Elitgimnazisták cigánytelepen: aki látta, nem felejti a piarista építőtábort
Különleges építőtábort szerveztek a piaristák Sátoraljaújhelyen: az ország különböző pontjairól érkező diákjaik öt szobát újítottak fel a helyi cigánytelepen. Csupa olyan családét, akik elengedték gyerekeiket a tanodába. A malteres fándlit még sosem látott gimnazista önkénteseket roma mesteremberek irányították, de napokig még így sem lehetett senki biztos abban, mi fog ebből kisülni. Pasztoráció kőműves kanállal. Riport.
– Lefotóztam, még videóra is felvettem, ahogy a srácok dolgoznak. Hadd lássák otthon, így is lehet jót tenni – mondja a szaki, Idáék házának mestere.
A ház Sátoraljaújhelyen van, Szabó Oszkár közel egy órát autózott idáig, hogy segítsen. Első szóra jött, pedig meredek ötletnek látszott, hogy a cigánytelepen vakolókanalat még sosem látott piarista gimnazisták és egyetemisták álljanak betanított munkásnak egy tapasztalt roma szakmunkás mellé. A cél vonzó volt a falujában templomgondnoki feladatokat ellátó férfinak: együtt újítani fel egy-egy olyan szegény család lakását, ahol a szülők elengedik a tanodába a gyereket, mert a jövőt a tanulásban látják. Vagy azért menni el bedeszkázni, üveggyapottal kitömni a plafon fölötti részt, álmennyezetet kialakítani, hogy a család újabb lakható szobához jusson, és a tanodába járó gyerekeik visszakaphassák másik két testvérüket. Őket a gyerekvédelem emelte ki a családból, mert nem találták megfelelőnek a lakáskörülményeket.
Oszkár még a falujában, Balajton ismerte meg az építőtábort szervező Szabó László szerzetest, a gödi piarista szakképző egykori igazgatóját. Laci atya jó évtizede négy hónapot töltött ott cigányok között, hogy felkészüljön a cigánypasztorációra.
Csütörtök van, az önkénteseknek szóló tábor közepén járnak. Idáék házától néhány méterre dübörög a 37-es út, a hegyek közötti. Átjáró a kamionok számára Szlovákia felé. Sátoraljaújhely szegénynegyedében járunk, elhanyagolt kerteken keresztül lépünk be a lelakott, olcsó ingatlanokba. Már elkészült az új vakolat, a festésnél tartanak, Brájen a szoba-konyhás lakásban a létra tetején áll Perecz Márton piarista gimnazistával. Együtt simítják a festéket. Marci átöleli a kisfiút, nehogy lebillenjen a létráról.
Eközben Dzseni és Émi a hosszú nyelű hengerrel ügyeskedve festik a mennyezetet, az ikrek a két fejpántot viselő diáknak, Négyökrű Gergőnek és Tömösvári Barnabásnak segédkeznek. A lányok azért inkább hátra viszik a munkát, mint előre, de mindenki tudja, hogy ami itt zajlik, az nem csak szobafestés.
– Nem mindennap van ilyen az életükben – mondja Gergő, miközben a lányoknak mutatja a henger használatát.
– Érintsd meg a falat egy telepi lakásban, és ott marad a nyomod – ezzel biztatta a fiúkat Márkus Roland szerzetestanár, a tábor másik szervezője. A gimisek eleinte aligha értették a szavait, arról, hogy a szegénység bezárja magát, és nehéz hozzáférni. Vagy Laci atya gondolatát:
– Nem az a cél, hogy helyes irányba tereljék a világot, mert ehhez nincs erejük. Az elvárás csak annyi, hogy amit megtehetnek, azt tegyék meg. Mert az legalább már meg van téve – mondja Laci atya gyakorlatiasan, vagy kicsit emelkedettebben ugyanazt. – A tábor nemcsak öt szoba felújításáról szól, hanem két világ találkozásáról.
