„Ennyire hülyének néz minket az állam?!” – Ausztriába kivándorló családok a magyar oktatásról
Ha nincs tanárhiány, miért kell napközis tanárként délelőtti órákat tartani, alsós tanárként felsősöket oktatni vagy több osztályt összevonva tanítani? Miért gondolják az oktatáspolitika szócsövei, hogy a szülők sem fogják látni a valóságot a számoktól, amikkel megpróbálják kiszúrni a szemüket? És miért költözött annyi család idén Ausztriába, ha a hazai iskolákban minden a legnagyobb rendben van? Tanévnyitó nagykép a magyar oktatás omladozó építményéről.
Eltelt a nyár, ma ismét becsöngetnek a magyar iskolákban, az azonban kérdés, hány tanárt és hány diákot talál ez a jelzés intézményen belül. Bár a kormányzati kommunikáció egész nyáron arról szólt, hogy minden rendben az oktatás terén, nincs itt semmi látnivaló, augusztus végére, a tanévnyitó értekezleteken már kirajzolódni látszott, milyen abszurd helyzeteket produkál a státusztörvény elfogadásával generált pályaelhagyási hullám. Kiderült az is: nem csak a tanárok állnak fel, de – ahogy Gulyás Gergely is elismerte – jó néhány diákkal kevesebb kezdi meg a hazai oktatási rendszerben a tanévet. Mára több mint tízezerre nőtt az osztrák iskolákba átvitt magyar gyerekek száma, nyáron egész családok szedték a sátorfájukat, hogy egy nyugodtabb élet reményében Ausztriába költözzenek.
Aki csak a kormányzati kommunikációval szembesül, úgy érezheti, nem abban az országban él, ahonnan ezek az emberek elvándoroltak. Ha sorra vesszük, mi mindent állítanak a magyar kormány szócsövei oktatásügyben, rendre azt kell tapasztalnunk: ha velük nem is, az általuk felhozott számokkal szembejön a valóság.
Kezeletlen tanárhiány, diákhiány
Rétvári Bence szerint a tanárok létszámában nem történt „semmi rendkívüli változás”. „Nincs tanárhiány”, mondta pontosan egy héttel a tanévkezdés előtt Gulyás Gergely is, mégpedig azért nincs, „mert jóval kevesebb gyerekre ugyanannyi vagy kicsit kevesebb tanár jut” mostantól. Mivel Gulyás Gergelyt aránylag ritkán látjuk a kormányinfók kaspói mögül kiruccanni, hogy egy vidéki iskolába ellátogatva szembesülhessen a valósággal, idézzük most egy pályakezdő tanár vallomását, amely a Miután felmondtam oldalon jelent meg a minap:
„Ebben az évben sincs tornaterem az iskolában, mert a tetőre még mindig nincs pénz, meg már az oldalfal is életveszélyesnek lett minősítve, nem tudjuk, meddig áll. Már ázik az aula is, de erre az évre szerencsére kaptunk 10 új vödröt a beázásra. A tesiórákra így nem kell bója. (…) Elsorolták, mi életveszélyes és mi balesetveszélyes ebben az isten háta mögötti falusi iskolában, ahová bár busz nem igazán, de közel 300 diák jár. Jó hangulatban telt a nap, viccelődtek a kollégák, hogy ezekbe a 2. világháborút is megélt vasszekrényekbe valahogy el kéne a meleget raktározni, mert ha olyan telünk lesz, mint tavaly, nem fogjuk kibírni. Februárban már nem volt elég a kesztyű meg a nagykabát bent takaróval sem, így most megy a trükközés, milyen kis hősugárzót tudnánk legalább a tanáriba titokban becsempészni. Közel 300 gyerekre 15 tanár van az igazgatóval és helyettessel együtt. Nem érdekelte őket, milyen végzettségem van, bár felsős tanár vagyok, most tanító néni leszek összevonva a 3. és 4. osztályban. Ahogy a dajka végzettségű pedagógiai asszisztensünk is az 1. osztály tanítója lesz. Nálunk aktuális a családalapítás, reméljük, a tél előtt táppénzre tudok menni… Szerintem egy pályakezdő pedagógusnak nem a menekülési útvonalat kéne fürkésznie, de hát mire várjunk?”
