Nem törnek át Orbán szövetségesei, mégis kormányra kerülhetnek
Vasárnap Spanyolországban előrehozott választásokat tartanak, amit a kormányzó koalíció az EU legalacsonyabb inflációs mutatója és egy sor klasszikus baloldali intézkedés mellett is jó eséllyel elveszít. De hogyan lehetséges ez? Az alábbiakban erre is keresi a válaszokat vendégszerzőnk, Bódi Mátyás. A Választási földrajz – Electoral geography szerkesztője bemutatja a főbb törésvonalakat is, amelyek szétszabdalják a spanyol társadalmat – és amelyek a legtöbb esetben teljesen ismeretlenek a magyar közvélemény előtt. Háttér.
A május 28-i spanyol helyhatósági választásokon számos szimbolikus és talán meglepetésszerű győzelmet is ünnepelhetett az ellenzék vezető erejének számító jobbközép Néppárt (Partido Popular – PP). A baloldal egyik hagyományos erősségének számító Andalúzia tartomány szívében, Sevillában is elhódították a városháza kulcsait, ahogyan tették azt Madridban, Valenciában, Murciában, Palma de Mallorcában és még egy sor fontos nagyvárosban. A Néppárt országos szinten több mint 3 ezer új önkormányzati képviselői mandátummal tudta szélesíteni befolyását a helyi politikában, miközben a radikális jobboldali Vox valósággal megduplázta ezt a mutatóját – igaz, ők alacsony bázisról indultak. Másnap az ország szocialista miniszterelnöke, Pedro Sánchez mindenkit meglepve előrehozott választások kiírásáról tájékoztatta az ország társadalmát, melynek időpontjaként a spanyol nyár kellős közepét, július 23-át jelölte meg. A döntés már csak azért is különös, mert az idei év végén mindenképpen parlamenti választásokat kellett volna tartani, így ezt a fajta előremenekülést azóta is sokféleképpen értelmezik.
Tény azonban: a Néppárt számos tartományban (pl. Extremadura) és jelentősebb nagyvárosban (pl. Valencia) koalíciót kellett, hogy kössön az újjobboldali Voxszal, annak ellenére is, hogy ennek lehetőségét korábban hevesen tagadták. Sánchez számíthatott arra, hogy ezt a kommunikációs ellentmondást a maga frissességében érdemes felkínálni a választóknak – egy december eleji választási dátum esetében lett volna ideje a spanyoloknak feldolgozniuk a két jobboldali szereplő kényszerházasságát. A Spanyol Szocialista Munkáspárt (Partido Socialista Obrero Español – PSOE) nem is tétlenkedtek. Hamar legyártották azokat a kreatívokat, amelyekkel célzottan az adott tartományok választóihoz szólva emlékeztetik őket erre a konzekvensnek semmi esetre sem nevezhető cselekedetre. A terv sokáig működött is: a Néppárt hónapok óta tartó növekedése megtorpant a közvélemény-kutatási mérések alapján, miközben a kormányzó PSOE 2 százalékon belülre volt képes feljönni a nyakukra. Azóta az olló újra nyiladozni látszik, köszönhetően elsősorban annak a miniszterelnök-jelölti televíziós vitának, amelyben a választók többsége az ellenzéki kihívó Alberto Núñez Feijóót látta hitelesebbnek. Mindeközben nem látszik, hogy a radikális jobboldali Vox akár csak képes lenne megismételni a legutóbbi választásokon elért 15 százalékos eredményét – már amennyiben hinni lehet annak a hét kutatóintézetnek, amelyek közül egyik sem tudta 14 százalék fölé mérni a pártot az utolsó, július 17-én publikált mérésében. Sőt, éppen az utolsó, még publikálható adatközlések mutatták rá, hogy az újonnan összegründolt rendszerkritikus baloldali választási szövetség, a Sumar (Együtt) beérte a Voxot. Így
akár még az is megtörténhet, hogy a Vox annak ellenére kerül kormányra, hogy elveszíti dobogós helyét. És ami fontosabb, parlamenti mandátumainak akár 15-20 százalékát is.
