Most lett ez a királynők városa – Norah Jones Veszprémben
A 2000-es évek popkultúrájának egyik legfontosabb előadója járt vasárnap Veszprémben, de úgy viselkedett, mintha nem is lenne része a popkultúrának. Külsőre mintha egy kedves napközis tanítónéni ült volna a zongora mögé. Valójában persze egy nagy énekes-billentyűs-dalszerző, egy valódi zenész, Norah Jones ült ott. Végre. Kritika.
„Veszprém a királynék városa.” Közhely. Megtanultuk mind már általános iskolában. Hogy aztán most mégis érdemes élni ezzel a közhellyel, az azért van, mert a város, pontosabban az idén huszadik születésnapját ünneplő helyi fesztivál, a VeszprémFest elintézte, hogy immár a királynőké is legyen. Elhozták a magyar közönségnek Norah Jonest. Ez márpedig bravúr itthon. Eddig ez senkinek nem sikerült, pedig próbálkozások voltak sokszor, Budapest patinás játszóhelyein is. Vasárnap mégis az egyébként önmagában is lenyűgöző fekvésű veszprémi História kertben ült zongorához a 2000-es évek elején kirajzolódó szelíd popforradalom királynője. Mondjuk inkább úgy: „a három királynők” egyike. Norah Jones mellett ugyanis Amy Winehouse és Katie Melua is berobbant akkor a köztudatba.
Hármuk közül a legnagyobb kétségkívül Norah Jones, ha a számokat nézzük. Debütáló lemezéből 27 millió fogyott világszerte (a legsikeresebb Winehouse-lemezből 16, Melua pedig összesen adott el 12 milliót), kilenc Grammy-díjával is vezet (Winehouse hatot kapott), meg amúgy is, ő volt az első fecske. 2002-ben jelent meg Come Away With Me című első lemeze – és a világ rögtön vele tartott. Az fiatal lánnyal, aki tökéletesen kilógott a kor szórakoztatóipari trendjeiből. Ez az időszak volt az utolsó, amelyben még kiadók a rádiók és a zenetévék határozták meg a zenehallgatási szokásokat, nem voltak még streaming-platformok. Mentek a pörgős, elektronikus popszámok meg a rock is élt még rendesen, erre az I Don’t Know Why klipjében Norah Jones a strandon mászkálva énekelt, más vágásokban zongorázott, de olyan finoman, elegánsan, olyan ízléssel: hihetetlen volt, hogy friss zenét hall épp az ember, nem mondjuk egy, a 40-es évek népszerű jazz-muzsikáit játszó retróműsort néz.
Pedig dehogy volt az retró! Úgy nyúlt vissza ahhoz a világhoz Norah Jones, hogy közben vadonatúj szerzeményekkel állt elő, ő maga is remek muzsikusként, zongoristaként mutatkozott be – az egész lemez annyira valódi, annyira mesterkéletlen minden hangjában, hogy az máig megdöbbentő. A tehetséget sosem lehet megmagyarázni, minthogy azonban a világhírű szitárművész Ravi Shankar lányát tisztelhetjük Norah Jones-ban, sokan összefüggést látnak. Ha van is, az legfeljebb genetikai: csupán felnőttként ismerte meg apját, hiszen egy turné közbeni légyottból született. Anyja nevelte Dallasban, zenei tehetsége pedig tipikusan amerikai módra bontakozott ki: kórus, zenesuli, költözés New Yorkba és bárzenélés… Aztán a világraszóló siker 23 évesen.
A három fentebb említett művésznőt tehát ez köti össze: alulról jöttek, hitelesek, igazi alkotók, valódi zenészek, nem megcsinált sztárocskák. Mind visszanyúltak valamely korábbi korszakhoz, ám egyúttal az egyszerű dalformához is, s valami nagyon aktuálisat és nagyon sajátot hoztak létre.
Minthogy a veszprémiek Katie Meluát már korábban elhozták, most a királynők városa is lettek: vasárnap összejött a bűvös kétharmad. A három harmadra sajnos nincs is esély, hiszen Amy Winehouse 12 éve már, hogy belehalt durva függőségeinek következményeibe – ez tehát nem Veszprémen múlt. Különben is: a kétharmad – tudjuk jól – mindent visz.
