Oppenheimerből lett főhős, de a hidegháborút Teller Edével sikerült megnyerni
Ha Robert Oppenheimer – és a róla szóló film – alapállását vesszük, akkor nemzedékünk még soha nem volt ennyire közel ahhoz, hogy elégjen egy izzó, radioaktív lángoszlopban. Ha a „főgonosz” Teller Ede örökségében bízunk, akkor viszont nagyobb biztonságban vagyunk a pusztulástól, mint valaha. Esszé Christopher Nolan új filmjéről, amelyre az első hétvégén közel 100 ezer néző volt kíváncsi Magyarországon.
Mielőtt szó esne a filmről, egy személyes szál. Teller Ede és családjának története régóta foglalkoztat. Három évvel ezelőtt, a dédapám életútjának kutatása közben bukkantam levéltári dokumentumokra, melyek szerint Borbás Gáspár ügyvéd és az atomfizikus édeasapja, a szintén ügyvéd Teller Miksa kollégák voltak, sok ügyben működtek együtt és id. Teller életmentő segítséget kapott Borbástól és Szladits Károly barátjától a nyilaskorszak alatt. Akkortájt vettem a kezembe a témáról szóló alapműveket, például Hargittai István Teller-monográfiáját, és ismerkedtem meg az életmű egészével, benne Teller Ede és Robert Oppenheimer kettős tragédiájával.
Az Első gól könyvben megírt Teller-sztori persze távol esik Ede alakjától, és még távolabb a Manhattan-tervtől és mindentől, amiről az Oppenheimer-film szól. Távol esik, de egy nagyon vékony szálon mégiscsak kapcsolódik – erre az írás végén térek ki.
×××
Yuval Noah Harari történész szerint az elmúlt 500 év legmeghatározóbb pillanata 1945. július 16-án, reggel 5 óra 29 perc 45 másodperckor következett be. Amerikai tudósok ekkor robbantották fel az első atombombát az új-mexikói sivatagban, a White Sands kísérleti telepen. A „szerkentyű” fedőnevű bomba 20 kilotonna erejű volt és 12 km magas gombafelhőt eredményezett. Hogy miért fontosabb ez a másodperc az összes többinél az elmúlt öt évszázadban? „Ettől a pillanattól fogva az emberiség nemcsak arra volt képes, hogy megváltoztassa a történelem folyását. Hanem arra is, hogy véget vessen annak” – szól Harari következtetése Sapiens című könyvében.
Lényegében ez a tézis ihlette a múlt héten moziba került Christopher Nolan-filmet, az Oppenheimert, mely nyersen és nyugtalanítóan szembesíti az évtizedek óta relatíve békében élő közönséget az önkipusztítás lehetőségével, illetve a Prométheusz-történet óta velünk élő dilemmával, hogy szabad-e az emberek kezébe adni a tüzet. (A Nolan-mozi az Amerikai Prométheusz – Robert Oppenheimer dicsősége és tragédiája című Pulitzer-díjas könyvön alapul.) A film előkészületei 2019-ben kezdődtek, amikor még korlátozott háború zajlott Ukrajnában, az alkotóknak tehát nem sok sejtése lehetett a Moszkvából gerjesztett új nukleáris hisztériáról. Sorsszerű és kicsit talán ijesztő is, hogy az Oppenheimer pont a hidegháború mélypontjait idéző atomfenyegetések idején készült el.
Mégis téved, aki „bombafilmet” vagy II. világháborús durrogtatást vár. Christopher Nolan politikai thrillert forgatott, melyben a Manhattan-terv (ez volt az atomkísérletek fedőneve) egy szál a sok közül. Legalább annyira hangsúlyos az „Oppenheimer-ügyként” elhíresült biztonsági meghallgatás 1954-ből, amelynek keretében szovjet együttműködéssel vádolták meg az egykori program vezetőjét, Robert Oppenheimert – mint kiderült, igaztalanul. A hősként ünnepelt tudósból egy időre politikai üldözött lett, akit megalázó procedúra végén megfosztottak a „Q engedélytől”, vagyis az Egyesült Államok legfontosabb hadászati titkaihoz való hozzáféréstől, és csak évekkel később rehabilitálták.
A dráma kulcsszereplője a Magyarországról elszármazott Teller Ede, aki Oppenheimer kollégája volt a Manhattan-tervben, együtt dolgoztak az új-mexikói Los Alamos laboratóriumában. Ő – legalábbis a tudósok közül – egyértelműen a film egyik antihőse, mivel Oppenheimer biztonsági engedélye ellen érvelt az 1954-es meghallgatáson. Nolan nem bízta a véletlenre: a Tellert megformáló Benny Safdie az izzadt pofájú, agresszív, sunyi törtető figuráját hozza, aki valamiért oroszos akcentussal beszél, és a nyakkendőit is olyan idiótán köti meg, mint Oliver Hardy a Stan és Panból.