A középosztálybeli családból származó gimnazisták és egyetemisták első nap csak annyit érzékeltek, hogy Sátoraljaújhely tényleg gyönyörű, de Miskolctól még több mint egy órát kell utazni idáig. Eleinte legfeljebb azt élvezték, hogy Márkus Roland, a 45 ország piarista ifjúsági mozgalmát irányító informatika–spanyol–hittan szakos fiatal paptanár ugyanolyan átizzadt pólóban robotol, mint ők. Minden testrészük fájt a fizikai munkától, de nem csak ez volt nehéz: olyan emberi sorsokat ismertek meg, amiyeneket korábban el sem tudtak képzelni.
– Egy hétre hagyta nálam őket az anyjuk, mikor látogatóba jött Angliából. Tíz éve tart az az egy hét – meséli Farkas Kálmánné, Ida a kislányokra mutatva.
– Anya – szalad az ölébe az egyik ikerlány, pedig hát Ida nem az édesanyja, hanem a nagyanyja. Ahogy Brájennek is, akinek szintén nem véletlenül angolos a neve.
– Bíróságon keresztül vettem őket magamhoz – mondja az asszony, aki így három gyereket nevel. A férje Pesten vasat szerel és havonta csak egyszer jár haza. Ida reggel hatkor kezd közmunkásként, rendesek vele, mert hazaengedik, hogy felköltse és felöltöztesse a lányokat meg a kisfiút, és elvigye őket az iskolába vagy most a tanoda táborába.
Az ötlet az volt, hogy a tanodás gyerekek egy hétig a Budapestről, Szegedről és az ország más pontjáról érkező diáklányokkal táboroznak, miközben a piarista fiúk a telepen dolgoznak. Ma Ida gyerekei nem mentek a táborba, itthon segítettek a fiúknak a felújításban. Roland atya biztatja Idát, hogy másnapra feltétlenül vigye el őket, mert kalandparkba mennek, nagy élmény lesz. A gyerekek elkerekedett szemmel kérdezik:
– Kalandpark? Az meg micsoda?
Nem hallottak még Sátoraljaújhely egyik turisztikai nevezetességéről.
A történet kilenc évvel ezelőtt kezdődött, amikor Sátoraljaújhelyre érkezett Szabó László atya. A Magyarországon a rendszerváltás óta alapvetően tanítórendként működő piarok – ahogy a táborozók egymást nevezik – szerettek volna közelebb kerülni a szegényekhez. Laci atyát először a református misszió lelkésze vitte el a családokhoz, így születtek az első kapcsolatok.
– A pasztoráció a pásztor képéhez kötődik, állandó elem a Szentírásban, azt is jelenti: belépni oda, ahova más nem megy. Elmenni az elveszett bárányhoz – feleli Márkus Roland, amikor felvetjük, nem nagyon látjuk itt semmiféle hagyományos térítésnek nyomát.
Mégis milyen pasztoráció az, amit malteros fándlival végeznek?
Roland egy időre maga is Sátoraljaújhelyre költözött, hogy közelről lássa ezt a világot. A piaristák a rendszerváltás után Kossuth Lajos egykori gimnáziumát nem kérték vissza az államtól Sátoraljaújhelyen, de a rendházat igen. Utóbbiból középiskolai kollégium lett, idén tavaszra újították fel, 1,8 milliárd forintból, gyönyörűen. A templommal szembeni egykori paplakot pedig tanodának építették át. A háznak szomorú a története: itt éltDensz Géza piarista kanonok, aki 1986-ban rablógyilkosság áldozata lett. Minden okuk megvolt hát a piaristáknak, hogy új alapokra helyezzék a szegényekkel ápolt kapcsolatot. Szabó László szerint a tanoda megalapítása a kiengesztelődés fontos lépése volt.
