Na’Conxypan szomorú hercege: a nagy Gulácsy-kiállítás sok évtizedes adósságot törleszt
A közönség talán még soha nem látta ilyen teljességben azt a gazdag, töredékességében is rendkívüli életművet, amit a „csodabogaras, mandulaszemű” fiú hátrahagyott. Az őrült festő kliséje helyett egy eredeti, sokoldalú alkotót mutat be a Galéria régóta várt, nagyszabású kiállítása, aki tevékenyen részt vett a 20. század eleji Magyarország modernista művészeti mozgalmaiban. Ideje volt, hogy Gulácsyt ne csak az elborulás tragédiája felől nézzük.
Száz évvel ezelőtt, 1922-ben közös kiállításon akarták bemutatni a 20. századi eleji magyar művészet két egyedi hangú, társtalan, útkereső alkotóját, Csontváry Kosztka Tivadart és Gulácsy Lajost. A terv nem valósult meg, de most, az évforduló után egy évvel mégis létrejött valami hasonló, ha nem is egy térben, de legalább egy időben és egy intézményben: a Szépművészeti Múzeumban látható – még bő egy hétig, július 16-ig – Csontváry nagyszabású emlékkiállítása születése 170. évfordulóján, a Magyar Nemzeti Galériában pedig augusztus végéig Gulácsy régóta várt életműkiállítása. Ezt a múzeum eredetileg 2022-re tervezte, a festő születésének 140. évfordulójára, de a járvány miatt a kiállítási naptár összekuszálódott, a tárlat egy évet csúszott – és így előállt az 1922-ben megálmodott együttállás. A figyelmes látogató egyetlen, kis méretű Csontváry-képet is felfedezhet az utolsó teremben: az elmosódott, titokzatos Madonna-festő egészen olyan, mintha Gulácsy-mű lenne.
A nagy Gulácsy-kiállítás a Galériának régi adóssága volt. Meglepő, de a legtöbb Gulácsy-művet őrző hazai múzeum mindeddig soha nem mutatta be átfogó módon az életművét, noha „Na’Conxypan hercege” – ahogy időnként saját magát nevezte fantáziavilága után – egyike a legnépszerűbb, közönségkedvenc alkotóknak. Mégis: a legutóbbi nagyobb Gulácsy-tárlat az azóta bezárt Kogartban volt 2008-ban, az életmű korábbi kutatói, Szabadi Judit és Szij Béla pedig máshol rendeztek kiállításokat. Előbbi 1966-ban a székesfehérvári István Király Múzeumban – ez emelte be Gulácsyt újra a köztudatba, és alapozta meg máig tartó ismertségét –, az utóbbi pedig 1982-ben Prágában. Az elmúlt évtizedekben a kurátorok mintha ódzkodtak volna attól, hogy Gulácsyhoz nyúljanak.
A mostani kiállítás Bellák Gábor és Plesznivy Edit közös munkája. Bellák 2019-ben egy műgyűjtő felvetésére látott munkához, és hamar eljutott ahhoz a felismerésig, hogy nem elég a régi monográfiák alapján felakasztani egy csomó képet a falra: az életmű alapvető tényei nincsenek feltárva, nagyon sok esetben nem lehet tudni, hogy mi valódi Gulácsy és mi nem, az egyes képek nehezen azonosíthatók, címeik többször változtak, a források feldolgozása hiányos. Bellák egyenesen történet nélküli képekről ír tanulmányában: még a leghíresebb festmények előtörténetéről is alig tudunk valamit, a hagyományos, forrásokra, feljegyzésekre építő szikár művészettörténetírást Gulácsy esetében szinte a kezdetektől helyettesítette a „lírai parafrázis”, a legendagyártás, a szubjektív érzékenységek.
Egy ilyen régóta elmaradt életműkiállításnak mindenképpen ez az értelme:
új lapot nyit a kutatásban, tudományos eredményeket hoz, mítoszokat oszlat szét, értelmezéseket teremt.
