Az, amit Kelet-Európának hittünk, végleg eltűnt – bestseller könyv segít megérteni a világ legsokszínűbb régióját
„A Nyugat Kelet-Európával kapcsolatos közönyének vége. A háború törte meg” – mondja a Válasz Online-nak adott interjújában egy Amerikában és Nyugat-Európában frissen megjelent, bestsellergyanús könyv írója. Goodbye, Eastern Europe (Viszlát, Kelet-Európa) című kötetében Jacob Mikanowski azt az egyedülálló sokszínűséget mutatja be, amit a régiónk hordozott – és amit a 20. században szinte nyom nélkül elvesztett. Létezett valaha Kelet-Európa, vagy ez mindig külső szereplők konstrukciója volt? Van-e Közép-Európa? Miért nem sorolja a térséghez Oroszországot? Mi lehet a magyar kivételességtudat mozgatója? Interjúnk a szerzővel.
Régiónk szerelmesei számára az év egyik könyvszenzációjának ígérkezik az amerikai író, Jacob Mikanowski Goodbye, Eastern Europe (Viszlát, Kelet-Európa) című munkája. A lengyel, zsidó, litván (és némi magyar) gyökerekkel rendelkező szerző könyvéből Amerikában épp a második kiadást nyomják, a szöveget már egy magyar kiadó is megvette, írt belőle recenziót a Washington Post és a Wall Street Journal. Mi az ellenzéki orosz portál, a Meduza The Naked Pravda című podcastjában találkoztunk vele először. Mikanowski éveken át járta a régiót, húsz országból tizenhetet barangolt végig, a vakfoltot mindössze Észtország, Belarusz és Moldova jelenti. Olyan mélységben ismeri Kelet-Európát – amely szerinte a német és az orosz világ közötti területet jelenti –, ahogy kevesen. 2019-ben például a Kurultájról írt nagyriportot egy New York-i havilapnak.
A térség történelmét tematikus fejezetekben feldolgozó Goodbye, Eastern Europe a szerző egy 2017-es esszéjén nyugszik, és amellett érvel, hogy az, amit Kelet-Európának hittünk – vagy inkább: mások hittek rólunk – már a múlté. A 20. század történelmi kataklizmái és a globalizáció elsodorta. Az eredmény nem csak nálunk ismerős: szeplőtelen nemzeti történelmet vizionálnak olyan helyeken, ahol alig 80 éve még két-három nyelv és vallás fért meg falvanként. Pedig ha még a saját térségünkkel kapcsolatban is alapvető félreértésekben vagyunk, önmagunkat sem ismerhetjük meg teljesen.
Jacob Mikanowskit a Válasz Online oregoni otthonában érte utol.
×××
– „Nem létezik már olyan, hogy Kelet-Európa.” Alighanem a legtöbben – mi is – a könyvének erre az állítására kapják fel a fejüket. Létezett valaha?
– Valaha igen. Az államszocializmus idején volt értelme Európa megosztottságáról beszélni. A Vasfüggönynek volt egyik meg másik oldala. Kelet-Európa koherens térség volt, a kívülállók számára legalábbis. Főként Amerikában alighanem a mai napig így tekintenek rá, mint afféle posztkommunista térre. Érdemes viszont évszázadokkal korábbra visszamenni, és megvizsgálni Nyugat- és Kelet-Európa – meg még keletebbre Oroszország – eltérő fejlődését, a társadalmak berendezkedését. Kelet-Európa jellemzője a rétegzett sokszínűség volt, noha a lakói ennek nem biztos, hogy tudatában voltak, és nem is e kategorizálástól függtek.
– „Senki nem mondja már, hogy Kelet-Európából jön” – folytatja. Ezek szerint korábban sem mondta senki.
– Nem igazán. Kelet-Európa elemzési, nem pedig tapasztalati kategória. Történészi munkák írójaként – kívülről – tudok rá tekinteni, és megállapítani, hogy volt valami közös az országaiban. A felvilágosodás idején ugyanezt tették a nyugatiak: másképp tekintettek erre a térségre, mint Németországra vagy Franciaországra. A 19. századra Kelet-Európa érezte is az alulfejlettséget, és a Nyugathoz való felzárkózás szükségét. Ez Magyarországon is számos változáshoz vezetett. De hogy Kelet-Európa identitás-e? Nem az. Identitások csoportja, amelyeknek vannak közös jellemzői, de nem hiszem, hogy valaha közös identitás lett volna.
