Okoskodás ez, nem a valóság! – Körösényi András és a fordított elszámoltatás
Öt pontban igyekszik cáfolni Körösényi András lapunkban megjelent írását Felföldi Zoltán közgazdász, aki nem ért egyet azzal, hogy valóban fordított elszámoltatás működik ma Magyarországon. Felföldi szerint Lázár János vitatható kijelentéséből nem lehet ilyen következtetésre jutni. A Válasz Online a minőségi viták híveként közli a cikket – és a viszonválasznak is teret adunk, mely itt olvasható.
Érdekes okfejtést tett közzé Körösényi András a Válasz Online hasábjain Lázár János egy szerencsétlen kijelentése kapcsán. Lázár János azt mondta, hogy ha a hódmezővásárhelyiek megválasztják Márki-Zay Pétert polgármesternek, akkor a kormánytól semmiféle támogatásra és együttműködésre nem számíthatnak.
Ebből a kijelentésből Körösényi András arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon politikai zsarnokság van. Gondolatmenete a következő: demokráciában a választók számoltatják el és (szavazatukkal) büntetik vagy jutalmazzák a választottakat, végső soron a kormányt. Ezzel szemben Lázár János kijelentése ennek a demokráciában szokásos normál elszámoltatásnak a megfordítása, egyfajta fordított elszámoltatás, amikor a hatalmon lévők számoltatják el és büntetik vagy jutalmazzák a választókat, attól függően, hogy hogyan szavaznak. Körösényi nem önmagában Lázár – egyébként több oldalról és joggal kritizálható – kijelentését kritizálta, hanem ezen egyetlen miniszteri kijelentésből messzemenő következtetéseket vont le, és egy komplett rendszerleírást próbált adni a magyarországi politikai rendszerről. Ez a fordított elszámoltatás rendszere, amelyről azt is kijelentette, hogy az nem demokratikus, hanem autoriter rendszer, sőt: a politikai zsarnokság egy formája.
Tetszetős elmélet, és beleillik azon próbálkozások sorába, amelyek azt próbálják bizonyítani, hogy Magyarországon a demokrácia megszűnt létezni. Ezek a próbálkozások legtöbbször (de nem minden esetben) a korábban a jobboldali holdudvarhoz tartozott, és különböző mértékig frusztrált egyetemi tanárokhoz, kutatókhoz, tudósokhoz, volt miniszterekhez kapcsolódnak („igazikonzervatívok”), akik aktuális elméletüket sokszor szakértői vagy tudományos mázzal leöntve kínálják közfogyasztásra. Ebbe a sorba állt be a második Orbán-kormány által 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett Körösényi András egyetemi tanár, politológus is, aki korábban Gyulai Attila szerzőtársával közösen plebiszciter vezérelvű demokráciának nevezte a jelenlegi magyar rendszert, de mivel ez minden valószínűség szerint túlságosan bonyolult volt az átlagos Telex- vagy 444-olvasó számára, az a kifejezés nem terjedt el az ellenzéki közbeszédben.
Most itt van nekünk helyette a legújabb rendszerleírás: a fordított elszámoltatás rendszere, ami tehát nem a demokrácia, hanem a politikai zsarnokság egy formája, sőt, annak egy „olyan minősített esete, ahol az éppen aktuális többség támogatását megszerző politikai oldal és kormány – a képviseleti felhatalmazással visszaélve – aláássa a feltételeit annak, hogy a választók szabadon elszámoltassák és leválthassák.” Csakhogy Körösényi megáll ott, hogy legyártja az elméletet, és azt kész rendszerleírásként tálalja az ellenzéki közvéleménynek szabad használatra. Elméletének tesztelésével azonban nem bajlódik.
Pedig felmerül itt néhány kérdés, amit nem ártott volna tisztázni az elmélet megalkotásakor.
