig él még a fej, miután elválasztották a törzstől? Földényi F. László azonban nem öncélúan tocsog a vérben. Mint írja, a levágott fej nem kisebb kérdéssel szembesítette a kortársakat, mint hogy mi a személyiség, mi az Én, mi a tudat. A Jean-Paul Marat forradalmárt leszúró Charlotte Corday feje állítólag azután pirult el, hogy elválasztották a törzstől. Korábbról is fennmaradtak híradások arról, hogy a levágott fej életjeleket mutat. Stuart Mária ajka a szemtanúk szerint még egy negyedórát mozgott, és mintha szeretett volna megszólalni. A guillotine bevezetését követően, 1795 és 1825 között legalább ötven olyan orvosi tanulmány és könyv jelent meg, amely azt vizsgálta, hogy él-e a fej a lefejezés után.
A könyvben a guillotine nemcsak a felvilágosodás és a politikai erőszak huszadik században is jellemző házasításának szimbóluma. Annak a még mai szemmel is felfoghatatlanul grandiózus városátalakítási munkának a jelképe is egyben, amellyel az 1850-es évektől a praktikumra és az esztétikumra hivatkozva szinte teljesen megsemmisítették a régi Párizst. Szinte szó szerint lefejezték a várost, hogy megszülessen a ma képeslapokról is jól ismert metropolisz. A párizsi példát követve aztán másutt is hasonló brutalitással bántak el a régivel, természetesen mindig a „haladás” és a „fejlődés” nevében. Haussmann báró (Szajna megye prefektusa, aki III. Napóleon megbízásából 1853 és 1870 között irányította Párizs átépítését) lett a megtestesítője a régi kíméletlen elsöprésének és az új világ bármi áron való megteremtésének. Huszonegyedik századi szemmel nézve is szédítő volt a változás: Haussmann 1859-ig a város 13 százalékát tette a földdel egyenlővé. 1870-ig 27 ezer épületet romboltatott le, illetve több mint 100 ezer új épületet építtetett, és ehhez 136 kilométernyi vadonatúj utcát alakított ki. Egész házsorok lerombolásával születtek meg a ma ismert széles sugárutak, az egymáshoz lapuló középkori házacskák helyett pedig kinőttek a földből a méltóságteljesebb – és gyakran egy kaptafára készült – hatalmas bérházak.
A guillotine hosszú árnyéka idézi a világirodalom egyik leghíresebb költője, Charles Baudelaire példáját. Ő a rue Hautefeuille-ben, az ezt a nevet 1252 óta (!) viselő girbegurba utcácskában született, majd a Szajnához közel, a rue Saint-André-des-Arts és Place Saint-André-des-Arts sarkán lakott. A rue Hautefeuille-ön álló szülőházat lebontották, amikor 1856-ban az utcát keresztező boulevard Saint-Germain kialakítására és megépítésére sor került. „A több évszázados házakkal teletűzdelt utca a közepe táján úgy szakad félbe, mintha egy hatalmas borotvával vágták volna ketté. (…) Haussmann mintha tudat alatt Baudelaire nyomában járt volna, hogy eltörölje a föld felszínéről mindazt, ami a költőnek kedves” – írja Földényi F. László.
De ugyan miért fontos réges-régi városrendezési terveken tűnődni, az azokat elátkozó költők és egyéb szegénylegények sorait olvasni? Hogyan segít minket a régi Párizs megismerése a mai tereink és történeteink közötti eligazodásban? Szerzőnknek erre is van válasza: „Egy városnak nem csak történelme van, ő maga a saját történetének lenyomata. Egy városban bárhova nézünk, látjuk, amire a tekintetünk irányul, ami körülvesz, de közben érzékelhető az is, hogy amit már régen elbontottak, megsemmisítettek, és helyére került az, ami most éppen áll. Bárhova nézünk, a történelmet látjuk. A láthatót és a láthatatlant. Vannak városok, ahol az is látható, ami másutt láthatatlan, s ilyenkor eláll a lélegzet. Mint Velencében vagy Amszterdamban. A múlt és a jelen ezeken a helyeken organikusan rétegződik egymásra. Nem azért szépek, mert »szépen« építették meg őket, és »szépek« az épületei, hanem mert organikus a történelmük. A múlt mint élhető jelen, a jelen pedig ma is élhető múltként fogadja be az itt élőket. Párizs más. 1835-ben Alfred de Musset azt írta, a saját kora »elválasztja a múltat a jövőtől – sem egyik, sem másik, s egyszerre mindkettőhöz hasonlít. (…) Valahányat lép az ember, sohasem tudja, vetésen jár-e vagy romhalmazon.« Musset úgy érezte, kívül került a történelmen. E légüres térben mi marad azoknak, akik éppen benépesítik a várost? »Marad hát a jelen, a kor szelleme, a félhomály angyala, amely nem éjszaka és nem nappal.«”
A kor szellemét pedig sokszor – különösen Közép-Európában – a megszakítottság jellemzi. Budapestet nem vízióval (és rengeteg pénzzel) rendelkező várostervezők, hanem mondjuk szovjet és amerikai bombázók meg a Vörös Hadsereg tankjai gondolták újra a huszadik században.
Persze egész Közép-Európában követhetetlen sebességgel változtak a huszadik században nemcsak a terek, hanem a politikai rendszerek vagy a tulajdonviszonyok is. Tallinn és Tirana között alighanem sokan egyetértenek Nadar, a híres fotográfus és karikaturista szavaival, aki Párizs átalakulását így siratta: „Minden megváltozott, felfordult, az eszmék, a dolgok, de még a nevek is. (…) Már nem tudom, hogyan igazodjam el abban, ami körülvesz, elpusztítottak mindent, az utolsó emlékig bezáróan. Eltűnt belőlünk valami.”
Jó hír, hogy a pusztítás utáni új világnak megvannak a maga szépségei – a ma Párizsba gyönyörködni érkező milliók tanúskodhatnak erről. Földényi F. László könyvét olvasva viszont a várost ismerők elutazhatnak a soha vissza nem hozható múltba és jobban értik a jelent is. A Párizsba még csak készülők ennél jobb kultúrtörténeti kedvcsinálót pedig aligha találnak.
Nyitókép: kombókép az épülő Eiffel-toronyról 1888. június 14. és 1889. január 20. között (fotók: AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
