„Nagy nap lesz, ha befejezzük” – magyar segítséggel épül újjá a herszoni falu
„Nagy nap lesz, ha befejezzük” – magyar segítséggel épül újjá a herszoni falu
Majdnem kilenc hónapig volt orosz megszállás alatt a Herszon megyei Pravdine falu. Az élet lassan akar csak visszatérni, de valami már pislákol. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnek köszönhetően is. A Válasz Online munkatársa elkísérte a szervezet ukrán munkatársait a 2022. novemberi felszabadítás előtt a frontvonalat jelentő faluba, ahol most bármilyen segítséget szívesen vesznek. Elaknásított termőföldek, tankroncsok, emlékek kollaboránsokról és halottakról. Meg az angoltanár a kiégett nappaliban. Riport Herszon megyéből.
„Dobrij deny everybody!” (Boris Johnson)
„Jó napot! A nevem Vladiszlav. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (ÖS) nevű nem kormányzati szervezetnek dolgozom. Ez a projekt az ENSZ Ukrajnai Humanitárius Alapjának támogatásával valósul meg.” Ritkának gondolnánk az ilyen szavakat a Kárpátoktól keletre. Meg délre. Pedig elhangzanak. Magyarország segít a bajban, a helyiek örülnek. Csak a politika képes arra, hogy ezt az axiómát szokatlanná tegye. Mert tényleg axióma. S Herszon megyében van is miért örülni minden segítségnek. Háborús pusztítás utáni újjáépítéskor úgyis maga a segítség számít, nem az, hogy ki címkézi fel. Annak inkább mi örültünk.
Dinnyét!
„Jó napot! A nevem Vladiszlav” – köszöntenek a mikolajivi buszpályaudvaron. A férfi nem akárki: a herszoni Janszen Kukanszen rockegyüttes szájharmonikás-frontembere! A banda a háború miatt kényszerszabadságon, Vlad Odesszába menekült Herszon 2022. márciusi megszállása után. A családja meg Kanadába. Így találtak egymásra a magyar ökumenikusokkal: fontosak a helyiekkel szót értő, terepismerettel bíró munkatársak. Ha nincs aggódó feleség otthon, és az életveszélyt is hajlandó vállalni, még jobb.
Közvetlen életveszély most nincs, az innen 30 kilométer, de hogy valaha itt is az volt, lépten-nyomon látszik. Mikolajiv és Herszon megye határát átlépve rögtön ott van Poszad-Pokrovszke falu. Még ha van is olyan ház, amelyiket fedi valami, az is legfeljebb a segélyszervezetek kék fóliája. Szétlőtt pihenők, benzinkutak, buszmegállók. Főút mellett és frontvonalon lenni – az kettőből semmi. Kilenc hónapig ráadásul.
A most zajló ukrán ellentámadás eddig felszabadított párszáz négyzetkilométerét nem számítva ez a terület várt legtöbbet az ukrán katonák visszajövetelére.
Egyre szaporodnak a táblák, hogy közeleg a herszoni Csornobajivka reptér, de nem sokkal előtte nyugatra fordulunk. A hőségben porzik a burkolatlan út. A bokáig érő kátyúkat kerülgetve van idő körülnézni: a termőföldek parlagon, traktor elvétve pöfög. Pedig a megye az ukrán mezőgazdaság egyik szívcsakrája. Illetve az volt a kahovkai gátrobbantásig. A múlt nyáron a megszállás miatt elmaradt görögdinnyeszüret a gyümölcsöt az ellenállás szimbólumává is tette.
Lőtávon kívül
Pravdine, 75012, Herszon megye, Bilozerszkai kistérség. Az ÖS választotta ezt a falut egyik ukrajnai programjának helyszínéül. Ha az orosz csöves tüzérség nagyon be akarná lőni a falut a 30 kilométerre folyó Dnyeper túlpartjáról, éppenséggel megtehetné, de igen valószínűtlen. A kahovkai árvíz ráadásul pár kilométerrel keletebbre nyomta őket. Van már tehát értelme az újjáépítésnek. Pravdine is fronttelepülés volt ugyanis.
A segélyszervezet tulajdonképpen az ENSZ-től pályázaton elnyert forrásokat materializálja. A vócser-program lényege, hogy Vlad és odesszai mérnök kollégája, Vitalij az önkormányzatoktól kapott listák alapján körbejárja a környék falvait, és a még menthető házaknál felmérik a kárt. Portánként legfeljebb 1100 dollárt allokálhatnak az újjáépítésre. Ebből, ha jól gazdálkodnak vele a helyiek, az akut problémák elháríthatók. A falu eldugottsága miatt a logisztika – honnan, kitől, mit, mikor, hogyan – egy következő csavar; egyelőre adatbázis épül és felmérik a károkat.
A segélyszervezet számára rendelkezésre álló keret legalább 230 házra elég, ha nem használják ki mindenhol az 1100 dollárt, akkor többre. A súlyos károkat szenvedett harkivi Szaltivka lakótelepen már futott ilyen program, ott volt, amikor 2-300 dollár elég volt – igaz, lakásonként.