Első kérdés: a kijelentés újdonsága
Az első kérdés, hogy mondott-e valami újat Lázár János? Vajon most, és ő volt az első, aki összekötötte a kormánypártok jelöltjeire leadott szavazatokat az adott önkormányzat későbbi támogatásával? A válasz egyértelmű nem. Számtalanszor és számtalan helyi választási kampányban került elő érvként, hogy azért kell kormánypárti településvezetést választani, mert a település csak ebben az esetben számíthat kormányzati támogatásra. Nem meglepő módon, mindig a kormánypárti politikusok jönnek elő ezzel az érvvel. Hogy csak egy esetet említsek, ez az országos nyilvánosságban is elhangzott például a 2016. évi salgótarjáni időközi polgármester választást megelőzően, amelyre a későbbiekben még visszatérek. De még mielőtt elszörnyülködnénk a fideszes diktatúra építésen, jó, ha tudjuk, hogy 2002 és 2010 között ugyanezen érvelést alkalmazta a baloldal. Magam hajlok arra a következtetésre, hogy ezek a kijelentések nem egy épülő vagy éppen már kiépített politikai zsarnokság verbális manifesztációi, sokkal inkább kampány-megnyilvánulások, a demokratikus politikai verseny természetes velejárói egy olyan rendszerben, ahol az önkormányzatok jelentős részben központi állami forrásokból gazdálkodnak, valósítanak meg beruházásokat és versenyeznek ezen központi állami forrásokért.
Második kérdés: az elmélet és a gyakorlat
A második kérdés, hogy ezek a kampánykijelentések a választások után teljesedésbe mennek-e? Valóban az-e a politikai gyakorlat, hogy az ellenzéki vezetésű települések kevesebb forráshoz jutnak, mint a kormánypártiak? Ellenzéki oldalon ez elterjedt nézet, és ezzel operál Körösényi András is. Ugyanakkor semmilyen evidenciát, sem számokat és azokból levont következtetéseket, sem az összefüggést bizonyító tanulmányt nem mutat be, illetve nem hivatkozik. Írásában tehát a politikai folklór és a tudományos(nak szánt) kijelentések keverednek. Ahhoz azonban, hogy ilyen összefüggés megalapozottan kimondható legyen, összehasonlító vizsgálatokat kellene végezni kormánypárti és ellenzéki vezetésű városok között az általuk kapott állami támogatások tekintetében. Például: kevesebb támogatást kaptak-e az évek során az ellenzéki vezetésű települések, mint a kormánypárti vezetésűek? Csökkent-e 2019 után azon települések állami támogatása, ahol a 2019. évi önkormányzati választásokon a korábbi kormánypárti vezetést ellenzéki vezetés váltotta? És ha valóban létezik ilyen összefüggés, az vajon az egyes települések eltérő politikai vezetésének következménye-e? És ha igen, akkor ez vajon az ellenzéki települések büntetését jelenti-e?
Nyilván ez egy részletesebb kutatás és hosszabb – nem feltétlenül politikai-közéleti – írás tárgya lehetne, érdemes azonban néhány adatot megvizsgálni.
Körösényi állításának alátámasztása vagy cáfolása érdekében megvizsgáltam néhány önkormányzat zárszámadási rendeletét, konkrétan az államháztartáson belülről kapott működési támogatások, valamint az államháztartáson belülről kapott felhalmozási célú támogatások nagyságát a 2014 és 2022 közötti időszakban. Előbbieket az önkormányzatok kötelező és önként vállalt feladataik ellátásához kapják, míg az utóbbiak beruházási források. A vizsgált települések között volt végig kormánypárti vezetésű település (Debrecen, Győr, Kecskemét), végig ellenzéki vezetésű település (Szeged), végül olyan település is, amelyet 2019-ig kormánypárti, 2019 óta pedig ellenzéki polgármester vezet (Baja, Miskolc, Pécs, Szombathely). Méret és jogállás szerint tekintve vizsgáltam Magyarország öt legnagyobb települését (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged), további két megyeszékhelyet, megyei jogú várost (Kecskemét, Szombathely), valamint egy kisebb várost (Baja).