Spanyolországban a választási rendszer kedvező játékszabályokat teremt a kisebb, valamint regionalista vagy etnikai pártok számára. Ezt szükségessé is teszi az ország föderatív berendezkedése, a tartományok széleskörű autonómiája, amely a Franco halálát (1975) követő demokratikus átmenet egyik fő kívánalma volt. Az országot 52 kvázi választókerületre osztották, amelyek határai pontosan megegyeznek az ország 50 történelmi provinciáinak (a tartomány alatti területi szint, Katalónia pl. négy ilyen provinciából áll) határaival – a maradék kettő egység a két Marokkóba ékelődő város-exklávé, Ceuta és Melilla. Léteznek úgynevezett több mandátumos kerületek, amelyek több képviselőt küldenek a parlament alsó házába (Cortes Generales). Hogy pontosan hány mandátum jár egy-egy választókerületnek, az adott területi egység lakosságszáma határozza meg, ugyanakkor fontos rögzíteni, hogy ennek alapos felülvizsgálatát hosszú évek óta halogatja a törvényhozás, így mára komoly aránytalanságok jellemzik a rendszert. Ez elsősorban a Néppártnak kedvezett eddig. A pártok számára megállapított bejutási küszöb alacsony, mindössze 3 százalék, ráadásul ezt elég egy adott kerületben elérniük. Máskülönben olyan, földrajzilag elkülönülő mozgalmak maradnának politikai képviselet nélkül, mint a kizárólag a Kanári-szigeteken működő Coalición Canaria vagy a Kantábria tartományban aktív Partido Regionalista de Cantabria. Ezek a pártok a legutóbbi választásokon (2019 november) országosan 1 százalékos támogatottságot sem tudtak felmutatni, de mivel kevés választójuk a földrajzi térben koncentráltan helyezkedett el, az adott választókerületből be tudtak juttatni a parlamentbe pártonként 1-2 képviselőt. Ez persze marginális politikai súlynak tűnhet a 350 fős madridi alsóházban, ugyanakkor érdemes felidézni, hogy 2020 januárjában a jelenlegi szocialista miniszterelnököt 166 igen, 165 nem (19 tartózkodás) mellett emelte pajzsra a spanyol törvényhozás. Magyarán a PSOE–Unidas Podemos-tandemnek nem volt szüksége abszolút parlamenti többségre ahhoz, hogy kormányt alakíthasson. Elég volt elfogadnia néhány „egy képviselős” párt igen szavazatát (például a galíciai Bloque Nacionalista Galego 1 darab képviselőjéét) meg a 18 katalán és baszk baloldali nacionalista honatya távolmaradását. Most vasárnap éppen ezért lesz létkérdés a jobboldal (PP, Vox) számára, hogy olyan eredményt tudjon elérni, amellyel biztosítani tudja a 176 képviselőből álló abszolút parlamenti többséget, mivel az említett baloldali etnikai pártok még csak távolmaradással sem adnák meg az esélyt egy ilyen színezetű koalíciónak.
Egy polgárháború tanulságai – meleg-hideg átmenet
Az 1977-ben megtartott első szabad választás már kirajzolta azokat a választásföldrajzi frontvonalakat, amelyek mentén a sokáig stabil kétpárti demokráciaként működő spanyol belpolitika szereplői társadalmilag beásták magukat. Ez lényegében egy klasszikus centrum-periféria törésvonalra emlékeztető politikai hadszíntér, ahol a szocialisták, valamint a baloldali etnikai pártok az ország Madridtól távolabb fekvő részein voltak eredményesek, míg a jobboldal a spanyol fennsík (meseta) központi részein („España profunda” – az igazi Spanyolország) ágyazódtak be. A Franco-rendszerben erőszakosan központosító és sok egyéb mellett a kisebbségi nyelvhasználatot tűzzel-vassal üldöző madridi vezetéssel szemben kialakuló baszk, gallego vagy katalán nacionalista mozgalmak olykor erőteljes baloldali keretezését talán éppen ezért nem kell magyarázni. A déli országrészek (elsősorban Andalúzia és Extremadura) hagyománytisztelő, agrárdominanciájú régiói visszatérő baloldali győzelmeit viszont érdemes közelebbről is szemügyre venni.