Szükség is van minden segítségre. Sátoraljaújhely egykor ugyan Zemplén megye központja volt, de mostanság a gazdasági mellé demográfiai válság is nehezíti az életüket. 2050-re az előrejelzések szerint le fog feleződni a város lakossága. A sátor alakú hegyek alján (innen a név) elterülő Újhelyen 1991-ben még 19 ezer ember lakott, tavaly már csak 13 ezer, és még nem tartunk a végén.
Közben a lakosság kicserélődik: a törekvő fiatalok elhagyják a várost, a gyerekek jelentős része az itt élő nagyon szegény családokból származik. Hiába születik a cigányoknak kevesebb kisbabájuk, mint korábban, az sem változtat ezen. A nyomorból nehéz kitörni, pedig sokak élete könnyebb lett, mióta a férfiak „németeznek”, Nyugaton dolgoznak. Vagy a fővárosban kapnak munkát. A gyerekeik reggelente ezekből az egykor katonai szolgálati lakásnak épült, gyenge minőségű, komfort nélküli lakásokból indulnak az iskolába, ahogy Émi és Dzseni is.
A tanodába három-négy iskolából gyűjtik össze délutánonként a gyerekeket, hogy segítsenek a felzárkóztatásukban, kapcsolatot építsenek a szegények családjaival. Karácsony környékén pedig Márkus Rolanddal kitalálták hozzá a lakásrenoválós tábort is.
– Figyelj tesó, ha ez sikerül, nagyot fog szólni, ha nem, akkor ráfázunk – mondta Laci atya, de azért nem teljesen az utóbbi kifejezést használva. Csütörtökön már érezni lehetett, hogy nem lesz baj.
Idától a leendő közösségi ház elvadult udvarába tartunk. Laci atya anyai örökségéből vásárolta, majd a rendnek ajándékozta, hogy legyen egy olyan tér, ahol a helyiek találkozni tudnak. Csákánnyal, lapáttal vagy tízen próbálják a házak mögötti dzsumbujt kitakarítani. Az eredetileg tervezett három konténer már megtelt szeméttel és törmelékkel, a negyedik is csaknem tele. Egy átizzadt sapkájú melós nagy vehemenciával arról próbálja meggyőzni a szerzetestanárt, hogy azonnal telefonáljon, és rendelje meg a következő szállítást.
Még a végén átvágják a jóhiszemű barátot – gondoljuk, de Roland az izgága munkást Tőzsér Pál atyaként mutatja be. Nevetnek, nem egyedül gondolom őt minden hájjal megkent építési vállalkozónak.
– Régen még viseltem reverendát, de paptanárként állandóan összekentem a krétával, meg szörnyen meleg is – meséli.
A szegedi tanár azonnal jelentkezett, amikor az önkéntes táborról hallott. Laci atya számára hasznos szövetségesnek bizonyult a Roland által vezetett Kalazancius Mozgalom is, amely az önkéntesek, vagyis az egyetemisták, gimnazisták egymást jól ismerő hálózatát biztosította a projekthez. Pénzt gyűjtöttek, pályáztak, adományozók ajánlottak fel építőanyagot, Novák Katalin köztársasági elnök másfél millió forintot adott az összesen négy-öt millió forintos projekthez – foglalják össze az anyagi hátteret, de alig halljuk, mert a fiúk élvezik, hogy itt szabad bömböltetni a zenét, senki sem szól rájuk, ha a téglákat ritmusra dobolják a konténerbe közben azt énekelve: Max, Max, Max, Maximo.
– Nézd, Roli – hallgat el a kórus, egyikük kezében egy fiatal patkány lóg a farkánál fogva.
A szülők alighanem elképzelni sem tudják, miféle táborban van a gyerekük. A srácok esténként csak annyit üzennek, jól érzik magukat, minden rendben. Az építőtábor részleteiről majd otthon mesélnek.
– Miután lefürödtünk és minden ruhánkat magunk pakoltuk be a mosógépbe, nehogy sokkot kapjanak a szülők, milyen állapotba kerültek – valahogy így foglalnánk össze a terveket.
