Hogyan lettek sztárok a sorozatgyilkosokból? – A Mindhunter-sztori
A hetvenes években az FBI-nál ráébredtek, hogy addig a gyilkosok által a tetthelyen hagyott számos árulkodó nyomot nem vettek figyelembe. Ahogy a gyilkosok viselkedésének elemzésével egyre több sorozatbűnözőt lepleztek le, azok egyre ismertebbek lettek, a szexuális ragadozók körül pedig szinte sztárkultusz alakult ki. Könyvek, forgatókönyvek tucatjait írják róluk, rajongói levelek százait kapják a börtönökben, pólókon viselik az arcképüket. Hogyan válhattak bűnözők popkulturális ikonná? – ez a kérdés foglalkoztatta egy most megjelent könyv szerzőjét is. Ann Burgess alighanem minden idők legkülönlegesebb kórházi nővére, aki maga is segített átalakítani a bűnüldözést. És ez már önmagában is elég jó sztori.
Nem szex. Hatalom.
Ann Wolbert Burgess erre jött rá, amikor nővérként nemi erőszakot szenvedett nőknek segített a pszichiátrián, és sorra hallgatta történeteiket. Feltűnt neki, hogy az esetek mennyire hasonlítanak egymásra. Az áldozatok véleménye megegyezett abban, hogy az elkövetőknek nem maga az aktus, hanem a nők uralása, fájdalma, a hatalom érzete okozott kielégülést. A nővért nem hagyta nyugodni a felfedezés, és ezzel beírta magát a kriminalisztika történetébe.
A hetvenes években a nemi erőszakot sokan nem tekintették „igazi” bűncselekménynek, még az áldozatok szerettei is gyakran úgy vélték, a nők maguk hozták magukra a bajt egy túl rövid miniszoknyával vagy kihívó mosollyal.
Ann Burgess viszont igazi áldozatokat látott a kórházi pszichiátriákon, és nem állt meg a történeteiknél: sorra kereste fel a börtönökben a szexuális erőszaktevőket, mert szerette volna megismerni a másik oldalt is. Több tucat interjút készített velük, hogy megértse, mit miért tettek. A kutatása reveláció erejű volt, kiderült ugyanis, hogy a zömmel férfi elkövetők számára gyakran tényleg nem a szex, hanem a hozzá kapcsolódó erőszak hozta meg a kielégülést, és ezt keresték a következő áldozatnál is. A megerőszakolt nőknek pedig gyakran annyi közük volt a tetteshez, hogy ők helyettesítették a szemükben azt a személyt, aki miatt harag, sértettség vagy kisebbségi érzés töltötte el az elkövetőt. Legtöbbjük rosszkor volt rossz helyen.
Burgess 1973-ban publikálta első tanulmányát a témában egy ápolási folyóiratban, a másodikat a világ legolvasottabb pszichiátriai szaklapja közölte. Mégis ő volt a legjobban meglepve, amikor az FBI-tól keresték, és tanácsadói pozíciót ajánlottak neki.
Akkoriban az erőszakos nemi jellegű bűncselekmények szinte járványszerű méreteket öltöttek. Az FBI-nak kapóra jött Burgess kutatása, és az is, hogy a nő nem egyszerű nővér volt, hanem diplomás ápoló, az ápolástan kutatója és egyetemi oktatója.
Új kollégái közül John Douglas rövidesen a világ talán legismertebb bűnüldözője lett. Az 1991-ben bemutatott és öt Oscar-díjjal jutalmazott A bárányok hallgatnak című film vezető nyomozóját, Jack Crawfordot ugyanis az ő személyéről mintázták, ő volt a Jodie Foster által alakított fiatal nyomozónő főnöke. 1995-ben Douglas maga is könyvet írt Mindhunter– Sorozatgyilkosok címmel, többször is méltatva benne Burgesst. Azóta megszámlálhatatlan krimi készült a kötet alapján, és az alkotók szinte kivétel nélkül Douglasról és kollégáiról formázták meg a főszereplőket. Ahogy az utóbbi évek legkiemelkedőbb alkotása, a Netflix Mindhunter sorozata is, amely David Fincher kézjegyét viseli.