A pravdinei önkormányzathoz, amely a két szomszédos helységet, Tavrijszkét és Nova Zorját is ellátja, félfogadási időben érkezünk. Nagy a sor, a helyiek jönnek ügyes-bajos – inkább bajos – dolgaikat intézni. Útitársaim kék ÖS-pólója – rajta a felirat: Uhorszka Ekumenicsna Szluzsba Dopomohi (a szervezet nevének ukrán fordítása) – protekciót kölcsönöz. Meg bő fél órát a falu polgármesterével. Ha a háború előtti 1500 ember lakná a falut, Ljubov Sevcsenkóról alighanem akkor is megmondanánk, hogy itt ő az autoritás. Most azonban, hogy a több mint 500 visszatelepülővel is csak 700-an vannak, a dolog még egyértelműbb. Érzem, hogy feltartom, de egyrészt kénytelen velünk jönni a terepre, másrészt én sem vagyok minden nap felszabadult Herszon megyei faluban.
„2022. március 1-jén jöttek be az oroszok, és november 9-én szabadultunk fel. Március 9-én ment el az áram, két nappal később a gáz, aztán víz sem lett, és két hidat is a patakokba robbantottak. Az áramot csak most március közepén sikerült visszakötni. Több mint egy évig éltek nélküle.
A három települést összesen 2212-en lakták. 180-an voltak itt a felszabaduláskor. 385 ház károsodott részlegesen, 39 teljesen – az ingatlanállomány 90 százaléka –, megrongálódott az iskola, az óvoda– azt tizenegy találat érte – meg a közösségi helyiség. Tönkrement a tetejük, nincsenek ablakaik. A rendelőnk teljesen elpusztult” – sorolja a statisztikát Ljubov Vaszilivna.
A polgármester azt meséli, a megszállás teljesen szervezetlen volt. Az első két hónapban még nem volt orosz tiszt sem ide delegálva. Kétszer jött segélyszállítmány, mert két hónapig kenyér sem volt. Gyűlések viszont igen, ezeken közölték a falu lakóival a tudnivalókat. A segélyszállítmányok esetlegesek voltak: néha jött valami, azt letették a templom elé. Megszervezve semmi nem volt, a vezetéssel nem törődtek. Ljubov Vaszilivnának viszont el kellett hagyni a falut, mert a hivatalos személyeket – mint az ukrán államiság letéteményeseit – üldözték.
– Voltak kollaboránsok a faluban?
– Kettő.
– Mit csináltak?
– Szimpatizáltak az oroszokkal, segítettek a katonáiknak megtalálni az ukránpárti szószólókat.
– Mi történt velük?
– Egy héttel a felszabadulás után letartóztatta őket az SZBU. Azóta már videót is láttunk, ahogy elnézést kérnek a falu közösségétől az ukránellenes viselkedésük miatt.
– Visszafogadnák őket?
– Tizenöt évet kaptak.
– Tegyük fel, hogy holnap visszajönnek!
– Nem. A családjaik is elmentek innen, mert senki nem bocsátana meg nekik. Lehet, hogy a gyerekeiknek rossz, de ez most érzelmes időszak.
A három településen összesen tizenhárman haltak meg, huszonegyen megsérültek. A halottakat exhumálni kellett a felszabadulás után, mert annak idején ott kellett eltemetni őket, ahol meghaltak. Egyszer egy biciklist lőttek le, de megölték az egyik gazdaság őrét is. Őt csak akkor lehetett eltemetni, és akkor is csak a gazdaság területén, amikor már az orosz állásokat is elérte a szaga. Megnézném a temetőt, de aknaveszélyes. Úgyhogy a sérült házakhoz indulunk. Kis kitérővel.
T-72 és kompót
A falu határában, a Viszockij utca nyugati végén messziről piroslik az aknamezőkre figyelmeztető felirat. A mező mellett futó földút biztonságos, de legalábbis kitaposott. Nemsokára megsemmisült orosz haditechnika türemkedik ki az árokszéli bogáncsosból. Előbb egy BMP. Mögötte, egy bedőlt porta előtt T-72-es harckocsi lerobbant toronnyal. Tényleg itt volt a frontvonal. Fölöttünk drón repked. A kezelője, Valerij önkéntes munkában pásztázza a környéket. Ez az egyetlen módja annak, hogy a majdani aknamentesítőknek valami fogalma legyen a terepről.
– Honnan tudni, hogy ez tényleg aknamező?
– Jó kérdés. Biztosan sehonnan. De mivel a mező nyugati felén az ukrán hadsereg állt, az innensőn pedig az orosz, a senkiföldjére általában aknát telepítenek.
Valerij munkájának gyorsasága a növényzet magasságától függ, az átlagos tempó naponta egy mező. Elkérem tőle az aznapi termést. Csodálkozásomra ideadja.
