A közgazdász tanárnak állt két hétre – elképesztő tapasztalatokat szerzett
Deme Zoltán felkerekedett és tanárnak állt – két hétre. A közgazdász a Fészek Waldorf Gimnáziumban okította a diákokat a személyes pénzügyek és befektetések témájában, közben viszont ő is fontos tapasztalatokkal gazdagodott. Nem csak azt láthatta, milyen természetes egy mai 15-16 éves számára, hogy „Magyarországon a szögletes tárgyat gurítják, méghozzá lejtőnek felfelé, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nemsokára maga alá fog temetni bennünket”. Az is körvonalazódni kezdett vendégszerzőnk fejében, mi lehetne gyógyír a menthetetlenül összeomló közoktatás gondjaira. Deme ezzel válaszol Jilly Viktor lapunkban megjelent írására is.
„Szívesen lettem volna tanár, de már akkor tudtam, hogy nem lehet megélni belőle, amikor annyi idős voltam, mint ti vagytok most. Okosan döntöttem: más foglalkozást választottam. Cserébe van bennem egy elnyomott tanár, aki dörömböl, hogy eresszék ki, és hát részben ezért is vagyok most itt” – vetem fel mindjárt az első ismerkedésnél a magam előtt félkörbe ültetett tucatnyi 15-16 éves diáknak a solymári Fészek Waldorf Gimnáziumban.
2023. június 5-e reggel van, a projekthét első napja. Mától két hétig ez a csoport a személyes pénzügyek és befektetések témájával foglalkozik, az én irányításommal. A tematikát magam fejlesztettem, a tanítási módszerekkel egyetemben.
Némi vita kialakul azért a csoportban arról, hogy okosan dönt-e, aki ebben az egyetlen életében hozzám hasonlóan racionálisan dönt, miközben hagyja bentről dörömbölni azt, amit valójában szeretne. Pedig diákjaimat zömmel pragmatikus gondolkodás jellemzi: a projekthetet előkészítő névtelen kérdőíven szerepeltettem Mérő László kérdését, miszerint inkább tollaslabda-világbajnokok lennének kétszázezer dollár éves jövedelemmel, avagy a világ századik legjobb teniszezője tízszer akkora jövedelemmel. Tizenháromból tizenegy a teniszezőt választotta. (Mérő László a nemzet 200 gyakorló napszámosát kérdezte egy ízben: 80 százalékuk a tollaslabdázót választotta.)
Úgy hiszem, részben éppen ez a pragmatizmus magyarázza, hogy miért a személyes pénzügyek és befektetések témáját választotta az én tizenhárom tanítványom a számos meghirdetett projekt közül. Szomorúan vettem tudomásul, hogy egyetlen kivétellel csupa fiú: a lányok mást választottak.
Három félelmem volt, mielőtt először találkoztam velük: nem fogom érteni őket, ők nem fognak érteni engem és nem fogom tudni őket megkülönböztetni egymástól. Az elsőről gyorsan kiderül, hogy teljesen alaptalan volt és idővel arról is meggyőződöm, hogy értenek és tudnak követni. A neveket és arcokat viszont tényleg mindvégig keverem: Bende, Bendi és Beni mindenki, aki Bence, Benedek vagy Bendegúz. Mivel egyébként nincs napi kapcsolatom kamaszokkal, így az arcok is hajlamosak összemosódni a fejemben.
Szó esik gazdagság és szegénység, vagyon és adósság dimenzióiról, személyes pénzügyi függetlenségről. A Szentföldre induló lovag egy pénzváltóra bízza a zacskó aranyát és ebből kiindulva néhány száz év alatt megszületik a modern bankrendszer. A Belgától a Fizetésnap dalszövegét elemezzük és Mérő László (már megint) robinzonádjából készített mesés számpéldán tanulunk hitelről, vállalkozásról és befektetésről. Megtudjuk, hogy a bitcoin miért nem pénz és nem is befektetés. Inkább tulipánhagyma.