A nacionalisták (kék) és a köztársaságiak (rózsaszín) által ellenőrzött területek, a spanyol polgárháború kitörésekor 1936 júliusában (forrás: Blog de Profe Oscar) A PSOE (piros) és a Néppárt (kék) által dominált települések a 2019. novemberi parlamenti választásokon (forrás: El País)
A második spanyol köztársaság idejére (1931-1936) a földkérdés az egyik legakutabb társadalmi konfliktussá vált, elsősorban az ország déli részein. A középkorban a mórok folyamatos kiszorításával (reconquista) délen egyre nagyobb mértékben szabadultak fel olyan földterületek, amelyek mezőgazdasági művelés alá vonhatóvá váltak, azonban ez rendkívül torz és szélsőségesen centralizált birtokszerkezetet eredményezett; alacsony számú nagy földbirtokossal és földtulajdonnal egyáltalán nem rendelkező szegény paraszti tömegekkel. Utóbbiak sorsát ténylegesen nem kezelte egyik későbbi hatalom sem, így az 1930-as évekre erejük teljében levő szocialista és anarchoszindikalista mozgalmak népszerűsége futótűzként terjedt ebben a társadalmi rétegben; az agrárszocialista mozgalmak tagsága az 1930-as 36 ezresről 1933-ra 451 ezresre duzzadt. A 1936-ban kirobbanó polgárháború idején nem volt kérdéses, hogy a köztársaságiak oldalán szállnak harcba ezek a paraszti rétegek. Ami sokakat meglepett: hogy közel négy évtized jobboldali diktatúra után ezen mozgalmak milyen mértékben tudták megőrizni azt a politikai attitűdöt, ami a baloldali pártokra való szavazásban testesült meg a demokratikus átmenetet követően. A birtoknélküli szegényparaszti lét természetesen determinál egy sor későbbi társadalmi adottságot az egyén szintjén (alacsony iskolázottság, alacsony jövedelem, stb.), amelyek az 1950-es és 1960-as években klasszikusan a baloldalra szavazás mozgatórugói voltak. Csakhogy Spanyolországban ezekben az években nem rendeztek demokratikus választásokat, a baloldali pártokat és a szakszervezeteket be is tiltották. Mivel azok a csatornák, amelyek az egyén korai politikai véleményformálásában meghatározó szerepet játszhattak, úgy mint oktatási intézmények, valamint Spanyolországban a katolikus egyház, feltételezhetően nem szolgálták a baloldali politikai tradíciók ápolását, a témával foglalkozó kutatók a család közvetítő szerepét vizsgálták. A tavalyi év során megjelent tanulmányukban arra jutottak: azon megkérdezettek,
akik olyan családokban nőttek fel, ahol a szülők az ország magas agráregyenlőtlenséggel jellemezhető vidékeiről származtak, jóval nagyobb mértékben voltak hajlamosak a baloldali pártokra szavazni (1977-2019 összes választását ideértve) mint mások,
annak ellenére, hogy az 1970-es évek végére a földkérdés teljesen kikopott a politikai diskurzusból. Érdemes hozzátenni, hogy ez legkevésbé sem spanyol sajátosság, hiszen hasonló eredményeket kaptak más megkésett iparosodással jellemezhető országokban is. Mindazonáltal akik még emlékeznek a 2000-es évek magyarországi választásain látott, kifejezetten jó dél-békési MSZP-s eredményekre, nem tévednek nagyot, ha hasonló okokra következtetnek.