A Mindhunter egyik főszereplője az Ann Burgess alakját megidéző profilozónő, akit Anna Torv alakít. A film többé-kevésbé hitelesen adja vissza a nő rendszerező, tudományos szerepét a történetben, ám
éppen azt hagyták ki a karakteréből, ami a legizgalmasabb benne: hogy nővérből lett FBI tanácsadó, aki anyaként és feleségként is megállta a helyét, megújított egy tudományterületet és profilozóként is ki tudott teljesedni.
A Mindhunter című sorozatban leszbikus nőként ábrázolták, és a foglalkozását is megváltoztatták, pszichológusnőt csináltak belőle. Alighanem ez volt az a pont, amikor Ann Burgess úgy érezhette, magának kell megírnia a történetét. A magyarul most megjelent Gyilkos mintázatok – Miért lesz valakiből gyilkos, és hogyan lehet megállítani? című kötet ezért születhetett.
A könyvet lehet krimiként olvasni, és akkor nem több az ezerszámra kapható ponyvánál. Ám van ennél komolyabb oldala is. Ann Burgesst egy idő után már az a kérdés foglalkoztatta, hogyan váltak a sorozatgyilkosok celebekké, a modern korszak jellegzetes figuráivá? A bárányok hallgatnak a kilencvenes évek elején tarolt az Oscar-gálán. 2021-ben Clarice címen a film nyomozónője is külön sorozatot kapott. A közönség érdeklődése akkora a téma iránt, hogy 30 év elteltével is alig lehet úgy kapcsolgatni a televíziót, hogy ne találjunk legalább egy csatornát, amelyen sorozatgyilkosos-profilozós krimit adnak. Az ilyen műsorok gyakran vezetik a streamingszolgáltatók nézettségi listáját akár fikciós, akár dokumentum műfajban dolgozzák fel a témát. Amikor a Netflix David Fincher Mindhunterét két évad után elkaszálta, cikkek sorozata találgatta, hogyan történhetett ez meg.
A sorozatgyilkosok iránti felfokozott érdeklődés érthető lehetett a hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájában, ahol az 1950-es évtized közepéhez képest 1980-ra megduplázódott a gyilkossági ráta: 4,5-ről 10,7-re nőtt a százezer lakosra jutó emberölések száma. A kétezres évek elejére újra visszaesett ez az érték (2019-ben a szándékos emberölések rátája 5,0 volt). Az Európai Unióban eleve sokkal ritkábbak a durva bűnesetek, és szerencsére évtizedek óta csökken a rendőrség által nyilvántartott szándékos emberölések száma.
Miért viselkedik mégis úgy a világ, mintha a hetvenes évek Amerikájában lennénk, és tényleg veszélyes volna egy erdőben sétálni vagy akárcsak fogadni egy idegen köszönését?
Akkoriban valóban több lett a sorozatgyilkosság, bár ebben a bűnüldözés hatékonyabbá válásának is szerepe lehetett. Amit korábban elszigetelt esetként vagy rejtélyes eltűnésként észleltek, most már gyanút kelthetett, és esetleg egy sorozat részének látták. Ann Burgess nőket és gyerekeket akart megmenteni, de kollégáival minél sikeresebbek lettek, minél több sorozatbűnözőt segítettek elfogni, annál több gonosztevőt ismert meg a világ. A közönség nem tud betelni a történetekkel, a média vezető hírként hozza a sztorit, mint idén júliusban a Long Island-i sorozatgyilkosét, aki a gyanú szerint legalább hét nőt földelt el a tengerparton úgy, hogy közben építészként, kétgyermekes családapaként élt. Világsztárok alakítják a a róluk szóló filmek, sorozatok főszerepeit, polókat árusítanak a fotóikkal és sokszáz milliós, ha nem milliárdos méretűvé nőtt a róluk szóló alkotások piaca.
Az FBI különleges ügynökei nem ezt akarták, amikor a hetvenes években felismerték: a gyilkos a tett színhelyén nemcsak az ujjlenyomatát, a cipőnyomát vagy az áldozat vérét hagyja ott, hanem a saját kézjegyét is. Nem szó szerint persze, csak képletesen. John Douglas és – az idén májusban elhunyt – Robert Ressler dolgozta ki az elméletet, amelynek lényege, hogy a bűncselekmény azért következik be, mert egy megfoghatatlan erő felülkerekedik az elkövetőn, és megadja neki az utolsó lökést. Amikor kézjegyről beszélnek, ennek az erőnek a nyomait keresik.
