Formába öntötte kollektív rettegésünket – Cormac McCarthy különleges életműve
Idén júniusban hunyt el a huszadik század egyik legfontosabb írója, aki élete első televíziós interjúját majd’ hetvenévesen adta és egész életművét egy olívazöld írógépen pötyögte le. A világtól elhúzódó Cormac McCarthy mégis nagyon sokat tudott világunkról és az emberi természetről. A Jelenkor kiadó gondozásában nemrég megjelent párregénye, a Stella Maris és Az utas a Robert Oppenheimer munkatársaként az atombomba előállításán dolgozó apjuk emlékével birkózó testvérpár történetén keresztül beszél az élet legfontosabb kérdéseiről – veszteségről, gyászról, szeretetről és a másik emberhez való viszonyról.
A Tommy Lee Jones által játszott öregedő seriff a kábítószeres leszámolásból szerzett pénzzel menekülő főhős feleségétől próbálja megtudni férje tartózkodási helyét. A kamera hosszan időzik a színész kiégett és fáradt arcán, ami a fiatal nővel való beszélgetés hatására néha felfénylik: őszinte aggodalom és segíteni akarás jelenik meg rajta. Egy rejtélyes bérgyilkos jár ugyanis a főhős nyomában, s a látszólag érzéketlen, kőarcúvá és -szívűvé vált seriffből előbújik az emberség.
A jelenet a zseniális Coen fivérek által rendezett, Nem vénnek való vidék című 2007-es filmből való, amely az idén júniusban 89 éves korában elhunyt Cormac McCarthy regényéből készült. A rövid párbeszéd a huszadik század egyik legjelentősebb amerikai írója munkásságának metaforája is lehetne. A rendező testvérpár és a színész kiválóan érezte meg McCarthy erőszakot, apokaliptikus látomásokat, pesszimizmust, de reményt és emberséget is felmutató munkásságának lényegét. Ez is bizonyosan hozzájárult a film sikeréhez, amelyet több kritikus a kétezres évek legjobb mozijai közé sorolt. A 2008-ban kapott Oscar-díj csak erősítette ezeket a vélekedéseket.
„Az egyetlen ember, aki érti ezt az átkozott országot” – mondta róla, immár a seriffkalapot letéve Tommy Lee Jones.
És valóban: McCarthy írásai az Egyesült Államok identitásának és létezésének alapkérdéseit boncolgatják. Hogyan lehet az ember szabad? Mi értelme útra kelni? Hova visz az út – fizikai és szellemi értelemben? Hol az erőszak helye a világban? Ki törődik azokkal, akiket senki nem lát és nem hall?
A keleti parti Rhode Island államban, ír katolikus családban született McCarthy életének jelentős részét az amerikai Délen töltötte. Tennessee-ben nőtt föl, ott is járt egyetemre (amit soha nem fejezett be), s kisebb kitérőkkel mindig ebben a világban élt. Élete utolsó évtizedeiben például az új-mexikói Santa Fében található multidiszciplináris kutatóintézet munkatársa volt, s ha nem matematikáról, kvantumfizikáról vagy a nyelvek eredetéről cserélt eszmét az intézet kutatóival, rendíthetetlenül rótta sorait Olivetti írógépén. Több mint négy évtizeden át ugyanazon a darabon, majd amikor azt 2009-ben több mint 200 ezer dollárért elárverezték, egyik tisztelőjétől kapott egy ugyanolyan modellt. Az élet meg az írás pedig zavartalanul ment tovább. Amint az írógéphez való makacs ragaszkodás is jelzi: az 1985-ben megjelent Blood Meridian (magyarul Véres délkörök avagy Vörös alkony a nyugati égen címmel jelent meg) sikeréig szinte nélkülöző író utálta a modern technikát. Szerette viszont a magányt, és egy középkori kódexmásoló szerzetesnek is becsületére váló munkaetikával írta könyveit. Számára az irodalom állt mindenek fölött, éppen ezért állást sem volt hajlandó vállalni. Úgy érezte, nem tudna szövegeire összpontosítani, amelyeket gyakran évtizedeken keresztül csiszolgatott.