Egyfelől szókratészi módszerrel igyekszem tanítani: amit csak lehet, velük mondatom el, folyton kérdéseket teszek fel. Másfelől folyamatosan kérdezhetnek és kérdeznek ők is, lehetővé téve, hogy a saját érdeklődésük szerint dolgozzuk fel a témát. Úgy tapasztalom, hogy egyetlen gondolatmenet sem tarthat tovább 3-5 percnél, különben elveszítem a figyelmüket. 35-40 percenként pedig vagy témát kell váltani, vagy szünetet kell tartani. Így minden témához többször is visszatérünk, összevissza haladunk, minden kérdést több oldalról vizsgálunk.
Csak olyat tanítok nekik, amiről szinte biztosan kijelenthető, hogy húsz év múlva is releváns lesz. Egy szót sem vesztegetünk arra, hogyan kell ma bankszámlát nyitni. Azt viszont vizsgáljuk, hogy mire kell odafigyelni egy bank vagy befektetési szolgáltató kiválasztásánál. Nem foglalkozunk a tartós befektetési számlára vonatkozó éppen aktuális rendelkezésekkel és adózási szabályokkal sem: majd kibogarásszák, amikor szükségük lesz rá.
Amivel foglalkozunk: a kibogarászás maga. Az emberi megismerő tevékenység módszereit és mozzanatait gyakoroltatom velük:
utána kell nézniük dolgoknak, esszét írni belőle, előadni, egymás kérdéseire válaszolni, egymással megbeszélni. Interjút szerveznek és vesznek fel különféle élethelyzetű emberekkel a környezetükben, a gazdálkodási és megtakarítási viszonyaikról kérdezik őket. (A konkrét számokról nem faggatják az alanyokat: az a kérdés, hogy tesznek-e félre pénzt, az nem, hogy konkrétan mennyit.)
Némi kutatómunkát követően előadják, hogy mit értettek meg az osztalékfókuszú befektetésből. Nyilván nem pontosan rögtön mindent, de mégis: úgy tanul az ember, ha olyannal találkozik, amit még nem tökéletesen ért. Én is voltam már vagy harminc, mire ez rendesen összeállt a fejemben. Nekik sokkal hamarabb fog.
Megtudjuk, hogy az USA-ban egyszerű, dolgos emberek milliói fektetik a pénzüket jól kiválasztott alacsony költségterhelésű, passzív indexkövető részvénybefektetési alapokba, így készülve a nyugdíjas évekre. Pragmatizmus a köbön: az osztalékfókuszú részvények kiválogatása helyett mindenki ilyen passzív alapokat akar, egyikük sem tervezi 15 évesen, hogy majd ő lesz a Kárpát-medence Warren Buffettje. Pedig úgy képzeltem, hogy lesz köztük, aki ilyenről ábrándozik.
Kun-Mediátor Marcsika fotójában gyönyörködve elmerengünk azon, hogy a viharba’ tudtak a derék karcagi emberek 12 milliárdot behordani hozzá nejlonszatyorban.
Az ország vászontarisznyájához is elérkezünk végül: infláció és nyugdíj; miért magas és miért nem lesz. Meg az árstopok. Nem kérdeznek rá a miértekre, pedig fel vagyok rá készülve, hogy tárgyilagosan ismertessem a kérdést. Úgy tűnik, az már nem meglepő számukra, hogy Magyarországon a szögletes tárgyat gurítják, méghozzá lejtőnek felfelé, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nemsokára maga alá fog temetni bennünket. Azért, mert csak. Ez nem igényel további magyarázatot.
Az utolsó napon A nagy dobás (The Big Short) című filmet nézzük meg, alapos felkészülést követően. Azt hiszem, nem sokan mélyedtek még el annyira a jelzálogkötvényeket shortoló különc figurák történetében, mint mi.
Máris hiányoztok, pedig még el sem mentetek, mondom nekik végül. Mindannyian kezet nyújtanak; utóbb tudom meg, hogy ez itt így szokás. Mikor hazaérek, olyan ürességérzés támad bennem, mint amikor egy nyári táborból vagy fesztiválról értem haza fiatalabb koromban.
