A költő, akit érdekelt a költészet maga – Tűnődések Lator Lászlóról
„A költőkhöz, írókhoz tapadó viták, politikai csetepaték, elmaradt és ajándékba kapott díjak, az ún. állásfoglalások, s egyéb ócska napi aktualitások hidegen hagyták. Őt valóban a költői teljesítmény ragadta meg, ezért tudott egészen különböző karakterű, világnézetű alkotókat oly nagyon szeretni, és másokkal megszerettetni.” Papp István történész írása Lator László költő halálára.
„Nincs elvégezve semmi.” Ezzel a szikár, egyszerű, pontos mondattal indította Gyerekkor című versét egy magyar költő, akit pusztán e három szót olvasva akár Pilinszky Jánossal is azonosíthatnánk. Mindössze hat évvel később született, mint a Frankfurt, 1945 írója és szellemi vonzásaik és érdeklődésük is sokban hasonlított, még személyes barátságaik között is akad párhuzam, így példának okáért Németh László és Weöres Sándor kölcsönös szeretete. Igen, Lator László, akinek példátlanul hosszú és nemes élet adatott, az időt tette költői mérlegére, s jellemezte a gyermekkort, amikor még valóban nincsen elvégezve semmi sem, ahogyan a hétköznapokban hallottuk, s talán már középkorúként mi magunk is tovább adjuk: előttünk/előtted áll az élet, a lehetőségek széles tárháza, amikkel jól és rosszul egyaránt sáfárkodhatunk.
Az előbbire kínál igazán tiszteletre méltó példát a jeles szerkesztő, műfordító, költő és első helyre állítható nevelő példája. Mert Lator személyiségében lakozott valamiféle ókori nyugalom és kíváncsiság, ama peripatetikus, sétálva mesélő és tanító szándék, ahogyan akár számos immár révbe érkezett magyar költőt és kíváncsi olvasók és nézők ezreit bevezette a magyar irodalom erdejébe. Ennek a példaadó életnek a titka talán abban rejlik, hogy banális és méltatlan parafrázissal kiforgatva József Attila Ars poetica-jának kezdő sorait: Lator Lászlót szenvedélyesen, kizárólagosan, bizonyos értelemben ártatlanul és gyanútlanul érdekelte a költészet maga. Annál kevésbé mindaz, ami e mögött van. A költőkhöz, írókhoz tapadó viták, politikai csetepaték, elmaradt és ajándékba kapott díjak, az ún. állásfoglalások, s egyéb ócska napi aktualitások hidegen hagyták. Őt valóban a költői teljesítmény ragadta meg, ezért tudott egészen különböző karakterű, világnézetű alkotókat oly nagyon szeretni, és másokkal megszerettetni.
E kivételesen hosszú pálya néhány különleges állomását érdemes közelebbről is megvilágítani, hiszen a régi játszótársak közül nem igen maradt senki sem, aki szólhatna. Így senki sincs már életben azok közül, akik 1946. május 30-án meghallgathatták a makói vármegyeházán a József Attila Diákegyesület tagjainak bemutatkozását. A színes műsorban megszólalt többek között Diósszilágyi Sámuel a költő kezelőorvosa, Erdei Ferenc első felségének édesapja, aki „Attila öcsémről” szólt, makói éveit felidézve. Majd hamarosan előlépett egy 18 éves fiatalember, akiről a Makói Népújság ismeretlen szerzője így vélekedett: „Lator László verseit igen komoly ígéretnek tartjuk. Hisszük, hogy még többször is halljuk őt.” A jövendölés nem csupán metszően pontosnak bizonyult, hanem arról is árulkodik, milyen polgári/parasztpolgári réteg élt akkoriban eme Maros-parti kisvárosban, amely ilyen tehetségek szárnyalását elindította.
Lator életének meghatározó pontja lett egy év múlva ama régi Eötvös Collegium, – nagy cével –, ahová makói kenyeres pajtásával, Domokos Mátyással érkezett, s ahol megismerte élete másik fontos szereplőjét, Fodor Andrást. Rajtuk kívül ekkoriban lépte át a kollégium küszöbét példának okáért Hankiss Elemér és Németh G. Béla, csupa-csupa gyanús elem, akik a Rajk-per idején eltávolíttattak a Ménesi úti intézmény falai közül. A legfőbb vád az volt Latorral szemben, hogy Radnóti szavaival szólva „néma volt netán, s csak lelkesedni rest”, vagyis nem hirdette fennhangon Rajk László és társainak bűnösségét.