Természetesen nem csak a földrajzi helyzet segít megérteni a spanyol politikában működő turbulenciákat, habár a centrum–periféria törésvonala Spanyolország esetében valóban kiemelt jelentőséggel bír. Erre a Vox felemelkedése kapcsán hamarosan kitérünk.
A spanyol demokratikus átmenet egyik fontos lépéseként rögzítették egyház és állam viszonyát, aminek eredményeként a spanyol állam több fontos egyezményt is kötött ekkor a Szentszékkel. Ennek legfontosabb része az oktatási intézmények státuszát, valamint a hittanoktatás mikéntjét rendezte. Az 1978-ban megszülető spanyol alkotmány már nem is ismeri az „államegyház” fogalmát. Később, a kialakuló politikai váltógazdáság során időről időre hatalomra kerülő szocialista kormányok visszatérően igyekeztek az egyház szerepét leválasztani az oktatási intézményekről, valamint a hittanoktatás szerepét is oly módon megváltoztatni, hogy az ne szerepeljen az osztályozható tantárgyak között, így ne is legyen tekintetbe véve a felsőoktatási felvételin. Ez természetesen a spanyol katolikus egyház és a PSOE-kormányok közötti állandó súrlódásokhoz vezetett, ahol az aktuálisan ellenzékben lévő Néppártban találta meg természetes szövetségesét a klérus. Ez az ellentét aztán a 2004-ben, meglepetésszerűen hatalomra kerülő szocialista Zapatero-kormány idején érte el zenitjét.
A 2004-es kampányban az akkor ellenzékben lévő szocialisták választási programjukba emelték a melegházasság bevezetését, a spanyol polgári törvénykönyv módosítását. A legtöbb felmérés a jobboldal győzelmét vetítette előre, azonban mindössze három nappal a voksolás napját megelőzően, 2004. március 11. reggelén összehangolt pokolgépes merényletét hajtottak végre iszlám szélsőségesek Madridban az Atocha főpályaudvar, valamint három másik, döntően ingázók által használt vasúti létesítmény ellen. 193 halálos áldozatot követelt a terror. A spanyol társdalom már a támadást megelőzően is hevesen ellenezte az ország iraki katonai szerepvállalását, azonban amikor a Néppárt vezető politikusai még két nappal a támadást követően is az ETA-ra próbálták terhelni a támadás felelősségét, a közvélemény jelentős része a PP ellen fordult és kiugróan magas részvétel mellett a José Luis Zapatero vezette PSOE-nak szavazott bizalmat. A parlament végül 2005 nyarán szavazott, és 187-147 arányban átment a törvénytervezet az alsóházon, így Spanyolország világviszonylatban a harmadik ország volt ekkor (Belgium és Hollandia után) amely nemzeti szinten fogadott el ilyen jellegű, melegházasságra vonatkozó törvénymódosítást. A katolikus egyház természetesen hevesen ellenezte a lépést, Antonio Cañizares toledói érsek a „természet ellen valónak” titulálta azt, de a Néppárt akkori vezetője, az ország későbbi miniszterelnöke (2011-2018), Mariano Rajoy is úgy fogalmazott, hogy „a házasság heteroszexuális intézmény”.
Később, kormányra kerülve Rajoy végül nem bolygatta a szexuális kisebbségek jogi intézményeit, amiben a spanyol alkotmánybíróságnak is volt némi szerepe: kimondta, hogy szerzett jogot nem ildomos egyik társadalmi csoporttól sem elvenni utólag, de a Néppárt álláspontja ebben a kérdésben amúgy is jelentősen felpuhult. Ez pedig teret nyitott a 2019-ben parlamentbe kerülő Voxnak. Igaz, arra mindig ügyel a PP, hogy politikusai kritikai éllel is hozzá tudjanak szólni a témához, ahogyan tette azt tavaly nyáron a pride (orgullo) „túlünneplése” kapcsán a Madridot irányító Isabel Díaz Ayuso is.