– Globalizálódunk – van még értelme jól körülhatárolható térségekről beszélni?
– Abszolút. Közel-Kelet, Latin-Amerika, Délkelet-Ázsia… Délkelet-Ázsia hasonlít is Kelet-Európára, amennyiben az országait a sokszínűségük teszi összetartozóvá. Nem hinném, hogy a globalizáció eltörölte volna a nemzeti vagy a regionális különbségeket. Inkább a város–vidék-ellentétet nagyította fel, azt pedig, ahogyan egyes rétegek a csúcsra kerülnek, hasonlóvá tette: Dubaj, London meg Szingapúr ebből a szempontból összetartanak, a Közel-Kelet, az Egyesült Királyság meg a Maláj-félsziget viszont nem.
– De a Közel-Keleten is ugyanazt eszem a KFC-ben, kólával.
– Kétségtelen.
– Miközben Kelet-Európa eltűnését azzal is igazolja, hogy a boltok ugyanolyanok, mint Nyugaton.
– A könyv címe valóban ironikus: a jelen és a gyerekkorom egy pillanatának szembeállítása. Annak a pillanatnak, amikor Lengyelországba repültem, és
amint elhagytam a varsói Chopin reptér betonját, éreztem – a 80-as években különösen –, hogy más világban járok: a Reagan-i kapitalizmus helyett egy városban, ahol megállt az idő és nem volt élelmiszer a boltokban. Nem működtek a liftek, nem volt metró, az utcák üresek voltak, néha tűnt csak fel biciklis, lovas kocsik meg pár autó. Érezni lehetett a barnaszenet. Civilizációk közti váltás volt.
Ez az a különállás, ami nagyrészt erodálódott, bár nem gondolom, hogy egészen. Ezt a még meglévő különbséget tárgyalom a könyvben. A politika és a kultúra Nyugaton triviális. Keleten inkább a párbeszédek meg az irodalom számított. Volt Amerikában egy sorozat, „Írók a másik Európából” címmel: morálisan erős, érdekes, (geo)politikailag releváns kötetek voltak, mára pedig eltűnt az a világ, amelyben íródtak. Az ön által idézett mondattal az elmúlt 30-40 év változásait érzékeltetem. 2002-ben, amikor Bécsből Budapestre jöttem, még nagyobb volt az életszínvonal-különbség, más volt az utcán sétálni, másra figyeltek az emberek. Azóta volt közeledés, hasonlítanak a belvárosi utcaképek, ugyanaz a zene szól a rádióból, de a történetek – azok az utak, ahogyan ezek a városok megérkeztek a jelenbe – különböznek.
– A sokszínűségben találja meg a régió egyediségét. Egy londoni vagy egy kaliforniai lehet, hogy megsértődne.
– London vagy az amerikai nagyvárosok valószínűleg sokszínűbbek, mint a legtöbb kelet-európai város. Kérdés azonban, ez miből keletkezett. Nyugaton az 1960-as évek óta tartó bevándorlással. Kelet-Európában ezzel szemben századokon át ágyazódott be – majd tűnt el – a sokszínűség. A Viszlát, Kelet-Európa! ennek a szétrombolásáról is szól. Eltűnt a mély együttélés, amely nyelvileg, vallásilag, etnikailag szőtt át régiókat, városokat, falvakat. A saját családomat is a magunk lengyel–zsidó–litván eredetével. Ezt verte szét a második világháború, a holokauszt meg a lakosságcserék.
Kövületszámba mennek az olyan helyek, mint Erdély vagy Albánia, ahol ennek a diverzitásnak még van valami nyoma. Annak, ami, Nyugat-Európában ellentétben, nem olvasztótégely, mert nem a bevándorlás, hanem századokon át tartó együttélés eredménye.
– Mi a közös Észtországban és Albániában?
– A kérdése azt sugallja, hogy több dolog választ el, mint összeköt egy már-már északi jegyeket viselő, a high-tech szektorból ismert országot, meg egy olyat, amelyik csak olvas ilyesmiről. Mégis azt állítom, van bennük közös, amely különbözővé teszi őket Németországtól vagy Oroszországtól. Például a birodalmak dominanciájával kapcsolatos tapasztalat. Nem volt ám annyira rég a szovjet és az oszmán megszállás – a nagyszülőket még vitték a Gulagra. Ennek aztán mély megosztottság az eredménye; nincs meg az a reflexív függetlenség, ami például a franciáknál. Mert volt persze Vichy-Franciaország, de csak pár évig, emiatt a franciák nem úgy aggódnak a függetlenségük miatt, ahogy Észtország vagy Albánia. Az észt parasztságot hasonló módon uralta a németnyelvű arisztokrácia, ahogy az albánokat a törökök. Ugyanolyan tehát a két ország? Nem. Vannak mégis párhuzamok? Vannak. Az is, hogy kis országok. A kicsiség pedig számít: geopolitikailag, érzelmileg, kulturálisan.