Mi volt a Teller–Oppenheimer-konfliktus mélyén? Pontos-e a film a figurák ábrázolásánál? Mi az egyik és a másik fél szerepe történelmi távlatban, és mit üzennek az orosz–ukrán-háború árnyékában élő mának?
Teller és Oppenheimer
Ez az írás nem kritika, de rögzíteni kell, hogy az Oppenheimer szinte minden szempontból kiemelkedik a mai mozifilmes termésből: nagyszabású, eredeti, látványos (már amikor nem jellegtelen bizottsági termekben játszódik), elgondolkodtató. Háromórás hossza és a cselekmény bonyolultsága próbára tesz, de ez nem öncél; egyenesen következik a rendező formanyelvi előéletéből és a történelmi hűségből.
Az Oppenheimer ugyanis meglepően pontos, még az írói túlzásnak tűnő jeleneteknél is (az elején látható almás mérgezési kísérlet megtörtént – noha nem pontosan úgy), a szereplők 100 százaléka, a cselekmény meghatározó része valós. Ilyen értelemben az Oppenheimer tényleg történelmi film, nem csupán „kosztümös”. (Hogy a kettő között mi a különbség, ebben a podcastban jártuk körül.)
A filmes ábrázolás pont Teller Edénél sikerült némileg szelektívre. A Teller–Oppenheimer-kapcsolatnak több közös pontja és tanulsága van, mint hinnénk.
Ugyanaz a generáció, ugyanaz a tágabb tudományterület: Julius Robert Oppenheimer 1904-ben született nem vallásos New York-i zsidó családba, és tehetős, felső-középosztálybeli környezetben nőtt fel. Teller Ede 1908-ban született Budapesten a vallási hagyományokat tartó zsidó polgári családba, és 1926-ig élt Magyarországon. Mindketten tanultak Németországban és mindketten ott szereztek doktori címet (Oppenheimer 1927-ben Göttingenben, Teller 1930-ban Lipcsében). Először mindketten a molekuláris fizikában választottak kutatási témát, és értek el maradandó eredményeket. Mindkettőjüknek szerepe volt abban, hogy az elméleti fizika súlypontja a ’40-es években Európából Amerikába tevődött át, és nagyon magas színvonalú lett.
Voltak persze különbségek is. Tellerrel szemben Oppenheimernek volt humán fogékonysága. A filmben látható egy jelenet, ami szerint tudott szanszkrit szövegeket olvasni – ez tényleg így volt. Kollégája, Isidor Isaac Rabi fizikus szerint Oppenheimer nem volt megbékélve zsidóságával, sokszor jobban szeretett volna nem zsidóként mutatkozni. Tellerről ez nem mondható el: az öt leghíresebb Amerikába elszármazott „marslakó magyar” közül egyedül ő nem keresztelkedett ki. Tellernek fegyelmezett magánélete volt, Oppenheimer nőkkel való viszonya viszont nagyjából olyan konfúzus és viharos volt, ahogy a vásznon látjuk.
A film egy helyen primadonnának nevezi Tellert – ebben van igazság. Teller a külvilág előtt és a politikai lobbiban arrogáns és türelmetlen volt. Hasonló elmondható Oppenheimerről is. Max Born fizikus mondta róla: „Nagyon tehetséges volt, viszont olyan mértékben érezte magát felsőbbrendűnek, hogy az már zavaró volt.” Viszont kétségtelenül körüllengte egyfajta misztikus aura, ami nagyon is filmszerepért kiált. Ellentétben Tellerrel, aki impulzív és kissé bumfordi figura volt, noha – életrajzírója, Hargittai István szavaival – „mélyen zengő, öblös hangjával kiváló előadó volt népszerűsítő szinten is.” Utóbbi Oppenheimernek nem mindig ment, ugyanis hajlamos volt lenézni, aki nála alacsonyabb intellektust képviselt.
Oppenheimer baloldali politikai fogékonysága a ’30-as évek közepén alakult ki. A spanyol polgárháború tényleg foglalkoztatta (ahogy a filmben látjuk), támogatta a baloldali köztársaságiakat. A nagy felbuzdulásban csatlakozott kommunista fedőszervezetekhez, de párttag sosem lett. Tény, hogy az 1939-es Hitler–Sztálin-paktum után sem szakította meg a kapcsolatot kommunista barátaival.