– Nagyon intenzív, minden érzékszervre hat ez az élmény – mondja Roland atya. A házakban nincs víz, így mellékhelyiség sem nagyon.
A telep képe mégis alapvetően különbözik a tíz évvel ezelőttitől. A gyerekes anyákon kívül csak azok vannak itthon, akiknek reményük sincs a munkaerőpiacon elhelyezkedni. Ők a világ legtöbb országában rokkantjáradékosok lennének. Nálunk vesztesei annak az egyébként hatásos szociálpolitikának,
amely alacsonyan tartja a segélyek összegét, hogy érdemes legyen elmenni közmunkásnak, és nyomott közmunkásbérekkel teszi érdekeltté az embereket a piaci állások elfogadására. Az állam 4,7 millió munkavállalóig jutott el így, de vannak, akik tényleg nem mozdíthatóak.
– Nem véletlenül mentünk ehhez az öt családhoz – bólogat Laci atya –, közülük háromnál nem várható el, hogy munkát végezzenek. A másik kettőnél a gyerekekre tekintettel dolgozunk.
A szervezők ügyelnek rá, hogy a fiatalok a nagy melegben legalább másfél óránként megálljanak, most is jeges tea és – a felnőtteknek – sör érkezik egy kis teherautó platóján.
– Aztán milyen bérért vagytok itt? – kérdezi az egyik helyi férfi a fiataloktól.
– Éhbérért – nyögi be valaki a poént, de a helyiek nem hiszik, hogy kevés pénzért ilyen lelkesen dolgozzon valaki.
– Mi fizetünk, hogy itt lehessünk – mondja az egyik gimis, és a telepiek úgy nevetnek, mintha azt mondanák, „hát ti nagy hülyék vagytok, öcsém”. A fiúk még belehúznak a jéghideg italba, és utána elmagyarázzák, hogy a kajába azért be kellett szállniuk. A helyiek méregetik őket, itt valami nem stimmel: ingyen dolgozni, idegenekért?
Az övéiknek jobban hisznek, a mestereket faggatják: akkor mi is van itt a bérekkel? A szakik meg bólogatnak, ingyen melóznak a srácok. Értetek.
Barna Rudolfék házában Bukó Tamás a szakmunkás. Nyolc évig dolgozott a helyi református misszió építkezésein. Tamás dicséri a gimnazistákat, de megértően néz Rudolfra is, aki eleven példája annak, miért van szükség közmunkára. A fiatal férfit a hosszú gazdasági pezsgés időszakában sem akarta senki elvinni építkezésbe, vagy gyárba. Közmunkásként dolgozott, de összeveszett a főnökséggel. Kitették. Elvesztette a megélhetését, és innentől segélyt se nagyon kaphat.
– Kóstolgattak – magyarázza, miért nem tehetett mást, de máris szalad ki az utcára, mert feltűnik egy BMW, a munkavezető autója. Hátha sikerül megállítani, és megkérheti, vegyék vissza. Az autó nem áll meg, Rudolf pedig mutatja, hogy 7570 forint jött neki postán. Elképzelni sem tudják, mi lehet az. Az apja meghalt, Barna Ernőné, az édesanyja 50 ezer forint körüli rokkantjáradékból él. Nem tud dolgozni, mióta elütötte egy autó.
A házon – és nem ez az egyetlen – még villanyóra sincs. Egy feltöltőkártyás mérő megoldaná a gondjukat, amikor kis pénzhez jutnak, fel tudnák tölteni, legalább világítás lenne. (Megkérdeztük a helyi fideszes önkormányzatot, tudnának-e segíteni, nem zárkóztak el, Laci atya keresi majd őket a megoldásért.)
Próbáljuk lelkesíteni az asszonyt, mekkora ajándékot kapnak most a felújítással. Bólogat.
– Ugye, milyen ügyes? – kérdezem Salló Bulcsúra, a 17 éves pesti piarista gimnazistára utalva, aki éppen az ablak melletti nehéz részt vakolja.