– A könyve alapjául szolgáló 2017-es esszéjében azt írja: „Még egy háború Ukrajnában sem volt képes összetörni a Nyugat [Kelet-Európával kapcsolatos] közönyét.” Nem öregedett túl jól.
– A dolgok az új háborúval valóban változtak – erről a könyv utószavában írok. Lenyűgözők a 2014-es és a 2022-es körülményekre adott különböző válaszok. A kísérlet, hogy Kijev meg az egész ország ellen menjenek és megbuktassák az ukrán kormányt, megtörte a közönyt. Mert amíg valami regionálisnak tűnik, mint a konfliktus Doneckben, Luhanszkban, a Krímben, Transznisztriában vagy a koszovói határon, addig nem szivárog be a nyugati képzeletbe. A 2022-es támadás beszivárgott.
– Lefordítható az, amit 2022. február 24-e óta látunk akként, hogy egy ország azért harcol, hogy ne legyen kelet-európai?
– Ihar Babkou belarusz író nevezte ezt Közép- és Kelet-Európa háborújának. Számomra ez puszta szemantika, mivel nem tartom Kelet-Európa részének Oroszországot – nem része az emlegetett sokszínűség-zónának. Ukrajna tehát ilyen értelemben nem menekül Oroszországtól, már csak azért sem, mert a Putyin-féle eurázsianizmus inkább a Kína felé fordulásról – a Nyugattal szembeni különbségekről – szól, és arról, miért gondolják, hogy e civilizációs autonómiával hatalmuk van a közeli szomszédjaik fölött. Nem régiókról szól tehát a háború, hanem rendszerekről – autokrácia vs. demokrácia – és arról, ki uralkodik. Történelmi örökséget és nem geopolitikai realitásokat vizsgálva írok Kelet-Európáról. Ami Ukrajnát illeti: nem tud menekülni a belső diverzitása és a szuverenitása körüli bonyolult történelem elől, de azt meghatározhatja, milyen politikát épít ezekre.
– A kommunizmus alakította ki a Nyugat-Európában ma meglévő Kelet-Európa-képet?
– Árnyalnám a dolgot. A középkori fejlődéssel, majd a nemzetállamok kialakulásával Nyugat-Európa elvesztette a sokszínűségét. Kitették az ottani zsidókat, muszlimokat, Kelet-Európa meg befogadta őket, így sokszínűbb entitások alakultak ki – birodalmakon belül – Trieszttől Rigáig, Lengyelországtól Tiranáig. A kommunista szféra jelentette összetartás átmeneti volt tehát, a nyugati képzeletben mégis a Vasfüggöny alakította ki a mentális Kelet-Európát. Németországtól keletre elég ködösek a régió történelmével kapcsolatos ismeretek, az emlékezet pedig ritkán nyúlik túl a berlini fal leomlásán. Pedig Kelet-Európa összetartozása nem más, mint puszta emlék. Ezért lenne jó újra intézményesíteni Amerikában a hidegháborúval megszűnt Kelet-Európa-tanítást.
– Ön számára létezik Közép-Európa?
– Kulturális tartományként Németországot és a poszt-Habsburg térséget nevezném annak. Nem gondolom politikai egységnek, még akkor sem, ha a régió politikusai beszélnek ilyesmiről. Amiért pedig én nem beszélek róla, az az osztrák–német befolyás: Csehország, Szilézia, Magyarország, Erdély – mind a szélesebb értelemben vett német birodalmi örökség részei. Látszik az építészeten is – Erdély például más, mint Románia többi része –, de számomra ez nem gyakorlati kategória, hanem a Német-római Birodalom szelleme. De értem a magyar vagy a lengyel törekvést: Közép-Európa jobban márkásítható, mint Kelet-Európa.
– Csak építészeti különbséget lát mondjuk Krakkó és Szófia között?