Teller első tapasztalata a kommunizmusról a magyarországi Tanácsköztársaság volt, mely alatt még gyerek volt, de egy 1998-as Science-cikkben „nem túl édes ízelítőnek” nevezte. Ezzel együtt fiatalon még kacsingatott a baloldal felé, és hosszú folyamat – illetve a család nagyon keserű sorsa, melyre még visszatérek – kellett ahhoz, hogy a Szovjetunió kérlelhetetlen ellenfele, a hidegháborús fegyverkezési verseny egyik legfőbb szószólója váljon belőle.
Pont ez az a téma, melyben Oppenheimer és Teller közel tökéletes ellentétpár: előbbi a saját maga által alkotott szörnyetegtől megijedő, az emberiség biztonságát a fegyverkezés korlátozásában látó gyötrődő zseni, utóbbi a kölcsönös elrettentésben bízó, folyton erőt mutatni akaró, az ellenséggel mélyen bizalmatlan tudós-harcos.
Két elméleti fizikus a nagyon is gyakorlati világpolitika színpadán, ahol a tét élet és halál.
Az ügy
1949. augusztus 29-én a kazahsztáni sztyeppén, a szemipalatyinszki kísérleti telepen felemelkedett az első szovjet gombafelhő. Az RDSZ–1 bomba hatóereje – hasonlóan az amerikai „szerkentyűhöz” – 22 kilotonna TNT-jével volt egyenlő, az izzó füst- és lángoszlop félelmetesen magasra tört az Irtis folyó bal partján.
Ma, amikor olyan karikatúraszerű bonsai diktátoroknak is van atomfegyvere, mint Kim Dzsongun észak-koreai vezető, nehéz elhinni, de volt néhány év, amikor az Egyesült Államok abszolút atommonopólium volt – mások mellett Oppenheimernek és Tellernek köszönhetően. És az USA legjobban tájékozott vezetői meg voltak győződve, hogy ez még hosszú ideig így is marad.
Az RDSZ–1 sikere elborzasztotta a Nyugatot és fokozta a háborús készültséget. Illetve még valamit: a belső ellenség keresését. A folyamat nyitánya már 1948-ban megtörtént, amikor kiderült, hogy a Franklin D. Roosevelt elnököt az 1945-ös jaltai amerikai–brit–szovjet találkozóra elkísérő Alger Hiss külügyminisztériumi tisztviselő kémkedett a szovjeteknek. Hissben a republikánus jobboldal a demokrata kormányzás kudarcának és a kommunista beszivárgás sikerességének a bizonyítékát látta. Ő „csak” öt évet kapott; az 1950-ben atomtitkok kiszivárogtatásának vádjával letartóztatott házaspárt, Julius és Ethel Rosenberget azonban három év múlva kivégezték.
Ebben a hangulati klímában hirdette meg hadjáratát a wisconsini republikánus szenátor, Joseph McCarthy a rejtőzködő kommunisták előkerítésére. A sor a külügyminisztériumi alkalmazottakkal kezdődött, és egészen a hollywoodi színészekig ért, egyre inkább magán viselve a paranoia és a boszorkányüldözés jegyeit.
Akinek kalapácsa van, mindenhol szöget lát: a mccarthyzmus rövid úton elérte a korábban nyíltan a kommunistákkal szimpatizáló Oppenheimert. William Borden, az USA Kongresszus Közös Atomenergia Bizottságának korábbi hivatalvezetője 1953 novemberében levelet írt FBI-potentátoknak, szó szerint ezzel a váddal: „Nagyobb valószínűséggel igaz, mint sem, hogy J. Robert Oppenheimer a Szovjetunió ügynöke.” A Manhattan-terv volt vezetője ekkor már élesen ellenezte a hidrogénbomba kifejlesztését; a Borden-levél ezt is azzal magyarázta, hogy a tudós Moszkva érdekében cselekszik.
Felállítottak egy háromtagú bizottságot, hogy levezessék a vonatkozó meghallgatásokat. A legtöbb „vádpont” a tudós 1947 előtti kommunista kötődéseivel foglalkozott, egy pedig a hidrogénbomba ellenzésével. Vagyis – jegyzi meg Hargittai István – nem Oppenheimer cselekedeteit, hanem véleményét illették váddal. Lewis Strauss, az utazó cipőügynökből lett „atompolitikus” (a filmben Robert Downey Jr. alakításában) tényleg mindent megtett, hogy Oppenheimer biztonsági engedélyét visszavonják: amennyire lehet, megkoreografálta az eljárás, a bizottság tagjait is maga választotta ki.