Ez adja a tárlat szakmai jelentőségét. A látogató persze nem ettől jön lázba, hanem azt a varázslatot keresi, amiről Füst Milán írt 1909-ben a Nyugatban: „a nehéz, homályos középkori zárdahangulatok, a középkori mézédes szentimentalizmusú és finomkodó és mégis brutális szerelmek, a megérzések Shakespeare Itáliájáról…”
És ezt meg is kapja: a kiállításon ott vannak Gulácsy legjobb, leghíresebb képei, A varázsló kertjétől A művész áhítatáig, és még sok más kevésbé ismert alkotás. Összesen százhetvenhét mű és rengeteg kapcsolódó dokumentum, Olaszországból hazaküldött képeslapok, Gulácsy által illusztrált könyvek, valamint olyan különlegességek, mint a festő lipótmezei kórlapja az utolsó évekből, rajta egy borzalmas, elszomorító fotóval, amely végső szellemi leépülésének, a korabeli forrásokban említett katatón állapotának megrendítő bizonyítéka.
A képek körülbelül fele magángyűjteményből érkezett, köztük olyan főművek is, mint preraffaelita korszakának egyik legszebb darabja, a Dal a rózsatőről vagy az egyik legerősebb, nyugtalanító bohóc-bolondportré, a Cogito ergo sum (Csapszék a Tökfilkóhoz). Tényleg olyan gazdag válogatás ez, és annyira teljes képet ad Gulácsy életművéről, amelyhez hasonlót még soha nem láthatott a közönség. Az életmű azonban annyira gazdag és változatos, hogy még ezzel együtt sem mondható, hogy Gulácsy összes jelentős képe ott lenne most a Galériában: a Szépművészeti Múzeum Reigl Judit utolsó rajzait bemutató kamarakiállításán például váratlanul két Gulácsy-képre bukkanhatunk, amelyek megihlették a néhány éve Franciaországban elhunyt festőnőt. Mindkettő – A hídon bolondos furcsa népség vonul keresztül és Álom a háborúról – zseniális, mindkettő magángyűjteményben van. Úgy látszik, Gulácsy esetében a teljességet elérni eleve reménytelen vállalkozás.
A tervezett 1922-es közös kiállítás történetét Keleti Artúr költő, Gulácsy közeli barátja mesélte el 1963-ban, a Jelenkor folyóiratban megjelent írásában. Akkoriban még mindkét művész jórészt ismeretlen volt a szélesebb közönség előtt. A három évvel korábban, 1919-ben elhunyt Csontváry művei nagyrészt a hagyatékot megvásárló Gerlóczy Gedeon építésznél rejtőzködtek felcsavart vásznakon, Gulácsy viszont még élt, és egy szűkebb értelmiségi-műgyűjtő kör ismerte, nagyra tartotta. Pályafutása azonban már véget ért: 1919. július 26-án vonult be végleg a Moravcsik-klinikára, az egyetem elme- és idegkórtani osztályára, ahol a neves elmegyógyász, Moravcsik Ernő Emil kezelte. Már nem alkotott, egyre kevesebbet beszélt, barátai azonban még látogatták. Hosszú, összesen tizenhat évig tartó elmegyógyintézeti életszakaszának ez már a lefelé tartó, súlyosbodó fázisa volt, bár Lipótmezőre, ahonnan nem járhatott ki, és ahol teljesen elvesztette a kapcsolatát a valósággal, csak két évvel később, 1924 tavaszán került át.