A számok alapján a következő kijelentéseket tehetjük:
1. Éves átlagban valamennyi vizsgált település jelentősen több állami működési támogatást kapott a 2020–2022 közötti időszakban, mint a 2014–2019 közötti időszakban, függetlenül attól, hogy 2019-ben volt-e politikai váltás a település élén (Baja: 134 százalék, Debrecen: 172 százalék, Győr: 162 százalék, Kecskemét: 157 százalék, Miskolc: 140 százalék, Pécs: 129 százalék, Szeged: 159 százalék, Szombathely: 138 százalék).
2. Azok a települések, ahol 2019-ben politikai váltás volt, a 2020–22 közötti időszakban éves átlagban számolva kevesebb felhalmozási forráshoz jutottak, mint a 2014–2019 közötti időszakban (Baja: 40 százalék, Miskolc: 58 százalék, Pécs: 38 százalék, Szombathely: 39 százalék). A végig ellenzéki vezetésű Szeged esetében ugyanez az arány 79 százalék volt. A vizsgálatba bevont három, végig kormánypárti vezetésű település esetében három különböző dolog történt. Míg Debrecen esetében a 2020 és 2022 között kapott beruházási támogatások éves átlaga gyakorlatilag megegyezett a 2014 és 2019 között kapott beruházási támogatások éves átlagával (104 százalék), addig Győr 2020 és 2022 közötti éves átlagos beruházási támogatása a 2014 és 2019 közötti időszak éves átlagához képest 423 százalékra változott. Ugyanez a változás a szintén végig kormánypárti vezetésű Kecskemét esetében fordított irányú volt, a beruházási támogatások éves átlagos mértéke 37 százalékra esett vissza a korábbi időszakhoz képest.
Habár mind a vizsgált települések számát, mind a vizsgált támogatásokat tekintve a vizsgálatokat szinte a végtelenségig lehetne folytatni, a fenti adatokból is levonható néhány következtetés.
- Nincsen szó az ellenzéki vezetésű önkormányzatok kiéheztetéséről vagy büntetéséről, működésük nincsenek ellehetetlenítve, a működési költségeikhez nyújtott állami támogatás a kormánypárti települések támogatásához hasonlóan növekedett.
- Azok az önkormányzatok, amelyek vezetése 2019-ben kormánypártiról ellenzékire változott, ellenzéki vezetés alatt a korábbi időszakhoz képest jelentősen csökkent állami támogatást kaptak beruházásaikra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ellenzéki vezetésű városok fejlesztési támogatása nullára csökkent volna.
- A teljes időszakban kormánypárti vezetésű három település három különböző mintát mutat. Míg Debrecen 2020 és 2022 között éves átlagban szinte ugyanazt a beruházási támogatást realizálta, mint a 2014 és 2019 közötti időszakban, addig Győrnek jelentősen növekedtek, Kecskemétnek viszont jelentősen csökkentek a beruházási támogatásai.
Összességében az mondható, hogy az önkormányzati feladatellátáshoz szükséges források tekintetében nem mutatható ki lényeges eltérés kormánypárti és ellenzéki vezetésű települések között, ugyanakkor beruházási támogatások tekintetében valóban lejt a pálya a kormánypárti települések irányába. Ez azonban egyrészt nem jelenti az ellenzéki vezetésű települések teljes kizárását a fejlesztésekből, másrészt semmilyen bizonyíték nincsen arra, hogy ez egyfajta politikai bosszú lenne a kormány részéről. Nem elképzelhetetlen, hogy egy olyan természetes helyzettel állunk szemben, amelyben a kormánypárti településvezetők sikeresebbek a forrásokért folytatott versenyben egy olyan szisztémában, ahol a források jelentős részben kijárás és alkufolyamat eredményeként landolnak egy-egy településen. Ha a kormánynál kell kijárni valamit, egy kormánypárti helyi politikus nyilvánvalóan nagyobb eséllyel indul, mint ellenzéki kollégája.