A koncertről magáról ugyanez már nem mondható el. Jó volt, persze. Hogy is lehetett volna rossz? Norah Jones különleges csoda, összetéveszthetetlen bárki mással, akár a billentyűjátékára, akár a hangjára gondolunk. Profi is, s ez természetesen a három másik, vele színpadra lépő zenészről is elmondható.
Tisztességesen eljátszották a dalokat, de valahogy azt a mélységet, intimitást nem sikerült elérni, amely lényegét adja ennek a zenének.
Persze ez erősen szubjektív – nem tudhatjuk, a jelenlévő ezrek is hozzánk hasonlóan élték-e meg az estét. Ha igen, az okokat akkor is csak találgatni tudjuk. Lehet, hogy a rekkenő hőség miatt volt kicsit enerváltabb a főhős és a műsor, meg az is bőven elképzelhető, hogy ez a produkció valójában nem való szabadtéri nagyszínpadra, ezrek elé. Ahhoz, hogy valaki ilyen környezetben bensőséges hangulatot tudjon teremteni, külön erőfeszítés kell – Norah Jones pedig legendásan nem tart kapcsolatot a közönséggel. Azt tehát nem is várhattuk, hogy egy női Freddie Mercury lesz a színpadon, aki énekeltet, kérdezgeti, hogy vagyunk és bevon az előadásba, de Norah Jones nemhogy nem jópofizik: még csak nem is beszél. „Thank you. Koszonom.” Ennyi. Na nem nagyképűségből, távolságtartásból: sokkal inkább a félénkség ennek az oka. Nyilatkozta legalábbis, hogy nem szereti a beszédhangját meg a konferálást úgy általában. Ez a félénkség, visszahúzódás még erősítheti a zeneileg is nagyon érzékeny, finom művészt körülvevő hangulatot egy zárt, kisebb térben – a nagyszínpadokon viszont nem véletlenül alakultak ki a bevett közönséghergelési (de legalább -bevonási) technikák. Lehet, hogy elcsépeltek és röhejesek – de működnek.
Így viszont az este legspontánabb, a jelenlévőséget leginkább kifejező pillanata az volt, amikor Norah Jones legyezgetni volt kénytelen a nagyszínpadot rohamozó bogarakat a szája elől, s a sokadig ilyen hessegetésnél kicsit elnevette magát, kimosolyogva a közönségre is. Rögtön vele mosolygott mindenki a szerencsétlen bogárkörülményen.
A kis jelenet nagyjából meg is mutatta, mi értelme van az élő koncerteknek manapság. Az, hogy valami egyszeri és megismételhetetlen dolog sok emberrel egyszerre történik. A sok ember viszont nem tömeg. Hanem közösség.
Rövid időre válnak csak azzá persze: a koncert másfél órájára. Addig tart az átváltozás. Utóbbit az teszi lehetővé, hogy van ezekben az emberekben valami közös: a művész szeretete, az iránta való érdeklődés. S ha a művész maga is részévé tud válni ennek a közösségnek – azokért a pillanatokért érdemes leginkább koncertre menni. Önmagában a zenéért már nem feltétlenül: elképesztő jó minőségben hallgathatunk-nézhetünk meg otthon bármit, s már vagyonokat sem kell költeni arra, hogy így tehessünk.
Azt a bizonyos közösségi, nagy élményt persze nem csupán a személyesség, a spontaneitás, közönséggel való kommunikáció tudja megteremteni, hanem a dalok is. Minél nagyobb a közönség, annál inkább kellenek a legnagyobb slágerek, amelyekhez mindenki kapcsolódni tud. Ezek Norah Jones esetében a kétségkívül a 2000-es évekre, pályafutásának első öt évére esnek. Az első két lemez egésze nagyszerű munka, akkor is egységesek, ha a másodikon (Feels Like Home) a country-hatások erősebbek már a jazzénél. Come Away With Me, What Am I To You, Feeling The Same Way, Sunrise, ráadásként a kötelező I Don’t Know Why – ezeket meg is kapta a közönség Veszprémben. A harmadik lemez (Not Too Late) kicsit már felemás volt 2007-ben: vannak rajta gyengébb, már-már az unalomhatáron mozgó dalok, de hatalmasak is, amilyen mondjuk a Veszprémben is elhangzó Thinking About You vagy a szintén felcsendülő Rosie’s Lullaby. A melankolikus, kapcsolatokról, szerelemről éneklő, mélyérzésű huszonéves lány ezen a lemezen egyébként már a közélet, a politika felé is kikacsintgatott: a Tom Waits-es hangzású Sinkin’ Soon félreérhetetlenül szólt a George W. Bush akkori elnökről (cseppet sem hízelgő hangnemben), a My Dear Country pedig az ország polarizálódásának őrületét mutatja be úgy, hogy a dal egyúttal az Egyesült Államok egyik legszebb hagyománya, a szólásszabadság előtti megindító tisztelgés is.