A közös kiállítás ötlete Lehel Ferenc művészeti írótól származott, aki abban az évben Csontváryról és Gulácsyról is könyvet írt. A két egy időben alkotó festőnek nem volt egymással kapcsolata, azt sem tudjuk, hogy valaha találkoztak-e. Lehel érdeme volt, hogy felhívta rájuk a közfigyelmet, de a számtalan színes, költött anekdotával teli, bulvárhangvételű, dilettáns könyvek szülték meg azokat a legendákat is, amelyek máig nehezítik a két művész reálisabb megítélését. Lehelt elsősorban az „őrült zseni” figurája érdekelte, és mindkét festőnél a pszichés betegségekre helyezte a hangsúlyt. Csontváryt Lehel nyilvánította eszelősnek („őrült volt Csontváry, nincs benne kétség, hogy őrült volt”, deklarálta), noha a festőt azok, akik ismerték, egyáltalán nem tartották őrültnek, legfeljebb bogarasnak, különcnek, és gyakorlati életét, pénzügyeit a jelek szerint elég jól menedzselte. Gulácsyt már a könyve alcímével beskatulyázta: ő lett „a dekadens festő”.
Gulácsy 1922-ben már kétségtelenül és cáfolhatatlanul súlyos pszichés beteg volt, de őrült művészként való ábrázolása félrevezető: pályája érdemi szakaszában, 1901-től 1914-ben
Velencében bekövetkezett idegösszeroppanásáig Gulácsy nyilvánvalóan nem volt őrült.
„Csodabogaras fiú” volt, ahogy saját alteregójáról írta A virágünnep vége – Impresszio című, 1909-es írásában, akit kortársai ígéretes tehetségnek, érzékeny, sérülékeny művészembernek tartottak, aki azonban elboldogult a világban: rendszeresen szerepelt kiállításokon, könyveket illusztrált, színházi díszleteket tervezett, sokat utazgatott (bár kevés pénzből, nehéz körülmények között), fontos irodalmi, színházi asztaltársaságok tagja volt. Csontvárynál elismertebb volt, és úgy látszik, hogy sokkal szorosabb szociális háló vette körül, a korszak meghatározó művészei, főként az irodalmárok között valóságos kultusza alakult ki. Bizalmas, őszinte barátság fűzte Juhász Gyulához, Keleti Artúrhoz, közös kiállítása volt Márffy Ödönnel és a fiatalabb Fáy Dezsővel, aki a tanítványának tartotta magát. Kosztolányi még az elmegyógyintézetben is látogatta, és ő volt az, aki 1922-ben deklarálta, hogy „céhbeli volt az írók között is”. Az a bolondozós fotó, amelyen két barátjával 17. századi részeg holland parasztoknak öltöztek be, az idősebb, komorabb, magányosabb Csontváryról elképzelhetetlen lenne.
A hírhedt 1914-es összeroppanás közvetlen kiváltó oka a háború kitörése volt: Gulácsy egész életében rettegett attól, hogy elviszik katonának, és az a nagyon is reális fenyegetés, hogy előbb-utóbb besorozzák, túl sok lett az idegeinek. Hónapokig lábadozott öngyilkossági kísérlete után San Servolo szigetén, a velencei elmegyógyintézetben, ahonnan végül rajongva szeretett édesanyja hozta haza Magyarországra 1915 nyarán. A Galériában most látható egy eredeti levél, amit Gulácsy San Servolóról küldött 1914. szeptember 15-én édesanyjának. Ebből kiderül, hogy az anyagi gondok döntő szerepet játszottak összeomlásában. A levél hangvétele teljesen racionális. „Pénzügyi bajok okozták megbetegedésemet t. i. idegeim kimerültek és valószínűleg az izgatottság onnan is származott, hogy mielőbb szerettem volna ügyeimet rendezni itt, és hazautazni Fiume felé, ahogyan a szabadjegyem szólt. A Consulatusnál elintéztem minden hivatalos ügyemet, katonai ügyeim rendbe lévén, igyekeztem pénzbeli kinnlévőségeimet megkapni. Ekkor ütött be a krach. Az összes megrendeléseket a háború megindulásával visszavonták s így 600 korona biztos pénz teljesen elveszett.” A megélhetési bajok egész életében súlyosan nehezedtek a fiatal festőre, akinek özvegy édesanyját is el kellett tartania a képeladásokból. Ez még békeidőben sem volt könnyű.