Hasonló konfliktushoz vezetett az eutanázia 2020. decemberi megszavazása is, amely már a regnáló Pedro Sánchez-kormány kezdeményezésére ment át az alsóházon. Ebben a kérdésben a Vox mellett a Néppárt is nemmel szavazott. Csakhogy a kormányon lévő PSOE és Podemos képviselői mellett a szeparatista pártok is besegítettek a kormánynak, ahogyan az ellenzéki piacpárti, azóta eljelentéktelendő és szavazóit a PP–Vox-tandemnek „átadó” Ciudadanos is. A spanyol püspöki konferencia természetesen hevesen bírálta a törvényhozást, azonban a legtöbb felmérés szerint a spanyol társadalom túlnyomó többsége támogatta azt.
A kétpártrendszer vége
A spanyol demokratizálódást, majd a kialakuló politikai rendszert sokáig mintaadónak tartották úgy is, hogy a baszk szeparatizmus állandó fenyegetettséget jelentett. Az ország gazdaságának felemelkedése azonban a kontinens talán utolsó nagy felzárkózás-élményét jelentette az európai integráció szemszögéből. Abban megoszlanak a vélemények az ország értelmiségi körein belül, hogy a kvázi rendszerváltásban milyen mértékben játszott szerepet a rezsim fokozatos konszolidációja és az ezzel párhuzamosan illegalitásban létező, rendkívül virulens, alulról építkező ellenzéki mozgalmak (szakszervezetek, katalán mozgalmak, stb.). Utóbbiak jelenléte különösen a magyar átmenet ismeretében tanulságos, hiszen a Franco-rezsim alatt tömegesen léteztek földalatti munkásmozgalmak, lakhatási ügyeket a zászlójukra tűző szerveződések, így a spanyol társadalom rendszerváltásélménye gyökeresen eltér a magyarországitól. Az új alkotmány, az ország gazdasági működését új keretek között rendező Moncloa-paktum természetesen az elit vívmányai voltak, azonban a spanyol társadalom tömeges politikai cselekvése előzte meg azokat.
A kvázi francói nomenklatúrát átörökítő jobboldali mozgalmakból létrejött Néppárt, valamint a 140 éves hagyományokra visszatekintő, de a Franco-rezsim által betiltott szocialista PSOE koalíciós kényszer nélkül tudta egymást váltva kormányozni Spanyolországot. Ez először a legutóbbi választás (2019. november) után borult fel, amikor a választást nyerő szocialisták koalíciós megállapodást kötöttek a Pablo Iglesias által vezetett radikálisan baloldali Podemos szövetséggel. A nagyon nehezen létrejött kormánykoalíció alig vette fel a mandátumát, amikor 2020 márciusában lesújtott az országra a koronavírus-járvány. A pandémia első hullámai különösen pusztítóak voltak a rendkívül elöregedő társadalommal rendelkező dél-európai országokban, nem beszélve a lezárások gazdasági következményeiről a turizmusnak fokozottan kitett Spanyolországban. A koalíció azonban egyben maradt, az ország tehát sikeresen maga mögött tudhatja legújabbkori történelmének első koalíciós kormányát. Minden jel arra mutat, hogy újabb többpárti kormány veszi át a kormányrudat a vasárnapi választás után. Nem mindegy persze, milyen összeállításban.