Ezen nincs mit csodálkozni, ez mindig így működött, és nemcsak a mikszáthi Magyarországon, hanem a 2010 előtti szocialista kormányok idején is,
amikor például az első Európa Kulturális Fővárosa címet esélye sem volt az akkor ellenzéki Debrecennek megnyernie, azt a jobboldali körökben abban az időban csak „Moszkvaként” nevezett Pécs kapta meg, és kapott ezzel együtt 44 milliárd forintnyi fejlesztési forrást. (Amelyből aztán a pécsi szocialista vezetésnek határidőre szinte semmit nem sikerült megvalósítania, és a 2009-ben egy időközi polgármesterválasztás eredményeként a polgármesteri székbe került Páva Zsoltnak kellet mentenie a menthetőt.)
Lehet persze ezt a rendszert kritizálni, például, hogy miért kijárási alapon lehet megszerezni a forrásokat, vagy hogy miért nincsen valamiféle, az ellenzéki településvezetők hátrányát mérséklő kompenzációs mechanizmus beépítve a rendszerbe. Az erről szóló vita legitim lehet, a diktatúrázás azonban éppen ez elől veszi el a teret.
Harmadik kérdés: a fordított elszámoltatás megszünteti-e a hagyományos elszámoltatási irányt?
A harmadik kérdés, hogy a fordított elszámoltatás vajon megszünteti-e az elszámoltatás hagyományos irányát, amelynek során a választók mondanak politikai ítéletet a különböző politikai erők – köztük a kormányzó politikai erő – fölött? Valóban leválthatatlanná teszi-e a hatalmon lévőket? Mivel – ahogyan azt fentebb bemutattam – nem Lázár János közelmúltbeli kijelentése volt az első ilyen kijelentés, erre egészen pontos választ tudunk adni. Az úgynevezett fordított elszámoltatással való fenyegetés nem szünteti meg a hagyományos elszámoltatási irányt, amint erre legutóbb a 2019. évi önkormányzati választások szolgáltak példaként, amikor számtalan helyen váltották le a kormánypárti polgármestert és/vagy testületi többséget.
Negyedik kérdés: van-e egyáltalán bármilyen hatása a fordított elszámoltatással való fenyegetésnek?
A negyedik kérdés, hogy ha a fordított elszámoltatás nem is szünteti meg a hagyományos elszámoltatási irányt, a pénzmegvonással történő fenyegetés bármilyen mértékben és bármilyen irányba befolyásolja-e a szavazókat, és ha igen, akkor milyen mértékben és milyen irányba? A fentiekben volt arról szó, hogy többször, több helyen elhangzottak a Lázár Jánoséhoz hasonló mondatok, megért volna tehát egy vizsgálatot, hogy korábban milyen hatása volt ezeknek kijelentéseknek a választási eredményekre – elismerve egy ilyen vizsgálat gyakorlati nehézségeit. Részletes adatelemzés hiányában, választási emlékeimre hagyatkozva úgy gondolom, Körösényi elmélete ebben a tekintetben sem biztos, hogy kiállja a valóság próbáját. A fentebb is hivatkozott, 2016. évi salgótarjáni időközi polgármesterválasztáson, ahol a kormánypárti jelölt deklaráltan ugyanezzel kampányolt, a választók ellenzéki polgármestert választottak, de ugyanebbe az irányba mutatnak a már szintén hivatkozott, 2019. évi önkormányzati választások eredményei is.
Egy dolgot mondhatunk biztosan: vannak esetek, amelyekben a pénzmegvonással való fenyegetés mellett nem a kormánypárti, hanem az ellenzéki jelöltek nyernek, ami összességében abba az irányba mutat, hogy ezek a kampánykijelentések a demokratikus politikai váltógazdaságot nem változtatják egy leválthatatlan politikai erő zsarnokságává. Vagyis,
ha van is hatása a pénzmegvonással való fenyegetésnek, ez messze nem elégséges ahhoz, hogy a választási eredményeket érdemben befolyásolja.