– Igen – mondja büszkén a saját fiára nézve.
– A kisfiam bent van? – ezt kérdezi egy férfi, ahogy odaérünk a tanodához. Az épület éppen szemben van a piaristák impozáns templomával és rendházával. Az apa tiltakozik, nem, nem kell kihívni, csak biztos akart lenni benne, hogy nem engedik el egyedül a gyereket.
– Délután majd hazakísérjük őket – nyugtatja meg a férfit Szabó Dániel szerzetes, aki elénk siet.
A férfi egyedül neveli a kisfiát, jövedelmét guberálással egészíti ki. A nagy hőségben több műanyag és fémdoboz kerül a kukákba, Szlovákiában pedig 55 forintot adnak egy-egy darabért. Összegyűjtik és visszaváltják. Ott van az utca végén a határ.
A fiúk éppen pólót festenek. A fehér anyagra kellene sablonokkal mintákat készíteni. Megcsodáljuk Zsolti és Krisztofer frizuráját, sztárfocistákról mintázta egy rokonuk. A fiúknak a Kalazancius Mozgalom neve túl kacifántos, Krisztofer inkább C. Ronaldo nevét írja fel az anyagra, Zsolti pedig különböző kék árnyalatokat fest egymás mellé. A többiek pólóin a Leila név is feltűnik, a kislány egyike a táborozóknak, és a fiúk nem tévednek, tényleg gyönyörű.
A tanodában is szerzetesek vezetik a munkát, gimnazista és egyetemista lányok segítenek nekik és persze Melinda, aki az egész program egyik bástyája. Bukó Tamással, a férjével már találkoztunk Rudolfék házában a telepen. Melinda nyolcgyermekes családanya, a legkisebb lányával volt otthon, amikor Laci atya takarítónőt keresett a tanodába. A szerzetespap első leckéje ez lehetett a cigánypasztoráció során: keress szövetségest az asszonyok között. A legtöbb segítőprogram nőkre és gyerekekre épül, a sikert onnan mérik, hány férfit tudnak bevonni. Melinda remekül főz, pontosan tudja, mit szeretnek a gyerekek. Ma például bolognai rakott spagettit készít, rögtön kétfélét is. A hagyományos mellé vegán verziót is összeállít a gimnazisták miatt.
– Te is vegánt kérsz? – ugratják Zsoltit, aki leírhatatlan arccal jelzi, mennyire ki lenne akadva, ha az ételéből kihagynák a finom húsos mártást.
Melinda ma már inkább pedagógiai asszisztens, mint takarítónő. Kapocsként írja le a saját szerepét, üzeneteket, megfejtéseket hoz, visz.
– A telepieknek nem szabad azt gondolniuk, hogy az ő gyerekükből nem lehet semmi. Hinniük kell benne, hogy előrébb juthatnak, és ehhez tanulniuk kell.
A második legfontosabb üzenete a gyerekeknek szól:
– Ne legyenek előítéletesek a nem cigányok iránt.
Látja a meglepetést, amit a szavai okoznak. A legtöbb önkéntes alighanem azt gondolta, hogy inkább a mások cigánygyűlölete akadályozza őket.
– Nem csak az – magyarázza Melinda. – Nekik is meg kell tanulniuk, hogy legyen bennük elfogadás a másik ember iránt. Ne azt gondolják, biztosan lenézik azért, mert cigány, és majd jól kihasználják.
Hitelesek a szavai, a piaristákba vetett bizalom segítette ehhez a munkához.
Kicsit hangosabbak a gyerekek, nem veszik észre, hogy Dani atya azért áll az asztal előtt, hogy az ebéd előtti imát elmondhassák. Melinda a szoba közepébe penderedik.
