Sena, a sámán – a ghánai–magyar énekesnő útja a nemzeti rockopera színpadáig
A miniszterelnök kevert fajúzásán azért ő is pufogott, de amúgy megpróbálja nem beengedni a beszólogatásokat Sena Dagadu, akit a sámánasszony szerepében láthat és hallhat a Papp László Sportaréna közönsége az István, a király jubileumi előadásán, most szombaton. A Ghánában született és felnőtt énekesnő, az Irie Maffia frontasszonya ráadásul családilag is kötődik a szerephez, gönci magyar anyai és ghánai apai ágon egyaránt. A Válasz Online nem csak vele beszélgethetett az augusztus 20. előestéjére időzített, „a nemzet szülinapi bulijának” szánt előadás próbáján: szóra bírhattuk a rendező Novák Pétert és a dramaturg Bányai Gábort is. 40 éves a nemzet rockoperája.
„Gyarló az ember, ahhoz a párthoz áll, ahonnan többet remél.” Most mondja valaki, hogy nem örökérvényű mű Szörényi Levente és Bródy János most negyven éves alkotása, az István, a király! Éppen ezek a sorok hangzanak el, amikor a Papp László Sportaréna küzdőterére érünk. Azért jöttünk, hogy meginterjúvoljuk Sena Dagadut, aki a sámánasszony szerepét játssza Novák Péter mostani rendezésében. Csakhogy épp összpróba van, várnunk kell. Nem bánjuk. Bár jelmezek még nincsenek, már most látszik, hogy grandiózus produkció készül: az egész küzdőtér színpad, Novák rengeteg táncost mozgat. A zene most még felvételről megy (az előadáson a rockzenekar élő lesz, csak a kórus és a klasszikuszene-sávok mennek majd felvételről), ám a szereplők most is élőben énekelnek. Koltai-Nagy Balázs megjelenésben és hangban is remek István, Baricz Gergő úgy énekli Koppányt, hogy az méltó Vikidál Gyula 40 évvel ezelőtti teljesítményéhez, Herczku Ágnessel pedig Réka szerepében végre megint remek népdalénekesnő van (a 2015-ös Radics Gigi-tévedés után ez igazi felüdülés). Schell Judit a próbán látottak alapján könnyen lehet, hogy minden idők legjobb Saroltja lesz, de interjúalanyunk is nagyon erős sámánasszonyként – szerencsére hosszú a darab, így meg tud lógni a próbáról fél órára, hogy az öltözőben beszélgethessünk vele.
×××
– 1983-ban nem csupán az István, a király született meg…
– …hanem én is! Csak én nem a Királydombon, hanem Ghánában.
– A darab sámánasszonya más értelemben mégsem akkor született: az eredeti változatban csak Torda volt, a táltos.
– Igen, de most, ahogy itt próbálunk és látom a darab készítését, nagyon örülök, hogy a szerep kettéválasztása megtörtént.
– De így csak egy dal jut önnek. Igaz, az egyik legjobb: Áldozatunk fogadjátok…
– Ekkora produkcióban sosem vettem még részt, nagyon tetszik, de bőven elég ez így nekem elsőre!
– Mindenképpen kell egy nő, vagy mi értelme a szétválasztásnak?
– Nem tudom, mi volt a rendezői cél, ez nem az én asztalom. Azt viszont érzem, hogy van értelme ennek a megoldásnak. Tordának inkább politikai szerepe van és a lelkiállapotért felel a Koppány-táborban, a sámánasszony pedig az ősi hit szertartásait végzi. Egyébként nagyon vicces véletlenek vannak számomra a darab körül: édesanyám leánykori neve ugyanis Torda. Erre most ennek a szerepnek a női részét játszom. Torda-vérrel az ereimben!
– Ha már vérvonal: apai nagyapja állítólag még a természetes, ősi ghánai hitvilágban mozgott.
– Így van!
– Ő tehát tényleg a „kegyes Nap apához”, „kegyes Hold anyához” imádkozott?
– Nem járunk ezzel messze a valóságtól. A hagyományos vallás, amelyet nagyapám is gyakorolt még Ghánában, nagyon természetközpontú. Vannak istenek, akik a folyókért felelnek, mások a fákért… Kisebb istenek is vannak: távozott rokonok, ősök, akikkel lehet kommunikálni, lehet tőlük kérni ezt-azt…
– Mint a szentek a katolicizmusban?