Egy zugbukméker szavai még fiatal nyomozóként ütöttek szeget Douglas fejébe. „Akármit csinál, John, nem tud leállítani bennünket. Ilyenek vagyunk” – mondta az FBI ügynökének, miután sikerült lefülelniük. Tényleg ott folytatta később, ahol abbahagyta. Douglas pedig megértette, hogy a bűnözőkre belső kényszer hat, ezért tesznek meg a bűncselekmény során számos olyan dolgot, ami egyébként a tett elkövetéséhez felesleges. A profilozók éppen ezeket, a bűntény nem racionális elemeit keresik. A kézjegyet. Miért olyan brutális az elkövető? Miért nincs nyoma erőszakos behatolásnak? Miért hagyja ott az értéktárgyakat, és visz el apró, értéktelen dolgokat – fényképeket, fehérneműt, bizsukat – a tetthelyről? Miért csonkítja meg az áldozatát? Miért a halála után erőszakolja meg?
Mert egy beteg állat – lehet a rövid válasz, csakhogy ez nem vezet el a tetteshez. A valódi profilozók ugyanazt tették, mint Ann Burgess a nemi erőszaktevőkkel: sorozatgyilkosokat faggattak ki tetteikről, közben megpróbálták megérteni az őket mozgató erőt, és kidolgoztak egy módszert, amellyel a következő kéjgyilkosokat elkaphatták.
Csak krimi, mondhatják sokan. Az, persze. Ám Burgess könyvét olvasva, és főleg David Fincher bravúros sorozatát nézve az embernek az a benyomása, ennél mégis többről van szó. Az egész valahogy jellemző a korszakunkra.
A sorozatgyilkosok hasonló háttérrel rendelkeznek: eltűnő apák, sebekkel teli gyerekkor, félresikerült kamaszkor, magányukat a gyerekeiken megtorló anyák. Csupa elszenvedett sérelem jellemzi őket. Mintha az emberek minden cselekedete a sérelmekből lenne levezethető.
Ám a sorozatgyilkosok negatív élményei egyáltalán nem kivételesek. Mi magunk is ismerünk legalább egy, de inkább több olyan embert, akivel hasonló esett meg gyerekkorában. A történetekben mindig a sérelmekből táplálkozó sötét erő győz. Ezekben a történetekben senki nem tud megküzdeni a nehéz gyerekkorával: az alkoholista apáknak soha nincs antialkoholista gyerekük; az örökbefogadottakból nem válhatnak példás szülők. Egyetlen felnövő gyereknek sem sikerül az egykori hétköznapi ordítozós pokol után szereteten és tiszteleten alapuló saját családot építeni. Ha mégis, akkor az csak fedősztori, látszat, hogy éjszakánként eljárhassanak fiatal nőkre, serdülő fiúkra, színesbőrű gyerekekre vagy idős asszonyokra vadászni.
A Fincher-sorozat izgalmát ezért nem is csak a gyilkosok lefülelése adja – tudjuk, hogy elkapják őket, mert ugyan miért forgatna bárki krimit egy évtizedekkel ezelőtti sikertelen nyomozásról? Szinte bárkiből lehet gyilkos, ezért körömrágós, hogy legalább a módszerük kidolgozására az életüket rátevő ügynökök magánéletében ne történjen semmi rettenetes. Lélegzetvisszafojtva izgulhatunk azért, hogy az egyik profilalkotó adoptált, és az apjához egy szót sem szóló kisfia nehogy gyilkossá váljon.
Ann Burgess egy idő után már arra fordította az energiáit, hogy bemutassa a celebritássá váló, idealizált gyilkosok valódi arcát. Például nem csak azért tüntetik el a hullákat, mert félelmetesen okosak, és így akarják elérni, hogy ne maradjon utánuk nyom. Valójában sokuk szexuálisan éretlen, zavartan viselkedik nők társaságában, és számukra a kegyelettől való megfosztás, a holttestek megbecstelenítése okoz torz élvezetet. A professzornő megrendítőnek találta, hogy amíg a gyilkosok híresek lesznek, áldozataik gyakran névtelenek és arctalanok maradnak. A holtan talált nők, gyerekek, idősek, hajléktalanok, prostituáltak közül többeket nem keresett senki, eltűntnek sem nyilvánították őket, évtizedek telhettek el anélkül, hogy bárkinek hiányoztak volna.