Ahogy a film is ábrázolja, az eljárásban Oppenheimer kollégája, Teller Ede tanúvallomása váltotta ki a legnagyobb érdeklődést 1954-ben. A forgatókönyvbe szinte szó szerint (bizonyos rövidítésekkel) átemelték Teller eredetiben elhangzott mondatait. Melyek kétértelműek voltak. Az atomfizikus először határozottan állította: „Mindig is feltételeztem és most is feltételezem, hogy [Oppenheimer] lojális az Egyesült Államokhoz. Hiszek benne és hinni is fogok.” Nem sokkal később viszont elmondta ezt is: „Számos kérdésben nem tudtam vele egyetérteni, cselekedetei pedig, őszintén szólva, zavarosnak és bonyolultnak tűntek. […] Országunk létfontosságú érdekeit szívesebben látnám olyan valakinek a kezében, akit jobban megértek és akiben, ennek megfelelően, jobban megbízom.”
Utóbbi mondat, ez a 16 magyarra fordított szó aztán éveken át megosztotta Amerika tudóstársadalmát, de részben magát az országot is.
A tekintélyes tanúk közül csak Teller vallott Oppenheimer ellen, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy a vizsgálóbizottság 2:1 arányban a Q engedély megvonása mellett döntött. Teller sunyi, számító módon kollégája ellen vallott, így véve le a tudományos és politikai sakktábláról az egyetlen elmét, aki felért hozzá – szólhat az értékelés. Van azonban néhány fontos körülmény, ami kimaradt a filmből.
A bizottság legharcosabb tagja, az Atomenergia Bizottság ügyésze, Roger Robb (Jason Clarke alakításában) semmit sem akart a véletlenre bízni, és közvetlenül a tanúvallomás előtt találkozott Tellerrel, hogy elmondja neki a tényt, hogy Oppenheimer a háború alatt letagadta az úgynevezett Chevalier-incidenst. (Utóbbi dióhéjban: 1943-ban Oppenheimerék vendégül láttak otthonukban egy, a kommunistákkal szoros kapcsolatot ápoló házaspárt, Haakon és Barbara Chevalier-t. Haakon megkérdezte az atomfizikust, hogy közvetítőkön keresztül hajlandó lenne-e átadni katonai információkat a szovjeteknek. A ma ismert minden bizonyíték szerint Oppenheimer nemet mondott, viszont magát a szituációt sokáig próbálta titkolni az amerikai hatóságok előtt.) Teller Ede videóinterjúban is elmondta, hogy Robb befolyásolta a tanúvallomását. „Megbántam” – mondja, és beszél a meghallgatást követő belső emigrációjáról. Tellert az eset nyomán a tudóstársadalom szabályosan kiközösítette, számtalan megalázó helyzetben volt része. (Erről beszél a lenti videóban.)
A film e három momentum felett siklik át: Teller nem befolyásmentesen tett nyilatkozatot, később megbánta azt, a végeredmény pedig nem kizárólag Oppenheimer személyes tragédiája lett. Hanem mindkettőjüké.
Igaz, hogy Teller két évvel korábban már tett egy tanúvallomást az FBI-nak, ahol erőteljesen nekiment Oppenheimernek a „rossz tanácsai” és a hidrogénbomba kifejlesztésének késleltetése miatt. Vagyis volt Tellerben harag és szakmai féltékenység Oppenheimerrel szemben? Nyilvánvalóan volt. Befolyásolta és használta Tellert a Robb-féle bizottság a meghallgatás során? A válasz erre is igen.
Kinek lett igaza?
„Én lettem a halál, a világok pusztítója” – idézte a Gítát, a hinduk szent könyvét Oppenheimer, miután meglátta, micsoda halálos erőt hoztak létre az első atombombával. A japán kapituláció után a keze alá tartozó kísérleteket leállíttatta, és a bombafejlesztés hangos ellenzőjévé vált. 1945. november 2-án, a Los Alamos-i bázison tartott búcsúbeszédében kollégáinak azt üzente, hogy a kutatók többé nem vonhatják ki magukat a felfedezéseik következményei alól.
Teller Edében viszont az antikommunizmus és a háborús készület 1945 után nem csökkent, hanem még nőtt is, amit új hazájában, az Egyesült Államokban sokan értetlenül fogadtak. A magyarázatnak nyilvánvalóan része, amit Borhi László történész úgy fogalmazott, hogy a túlélés Közép-Kelet-Európában szerzett tudománya merőben eltér a demokráciák gyakorlatától.