– Hasonló. Ráadásul ott is egy főisten van – csak éppen őt nem piszkálják hétköznapi csip-csup ügyekkel, kérésekkel. Az állatok és a természet tiszteletben tartása, óvása mindenesetre központi elem abban a hitvilágban, és
bár a tradicionális vallás Ghánában kisebbségben van, a kereszténység pedig abszolút többségben, az egész országra van hatása az ősi hitből származó előírásoknak.
Keddenként például nem szabad halászni, mert akkor a vizek pihenőnapja van, szerdán nem szabad földet művelni, fát vágni, akkor ugyanis azok pihennek. Ilyesmi köré szerveződik tehát a tradicionális hitvilág.
– Ön viszont már katolikus bentlakásos suliba járt…
– Igen, engem katolikusnak kereszteltek és jártam bentlakásos iskolába. Igaz, nem nagyon szerettem…
– A két éve tartott budapesti Eucharisztikus Kongresszuson viszont részt vett tanúságtevőként is. Hogyhogy mégis elvállalta most ezt az ízig-vérig pogány szerepet?
– Felhívott Novák Péter, hogy rám gondolt sámánasszonyként. Egy elképesztően jó darab elképesztően jó dalát énekelni egy hatalmas produkcióban! Mégis ki mondana erre nemet? De hitbéli szempontból sem jelent ez gondot, folyamatosan alakulok ugyanis. Amilyen kevert a vérem, olyan kevert a hitvilágom és a világképem is. A katolikusok Isten-képét és istentiszteletét megismertem gyerekként és aztán az iskolában is, de mostanában, édesapám halála után feltettem magamnak a kérdéseket, hogy honnan származom, az ő ősei milyen életet éltek. Mostanra tehát fontosabbak lettek a gyökereim, azok ismerete. Amúgy: mint az oltott fa, olyan vagyok – rengeteg elágazással, iránnyal, de a gyökérzet azért nem nélkülözhető. Aki ismer, tudja, hogy egyáltalán nem áll messze tőlem a sámánasszony karaktere.
– A darab viszont éppen arról szól, hogy összeegyeztethetetlenek azok a dolgok, amelyeket önmagában sikerül összeegyeztetnie. Ősi vallás és kereszténység, Kelet és Nyugat.
– Teljesen nem győzi le egyik a másikat sosem: világos és sötét is feltételezik egymást, de például az afrikai hitvilág is fennmaradt a kereszténység mellett, ahogy valamennyire a magyar kultúra ősrétegei is, például a zene által. A vagy-vagy megközelítés tényleg rendkívül elterjedt, de nem hiszem, hogy csak így lehet. Lehet működőképes a vagy-vagy helyett az „is” is. Én magam vagyok rá a példa.
– 18 éves koráig Ghánában élt, magyar suliba nem járt. A magyar államalapítás története egyáltalán megvolt?
– Édesanyám Göncről származik, Magyarországon ismerkedtek meg édesapámmal. Aztán az ő szülőföldjére, Ghánába költöztek, így én valóban ott születtem és nőttem fel, de anyám mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a magyarságunkról való tudást átadja. A fő fókusz az írás-olvasás volt, hogy az meglegyen alaposan: nagymamám postán küldte a tankönyveket, általános iskola negyedikig tehát képben vagyok. De én meg a történelem… Nem vagyunk nagy barátok. Most tanulok erről a korszakról, főleg a férjem által, aki egyfolytában meséli, ki ki volt, mit miért tett… Mi az, hogy „Vajk”? Eddig ezt sem tudtam. Most már tudom. Novák Péter is sokat magyarázza a színészeknek, mi mit jelképez, mi miért történik – sokat tanulok most a korszakról és a darabról is a próbák alatt.
– A lemez egyáltalán eljutott akkoriban Ghánába? Tudott róla gyerekként?
– Édesanyám barátnője – gyakorlatilag a keresztanyám – Magyarországról elküldte az István, a királyt bakeliten annak idején. Most egyébként mindketten eljönnek Ghánából az arénába, az előadásra, édesanyám is, ő is. Hogy pontosan hány éves voltam akkor, amikor az István megérkezett, nem tudom, de azt igen, hogy amikor a szüleim lemezei között böngésztem, ott volt ez a dupla album is. Szóval nem maradtam ki teljesen belőle fiatalkoromban, ahogy LGT-t is hallgattam, meg Rapülőket, Pa-Dö-Dőt. Még Bravo újságot is olvastam!
– Jó, ha Bravót is, akkor vitán felül teljes jogú magyar negyvenesnek minősül!