– Dani atya, ezek a fiúk itt nagyon besűrűsödtek. Te átülsz oda, te ide gyere, drágám, te meg ide, és egy hangot sem szeretnék hallani evés közben. Azt hiszed, hogy a szüleid előtt nem merek így rád szólni? – kérdezi az egyik fiúcskától, aki nehezebben fegyelmezi magát.
Melinda közülük való, tőle elfogadják a szigort, mikor a szelíd szerzetes belekezd az imába, már minden gyermek figyel, és közösen mondja az asztali áldás egysorossá tömörített zanzáját.
– Sokan azt hiszik, hogy a cigányok csak kapnak egy ilyen programmal, de nem adnak semmit. Pedig ez nem igaz – tér vissza Melinda, és egy lapáttal lendületesen vágja ki a tepsikből az újabb és újabb kocka alakú tésztaadagokat. – Tudod hányszor becsapták, megalázták őket? Hányszor beszóltak nekik? A bizalom a legnagyobb dolog, amit adhatnak.
A nyomorban élőknek nehéz elhinni, hogy nemcsak a ma van, lesz holnap is. A kisfiú édesapjának el kell fogadnia, hogy a gyerekéért akkor tesz többet, ha nem viszi el fémdobozokat guberálni. Pedig itt első ránézésre hiábavaló dolgokkal múlatja az időt, fiú létére pólót fest, kürtöskalácsot süt, és társasjátékozik a piarista diáklányokkal.
A tábor programjai mind a gyerekek fejlesztését szolgálják, a pólófestés a kézügyességet, a kreativitást, az együttműködést fejleszti, a társasozás szabálykövetővé tesz, a parázson sütött kürtőskalács pedig a fegyelmet, a másokra való odafigyelést segíti.
– Tűzön fogjuk sütni, fontos, hogy vigyázzatok egymásra – mondja a műveletet levezénylő Dani atya. Közben mindenki látja, hogy a nagykamaszok hiányoznak a tanodából.
– Nem tudok statisztikát mondani, de a tanodások emberfeletti erőfeszítéssel dolgoznak, és néha az is kevés – mondja Szabó Dániel az itt zajló munkáról.
– Furcsa volt nekem, amikor a játékban egy lappal hátrányba kerültek a gyerekek, és máris feladták – idézi fel Martos Emőke. – Az én gimnazista barátaim még nagyobb kihívásnak érezték volna, hogy innen nyerjenek. Nekik kevés az önbizalmuk, de együttérzőek. Amikor elmeséltem, hogy ovis koromban mennyit csúfoltak, az egyik kislány megölelt, és azt mondta, sajnálom, hogy fájdalmat okoztak neked.
Melinda közben azt mondja, nem olyan nagy dolog ennyi emberre főzni, otthon tizenegyen ülik körbe az asztalt, mióta a veje hazajött üveghidat építeni. (Vagyis a város hegyeit és várromját összekötő négymilliárdos fejlesztésen kapott munkát.) Négy kilogramm hús, hét kiló krumpli és négy kiló kenyér a napi adagjuk, egy közmunkásbér három napot fed le a konyhapénzből. Nehéz időszakon vannak túl, a férje évekig nem tudott dolgozni, mert foltos lett a tüdőröntgenje, de szerencsére felgyógyult, és azóta könnyebben vannak.
– Vettünk is egy házat a szocpolból – meséli, milyen kiutat kerestek, hogy ne öten aludjanak egy ágyban a parányi házukban.
– Hol tart a felújítás? – kérdezi valamelyik nagylány.
– Elhordták – mondja Melinda a házról, és kiporcióz egy újabb adagot. A lányok először nem értik, hogyan lehet ellopni egy házat? Előbb a tetőt bontják meg, kiszedik az ablakokat, viszik a téglát, az egészet.
– Rendőrség? – Melinda legyint. Okos gyerekek jöttek hozzájuk, de semmit sem tudnak az életről.