×××
Anonim kérdőíven kértem és kaptam tőlük visszajelzést, jellemzően pozitívat. Ugyanakkor csendes magányomban kiértékelve a tapasztalatokat, arra jutottam, hogy számos tekintetben könnyű dolgom volt. A témával sok éve foglalkozom már, tanítottam is már belőle néhány órát korábban, sőt e lap hasábjaim megjelent első írásom, a Cifra nyomorúság is ezzel foglalkozott.
De könnyített pályán haladhattam sok más tekintetben is. Önkéntesen választott tárgyat tanítottam, amiből nincs osztályozás vagy vizsga. Teljes mértékben a diákok érdeklődésére apellálhattam, amikor terheltem őket. Továbbá csak kedvességet és közvetlenséget tapasztaltam az iskola minden dolgozója részéről, így teljesen otthonosan éreztem magam a két hét alatt, amit Gulliverként a Törpék Országában tölthettem. Csak a tanításra és a diákokra koncentrálhattam: sem szülőkkel, sem adminisztrációval nem kellett időt töltenem.
És mégis: önmagában a napi 4-5 óra tanítás alaposan kimerített (némi löttyös indulattal odavághatnám még, hogy először maga tanítson heti 26 órát az, aki a kötelező óraszám növelését indítványozza).
Illetve kiütköztek az efféle projekt jellegű „bedolgozó” tanítás korlátai is: nem kínálkozik lehetőség arra, hogy folyamatában foglalkozhassak a diákok személyes kihívásaival és képességeivel. Egyenetlen írás- és beszédkészség, halogatás és megúszás: ezekkel módszeresebben és elmélyültebben kellene foglalkozni, amire a projekthét keretében nem kínálkozik lehetőség. Összességében viszont megerősített ez a tapasztalat abban, hogy van értelme időmet-energiámat bizonyos mértékben a tanításra fordítani.
És ekkor jött szembe Jilly Viktor a Válasz Online-on június 23-án publikált írása, amely arra indított, hogy általánosabb jelleggel is tovább gondoljam: én és mások legyünk-e tanárok?
Felemelő volt olvasni a közismert angoltanár gondolatait a tanári hivatás összetettségéről, a tanmenet megtervezésének szellemi kihívásáról, improvizációról és szellemi éberségről: mindarról, amit megízlelhettem két hét alatt, kicsiben. Majd nyolc bekezdésnyi kedvcsináló után írása leszögezi, hogy ha „egy fiatal úgy érzi, hogy élvezni tudná a tanári pálya örömeit, vétek lenne kiaknázatlanul hagyni ezt az egész életen át tartó örömforrást, pusztán azért, mert az oktatás helyzete ma távolról sem rózsás”.
A jelek szerint korábbi tanítványai közül e szavakat nem sokan szívlelték meg, inkább csak az angolt tanulták meg tőle: míg a Fazekas 120 végzőse közül tanárnak csak egy jelentkezett, annál többen vették az irányt Oxford és Cambridge felé, amint arról maga a tanár úr számolt be egy korábbi interjújában.
Az a fránya pragmatizmus, na. A bent ragadt tanár meg csak később kezd majd dörömbölni, én már tudom.
Egy tanárságról szóló írás keretében ki kell térni a gubára is, Jilly Viktor sem ugrik el a kérdés elől. Azt írja, „ha egy mai középiskolás a tanári pálya mellett dönt, mire végez az egyetemen, a fizetéséből képes lesz értelmiségi létet biztosítani a maga és családja számára. Optimizmusomat a mostani anyagi megbecsülés tarthatatlanságára és a kormány ígéretére alapozom.” Na most ezt a szöveget senki nem kajálja meg: az én tanítványaim biztos nem, de – ahogy fentebb már kiderült – még az ő tanítványai sem.