A szocialisták kormányzásának a most záruló ciklusban voltak elvitathatatlanul klasszikus baloldali intézkedései, amelyek munkavállalók millió számára jelentettek előrelépést. A minimálbér két ízben történő megemelése, a munkáltatók részéről a határozott idős szerződések megszüntetése, egyfajta alapjövedelem bevezetése (ingreso mínimo vital) döntően önazonos lépései voltak a baloldali kabinetnek. Mindezek mellett voltak olyan népjólétinek tekinthető lépések is, mint a friss házasoknak járó extra 15 szabad nap vagy a munkavállalói státuszban lévő férfiak számára járó négy hónap fizetett apaszabadság (paternidad) bevezetése, de jelentős segítséget kaptak a hozzátartozóikat tartósan kórházban ápoló családtagok is. Az elszabaduló energiárakra adott kormányzati válaszok közül a vonatközlekedés teljesen ingyenessé tétele és számos alapvető élelmiszer ÁFÁ-jának csökkentése – bizonyos esetekben teljes eltörlése – nem spanyol innováció, hiszen a legtöbb európai országban is ezt történt (nem Magyarországon), azonban az EU-szinten is rekordalacsony 2022-es infláció ennek az intézkedésnek is köszönhető.
Mindezzel együtt a kormány kritikusai felróják a szocialistáknak, hogy nem tettek semmit a Spanyolországban hatalmas problémát jelentő lakhatási válság ellen, mondván, a párt meghatározó szereplői érdekeltek különböző ingatlanberuházással foglalkozó konzorciumokban. Szintén gyakran megfogalmazódik a vád, hogy a baloldali kormány nem foglalkozott eleget az ország valódi problémáival, helyette marginális csoportok érdekképviseletét priorizálta. A választások előtt publikált utolsó közvélemény-kutatási mérések alapján a Néppárt képes is lesz megverni a kormányzó szocialistákat, azonban amikor a miniszterelnök-jelöltek személye kapcsán kérdezik a választókat, a jelenlegi miniszterelnök, Pedro Sánchez még mindig alkalmasabbnak mutatkozik ellenzéki kihívójánál.
A koalíciós politizálás egyik vastörvénye, hogy a fősodratú pártok mellett működő koalíciós partner sok esetben kitettebb egy adott kormány népszerűségvesztésének: a választók a kormány megbüntetését a kisebb koalíciós partneren kezdik.
Hasonló történt a Podemosszal is, ami gyorsan a párton belül jelentkező belső feszültségek felszínre kerülését vonta maga után. A párt meghatározó vezetője, Pablo Iglesias 2021 májusáig bírta cérnával, majd bejelentette, hogy teljesen visszavonul a politikától. A Podemos a 2008-as világgazdasági válság hatására tudott felépülni, méghozzá a hagyományos, a pártok által „bejáratott” szervezetek (pl. szakszervezetek) megkerülésével. Olyan újonnan szerveződő csoportokat tudott maga mellé állítani, mint a kormányzati megszorítások ellen szerveződő indignados („felháborodottak”) mozgalom vagy a spanyol hitelkárosultak szövetsége (Plataforma de Afectados por la Hipoteca). Mindeközben a párt operatív vezetését, az akadémiai világból (elsősorban a madridi Complutense Universidad, másodsorban a Fundacion CEPS Velancia) érkező társadalomtudósok próbálták megszervezni. Ennek a radikális baloldali politikai közösségnek a jelenlegi munkaügyi miniszter, Yolanda Díaz probál új politikai arcélt és lendületet adni – nem sikertelenül – az általa 2022 májusában létrehozott Sumar mozgalommal. Díaz, elődjeitől eltérően, már nem akadémiai világból, hanem egy sokadik generációs szakszervezeti mozgalmárcsaládból származik és a mostani kampányban kifejezetten pozitív tónusú marketingstratégiát követ.
A spanyol jobboldal mindeközben megpróbál elitellenes retorikát folytatva politizálni, amit elsősorban a jelenlegi miniszterelnök madridi középosztálybeli származása és a szocialistákhoz közelálló nagyvállalkozói kör megfestésével igyekszik elérni. A kampány általuk leggyakrabban emlegetett fogalma a „Sanchismo”, azaz Sanchizmus: azt igyekeznek kifejezésre juttatni, hogy már réges-régen nem a szocialisták jelentik a kisemberek igazi támaszát, hanem ők. A PP hagyományosan támaszkodhat a spanyol katolikus egyházra, habár ezügyben a Voxban komoly kihívóra akadt. Szintén jó kapcsolatokat ápol a különböző kereskedelmi és iparkamarákkal (Confederación Española de Organizaciones Empresariales – CEOE), de korábban egy kifejezetten az ETA áldozatai számára létrehozott alapítványban is gyökeret tudott ereszteni. A párt vezetője korábban elhatárolódott a Voxtól, azonban azóta utolérte a spanyol politika rögvalósága; ha hatalomra akar kerülni, be kell vonnia a Voxot. De miért is veszélyes ez?