A viselkedéselemzést persze nem Douglasék találták ki, ennek már korábban is voltak mintái, Edgar Allan Poe 1841-ben megjelent regényének (A Morgue utcai kettős gyilkosság) műkedvelő detektíve, C. Auguste Dupin is személyiségrajz alapján deríti ki a gyilkos személyét. Poe műve azért is fontos a kriminalisztika szempontjából, mert először jelenik meg a nyomozó által alkalmazott kezdeményező technika a bűnözők előcsalogatására.
Az ötvenes években is hasonló módszerrel kapták el az őrült bombagyárosként emlegetett sorozatrobbantót, George Meteskyt. James A. Brussel pszichiáter külföldön született, nőrokonával élő férfiként jellemezte a gyilkost, aki elfogásakor kétsoros öltönyt visel majd – begombolva. Így is lett.
Mágiának látszik, de nem az. Az FBI az interjúzós módszerrel és a kulcsfontosságú elemek kigyűjtésével bűnügyi „határozót” készített. A biológusok egy levél mintázata és alakja alapján határozzák meg a növényeket, a nyomozók pedig – bűnismétlőknél – a tett elkövetésének módját. Ann Burgess tudományos szemléletére és módszertanára éppen ehhez volt szükség. Így vált lehetővé, hogy a Nyomozástámogató Részlegnek hívott FBI-profilozók világszerte gyilkosságok és emberrablások ezreinek felderítését segíthessék.
Magyarországon 1996-ban kezdődött meg a profilalkotási tevékenység, az adatbázisban az 1970-es évekre visszamenőleg több ezer (2004-ig 2300) bűncselekmény adatai állnak rendelkezésre. A Belügyi Szemlében megjelent tanulmányukban azonban a téma jeles szakértői arra panaszkodtak, hogy „a rendszer használata az elmúlt egy évtizedben fokozatosan elhalt”. Túl macerás ugyanis az a statisztikai-szociológiai alapú adatfeldolgozás, amit a magyar kutatók kidolgoztak. Ann Burgess több mint 50 oldalnyi kérdőívének kitöltögetése sem kevés energiát követel, de a magyar nyomozók teljesíthetetlennek érezték, hogy 254 kérdésre válaszoljanak minden egyes gyilkossági ügynél.
Pedig, ha nagy a baj, nem tudnak máshoz nyúlni. Gyakori tévhit, hogy nálunk nincsenek sorozatgyilkosságok, hogy ez az egész olyan amerikai dolog. Nem az. Mindenkit megrázott a romák ellen elkövetett rasszista indíttatású bűncselekmény-sorozat (2008-2009), amelynek végén hat emberölést tudtak négy elkövetőre rábizonyítani.
2011-ben egész Öcsödöt megdöbbentette, amikor az alföldi településen decemberi hidegben alsóneműben és ingben menekült ki az utcára egy 17 éves helyi lány egy falu végi házból. Két férfi napokig kikötözve tartotta, többször megerőszakolta és árammal sokkolta. A falusiak nem akarták elhinni, hogy csendesnek ismert szomszédjuk ilyet tett 17 éves barátjával közösen. A rendőrök azonban arra gondoltak, nem kezdőkről lehet szó, és átkutatták a környéket. Kiderült, hogy a tettesek áldozataik feldarabolt holttestét elégették a kerti kemencében, a maradványok egy részét pedig a folyóba dobálták. Két korábban eltűntnek gondolt fiatal férfit így nyilvánítottak halottá. A szörnyű tragédiasorozat nyomozása során több áldozat nem került elő.
„Élet és halál ura, igazi Isten voltam” – a százhalombattai rém ezzel magyarázta, miért ölt meg négy fiatal nőt. A férfi és társainak története akár saját fejezetet is kaphatna Ann Burgess könyvében, annyi „hasonmása” szerepel a kötetben.
A csepeli hajléktalangyilkos és bandája öt gyilkosság után azért bukott le, mert következő áldozatuk, egy erdélyi férfi megszökött és értesítette a rendőrséget. A nyomozóknak szerencséjük volt, akadt szemtanú.