Valójában azonban nem tudjuk, hogy létezik-e bármilyen összefüggés, és ha igen, akkor az pozitív (vagyis a pénzmegvonással történő fenyegetés növeli a kormánypárti szavazatok számát), vagy éppen negatív (dacos ellenreakciót vált ki a választókból, és csak azért sem szavaznak a kormánypártra); és erre a kérdésre adott válasszal Körösényi András adós maradt. Nem mellesleg: ezen Lázár János is gondolkodhatott volna egy keveset nyilatkozatának megtétele előtt…
Ötödik kérdés: a fordított elszámoltatás hungaricum?
Végezetül – ha már Körösényi bevezette a fordított elszámoltatás fogalmát – nem tudjuk nem észrevenni, hogy van olyan politikai konstrukció, ahol ténylegesen alkalmazzák ezt. Ez a politikai konstrukció pedig nem más, mint az Európai Unió, amely pénzmegvonással (nem pusztán pénzmegvonással történő fenyegetéssel, hanem tényleges pénzmegvonással) kívánja rávenni Magyarország kormányát arra, hogy eltérő politikát valósítson meg ahhoz képest, mint amelyre a magyar választók többségétől demokratikus választás során felhatalmazást kapott. Ha pedig ez nem sikerül, akkor a pénzmegvonással el kívánja érni, hogy a szavazók olyan parlamenti többséget válasszanak, amely az Európai Bizottságnak és az Európai Parlament többségének tetsző politikát folytató kormányt választ.
Vannak formális határozatokon alapuló pénzvisszatartások (pl. a Horizont 2020 és az Erasmus-programok, vagy a helyreállítási alap vissza nem térítendő forrásai esetében), de vannak még csak érveléssel sem alátámasztott pénzvisszatartások is (pl. a helyreállítási alap hitelforrásai esetében). És habár a formális határozatokkal szemben az Európai Unió Bíróságához lehet fordulni, az embernek az az érzése, hogy az EU Bírósága éppúgy egy kizárólagosságra törekvő politikai ideológia kiszolgálójává vált, ahogyan a magyarországi bíróságok az 1940-es évek végén és az 1950-es években. Az ilyen jellegű pénzmegvonásokon túl egyre gyakoribbá válnak a kifejezetten politikai jellegű fenyegetések is, amelyek deklaráltan politikai szempontok alapján (pl. gyermekvédelmi törvény) fenyegetnek forrásvisszatartással. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Bizottság elnöke az olaszországi választások előtt néhány nappal közölte, hogy ha az olasz politika számukra nem tetsző irányba mozdul el, akkor „vannak eszközeik”, amely eszközökön kifejezetten a pénzügyi zsarolást értette. Egyben azt is beismerte, hogy Magyarország és Lengyelország esetében már használják ezeket az eszközöket.
Ha valami, ez a politikai zsarnokság minősített esete, mivel ebben az esetben egy, az adott közösség által semmilyen módon meg nem választott politikai erő kívánja felülírni a választók többségének szabad választásokon kifejezett akaratát. Ez a zsarnoki hatalom ráadásul nem is az adott országon belüli, hanem egy külső hatalom, ami nemcsak demokrácia-, hanem szuverenitás-problémát is felvet. Igazán kíváncsi lennék, hogyan értékelné ezt Körösényi András a fordított elszámoltatás és a politikai zsarnokság kontextusában.
Konklúzió
Összességében – a fentiek alapján – Körösényi András rendszerleírási próbálkozása véleményem szerint beleillik azon próbálkozások sorába, amelyek arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy Magyarországon megszűnt a demokratikus politikai rendszer, és inkább politikai, semmint (politika)tudományos kijelentésként értékelhető. Amivel álláspontom szerint nemcsak az a probléma, hogy nem felel meg a valóságnak, hanem az is, hogy elviszi a fókuszt az érdemi viták elől, például a forráselosztási mechanizmussal kapcsolatban.
Körösényi András viszonválasza itt olvasható:
Nyitókép: Márki-Zay Péter polgármester és Lázár János országgyűlési képviselő 2018. május 29-én (Fotó: MTI / Kelemen Zoltán Gergely)
Ezt a vitát nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