Utóbbiak sajnos nem hangzottak el vasárnap, a későbbi lemezek ingadozó minőségű szerzeményei közül viszont több is. Az ingadozás persze érthető egy több mint két évtizedes pályán, de tény: Norah Jones-nak nem álltak igazán jól a poposabb megszólalású kísérletezések (The Fall, Little Broken Hearts), sem a gyökerekhez való erőltetett visszatérés 2016-ban (Day Breaks). Persze közben férjez ment, gyerekeket szült, volt tehát dolga a zenén kívül is elég – mondhatnánk. Nem lenne igazunk. A gyengébb szólólemezek időszakában is voltak ugyanis csodálatos kiadványai, csak épp nem a saját neve alatt. A The Little Willies lemezein country-énjét éli ki zseniálisan, a Puss N’ Boots lánytrió „korongjain” pedig gitáros-énekesként hallhatjuk – egyszerű, soulos-füstös, csodálatos beatzene az. (Két dalban Veszprémben is gitározott billentyű helyett.) Aztán a 2010-es évek végére valahogy megint magára talált Norah Jones, remek kollaborációkban vett részt (a Wintertime című dal a legszebb időket idézi), s legújabb lemezén (Pick Me Up Off The Floor) is vannak nagy pillanatok: a Veszprémben is elhangzó Twin In Flames például.
A valódi fordulópontot viszont a covid hozta el. Egyszer csak elővette a telefonját, letette maga mellé és élőben játszott-énekelt. Otthon, a pianinójánál, egyedül. Ha már koncertezni nem lehetett, ebből csinált rendszert: hatalmas sikerrel. Világsztártól ilyen természetesség csak akkor lehetséges, ha az tényleg tud valamit: ott ugyanis csak a telefon béna felvevője volt rajta kívül. Még egy mikrofon se. Semmi keverés, semmi trükk, semmi kiöltözés és fakszni. Hétköznapi ruhában, otthon a pianínónál dalokat játszani és énekelni… Amikor az ember a világ másik pontján, szintén a szobájába zárva nézte-hallgatta azokban az időkben, az bizony valódi kapcsolatot teremtett.
A nagy veszprémi színpadon aztán valahogy kevésbé működött a kedves napközistanítónéni-külső és a szótlanság – bár lehet, hogy csak a legutóbbi fejlemények változtatták meg az elvárásainkat. Konkrétan az, hogy Norah Jones teret fogott a legújabb kommunikációs csatornák egyikében is: podcastot indított (Playing Along). Minden epizódban más művésszel beszélget – igen, beszél! – annak életéről, zenéjéről, meg még önmagáról is. Valódi párbeszédek ezek, amelyeket megszakít (vagy inkább még magasabb szintre lök) a közös muzsikálás az illetővel. Hihetetlen izgalmas történetek, emberek és zenék kerülnek így a hallgatóság elé, például a zseniális Andrew Bird, vagy épp Norah Jones húga, a szitárvirtuóz Anoushka Shankar – abból az epizódból nem csupán a furcsa családi háttér bomlik ki, de az indiai klasszikus zene különféle rétegei is.
Ezekből az adásokból is kiderül, mennyire nem gondolja magát szupersztárnak Norah Jones. Talán igaza van és ma már nem is annyira az. Mindegy. Valódi zenész, csodálatos művész, összetéveszthetetlen egyéniség – és ez számít igazán. Minthogy fentiekkel régóta tisztában vagyunk, lehetséges, hogy csak a várakozásaink voltak túl nagyok a koncert előtt, amelyeknek lehetetlen is lett volna tökéletesen megfelelni. Végül is Norah Jones pont nem ígér mást, mint hogy zenélni, énekelni fog, őszintén és jól. Így is történt.
Köszönet tehát, amiért a VeszprémFest végre elhozta hozzánk!
Nyitókép: Norah Jones koncertje a VeszprémFest fesztiválon a veszprémi História kertben 2023. július 16-án (fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