A családon, ismerősi körön kívüli, idegen elkövetős emberöléseknél gyakran nincs tanú, és – ahogy az egyik profilozós krimisorozatban fogalmaztak –, a nyomozók nem is tűt keresnek a szénakazalban, hanem tűt egy csomó másik tű között. Nincs kapaszkodó. (Főleg nem volt a DNS-vizsgálatok felfedezése előtt.) Esetenként több ezer gyanúsítottja is lehet az ügynek, ilyen esetben óriási segítség, ha a profilozó azt mondja, ő egy 25-30 év közötti, hosszabb hajú férfit keresne, aki fegyelemsértést követett el a katonaságnál, az építőiparban dolgozik, és megmondja milyen korú, színű és típusú autója van. A profilozók általában azt is tudják, melyik elkövető fog tagadni, és melyiknél elég megállni az ajtóban, a szemébe nézni és azt mondani: „Tudja, miért jöttem” – mint az FBI egyik híres esetében.
Ám attól, hogy az Egyesült Államok leghíresebb bűnözői eléggé hasonlítanak egymásra, még mindenki maga dönti el, gyilkos válik-e belőle. Több mint felük messze az átlagos feletti IQ-val rendelkezett, közel háromnegyedük életéből hiányzott az apával kialakított érzelmi kötelék és közel 90 százalék állt pszichiátriai kezelés alatt, sokszor egy korábbi bűncselekmény kapcsán. (Rendszerint jól megvezetve a pszichiáterét.) A nővér a beszélgetések kapcsán igazolni látta saját korábbi kutatásait.
Az FBI nem véletlenül folyamodott ahhoz a szokatlan megoldáshoz, hogy egy diplomás ápolót, a szexuális erőszak szakértőjét kéri fel – a legtöbb sorozatgyilkos aktájában ugyanis ott volt néhány kisebb súlyú bűncselekmény, általában nemi erőszak.
Mindennek komoly hatása volt arra, hogy ezeket a bűncselekményeket ne vállrándítással intézze el a rendőrség – „áá, csak egy nemi erőszak”–, az ilyen tett ugyanis a kutatások szerint gyakran nem a végállomás, hanem az út kezdete, mert az erőszakkal kapcsolatos fantáziák egyre gyakoribbak és erősebbek lesznek. Ann Burgess Douglassal és Resslerrel közösen írt tanulmányai és könyve akkora hatással volt a kriminológiára, hogy módszerüket a fejlett világ összes rendőrségén alkalmazni kezdték.
A most 87 éves Ann Burgess a Libri által kiadott könyvet nem egykori kutató és nyomozótársaival írta, hanem Steven Matthew Constantine-nel, a Boston College marketing és kommunikációs igazgatójával. A kötet legidegesítőbb – vagy mások számára legvonzóbb – vonása, hogy a „hogyan lehetünk gazdagok”- és „miként mondjunk nemet főnökünknek”-könyvekre emlékeztető stílusban készült. (Nem tér el sokban Douglas könyvétől ezen a téren, de hát ezek végül is krimibe oltott ismeretterjesztéssel kevert furcsa memoárok.) Rendszerezettebb képet ad a módszerről, mint a Douglas-kötet, valamint a Fincher-sorozat, és persze sokkal könnyebben olvastatja magát, mint saját és kutatótársai tudományos cikkei, de persze közös pont a rengeteg rettenetes eset és a megoldásuk ismertetése.
Visszanézve ma már nevetséges, hogy az FBI eleinte annyira tartott az új módszer kudarcától, hogy szupertitkosan kezelte, és profilozóit Quanticóban több emelet mélységben, ablaktalan helységekben dolgoztatta. Ma viszont az FBI akadémiája alighanem az egyik leggyakoribb krimi helyszín. A bárányok hallgatnak rendezője és szereplőgárdája is ellátogatott oda, Douglas még az irodájába is bevitte a filmben az ő karakterét alakító Scott Glennt. Ann Burgess pszichiáterré átalakított filmes alakja is ott vonul végig egyenesre vasalt hajával minden epizódban. Burgess egyébként humorral fogadta filmes átalakulását, viccesnek találta, amikor a sorozat bemutatása után a fia felhívta, és a leszbikus jelenetekre utalva megkérdezte: „Mit nem mondtál el még nekem, mama?”
Alighanem azt, amiről mindenki hallgat: ha ennyi mindent el lehet árulni a hetvenes-nyolcvanas évek nyomozati módszereiről, vajon min dolgoznak ma az FBI pincéiben?
Ann Wolbert Burgess – Steven Matthew Constantine: Gyilkos mintázatok. Miért lesz valakiből gyilkos, és hogyan lehet megállítani? Libri, 319 oldal. (Cikkünk a Libri támogatásával készült.)
Nyitókép (illusztráció): AFP/Orlando Sierra
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