Gulácsyt a hazatérése után rendszeresen kezelték hosszabb-rövidebb ideig a Moravcsik-klinikán, de a jobb időszakokban dolgozott, többször meglátogatta vidéki rokonait, erre az időszakra esik az együttműködése Kassák Lajossal. Kiállításra utoljára 1918-ban küldött néhány művet. Kétségtelen, hogy a késői festményeken már egyértelműen látszik az egyre romló pszichés állapot hatása, a képek felbomlanak, eluralkodnak rajtuk a bizarr alakok, a kompozíciók szétesnek. Ha Gulácsyt mindenképpen őrült művésznek akarjuk nevezni, az legfeljebb erre a néhány, nem túl termékeny évre igaz – de mondhatnánk, hogy nem emiatt szeretjük.
Lehel mindenesetre az őrült zsenikben utazott, és a közönséget is ez érdekelte: jellemző módon a könyvekről Az Ujság című lapban 1922 októberében megjelent rövid kritika a „Két bolond piktor” címet kapta. Lehel eredetileg azt tervezte, hogy az Ernst Múzeumban három termet kap Csontváry, a kisebb, grafikai termet szánta Gulácsynak, de ebből Keleti Artúr visszaemlékezése szerint azért nem lett semmi, mert a Csontváry-képeket Lehel nem kapta meg (valószínűleg Gerlóczytól). Közben azonban Keleti és Fáy Dezső összeszedtek 130 Gulácsy-képet, akkora anyagot, ami bőven megtöltötte a négy termet. Így jött létre Gulácsy első gyűjteményes kiállítása, amire még ő maga is eljött a klinikáról Moravcsik professzor társaságában. Keleti szerint kifogástalan úriemberként viselkedett, bár meglehetősen zavartan járkált a képek között, figyelmét inkább az olyan apróságok ragadták meg, mint egy-egy törött üveglap. A kiállítás katalógusa Juhász Gyula megrendítő versével kezdődött, amelyet megroppant barátjához írt: „Lajos, elér-e hozzád még a hangom…”
Hogy mennyire töredékesen maradt fenn mindaz, amit ma Gulácsy-életműként ismerünk, azt jól mutatja, hogy Bellák Gábor szerint az 1922-es kiállítás 130 képéből csak 25 alkotás azonosítható egyértelműen valamelyik ma ismert művel. Lehel Ferenc könyvében 31 fotó jelent meg, a reprodukált képek közül csak tizenhét van meg. A kurátor megpróbálta a teljes forrásokból ismert képállományt számba venni, és a címek alapján körülbelül ezer művet (festményt, grafikát, illusztrációt stb.) vett jegyzékbe. Ezek jó részéről alig tudunk valamit, ugyanazok a képek több címen is forognak (mivel az utókor rendszeresen átnevezte Gulácsy képeit, általában líraibb címeket adott nekik, mint ő maga, ezt a gyakorlatot is Lehel Ferenc vezette be), vagy egy-egy címhez egyáltalán nincs semmilyen adat a forrásokban. A hamisítványok külön problémát jelentenek: már az 1930-as évektől tömegesen megjelentek a műkereskedelemben, ahogy Gulácsy művei népszerűvé váltak. Kaotikus életmű a forráskutatás szempontjából. Az ezres jegyzékből körülbelül 500 darab maradhatott fenn, 300 mű van nagyjából a művészettörténészek szeme előtt, 177 látható a kiállításon.
Sok jelentős alkotás örökre elveszhetett, és az is meglehetősen esetleges, hogy mi került közgyűjteménybe.