– Nyilván van más is, de jobban foglalkoztatott a birodalmi felszín alatti társadalmi szerveződés. Az tehát, hogy az etnikai-vallási rétegződés kevésbé volt jelen Ausztriában, mint mondjuk Kelet-Galíciában, többet számít, mint a Habsburg Krakkó és az oszmán Szófia közti különbség. Ahogy a különbözőség öröksége keresztényeket, zsidókat, muszlimokat és különböző nyelveket zsúfolt egymásra. Ebből a szempontból
több hasonlóságot látok Krakkó és Szófia, mint Krakkó és Graz között. Pedig az utóbbi kettő látszólag hasonlóan aranyos poszt-középkori polgárváros, mégis különböznek társadalomtörténetileg, és ez jobban számít.
Minél keletebbre fekszik egy város, annál inkább különbözik a nyugatitól az 1914 utáni történelme.
– Tizenhét térségbeli országot járt végig a húszból. Van kedvenc helye, vagy épp olyan, ahová nem szívesen menne vissza?
– Engem is meglepett, de Albániába nagyon visszamennék. Gyönyörű, elfeledett hely, és bár mára szinte teljesen egynyelvű, van történelme a vallási együttélésnek. A legkomorabb benyomást a Boszniai Szerb Köztársaság tette rám.
– Hogyhogy?
– Olyan volt, mintha tegnap ért volna véget a háború. A 90-es években felgyújtott épületeket a mai napig nem építették újra, a konfliktust pedig nem oldották meg, csak lefagyasztották. Mintha levágták volna Európáról; Budapest és Bécs nagyon távolinak tűnik onnan. Tanulságos az Ukrajna újjáépítésével kapcsolatos optimista szólamokat hallva is, mert látható, milyen hosszú tud lenni ez az út.
– Négy éve hosszú riportot írt a bugaci Kurultájról, megemlítve, hogy magyar nagymamájának felmenői a török elleni harcokban kaptak nemesi címet. Ezzel a tudattal milyen volt a türk lovasíjászok között?
– A „magyar nagymama” kissé túlzás, a családi legendárium tartotta őt így számon. Az ősei valamikor Báthory István idején érkezhettek a mai Litvánia területére, de a nevet megtartották. Ami a Kurultájt illeti: lehet, hogy bűn, de imádtam. Maga az esemény csodálatos volt, egyedül a köré szőtt politika nem tetszett. Egykori történelemtanárként tetszenek a nacionalista történelmi felélesztés-mozgalmak meg ahogyan az emberek lelkesednek ezekért. Lengyelországban ezt a második világháborús ellenállással meg az 1920-as szovjet–lengyel háborúval csinálják, de más helyeken is jellemző az ilyesmi. Visszamennék Bugacra: sok a jó étel, élvezetesek az újrajátszott csaták meg a nomád íjászkodás.
– Más benyomások Magyarországról?
– Két-háromévente járok Budapestre, hihetetlen, ahogy fejlődik. Az első emlékeim egy társadalmilag küszködő városról vannak, de azóta úgy modernizálták, ahogyan arra itt Amerikában, úgy tűnik, képtelenek vagyunk
– nem fejlesztjük az infrastruktúrát, a közösségi közlekedést. Legutóbb Kelet-Magyarországon – Tokajban, Szatmárban, Sárospatakon – jártam, és a „viszlát, Kelet-Európa”-motívum ott nagyon eleven, mert annyi minden változott olyan kevés idő alatt. Főleg a közeli Ukrajnával vagy Romániával összehasonlítva.
– Nem sok külföldi író van, aki – az említett riportban – az István, a király szerzőpárosának eltérő életútján keresztül szemlélteti az 1990 utáni Magyarország megosztottságát. Meg tudta fejteni, miért gondoljuk különlegesnek magunkat?
– A magyar különállás mítosza erőteljes és régre nyúlik vissza. Mégsem gondolom, hogy a nyelv lenne az ok. De az biztos, hogy az önöké a térség legjobb konyhája, az óbudai Vendéglátóipari Múzeum elképesztő hely. Ezen kívül nem hiszem, hogy lenne bármi rendkívüli. Az, amit ma lengyel vagy magyar történelemnek neveznek, megtagad egy csomó mindent a szomszédokkal közös dolgainkból. Önmagunk megkülönböztetése sokszor elvakít minket, jóllehet Magyarország is számtalan kulturális és történelmi dolgon osztozik a saját környezetével. Pedig ha elég szélesre nyitjuk a látószöget, még akár önmagunk elvesztett darabjait is megtalálhatjuk.
Nyitókép: látogatók a román–ukrán határon fekvő, Máramaros megyei Szaplonca Vidám temetőjében 2023. május 7-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