Ez az értelmiségi nemzedék soha nem heverte ki a Collegium bezárását, s ami később következett, attól hol nyers megfogalmazással, mint Kosáry Domokos, hol finomabb indoklással, mint Lator László némi távolságot tartott. De szellemük mégis tovább élt, hiszen Lator László és barátai kicsapatásának történetét nevét egykori collegista társa, Szász Imre regénye, a Ménesi út tárta először a szélesebb nyilvánosság elé az 1980-as években. Akit érdekel, hogyan számol fel a hatalom egy nívós, autonóm emberi közösséget, annak máig tanulságos olvasmány.
Ugyanakkor a háború utáni évek nem csupán egy lopakodó, majd terjeszkedő diktatúra tetteivel írhatók le, hanem a szellemi pezsgés oly szűkre szabott, ám mégis kirobbanó időszakaként is. Amikor Bibó István szellemi sírkövére az „Élt 1945-től 1948-ig” feliratot vésette volna, ezzel a magyar irodalom lehetőségeit is jellemezte. Példának okáért napirendre került a Nyugat újraindításának lehetősége, melyet sokan attól az Illyés Gyulától vártak, aki a hajdani legendás folyóirat szellemi örökösét, a Magyar Csillagot szerkesztette. Ám Babits Mihály nagy tisztelője és Sárközi György barátja végül az utóbbi mellett tette le a garast: 1946-ban a Válasz indult útjára, igaz a sok tekintetben a Nyugat nyitottságát és minőség igényét képviselve, nem csupán a népiség karámába bezárkózva. Ugyanakkor született meg az Újhold is, deklaráltan a nem közéleti elkötelezettségű irodalom nagyon nívós, szép folyóirataként.
Ha felütjük a Válasz 1948. évi 4. számát, akkor Bibó István híres tanulmánya („Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem”) mellett elolvashatjuk Illyés Gyula szociográfiáját, Sarkadi Imre novelláját, Vas István és Jékely Zoltán kritikáját, Weöres Sándor és Keresztury Dezső verseit. S mellettük Lator László Nyugalmas éjszaka című költeményét, benne ilyen csodálatos sorokkal, mint: „Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka, / a föld ezüst folyókat fon fekete hajába.” Igen, ha már a hagyomány fontosságában hiszünk, akkor alighanem Lator László volt az utolsó szerzője ama régi Válasznak, amelyet jelen orgánum büszkén vállal elődei sorában.
A fiatal költő egyszerre járt Molnár Márta zugligeti villájába, ahol ifjúkora csodált népi íróit ismerhette meg, s közben a Nemes Nagy Ágnes – Lengyel Balázs házaspár irodalmi szalonnak beillő otthonába, ahol az Újhold tehetségei gyülekeztek. Ez az összebékíthető kettőség mindörökre kikövezte Lator László hosszú pályáját: akár gimnáziumi tanárként, akár az Európa Könyvkiadó számos kiváló tehetségnek menedéket nyújtó szerkesztősége oszlopos tagjaként, akár költészettani órákat adó egyetemi oktatóként szólalt meg, nála összebékíthető volt Sinka István és Pilinszky János, Mikszáth Kálmán és Sarkadi Imre, Vajda János és Babits Mihály, hiszen nem csupán szép verseket vagy közéleti verseket, hanem jó verseket akart olvasni és továbbadni. Ez a meggyőződés tette annyira alkalmassá személyét, hogy a rendszerváltás után a minőségi ismeretterjesztés egyik legendás fórumának meghatározó tagja legyen. A Lyukasóra adásait nézve, sokszor szájamat tátva hallgattam, ahogy Gyurkovics Tiborral, Lukácsy Sándorral és Mészöly Dezsővel játszottak, s találgatták ki is lehet egy-egy pompás strófa szerzője. S legyen szó Juhász Gyula munka verseiről, Nadányi Zoltán szép tájleíró költeményeiről vagy Vörösmarty Mihály remek epigrammájáról, talán Lator László sétált legbiztosabban a magyar költészet ösvényein.
Mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben túlélte a korát, hiszen olyasféle műveltségre, mint az övé, nem igen tudunk már szert tenni. Ahogyan egy interjújában tréfásan megjegyezte, a koedukált Eötvös Kollégium azért is jelentett más világot, mert nem lehetett volna egész nap seggelni, bevágva a bölcsészet tudományának rejtett értékeit, hanem inkább udvarlással töltötték volna az időt. Mégsem tudok szomorkodni egy tisztes, nagyon derék életpálya végpontja kapcsán, inkább örömnek adok hangot, hogy kortársa lehettem egy olyan embernek, aki végtelenül sokat tett egy kis kultúra értékeinek megőrzéséért.
Nyitókép: MTI/Mohai Balázs
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