Teller családja rendesen megszenvedte a 20. századot Magyarországon: az 1919-es kommünnek burzsujok voltak, a Horthy-rendszernek zsidók, a nyilas uralomnak deportálandó, a Rákosi-diktatúrának kitelepítendő polgári elemek. Ede édesapja, Miksa a hányattatások miatt 1950-ben halt meg, testvérét, Teller Emmát Budapestről a kelet-magyarországi Tállyára, egy vezetékes víz nélküli parasztházba telepítették, később az ÁVH börtönében lelkileg és fizikailag is bántalmazták, hogy jelentsen az Amerikában élő atomfizikusról. (Használható információt nem adott.)
Az, hogy a családjával kapcsolatos magyarországi bánásmód befolyásolhatta Teller Ede kommunistákról alkotott képét, szerepel a róla szóló írásokban, de az Első gól könyv „A Teller-kapcsolat” fejezetéhez átnézett dokumentumok alapján úgy gondolom, ez a motívum és a magyarországi „túlélési tapasztalat” alulértékelt, főleg a nyugati cikkekben.
Teller Ede a hidegháború alatt fokozatosan visszavonult a tudomány szféráiból, és egyre jobban elmerült a politikusok és katonai vezetők világában, ahol egyre inkább előjöttek machiavellista személyiségjegyei. A fegyverkezési verseny szószólója, lobbistája lett: támogatta a „csillagháborús tervet” (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés, SDI), aminek részeként lehetségesnek tartotta a röntgenlézer-alapú űrfegyver kifejlesztését (Excalibur projekt).
Oppenheimer mindezt nem érhette meg: 1967-ben belehalt a gégerákba. Egyik utolsó interjújában így fogalmazott: „Nem hiszem, hogy a lelkiismeretünknek teljesen könnyűnek kellene lennie azért, mert kiléptünk a természet tanulmányozásából és az igazság megismerésének céljából afelé, hogy megváltoztassuk az emberi történelem menetét.”
Vele szemben Teller szemellenzős technooptimista volt, olyannyira, hogy a tudományba vetett vak hitet egy időben el is nevezték Teller-szindrómának, annak összes árnyoldalával. (A fizikus semmibe vette a környezetvédőket, a radioaktív sugárzás hatásairól pedig képes volt explicit hazugságokat terjeszteni.) Ez nem volt egyenlő a háborús héja mentalitással, amit némely kollégája képviselt. Neumann János egyszer például felvetette, hogy megelőző csapásként atombombát lehetne dobni Moszkvára – Teller soha nem beszélt ilyesmiről. Támadás helyett a védelemről szónokolt, az Alfred Nobel-i alapállásról, miszerint minél rettenetesebb fegyverek állnak az emberek rendelkezésére, annál kisebb a háború esélye.
Kinek lett igaza: a kísérleteket, a további fegyverkezés leállítását sürgető, mély emberi érzelmekkel, felelősen beszélő Oppenheimernek? Vagy a csillagháborús terveket hajszoló, a politika világába belecsavarodott Tellernek? Ezt a kérdést 1945 óta soha sem lehet teljesen lezártnak tekinteni, de egy biztos: az atomkorszak nemcsak hisztériát és fegyverkezési versenyt hozott, de elkerülte a III. világháborút is. Szinte történészi közmegegyezés van arról, hogy
a csillagháborús terv elősegítette, de legalábbis felgyorsította a szovjet blokk összedőlését, az 1989-90-es rendszerváltásokat – és ebben Teller Ede keze politikai tanácsadóként masszívan benne volt.
A kölcsönös elrettentés működött: amíg két szuperhatalom állt egymással szemben, nem tört ki köztük újabb háború. Ha viszont – az amerikai kutatók visszavonulása miatt – csakis az oroszok fejlesztettek volna termonukleáris fegyverarzenált, lehet, hogy másként alakul az világtörténelem menete.
Teller a moszkvai potenciált is világosabban látta sok kortársánál. „Oroszország visszatérhet, ha nem is a kommunista rendszerhez, de az imperialista politikához” – ezt Bill Clinton elnöknek írta egy 1993-as levélben, tehát még a szép emlékű Jelcin-korszakban.
Most itt ülünk 2023-ban, egy háború szomszédságában. Ha Robert Oppenheimer – és a róla szóló film – alapállását vesszük, akkor nemzedékünk még soha nem volt ennyire közel ahhoz, hogy elégjen egy izzó, radioaktív lángoszlopban. Ha Teller Ede örökségében bízunk, akkor viszont nagyobb biztonságban vagyunk a pusztulástól, mint valaha. Reméljük, hogy mindez örökké megmarad érdekes gondolatkísérletnek.
Nyitókép: Részlet az Oppenheimer c. filmből, balra Teller, jobbra Oppenheimer
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
