„Félnetek jó lesz” – ezért van nemzetközi botrány egy Magyar Nemzet-cikkből
A közép-európai együttműködés szempontjából az elmúlt évek legpusztítóbb írása jelent meg a szoros központi kontroll alatt működő Magyar Nemzetben. Eszerint az 1968-ban szovjet parancs nyomán a Kádár János utasítására Csehszlovákiába bevonult Magyar Néphadsereg elérhette volna a revíziót. A cikk kommentálására a Válasz Online Kollai István Közép-Európa-szakértőt kérte fel, aki 2010 és 2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója volt. A kutató a cseh és szlovák sajtóban nagy visszhangot keltett írást szélesebb kontextusba helyezi és megállapítja: a magyar állam az elmúlt időkben mintha tudatosan sértegette volna szomszédait, leépítve ezzel a sokat emlegetett közép-európai együttműködés lehetőségeit. A jelenség mögött felsejlik a Horthy-korszakhoz hasonló politikai életciklus, amely magát radikalizálva sodorja katasztrofális izolációba az országot.
Budapestről az utóbbi időkben kekeckedő üzenetek szállnak a Kárpátok felé, ami mögött ott felsejlik a magyar jobboldal történelmi válságjelensége: a permanens radikalizálódás és izoláció. Orbán Viktor lassan másfél évtizede követi a dualizmus és a Horthy-kor idejének politikai életciklusát. A modern magyar történelemből ismert korszakok kezdeti stabilizációval és a hatalmi erőközpont gyors kiépítésével indulnak; a hatalommegtartás érdekében szélsőséges radikalizálódással folytatódnak; végül izolációba, végletes kisodródásba torkollnak. E sorok szerzője 2018-ban ezt a jelenséget a „magyar jobboldal átkának” nevezte.
Hogy mitől van vajon belekódolva ez a végzet a kissé leegyszerűsítve nemzetinek vagy jobboldalinak nevezhető politikai életciklusokba, arról e cikk végén szólunk. Előtte sirassuk el a 2010 után érvénybe lépő magyar Közép-Európa-doktrínát, amely így szólt: lehetőleg ne szítsunk mediatizált vitákat a szomszéd népekkel, keressük a közös pontokat és csökkentsük a kulturális távolságérzetet. Így nemcsak a közös fellépés lehetőségét teremtjük meg, de a külhoni magyar közösségek biztonságát is szolgáljuk.
Ez a „békés Közép-Európa-doktrína” már a 2015-ös migrációs válság idején háttérbe szorult, az összetartó erő a közös kulturális örökség (keresgélése) helyett a közös ellenség lett (úgymint „migránsok és támogatóik”). Ez már nem akart egy szerethető Közép-Európa lenni, inkább „lótolvajok szövetségévé” vált, ahogy akkor elhangzott.
Magyarország aztán tovább radikalizálódott az orosz–ukrán háború kitörésekor, a választás megnyerésének ára (békepártinak mondott potyautasság; védje meg Közép-Európát mindenki más) a térségen belül is meginduló elszigetelődés lett. Amit az utóbbi időkben Magyarország mintha tudatosan erősítene.
A Közép-Európa-doktrína kimúlása
Csupán néhány példa az elmúlt időszak konfliktusaiból: Orbán Viktor Nagy-Magyarország-sálat viselt egy tavaly novemberi futballmérkőzésen; azzal tromfolta a román diplomáciát Tusványoson, miszerint Erdély nem román területi egység; de még a horvátoknak is jutott egy koki (elveszett tengereink emlegetése) – hogy Ukrajna szuverenitását kétségbe vonó kijelentéseket már ne is említsük. A Magyar Nemzet minapi véleménycikke a legújabb mélypont. A lekezelően „tót atyafiakat” emlegető publicisztika szerint 1968-ban a Csallóköz visszacsatolását kiérdemelte volna a Magyar Néphadsereg, és a helyi lakosság Kádár János bevonuló katonáit felszabadítóként ünnepelte.
Az írással a legfőbb gond, hogy utólag is Vladimir Mečiar érvelését hitelesíti.
Az 1993 és 1998 között regnáló nacionalista szlovák miniszterelnök mondogatta azt, hogy az 1968-as magyar részvétel a prágai tavasz elfojtásában az 1938-as bécsi visszacsatoláshoz mérhető támadás Szlovákia ellen. Ezt a magyarellenes vádat még a szlovákok is lehurrogták. A most megjelent magyar véleménycikk azt üzeni a Horthy-kor patetikus publicisztikai nyelvezetén: Mečiarnak volt igaza, mi készen állunk ilyen tettekre, illetve, hogy „félnetek jó lesz”.
