Okoskodás? Ez a gyakorlat! – válasz Felföldi Zoltánnak a fordított elszámoltatásról
„Felföldi Zoltán mércéje politikai: nem szeretjük a fordított elszámoltatás fogalmát, mert alkalmas fogalom a kormány kritikájára, de máris szeretjük, ha kritizálhatjuk vele a magyar kormánnyal konfliktusban álló EU-s intézményeket?” – írja bírálójának Körösényi András. A politikatudós fenntartja állítását: a „rosszul” szavazó települések választópolgárainak a forrásmegvonás révén történő megbüntetése a gyakorlatban is létező jelenség, amely nem a közjót, hanem az uralmat gyakorló párt hatalmi érdekét szolgálja. Válasz, amelynek közlésével lapunk a vitát lezártnak tekinti.
Felföldi Zoltán ízléstelen személyeskedéssel indít, majd módszertani (tudományos?) hiányosságokat ró fel. „Diktatúrázással” vádol, noha diktatúráról ő írt, én nem. Egyetlen miniszteri „elszólásból” nem vezettem le „komplett rendszerleírást”. Cikkemben nem a NER politikai rendszerének egészéről, hanem egyetlen kérdéséről írtam. Arról, hogy mit jelent a választópolgárok megfenyegetése és megbüntetése a képviseleti kormányzás vonatkozásában. Azt állítottam, hogy az ellenzékre szavazó választópolgárok kormányzati megfenyegetése a képviselet egy bizarr formáját teremti meg, amit fordított elszámoltatásnak neveztem.
Azért neveztem a képviselet autoriter típusának a fordított elszámoltatást, mert nem a közjót, hanem (1) az uralmat gyakorló párt hatalmi érdekét szolgálja, (2) a hatalom paternalista igazolására épít, (3) a kényszerítés egy formáját tartalmazza, továbbá (4) hozzájárul a hatalom monopolizálására irányuló kormányzati törekvésekhez. A fordított elszámoltatás ezen aspektusai szakítást jelentenek az elszámoltatás eredeti értelmével. Érdekes, hogy Felföldi a négy elem egyikét sem kritizálta. Mégis, mintha fenntartásai lennének a fordított elszámoltatás fogalmával kapcsolatban; mintha valamiféle haszontalan elméleti okoskodásnak tartaná azt.
Cikke végén azonban meglepő fordulattal már maga is használja a fogalmat. Igaz, csak azért, mert politikai potenciált lát benne az EU-val szemben és a magyar kormány védelmében.
Felföldi többször megismételt kritikája szerint cikkem inkább politikai, mint (politika)tudományos írás. Mivel műfajában publicisztika, definíciószerűen közéleti-politikai írás. Ettől még állításaim nyilván lehetnek („tudományosan”) megalapozottak, vagy légből kapottak – ezt majd az olvasók megítélik. Ami viszont itt valóban lényeges, az az, hogy a politikaelméleti fogalomalkotás, a fogalom normatív tartalma miatt sohasem semleges politikailag, noha ezt nem pont úgy értem, ahogy Felföldi. Neki a politika pártpolitika, vagy táborlogika. A fordított elszámoltatás szerinte az ellenzéki közvéleménynek „legyártott” fogalom, és ezért számára gyanús, nem jó (degradálóan politikai), de ha az EU és az Orbán kormány viszonylatára alkalmazható, máris jó fogalom (tudományos?). Számára a fogalomalkotás és alkalmazás így tárgyszerűséget nélkülöző egyoldalú és szelektív politikai eszközzé válik.
Felföldi cikkének számomra érdemi része az a kritika, amely szerint miközben elméletet „gyártok”, elméletem gyakorlati tesztelésével nem bajlódom. Pedig felvetődik néhány gyakorlati kérdés, írja, amit tisztáznom kellett volna, mielőtt „elméletgyártásba” fogok. Öt ilyen kérdést fogalmazott meg. Az első szerint a cikkemben elemzett esetben semmilyen újdonságról nincsen szó, hiszen nem Lázár János volt az első, aki összekötötte a kormánypártok jelöltjeire leadott szavazatokat az adott önkormányzat későbbi támogatásával. „Számtalanszor és számtalan helyi választási kampányban került elő érvként, hogy azért kell kormánypárti településvezetést választani, mert a település csak ebben az esetben számíthat kormányzati támogatásra” – írja. Nos, csak egyetérteni tudok Felföldivel. Pontosabban itt Felföldi ért egyet velem, hiszen cikkemet azzal indítottam (harmadik mondat), hogy nem a miniszteri kijelentés tartamának, illetve a követett gyakorlatnak, hanem a kendőzetlen megfogalmazásnak van újdonságértéke.
Kritikusom második pontja szerint a fordított elszámoltatásról leírtak megalapozatlanok, mivel nem végeztem összehasonlító vizsgálatokat kormánypárti és ellenzéki vezetésű városok között az általuk kapott állami támogatások tekintetében. Úgy vélem azonban, hogy Felföldi itt félreérti az elmélet- és fogalomalkotás kapcsolatát az empirikus kutatásokkal. A fordított elszámoltatás fogalmát nem az ilyen összehasonlító vizsgálatok alapozzák meg, viszonyuk pont fordított: a fogalom alapozhatja meg az empirikus kutatást. Nélküle ugyanis ilyen kutatás nem lehetséges. Egy ilyen kutatás amúgy a fordított elszámoltatás effektivitásának mértékére, és nem a fogalom termékeny mivoltára, indokoltáságra irányulna. A fordított elszámoltatás (részben normatív tartalmú) fogalmának bevezetését egy másfajta empíria vagy gyakorlat alapozza meg: azok a miniszteri és más politikusi kijelentések és azok az empirikus gyakorlatok, amelyekre Felföldi közismert tényként, Mikszáth óta létező gyakorlatként hivatkozott. A települési önkormányzatok finanszírozásáról végzett számításai is megerősítik ezt: míg az önkormányzati feladatellátáshoz szükséges források tekintetében nem mutatható ki lényeges eltérés kormánypárti és ellenzéki vezetésű települések között, a kormánypárti települések kapnak nagyobb beruházási támogatásokat. A „rosszul” szavazó települések választópolgárainak a forrásmegvonás révén történő megbüntetése, empirikusan, vagy – Felföldi fogalomhasználatával – a gyakorlatban létező jelenség.