Sorra járjuk a házakat. Ljubov Vaszilivna csenget, kopog, kiabál, majd bemegyünk. Vlad előadja a riportunk elején idézett protokollszöveget – azt mondja, a magyar szó eddig sehol nem keltett megütközést –, Vitalij pedig rögzíti a károkat. Kitört ablakok, bedőlt ajtók, foltozandó tetők, megsüllyedt mennyezetek, repeszroncsolások. Van, ahol az 1100 dollár is kevés, máshol 200 is nagy segítség. Az emberek reménykednek, bármennyi jól jön. Hogy pontosan mennyi, azt a későbbi értékelések döntik el, de a tervek szerint nyár végéig kiosztják mind a 230×1100 dollárt. Az egyik háznál hideg kompóttal, a másiknál őszibarackkal kínálnak, jólesik a 35 fokban. Az egyik szemközti porta aztán visszaránt a valóságba. A falu angoltanára meg a férje lakik benne. A még ép helyiségeiben.
Tanárvallomás
„Szvitlana Brinko vagyok. 62 éves nyugdíjas pedagógus. Távoktatás van, de muszáj dolgoznom, mert senki nem maradt. A tanárbérem a nyugdíjjal együtt 12 400 hrivnya (115 ezer forint).
A ház? Aknatűzben égett le augusztus végén. Pont ide talált egy lövedék. A házunk előtt is van egy kráter. Minden ablakunk kitörött, megsemmisült a tető.
Négy irányból fogtak minket közre az oroszok. Az első időben elég csendesek voltak, udvariasak; ha szembejöttek, köszöntek. Aztán újabbak és újabbak jöttek, azok már kegyetlenek voltak. Ittak, nem bírtak magukkal. A falu 60-80 százaléka elmenekült, mert a házak nagy része megsérült.
Az egyik szomszédunk, Vitya, kollaboráns volt. Mit mondanék, ha visszajönne? Nem fog, börtönben van. Nem először. Vagy 15-20 év ezelőtt hat évre ítélték. Apagyilkosságért. Ravasz volt és önző. A felesége meg a gyereke sem érdekelte.
Amikor elkezdődött a háború, a menye itt hagyta őket, mert képtelen volt velük élni. Feljelentett az oroszoknál egy 17 éves lányt, akire szemet vetett, de az meg az egyik gazdaság őrét szerette. Az korábban harcolt keleten. Lelőtték őket.
Maradtunk, de semmi nem volt biztos. A pincében laktunk. Néha úgy éreztük, direkt ránk lőnek, csak hogy menjünk innen. Vitya meg a felesége is állandóan azt mondogatták, hogy menjünk Herszonba meg a Dnyeper balpartjára. Nemcsak nekünk mondták ezt, mindenkinek. Pedig ott most szörnyű a helyzet.
A felszabadulás? Egyszer csak eltűntek az oroszok, de nem akartuk elhinni. Már megszoktuk, ahogy napközben lőnek, de akkor este volt egy nagy robbanás: a két hidunkat robbantották visszavonulás közben. Akkor vált világossá, hogy tényleg elmentek. De mindent elaknásítottak. Az ukrán katonák november 9-én érkeztek ide. Annyira jó volt! Akik még itt maradtunk, mind nagyon izgatottak voltunk. Nagyon örültünk nekik, kiabáltunk, hogy »Dicsőség Ukrajnának!«, megöleltük őket. Nagyszerű nap volt – nekünk is, a falunak is.
Akik most külföldön vannak, vissza fognak jönni. Akik meg már visszatértek, próbálják jobbá tenni a dolgokat és újjáépíteni a házaikat. Mi is próbáljuk a sajátunkat. Nagy nap lesz, ha befejezzük.”
Két év az élet. Legalább
A ház előtt tényleg ott a kráter. Az aszfaltra ütött jellegzetes alakú nyom már befoltozva. A főutat jelző sárga táblán az aknagránátból szétvetődő repeszek nyomai. Mennyi idő lesz, mire újra olyan élet lesz itt, mint 2022. február 24-e előtt? Sevcsenko polgármester szerint ha most befejeződne a háború, talán két év alatt újra tudnák kezdeni. Csakhogy nem tudják, mikor lesz vége. Közel van Herszon és Mikolajiv, mindkettőt lövik. A legnagyobb gond azonban, hogy a falu a mezőgazdaságból élt, a földekből viszont aknamezők lettek. Hogy azokat mennyi idő lesz felszámolni, senki nem tudja. Ráadásul most leginkább nyugdíjasok lakják a falut, a családosok még várnak a visszatéréssel, ha egyáltalán. Az pedig, hogy Pravdine jelenlegi lakói mennyit tudnak újjáépíteni a sokszor 10-20 évig építgetett házaikból – az tényleg a segélyszervezetektől függ.
***
drónkép és -videók: Ukrán Vöröskereszt Sürgősségi és Mentőszolgálata
fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
***
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