Hogy milyen értékek veszhettek oda, jól mutatja a pszichoanalitikus Eisler Mihály József gyűjteményének sorsa. Eisler az első gyűjtők egyike volt, aki felismerte Gulácsy jelentőségét, és 1933-ban, nem sokkal a halála után méltató cikket is írt róla a Magyar Művészetben. A neves ideggyógyászt 1944-ben feleségével együtt internálták, a téglagyárban méreginjekcióval végeztek magukkal, mielőtt bevagonírozták volna őket. Báthory utcai lakásuk bombatalálatot kapott, és az egész gyűjtemény, Gulácsy hatvan képe elpusztult. Valószínűleg ez a jelentős kollekció adhatta az 1922-es kiállítás anyagának nagy részét. Bellák Gábor a fájdalmas veszteségek között tartja számon Gulácsy korai főművét, a Dombvidéket is, amit a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozott 1902-ben. A Hátmeg község körüli tájat ábrázoló, nagy méretű festményről az utolsó információ az, hogy az 1950-es években a Földművelésügyi Minisztériumnál volt letétben – senki nem tudja, mi történt vele, pedig egy ilyen nagy méretű alkotás nem valószínű, hogy elpusztulhatott. A Dombvidék esetében a kurátor bízik abban, hogy egyszer valahonnan előkerül; mindenesetre óriási művészettörténeti felfedezés lenne.
Csontváryval ellentétben, aki egyre nagyobb méretű vásznakat festett, és csúcskorszakában szinte mindegyik képe ikonszerű és emlékezetes alkotás lett, Gulácsy egyenetlen alkotó. Rövid pályája során több különböző – sok tekintetben besorolhatatlan – stílusban dolgozott. Az első évek angolos, egyértelműen preraffaelita hatású, harmonikus, melankolikus, varázslatos festményei és az alig pár évvel későbbi groteszk, sötét, kései művek mintha nem is ugyanannak a művésznek a munkái lennének. Gulácsy kifejezetten kerülte a nagy méreteket: legnagyobb festményét, a Rococo Concertót ő maga vágta három darabra 1914-ben, nem sokkal a megfestése után. Mondván: a nagy képek nem illenek az egyéniségéhez. A kép rokokó zenészeket ábrázoló középső része elveszett, a bal oldali részből lett az Ópiumszívó álma című híres festmény, a jobb oldali alak önállósulva a Rózsalovag nevet kapta. Az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központban a mostani kiállítás előtt, 2022 nyarán végezték el a két fennmaradt festmény részletes vizsgálatát, ami egyértelműen bizonyította összetartozásukat és megmutatta az átfestéseket is. Szabad szemmel is látható, hogy ezek az átfestések az Ópiumszívó álma esetében kifejezetten durvák, a bájos, könnyed, áttetsző rokokó festményt Gulácsy mintegy elárasztotta egy baljós tengervilág bizarr figuráival. A Rococo Concerto eredeti minőségét az átfestéstől megkímélt felső rész mutatja: ha meglenne, mérete és minősége alapján a magyar posztimpresszionizmus egyik főműveként tartanánk számon. Jellemző, hogy maga Gulácsy pusztította el, aki akkor már úton volt a súlyos pszichózis felé.
A kiállítás nagy érdeme, hogy a rajzoló Gulácsyt a festővel egyenrangúként mutatja be.
Gulácsy talán az egyik első olyan magyar művész, akinél a rajz nem előtanulmányként jelenik meg, hanem önálló kifejezési formaként. Főművei között rajzok is akadnak: a híres Paolo és Francesca, Gulácsy Dante-rajongásának egyik legszebb bizonyítéka ceruza és akvarell, a Na’Conxypan-képek mind rajzok, Gulácsy legszebb könyvillusztrátori munkájához, Keleti Artúr A kámzsás festő strófái című verseskötetéhez apró, élénk színekre kifestett rajzsorozat készült, csupa megkapó kis remekmű. De akadnak a rajzok közt bőségesen baljós, aggasztó, kegyetlen, bizarr darabok is, sőt az is egyértelműen látszik, hogy Gulácsy volt a magyar művészetben az elsők egyike, aki nyíltan ábrázolt szexuálisan perverz témákat.