– Ugye! Azt persze nem gondoltam volna akkor, hogy egyszer én állok majd az aréna színpadán az István, a király egyik fantasztikus dalát énekelve. Eszembe is jutott a gönci nagymamám, hogy ő vajon mit szólna, ha ezt láthatná. Szerintem nagyon büszke lenne.
– Meg merjük kockáztatni: lesznek, akik viszont nem barátkoznak meg könnyen a félig afrikai nővel a nemzeti rockoperában.
– Hogy lesz egy-két Facebook-huszár? Nem az lesz az első megjegyzés, amit kapok.
Lehet, hogy elolvasom majd, miközben keverem a kávémat a saját házamban, a csodálatos családomtól körülvéve, az elképesztő jó életemben. Aztán legyintek rá. Én ugyanis negyvenéves koromra elég magabiztos lettem: tudom, ki vagyok, hova tartozom. Ide is, Ghánába is – és a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást.
– Amikor olyan nyilatkozatokat hall, hogy „Nem akarunk kevert fajúvá válni!”, akkor is csak legyint?
– Azon azért én is pufogtam, de ha azt nézném, hogy világszerte hány nagyhatalmú mond hülyeségeket, amelyekkel megsért egy csomó embert, fel lehetnék háborodva a nap 24 órájában, egész életemben. Az életemet márpedig nem akarom háborgással tölteni. Arra nem tudok hatással lenni, hogy mások miket nyilatkoznak. Hatásom arra lehet, hogy én hogyan reagálok. Hogy mennyire engedem, hogy hasson rám mindez. Úgyhogy igyekszem nem beengedni az ilyesmit.
– Az underground, amelyből érkezett, eléggé értékvezérelt és aktivista társaság volt. Mára ez kiveszett?
– Nem tudom, nincs rálátásom, de valószínűleg annyi történt, hogy középgenerációsok lettünk, mindenkinek családja lett, másképp kell, hogy az életét megszervezze, mint húsz éve, amikor én például klubokban énekeltem és az Irie Maffia elindult. De van új nemzedéke az undergroundnak, ők azért elég sikeresek tudnak lenni elég gyorsan és jellemző is rájuk az aktivista mentalitás, ahogy látom. Ami tény: bár létezik például a Music Hungary Szövetség, tavaly voltam is a konferenciájukon, de a könnyűzenei szakma ennek ellenére sem tud hatékonyan összefogni, együtt mozdulni, erőt mutatni.
– Mi az út a negyvenes popelőadó számára itthon?
– Fogalmam sincs. Én is csak nézek és várok, közben meg teszem a dolgomat – szerencsére egyelőre van, ami lefoglaljon. A jövőtervezésben odáig jutottam, hogy úgy érzem: az elkövetkező időszakban több időt szeretnék Ghánában tölteni.
– Ha nagyot szól ez az István, akár a színházi irány is szóba jöhet?
– Bármi, persze. Nagyon élvezem most ezeket a próbákat. Teljesen másfajta koncentrációt követel egy ilyen színpadi mű előadása, mint amilyet egy koncertprogram. Nagyon izgalmas. Persze ez a darab különleges: iszonyatosan jók a dalok, nagyon szórakoztató az egész, teljesen érthető a történet, ráadásul hihetetlen jól mutat meg örök emberi viszonyokat. A hatalomért folytatott harc sajátosságait, a kényszerpályákat, a talpnyalók jelenlétét, az örök emberi gyarlóságot… Valószínűleg ezek együtt okozzák, hogy negyven évvel az ősbemutató után is aktuális, érdekes tud lenni.
×××
Mielőtt távoznánk az arénából, még bekukkantunk a küzdőtérre, ahol épp néhány perces szünetet tartanak. Bányai Gábor dramaturggal futunk össze, s ha már így, megkérdezzük, kitaláltak-e valami új üzenetet a darabnak, lesznek-e benne vitát generáló megoldások. Mint kiderül, nem ez most a fókusz, de minthogy a nemzet kettészakítottságát jól példázza a darab, meg lehet mutatni általa azt is, milyen jó lenne, ha ez nem így lenne. A szereplők ezért most olykor kilépnek a szerepükből és pártállásra való tekintet nélkül a közönséghez fordulnak azzal, hogy „Segítsetek!” Vagy azzal, hogy „Adj békét, Uram!” Utóbbi szépen rímelhet a kormány békepropagandájára – vetjük fel gyorsan, utalva arra is, hogy már az eredeti darabot is Kádár-apológiának tartotta a kritika egy része, szóval akár hagyományként is értelmezhető lenne egy ilyen húzás. Bányai gyorsan lehűti kedélyeinket: a mű – mondja – eredetileg sem volt Kádár-apológia. Hiszen Koppány éppen azt nem fogadja el, hogy idegenek mondják meg, mi legyen az országgal – márpedig 1983-ban, a szovjet csapatok elnyúlt magyarországi tartózkodásának idején ez volt az erős üzenet.