A prágai tavasz leverésére bevonuló magyar tankokat egyébként – idősebb szlovákiai magyarok visszaemlékezései ezek – sok magyar településen kővel dobálták meg. Az akkori pozsonyi magyar konzul szerint a „magyar és szlovák lakosság között a korábbi éles feszültségek csökkentek, szinte egység jött létre az okkupáció ellen”. Érsekújváron figyelmeztető lövéseket is le kellett adnia a magyar katonáknak, hogy a feldühödött helyi (magyar és szlovák) lakosság gyűrűjéből kikeveredjenek.
Az országhatárok és azok megváltoztatásának témájában olyan játszi könnyedséggel dobunk be egy-egy mondatot a közép-európai beszédtérbe, mintha egyik szomszédunk ellen nem a történelmi nosztalgiákra hivatkozva indítottak volna másfél éve támadást.
Oroszország ugyanis részint historikus érvekkel igyekezett igazolni agresszióját, ami még érzékenyebbé tette ezt a kérdést, és amit a magyar állami politika és újságírás jelentős része láthatóan nem érzékel. Mindezt szomszédaink valamiféle újjáéledő magyar agresszivitás kifejeződésének látják, s ennek megfelelően reagálnak. Ilyen előzmények után már érthető, hogy az atlétikai világbajnokság VIP-páholyában augusztus 20-án nemhogy a nyugati, de a közép-európai államok vezetői is hiányoztak. Be kellett érnünk a Magyarországgal érdemi kereskedelmi forgalmat nem bonyolító, számunkra semmilyen stratégiai érdeket nem jelentő ázsiai „vörös kánságok” vezetőivel.
Senki ne gondolja, hogy az elsősorban hazai közönségnek szánt szlovák-, román-, ukránellenes hergelések nem jutnak el a szomszéd népekhez! A Magyar Nemzet fent idézett cikkéről lényegében az összes szlovák sajtótermék beszámolt, és a Facebookon végigfutott a cikk szlovák nyelvű összefoglalója. Jómagam a publicisztikáról Magda Vášáryovánál olvastam, aki korábban Szlovákia varsói nagykövete volt, a Szlovák Külügyi Társaság egyik alapítója, egyébként civilben a Sörgyári capriccio legendás női főszereplője, visszatérő résztvevője a magyar–szlovák párbeszédet célzó különböző fórumoknak. Az ilyen körökben nagyjából úgy kommentálták a cikk megjelenését, hogy ez messze túl van minden határon. De beszámolt az írásról a cseh közszolgálati rádió is.
A cikk emiatt is kimeríti a közösség elleni izgatás fogalmát: a szlovákiai magyar közösség elleni izgatásét, hiszen ők kerülnek a „revizionista ötödik hadoszlop” cseppet sem kellemes szerepébe. Ne legyen senkinek kétsége, egy ilyen sajtópolémia nekik a legrosszabb!
A radikalizálódás okai
Elemzői szemmel számunkra az az igazán érdekes kérdés, miért van bekódolva ezekbe a nemzeti vagy jobboldali névvel illethető politikai életciklusokba (a világháborúkba torkolló dualista és Horthy-korszakba, most meg a huxit felé tartó Orbán-érába) a radikalizálódás, az elszigetelődés, a kisodródás. Nyilván a legfőbb ok a hatalommegtartás a külső erők hibáztatása és démonizálása révén, amivel szemben a kormányelit védelmezőként tudja megjeleníteni magát.
De mintha lenne más ok is, amire a fent idézett Magyar Nemzet-cikk is példa: kinevelődik egy új „középelit”, amely tényleg hisz mindebben. Magyarországon az illiberális fordulatkor és migrációs válságkor (2014-2015) hirdették meg az „új jobboldal” programját, aminek a feladata a túl európéernek és meghunyászkodónak tartott, valami belső morgás, kritikai mocorgás jeleit mutatni képes, valójában politikailag eléggé inkompetens „régi jobboldali” értelmiségi holdudvar kisöprése volt.
A kisöprés sikerült, az új jobboldal köszöni jól van, de valódi neve az, hogy szélsőjobboldal. A kisodródás, izoláció, ön- és közsorsrontás történelmi párhuzamai elég erőteljesek.