A Vox nem teljesen zöldmezős beruházás, hiszen jelenlegi vezetői 2013-ig még a Néppártban politizáltak és onnan kiválva hoztak létre egy meglehetősen posztmodern újjobboldali pártot. Sikeresen mondják fel a hozzájuk hasonló pártok nemzetközi krédóját: bevándorlás-ellenesség, antifeminizmus és lényegében a baloldal mindenfajta egyenlősítő szándékára adott vehemens válaszok keverednek náluk. A párt bevándorlás-ellenessége mellett egy szélesebben értelmezett „hispanizmust” képvisel, hiszen Santiago Abascal éles határvonalat húz a spanyolt anyanyelvként beszélő dél-amerikai és más bevándorlók közé. A párt „Iberoszféra” ideológiájának lényege, hogy előbbieket a spanyol kultúra örökösének tekinti és rájuk teljesen más bevándorlási politikát alkalmazna. Mára a Vox kifejezetten keresi az országban élő nem kis számban élő latino szavazók kegyeit, miközben láthatóan egyre gyakrabban járnak Dél-Amerikában, ahol jobboldali pártokat igyekeznek a saját maguk ernyője alá terelni. Az igazi veszélyt azonban nem ez jelenti a Néppártra, hanem az, hogy a Vox olyan dolgokat is támad, amelyek a jelenlegi spanyol politikai berendezkedés alapját képezik. Ilyen például az ország föderatív berendezkedése. Elképzelésük szerint minden létező területi autonómiát fel kell számolni és egy erősen központosított madridi vezetés alá kell összpontosítani, mivel az ország „belső ellenségei” pusztán kitalicskázzák a pénzt a fővárosból.
A Vox első jelentősebb sikerét a 2018-as andalúziai tartományi választáson tudta elérni. Ekkor kifejezetten a magasabb jövedelmű rétegek által lakott szavazókörökben volt erős a párt, ami rámutat a Vox és a Fidesz között húzódó alapvető különbségre. A Vox kifejezetten menedzserpárt benyomását kelti és egyfajta posh életérzést is próbál sugallni. Vezetői között található többek között az arisztokrata származású Iván Espinosa de los Monteros, aki maga is egy tekintélyes ingatlanfejlesztő holding igazgatója, iskolái révén anyanyelvi szinten beszél angolul, édesapja pedig a hazánkban is jól ismert spanyol fast-fashion márkákat gyártó textilipari óriás pénzügyi vezetője volt sokáig. A Vox felemelkedése leginkább a baszk szeparatizmusra, de különösen a 2017. októberi katalán függetlenségi népszavazást követő turbulens politikai folyamatokra adott válaszként értelmezhető, tehát a hazai jobboldali radikalizmus szemszögéből nehezen értelmezhető képződmény. Még akkor is így van ez, ha identitáspolitikai üzeneteivel igyekszik magát az európai újjobboldali hullám egyik vitorlásaként feltüntetni. A Vox számos esetben próbálkozik a magyar hírfogyasztó számára is ismerős politikai marketingstratégia mentén új választókat megszólítani, de a jelenleg ismert adatok alapján nem látszik, hogy ez átütő erővel bírna a spanyol társadalomban.
Nyitókép: „Előre” vs. „Vissza” – Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök és a PSOE (Santiago Abascal Vox-elnököt is ábrázoló) választási plakátja Madridban 2023. július 9-én (fotó: AFP/Thomas Coex)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