– Csodát kell tenni, és még az sem mindig elég – mondja a lányoknak Roli atya, hogy ne kenődjenek el egy-egy ilyen történeten. Nagy sikernek indult, hogy Melinda lánya maga is szakácsnak tanult, városi ösztöndíjas volt, kitüntetéssel végzett, és olyan ügyesnek bizonyult a próbafőzésen, hogy az egyik legjobb pesti étteremben kapott munkát. A piarista tartományfőnökség is megmozdult, szállást biztosítottak neki.
– Két nap múlva itthon volt, nem bírta a magányt – mondja az anyja.
– Akkora szobája volt a piaristáknál, mint otthon a nyolc-tíztagú családjának összesen. Soha nem aludt még egyedül, pánikrohamot kapott – emlékszik a történtekre Laci atya. Szimi azért most is szakácsnőként dolgozik, itthon, ez is nagy csoda azért, de nem akkora.
– Kicsit eltér a bőrszíne – büszkélkedik a tejfehér bőrű Linett-tel Melinda. Linett az egyik pedagógiai asszisztens, Csáki Cintia kislánya, együtt táborozik a telepi gyerekekkel.
– A múlt héten talált egy döglött orrszarvú bogarat, és mutogatta a gyerekeknek: nézzétek, milyen hatalmas, milyen gyönyörű. Azok undorodtak tőle, menekültek. Most itt tartjuk egy dobozban a polcon, látom, hogy időnként óvatosan idejönnek, és megnézik, mit is láthatott ezen különlegesnek az én lányom. Az érdeklődő, nyitott szemléletű gyerek hat a többiekre, azok meg őrá.
A telepiek is valahogy így néztek a fiúkra. A fiúk meg rájuk. Mint valami sosem látott bogárra.
Indulni kell, a lányok ma először látogatnak ki az építkezésre, eddig csak a fiúk elmondásából tudták, mi van ott. A telep műfüves pályáján most is fociznak a gyerekek, valódi bőrlabdát rúgnak. Egy korábbi önkormányzati uniós projektből pedig sok ház műanyagablakokat kapott.
– Roli, ha nem bírod, csinálom – halljuk, ahogy a házakhoz érünk. A fiúk Márkus Rolandot ugratják így, az egyik gimnazista odatol egy talicska téglát a konténer mellé, mindenki megáll, vajon a paptanárnak sikerül-e megragadnia a másik végét, és a válláig emelni a komoly terhet, hogy beborítsák a fémtartályba.
Bírja. Pedig a fiúk már készülődtek a csípős megjegyzésekre.
A lányoknak tetszik az eddig elvégzett munka, és nemcsak ők nézik a szegényes házacskák frissen vakolt belső falait, a helyiek is egyre közelebb merészkednek. A férfiak a munkából hazatérve bekukkantanak, látszik az eredmény. A cigány szakik dicsérik nekik a fiúkat, akikkel csütörtök estére egészen jó kapcsolatuk épült ki.
Már nem látják annyira csodabogárnak egymást.
Pénteken zárul a munka fizikai része, addigra már a helyiek közül is többen beszállnak. Hajlongani, lapátolni fárasztó, és az öt szoba, amit rendbe raktak, szinte semmi a telep elhanyagolt házai között. De azért mégsem semmi. Éppen öttel több annál. Két gyerek hazatérhet a családjához, nagy dolog az is. Laci atya a végére kitalálja, hogy a konténerbe mindenki egyszerre dobjon be egy szemetet. Sokan állják körül és hallgatják, ahogy azt mondja.
– Ami bent van, az nincs már kint.
Ki vitatkozna ezzel az egyszerű igazsággal?
– A lányok és a fiúk az ország legjobb gimnáziumaiból jöttek, ott vannak közöttük a jövő döntéshozói – tesz hozzá egy új szempontot Roland, amíg a táborozók a telep közepén együtt fotózkodnak a telepiekkel. – Soha nem felejtik majd el azt, amit ma itt láttak.
Még mondja valaki, hogy nem csavaros eszűek ezek a piaristák.
Nyitókép: Berky Bence
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