1914-ben egy uszítóan nemzetiségellenes sajtón szocializálódott tömeg követelt háborút Budapesten. Teljesen mindegy, hogy Tisza István épp akkor nem akart háborút, a mozdonyt előtte a kormányelit jól befűtötte. 1941-ben a revíziós jelszavakon és a numerus claususon évtizedekig szocializálódott katonai és politikai elit erősen tolta bele a háborúba az országot, noha például a belépés ellen öngyilkossággal tiltakozó Teleki Pál pontosan látta ennek tragédiáját. Ma ez a veszély a huxitban jelenik meg: ha így megy tovább, de facto kilépünk az Európai Unióból, ha de jure tagok maradunk is. Erre a szoft huxitra azért kerülhet majd sor, mert mindig lépünk egyet taktikailag kifelé, vagy mert egyszerűen kikerülnek minket.
Emlékezetes, hogy amikor Fricz Tamás 2021-ben a huxit lehetőségéről értekezett, még meghökkenést és ellenkezést váltott ki írása, ma pedig rendszeresen beszél hasonlókról, felzúdulás nélkül. Hozzászokunk a radikalizálódó közhangulathoz, elveszítve a vele szembeni ellenállóképességet, természetesnek tekintve azt. Pedig a kilépés nyilván nem érdeke a kabinetnek, de úgy általában a perifériára szorulást mintha a kormányelit sem bánná. Legalább lehet hivatkozni arra, hogy minket mindenki bánt.
Az oktatás és tudomány területén már végbement egy de facto huxit az Erasmus–Horizont programokból való kizárással. (Elvben ez ideiglenes.)
Reméljük a legjobbakat, de valójában a magyar politika nem tesz meg mindent a helyzet javításáét. A felmérések nyilván azt mutatják: a kialakult helyzetért többen hibáztatják a konspiratív külső erőket, mint a hazai patrónusokat. Ugyanez igaz a közép-európai kapcsolatok romlására: nyilván a szlovákok barátságának elvesztéséért sem fognak könnyeket hullatni egy olyan országban, ahol nincs a köztudatban egy szlovák író, költő neve sem.
A Horthy-kor nyoma a forintárfolyamon
A mai radikalizációnak, elszigetelődésnek a Horthy-korral való párhuzamát nemcsak politikai elemzők, hanem pénzpiaci szereplők is felvetik. Ez év februárjában Lakatos Péter, a Videoton Holding társ-vezérigazgatója beszélt hasonló történelmi párhuzamokról, majd ugyanez a téma került elő pár hónappal később a Hold Alapkezelő podcastjában. Az ilyen megszólalásokon kívül a forintárfolyam ideges mozgásán is látszik: a piacok tartanak attól, hogy a hatalom (a „pillanat uralása” érdekében) tett rövidtávú taktikai lépéseivel Magyarország jelenleg nem feltérképezhető politikai vidékekre sodródik. A kiszámíthatatlanságra egy példa: amikor Lengyelországban 2022. november 15-én lezuhant egy ukrán rakéta, és rövid ideig átérezte a világ a háború eszkalálódásának veszélyét, nem a lengyel valuta árfolyama mozdult el, hanem a forint vesztett jókorát az erejéből. Vagy amikor a kormánypártok a NATO-csúcson tett ígéret ellenére tovább bojkottálták Svédország NATO-csatlakozását, az Egyesült Államok a vízumkiadások szigorításával válaszolt, az euró árfolyama pedig rögtön három-négy forinttal gyengült. Ezek mind a további radikalizációtól és izolációtól való félelem jeleinek tekinthetők.
A Horthy-korral vagy a dualizmussal való párhuzam legsúlyosabb felvetése, hogy e folyamatok irányítása a két világháború előestéjén kicsúszott a kormányelitek kezéből. Bár e korszakok kisebbség- és idegenellenes retorikáját a stabil hatalomgyakorlás céljából állították elő, de aztán mind az új elit, mind a közvélemény jó része az ellenségképek és az azokkal szembeni erő „új moralitásába” szocializálódott bele. Hideg racionalitás helyett irracionális düh sodorta vesztébe végül ezeket a rezsimeket. Az „új jobboldal” nevében ma is kinevelődött egy olyan középelit, amely nemcsak érdekeiben, hanem pszichéjében és szocializációjában is szemben áll bármiféle kompromisszummal, valódi együttműködéssel vagy (ahogy e sorok szerzője még 2014-ben próbálta megfogalmazni) az önkorlátozó hatalom eszményével.
Ez a középelit feltehetően csak egy dologból ért: az erőből. Csak remélni tudjuk, hogy most nem sodorjuk magunkat olyan végzetes, katasztrofális izolációba, mint történelmünk során már oly sokszor.
Nyitókép: cseh fiatalok nemzeti lobogót lengetnek egy felborított furgonon Prágában 1968. augusztus 21-én (fotó: MTI/EPA/CTK/Libor Hajsky)
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