Úgy folytatja a tanár úr, hogy „nagy valószínűséggel mi, tanárok soha nem fogunk annyit keresni, mint az értelmiségiek többsége, vagy mint az üzletemberek. Tudomásul kell vennünk, hogy a tanári pálya „élvezeti értékéért” cserébe áldozatot kell hoznunk”. A mondat végére meg is érkezünk Parragh László nyári szünetben hereveréző tanárok és adrenalin-junkie tűzoltók által benépesített világába.
Nem látok reményt arra, hogy ebben a rendszerben jól működő közoktatás legyen. Arra pedig csak reményt látok, de garanciát nem, hogy egy következő rendszerben majd másképp lesz.
Akkor most legyen-e egyáltalán valaki tanár és ha igen, kicsoda?
Legelőször is óva intenék attól, hogy bárki bárki mást arra biztasson, hogy menjen tanárnak. Tanárnak lenni egyfelől extrém sport, másfelől költséges hobbi, mint mondjuk a hegymászás. Biztatás helyett el lehet mesélni a hivatás szépségeit-kínjait és lehet támogatni a tanári hivatás iránt érdeklődőt, hogy próbálja ki kicsiben, mielőtt belevágna.
Sokan azok közül, akik kipróbálás nélkül középiskolából tanárképzésre mennek, végül nem lesznek tanárok: a tanítási gyakorlat során, vagy a pályájuk legelején jönnek csak rá, hogy ez nem nekik való. És ez kidobott pénz és idő mindenkinek: nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy több közbeszerzési referens, újságíró, password resetter és technical writer tette le az összevont pedagógia-pszichológia szigorlatot, mint gyakorló tanár. Jelenleg nincs szervezetten támogatva, hogy valaki kipróbálhassa magát tanárként, mielőtt tanárképzésre jelentkezne.
Én arra biztatok mindenkit (nem csak a fiatalokat, mint Jilly tanár úr), hogy amennyiben felmerül benne, hogy szívesen tanítana, akkor próbálja ki. Aztán pedig – ha tényleg beleszeret – gondolja át, hogy miként tudná megoldani, hogy taníthasson.
Nem csak teljes állásban lehet tanítani: részmunkaidőben vagy óraadóként is. Az sem előírás, hogy egy életen keresztül tanárnak kell lenni. Azzal sincs gond, ha valaki csak élete egy szakaszában tanít. A személyes pénzügyek témája és a tanítás metszéspontjából nézve jó megoldásnak tűnik a tanítás kombinálása más rugalmasan végezhető, jól fizető munkával és persze befektetéssel. Felvethető még, hogy kutyatartás, a világ körbeutazása, luxusnyaralás és felesleges kacatok felhalmozása helyett is lehet nyugodtan tanítani.
És hogy mire mennénk ezzel a sok botcsinálta oktatóval?
Talán nem lenne baj, ha betévedne az iskolába néhány olyan ember is, aki az iskola falain kívül mást is látott életében. Esetleg nyomokban megjelenne az öntudatos, polgári attitűd az iskola falai közé hospitalizálódott tanárok és a sokuk által képviselt idült etatizmus és tekintélyelvűség mellett.
Azt pedig csak találgathatjuk, hogy mit szólna a hatalom, ha nagyobb számban jelennének meg ilyen tanárok. Elvégre a diákok lelkét befolyásolják, lévén a tanár mindenekelőtt a személyiségével tanít. Az mindenesetre biztos, hogy az egyébként magabíró óraadók, másodállású tanárok nem lennének a rendszernek kiszolgáltatva. Akárhogy is, az úgynevezett rövid ciklusú tanárképzéssel szélesre tárták a tanári gyorstalpaló kapuját.
×××
Összefoglalva: aki késztetést érez magában és lehetőséget lát arra, hogy tanítson, az bátran tegyen vele egy próbát. Ám véletlenül sem egy eljövendő szebb jövő reményében álljon tanárnak, ha végül így tesz.
S hogy akkor mégis mi végre? Hát, csak saját maga meg a diákok miatt. Ennél több talán nem is kell hozzá.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