A nőkhöz való viszony ellentmondásosságát mutatja, hogy a festményekről jól ismert, éteri szépségű, bájos, tökéletes nőalakok mellett a rajzokon egész másféle nők is megjelennek. Két kegyetlen, végzetes, femme fatale Salome a lefejezett Keresztelő Szent János fejével. Az első rajz még szecessziós hangulatú, a másodikon Salome már minden szépségét elveszti, mohón ráhajol a levágott fejre, mintha meg akarná csókolni, dús fanszőrzete és torz arca mintha egy betépett prostituáltat mutatna. (Gulácsynak mindössze egyetlen komolyabb, társadalmilag egyenrangú ismerkedéséről tudunk, de a házasságot uralkodó természetű anyja féltékenységből megakadályozta.) Más rajzokon viszont a nő válik áldozattá: az Inkvizíció című lapon tonzúrás szerzetesek fenyegetnek rémült, meztelen nőket, a háttal álló szerzetes kezében korbácsot tart. Az Autodafé című képen a profilból ábrázolt, szépséges nő karóhoz kötve várja, hogy meggyújtsák alatta a máglyát.
Ezeket a rajzokat a korabeli közönség kiállításokon valószínűleg nem látta, Gulácsy a dekadens jelzőt inkább Oscar Wilde-hoz való vállalt és rájátszott hasonlatossága miatt kapta meg. Első önálló kiállításának Rónai Dénes fényképész Váci utcai műterme adott otthont 1912-ben, itt a képek lakásszerűen berendezett enteriőrben jelentek meg, részben a falakra akasztva, részben a falnak támasztva, vagy a bútorok tetején. Mintegy kiegészítőként maga a művész is megjelent, és körbevezette a látogatókat.
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában fennmaradt egy remek fotó, amely Gulácsyt a kiállítás enteriőrjében mutatja: padon pihen, lábát felteszi a kárpitozott székre, mellette letámasztva sétapálcája. Ez a szerepjátszó Gulácsy: a festő élvezettel festette és fotóztatta magát különböző történelmi szerepekben, saját maga által tervezett kosztümökben. A fennmaradt önarcképek között látjuk reneszánsz ruhában, szerzetesként, 18. századi francia abbéként, hivalkodó fiatalemberként vörös nyakkendővel, baljós, fekete szemüveges spiritualistaként. Az önarcképek közül a legjelentősebb Az orgonista, amelyen reneszánsz kosztümben ül a hangszer előtt – és hogy ezek a képek valódi beöltözéseket mutatnak, azt egy Székely Aladár által készített fotográfia tanúsítja, ahol egy szintén reneszánsz ruhát viselő barátjával ugyanabban a mesterkélt pózban ül egy harmónium előtt, mint a festményen. Egy másik fotográfia Szent Lajosként mutatja, megjátszott vallási eksztázisban az oltár előtt térdelve, egyetlen lenge köntösben.
A Rónai-műteremben készült fotón ugyanilyen szerepjátékot látunk: a dekadens dandy, a kifinomult művész, a magyar Oscar Wilde szerepét ölti magára. Azét az Oscar Wilde-ét, akinek szerepfelfogását közel érezte magához művészi pályájának sikeres korszakában, az elsötétülés előtt. Pauline Holseel című, kéziratban fennmaradt regényének – Gulácsy szépíró is volt – mottójául egy Wilde-idézetet választott: „Az ember legkevésbé önmaga, ha saját személyében beszél. Adjatok neki álarcot, és az igazat fogja mondani.”
A Gulácsy. Na’Conxypan hercege kiállítás augusztus 27-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában
A kiállítás kurátorai: Bellák Gábor és Plesznivy Edit művészettörténészek
Nyitókép: látogatók Gulácsy Lajos Szláv jósnő című festménye előtt a Magyar Nemzeti Galériában (fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