A fordított elszámoltatás fogalma tehát kritikusom sugalmazásával szemben nem pusztán egy fiktív, hipotetikus politikaelméleti gondolatkísérlet. Gyakorlati-politikai relevanciával bír.
Felföldi harmadik „gyakorlati” kritikája szerint „az úgynevezett fordított elszámoltatással való fenyegetés nem szünteti meg a hagyományos elszámoltatási irányt”, hiszen a legutóbbi önkormányzati választásokon is „számtalan helyen váltották le a kormánypárti polgármestert és/vagy testületi többséget.” Felföldi úgy érvel, mintha az utóbbi létezése lehetetlenné tenné az előbbit. Holott az empirikus valóságban gyakran egymás mellett, egyidejűleg léteznek olyan különböző gyakorlatok, amelyek abszolút értelemben egymással ellentétesek vagy egymást kizáróak lehetnek. Cikkemben nem állítottam, hogy a fordított elszámoltatás megjelenése minden más összefüggést felváltana, és teljesen megszüntetné a hagyományos elszámoltatás irányát. Azt viszont állítom, hogy a fordított elszámoltatás leront(hat)ja a hagyományos irányú, demokratikus elemeket tartalmazó elszámoltatás hatását, gyengíti annak effektivitását. Ezt nem cáfolja az a tény, hogy „számtalan helyen” váltottak le kormánypárti polgármestert, hiszen fordított elszámoltatás nélkül akár még több helyen válthattak volna le.
De van-e egyáltalán bármilyen hatása a fordított elszámoltatással való fenyegetésnek? Felföldi negyedik gyakorlatinak szánt kritikája azt rója fel, hogy semmilyen kutatással nem igazolom, hogy „a pénzmegvonással történő fenyegetés bármilyen mértékben és bármilyen irányba befolyásolja-e a szavazókat, és ha igen, akkor milyen mértékben és milyen irányba?” Nos, ez érdekes kérdés, egy ilyen kutatás eredménye engem is érdekelne. De akármi is lenne egy ilyen kutatás eredménye, az nem változtat a fordított elszámoltatás autoriter jellegén. Amit a Felföldi által hiányolt empirikus kutatások ténylegesen jelezhetnek, az a fordított elszámoltatás / autoriter képviselet megvalósulásának, vagy másképpen, hatékonyságának a mértéke.
Kritikusom ötödik, provokatívnak szánt felvetése, hogy ahol a fordított elszámoltatást „ténylegesen alkalmazzák”, az valójában az Európai Unió, amely fenyegetéssel és pénzmegvonással „kívánja rávenni Magyarország kormányát arra, hogy eltérő politikát valósítson meg ahhoz képest, mint amelyre a magyar választók többségétől demokratikus választás során felhatalmazást kapott.”
Természetesen teljesen legitim e kérdés felvetése, de úgy vélem, hogy Felföldinek számos problémával kell megküzdenie állítása igazolásához. A legfőbb, amely felett Felföldi átsiklott, hogy erősen kérdéses: képviseleti kormányzati rendszer jellemzi-e az Európai Uniót? Létezik-e olyan, a képviselt állampolgárok és a képviselő politikusok (és közvetve a Bizottság) közti viszony, amelyben a képviselők (és a Bizottság) hagyományos értelemben vett elszámoltatása (illetve a fordított elszámoltatás) egyáltalán lehetséges? Aligha, és most talán elegendő, ha az EU demokráciadeficitjének régóta ismert és bevett toposzára hivatkozom. Ettől még a Bizottság bünteti a magyar kormányt, csakhogy akkor ez nem fordított elszámoltatás. Az EU Bizottsága ugyanis nem a választópolgárokat fenyegetik „téves” szavazatukért, hanem a magyar kormányt, mert szerintük nem tartotta be egyes EU szabályait. (És most itt mindegy, hogy kinek van igaza.) Ráadásul a Bizottság hatalmi pozíciója nem függ attól, hogy a magyar kormány „megfelelő” vagy „renitens” politikát folytat, sem attól, hogy a magyar állampolgárok miként szavaznak.
Egy másik probléma, ami Felföldi megközelítését jellemzi, a fentebb már említett politikai elfogultság, ami itt élesen manifesztálódik. Felföldi mércéje politikai: nem szeretjük a fordított elszámoltatás fogalmát, mert alkalmas fogalom a kormány kritikájára, de máris szeretjük, ha kritizálhatjuk vele a magyar kormánnyal konfliktusban álló EU-s intézményeket? Ez a „kettős mérce” rontja Felföldi elemzésének hitelét.
Nyitókép: Orbán Viktor Lázár János utcafórumán, 2022. március 29-én (fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)
Ezt a vitát nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