Olvasóként örülhetünk a szinte aszketikus gondosságnak, de aligha csodálkozhatunk, hogy McCarthyval nehéz lehetett együttélni; mindhárom házassága válással végződött. Absztinens volt, politikai nézeteit soha nem osztotta meg a nyilvánossággal, kerülte a közszereplést. Minden, amit fontosnak tartott elmondani a világról, ott van a magányosan írógépbe kopogott szavak millióiban. Vissza-visszatérő témája például a beláthatatlan távolságok, az évmilliókkal ezelőtti tektonikus mozgásokról tanúskodó komor helyek, a szikrázó napfény, az erőszak világa: Texas nem csak a Nem vénnek való vidék helyszíne, hanem az ismertséget meghozó Véres délköröké is. Főhőse, az alig 14 éves Kölyök (így hívják utolsó regényében, a tavaly megjelent Stella Maris-ban a skizofrén matekzseni Alicia Westernt kísértő lények egyikét) Texas és Mexikó között, egy irreguláris skalpvadász egység tagjaként éli vértől áztatott mindennapjait. Életében semmi felemelő nincs, a Kölyök szinte fürdik a nihilizmusban.
Mégis, a McCarthy prózájára jellemző tömörség, szentenciaszerűség, enigmatikusság bibliai párhuzamokat juttat az olvasó eszébe. Amiképpen az áradó, gyakran váratlan és igazságot osztó erőszakban is van valami ószövetségi.
„Nem hiszek semmit Istenről. Csak hiszek Istenben. Kantnak igaza volt az odafenti csillagokról meg a belső igazságról. Az utolsó fény, amit a hitetlenek látni fognak, nem a kihunyó napé lesz. Hanem a kihunyó Istené. Mindenki azzal a képességgel született, hogy lássa a csodálatost. Nem választhatod azt, hogy nem látod. Gondolod, hogy a türelem végtelen? Azt hiszem, valószínűleg szinte ott vagyunk. Azt hiszem, van esélyünk rá, hogy itt legyünk és lássuk, amikor megnyalja a hüvelykujját, előrehajol és lecsavarja a napot” – olvassuk a Stella Maris párregényében, a szintén a tavaly év végén megjelent Az utasban.
Persze alighanem McCarthy erősen tiltakozna, ha a kereszténységet vagy a hitet tartanánk munkássága legfontosabb inspirációjának. (Jóllehet, vallását gyakorló családban nőtt fel.) Legismertebb műve, Az út is olvasható parafrázisként, az Apokalipszis utáni idők krónikájaként. De apa-fiú történetként (a könyvet második fiának ajánlotta), antiutópiaként, vagy az amerikai irodalom egyik legfontosabb hagyománya, az utazás hullákkal, kannibálokkal és tébolyult koldusokkal teli folytatásaként is. Mindenki saját ízlésének, világlátásnak megfelelően közelíthetett a karcsú kis kötethez, talán ez is magyarázza az átütő sikert. A 2006-ban megjelent regény Pulitzer-díjat nyert, csak az Egyesült Államokban két és fél millió példányban fogyott, 2009-ben Viggo Mortensen főszereplésével filmet forgattak belőle. (A könyv jelentőségét jól mutatja, hogy McCarthy interjút adott róla a talkshow-sztár Oprah Winfrey-nek; ez volt az író életében az első televíziós beszélgetés.) Az út sokakat foglalkoztató alapkérdése rendszeresen visszatér az író munkáiban. Egy olyan világban, ahol a Dél felé, a szürke ég alól a remélt napfény irányába vándorló apa pisztolyában két golyó van, egy neki és egy a fiának, hogy ha már nem tudnának ellenállni a kannibál hordáknak, öngyilkossággal meneküljnek meg a szenvedésektől, szóval egy ilyen világban van-e helye bárminek a túlélési ösztönön túl? Mit jelent ilyen körülmények között a szeretet és az egymás iránt érzett felelősség? Miben lehet reménykedni, ha az ember élete egy bevásárlókocsiba gyömöszölt néhány rongyos holmi és összeguberált élelmiszer körül forog?
Egy kritikus egyszer azt írta Az útról, hogy az tulajdonképpen McCarthy munkásságában olyan helyet foglal el, mint Az öreg halász és a tenger Hemingwaynél – az életmű koncentrátuma, mese formájában. Ez a mese persze sötét, rímelhet a kor ökológiai szorongására, a holokausztra, az atomfegyverektől való félelemre – McCarthy megírta és formába öntötte kollektív rettegésünket. Mégpedig sajátosan amerikai módon, egy olyan környezetben, ahol száz év sok, száz kilométer viszont kevés; éppen fordítva, mint Európában. Hősei, antihősei szinte mindig utaznak, vándorolnak, legyen szó a texasi-mexikói határvidékről, az apokaliptikus jövőről. Vagy Az utas főhőse, Bobby Western esetében a Mexikói-öböl vidékéről. De akár mozgásban vannak, akár egy helyben ülve beszélnek, McCarthy hősei elveszettnek érzik magukat a világban. (Mint Bobby húga, Alicia a Stella Marisban, aki az elmegyógyintézet pszichiáterével beszélgetve tárja fel életét és testvére iránt érzett tiltott, elsöprő szerelmét.) Gyakran magányosak, éppen ezért rendítenek meg minket a velük történtek. Általában ugyanis nem környezetükkel, hanem önmagukkal küzdenek, s üldözi őket a múltjuk, kudarcaik, nyomja őket a családi teher. Talán legegyértelműbben éppen az utolsó párregényben, Az utasban és a Stella Marisban szembesülünk a családi-nemzeti történelem árnyaival. (Mindkettő az író magyarországi kiadója, a Jelenkor gondozásában jelent meg nemrég, Greskovits Endre pazar fordításában.)