„A béke pedig önmagában kimondva üres szólam. Semmit nem jelent. Béke születhet úgy is, hogy megölöm a másikat. Az rossz béke. Meg úgy is, hogy figyelek a másikra, vagy összefogok vele. Az jó béke.”
Na de aktuálisan van-e, lehet-e áthallás a darabban? A kétezres években egyértelműen volt benne: politikai kettéosztottság határozta meg az országot, nagyjából azonos méretű tömbökkel, egyértelmű vezéregyéniségekkel. A „Koppány, Koppány!” és az „István, István!” kiáltásokat akár be is lehetett volna helyettesíteni azzal, hogy „Orbán, Orbán!”, meg „Gyurcsány, Gyurcsány!” Ma viszont hegemón, egypárti hatalom van jó régen, amit egy korábbi beszélgetésünkben a darab örök producere, Rosta Mária úgy oldott fel, hogy Orbán immár sem nem István, sem nem Koppány. „Viktor, a táltos” – mondta akkor. Bányai inkább nem helyettesítené be a ma közéletének szereplőit a darabba, a megosztottság problémája viszont szerinte akkor sem tűnt el és vesztett érvényéből, ha a politikai tájkép valóban átrendeződött. „Én azokra a nézőkre gondolok, akik átélték, hogy barátságaik szakadnak meg, hogy muszáj ide vagy oda tartozniuk, s a csoporthoz tartozás ára, hogy nem ismerhetik el a másik csoport létjogosultságát. Az igazi tragédia ebben a magyar megosztottságban az, ami az egyéni életekben történik.” Bányai is megfogalmazza a gondolatot, amelyet Senától nemrég már hallhattunk: sokszor a „vagy-vagy” helyett az „is” a jó megoldás.
De már kezdődik is újra a próba! A felnégyeléses jelenet következik. Négy hatalmas lepedő kerül elő, akárcsak az eredeti előadásban. Csakhogy itt most nem Koppány, hanem István áll középen. Odaugrunk hát a darabot rendező Novák Péterhez, ugyan, magyarázza már el, amit látunk. Az ugyanis igazán forradalmi megközelítés lenne, ha nála nem Koppányt, hanem Istvánt négyelnék fel. „Nem erről van szó. A halál valaminek a kapuja. A felnégyelésben engem nem a horror érdekelt, hanem az, ami annak kapcsán születik. Ez a jelenet nem csupán Koppány, hanem Torda, Laborc, a sámánasszony halála is – és egyúttal egy ember, egy államférfi: István megszületése. Ezért van ő a középpontban.” Gyorsan megtudjuk még azt is, hogy nem azért választotta Novák Senát, mert üzenni akart valamit, hanem egyszerűen mert dolgoztak már együtt és iszonyú jó énekesnek tartja. „Az ősanya archetípusa. Ide ő kell.” A lehetőség 2008 óta adott: akkor mentek bele a szerzők a Torda-szerep kettéválasztásába, akkor jelent meg először a színen a sámánasszony – 15 éve Fejes Szandra formálta meg. Novák most azért hozta be megint, immár Sena szereplésével, hogy színesítse az előadást, amely az rendezői értelmezés szerint nem más, mint egy születésnapi parti. Egy nemzet szülinapi bulija.
„A negyvenedik évforduló ilyen előadást érdemel. A 41. és a 42. lehet majd kísérletező, aktualizáló, üzengető, ez most nem”
– mondja. Különben is: egy mű akkor válhat klasszikussá, ha minden korban magunkra ismerünk benne, az Istvánban ráadásul ez a szempont explicit módon meg is jelenik: „Volt is, lesz is… minden kornak rendszere van”. A cél tehát most az ünneplés – az, hogy két órára a nézők a véleménybuborékaikat odahagyva képesek legyenek megemelkedni két centivel. „István és Koppány – nem kell választani közülük. A kettő több mint egy. Mindkettőhöz közünk van, s rengeteg szépség, amely ezalatt az ezer év alatt történt, ennek a kettősségnek köszönhető” – summáz Novák, de már búcsúzik is, hogy instrukciókat adjon a lepedők feltekerésének módjáról.
Nyitókép: Zikkurat Színpadi Ügynökség
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