A Western-testvérek édesapja a Manhattan-terven dolgozott Robert Oppenheimer munkatársaként. Feladata volt tehát, hogy a lehető legtöbb embert meggyilkoló atombomba kifejlesztésében segítsen – a béke nevében.
A Stella Marist olvasva nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a zseni főhősnő hallucinációi, egyre jobban elhatalmasodó skizofréniája összefügg az apa múltjával.
Testvére, Bobby a húga öngyilkossága után tíz évvel játszódó Az utasban szintén birkózik az apa emlékével és tetteivel, ahogy felidézi a bombát kifejlesztő tudósok Hiroshimában tett kárfelmérő látogatását. „Gyertyát gyújtó öregasszonyok. Azokról a halottakról emlékeztek meg, akikről más nem, és akikről hamarosan senki sem fog. Apja a Compañía-dombon volt Oppenheimerrel a Trinity atomkísérletnél. És Teller. Bethe. Lawrence. Feynman. Teller napolajat adott körbe. Védőszemüvegben és kesztyűben álltak. Mint a hegesztők. Oppenheimer láncdohányos volt krónikus köhögéssel és rossz fogakkal. Szeme feltűnően kék. Valamiféle akcentussal beszélt. Szinte írrel. Rendes ruhát viselt, de lógott rajta. Nem mérlegelt semmit. Groves azért alkalmazta, mert nem lehetett megfélemlíteni. Ennyi az egész. Egy csomó nagyon okos ember gondolta úgy, hogy valószínűleg ő a legokosabb ember, akit Isten valaha teremtett. Furcsa fickó ez az Isten.”
Testvéréről, Aliciáról a Stella Marisban gyorsan kiderül, hogy nem magát tekintette zseninek, mások gondolták annak. Noha McCarthy alighanem tudta, ez az ikerregény lesz az utolsó munkája, nem érződik benne a minél több olvasót megszólítani igyekvő létösszegző szándék. Éppen ellenkezőleg. Alicia Western matematikáról, kvantumfizikáról szóló fejtegetéseit olvasva gyakran a vele beszélgető pszichiáter szavaival szólva úgy érezzük úgy, hogy „nem tudjuk követni.” Mégis lehetetlen nem csodálni a főhősnő fantáziáját, eszét és humorát. Egy helyütt például arról beszél, tudja, hogy korábbi évszázadokban nőket ítéltek el boszorkányságért, mert mentálisan labilisak voltak, „de senki sem gondolta át azoknak a nőknek a számát, – akár kevesen is lehettek –, akiket megköveztek az eszük miatt. Az, hogy nem végzem egy pince falához láncolva vagy máglyán, az nem a növekvő civilizáció, hanem a növekvő szkepszis jelképe.” Mintha McCarthy is hosszú ideig szkepszissel viseltetett volna a főhősnők iránt: a Stella Maris az első regénye, amelynek középpontjában egy nő áll. Igaz, az író elmondása szerint fél évszázadon át készült arra, hogy egyszer végre már nem egy férfi történetét írja meg. A szellemi hosszútávfutás különben is jellemző volt McCarthyra, hiszen a párregény előtti utolsó könyve, a már említett Az út 2006-ban jelent meg. Érdemes volt várni. Például az olyan gondolatokért, amelyeket a Stella Marisban olvashatunk az öngyilkosságra készülő Alicia Westerntől: „Tudtam, amit a bátyám nem. Hogy van egy rosszul lefojtott borzalom a világ felszíne alatt és mindig is ott volt. Hogy a valóság mélyén örök démonium rejlik. Hogy minden vallás érti ezt. És nem fog eltűnni. És azt képzelni, hogy ennek a századnak az ádáz kitörései bármilyen módon rendkívüliek vagy teljes körűek lettek volna, egyszerűen ostobaság.”
McCarthy prózája azonban arra is példa, hogy az örök démonium mellett a valóság része a remény is. Ott pislákol, ha néha csak igen halványan is, a halálszürke horizont legtávolabbi pontján, s minden ember e fény felé botorkál csalódásokkal, veszteségekkel és szenvedéssel teli útján.
Nyitókép: képkocka Az út című filmből (fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