Nem kell azonban elmenni az Isten háta mögötti faluig, elég körülnézni a legnagyobb közösségi oldalon néhány pedagóguscsoportban. Van, ahol 6, van, ahol 8, de olyan is, ahol 10 tanár hiányzik a tantestületből.
Előfordul, hogy napközis tanárokat irányítanak át délelőtti órákat tartani más iskolákba, hogy napköziben 5 (!) osztályt vonnak össze egyetlen pedagógiai asszisztens felügyelete alá, hogy tanítók tanítanak minden tárgyat a felső tagozaton és van olyan iskola is, ahol felső tagozaton összesen 3 fix ember maradt.
A PDSZ úgy döntött, összegyűjti ezeket az extrém történeteket, amelyek ma már egyáltalán nem számítanak kivételesnek, és kéri, hogy aki csak teheti, küldje el a maga történetét, hiszen a közvélemény csak így szembesülhet a valósággal.
Bár a jóslatok úgy szóltak, a tanárhiány elfedésére mindig talál majd adminisztratív eszközt a kormányzat, a hétköznapi gyakorlatban nehéz lesz eltitkolni a szülők elől, hogy omlani kezdtek az oktatási rendszer régóta málló falai. A héten bezárták a nágocsi után az ajsóújlaki iskolát is, mert nem volt elég tanár, akikkel a tanévet elindíthatták volna. A szemlélet hibáit jó tükrözi a hír megfogalmazása: „egyetlen tanár megmenthette volna az ajsóújlaki iskolát a bezárástól”. A valóság ezzel szemben az, hogy nem egy osztálynak nem jutott tanító, hanem négynek, mivel ezeket összevonva próbáltak rálőcsölni egyetlen tanítóra. Ahogy az alsóújlaki és a nágocsi eset is jelzi, a bajok elfedésének egyik eszköze lesz a jövőben a kisiskolák bezárása. Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke úgy tudja, a kormány nagyjából 35 falusi iskola bezárását tervezi, ezzel kapcsolatban uniós támogatásra is pályáztak.
A státusztörvény egy összetett problémák alatt nyögő rendszer végsőkig kizsigerelt szereplőit találta el, méghozzá nem egy helyen. Egyfelől sok vidéki kisiskola küzd gyerekhiánnyal, másfelől vannak iskolák, amelyeknek udvarán konténereket kellett felállítani, mert nincs elég tanterem. Van, ahol már eddig is annyira kevés tanár dolgozott, hogy 28-30 óra jutott rájuk hétről hétre, számos iskolából azonban el kellett bocsátani tanárokat a Hollik István által bedobott javaslat, a 24 órában meghatározott heti óraszám törvényre emelésének hála.
Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy bár logikus lenne, a tankerületek ennek ellenére nem gondoskodnak arról, hogy a betöltetlen állások és az elbocsátott tanárok egymásra találjanak. És bár lehet, hogy a törvényalkotók azt remélték, hogy a betöltetlen állásokat majd szépen feltöltik a korábbi munkahelyüket elvesztő pedagógusok, nem túl életszerű, hogy valaki 10-20-40 kilométerrel arrébb költözzön csupán azért, hogy egy másik iskolában végezhesse ezt az egyébként rendkívül lebecsült és alulfizetett munkát. Azok ugyanakkor, akiknek nem jön ki a 24 óra, de a helyükön maradnak, mostantól kevesebb pénzért fognak ugyanannyit dolgozni, mint eddig, tehát akaratukon kívül részmunkaidőssé válnak, ami megint csak abszurd helyzetet teremt.
Lehet tehát, hogy a számok „rendben vannak”, de mindaz, ami a szóvivői kaspóból nem látszik, a teljes káosz jeleit mutatja. Azzal ugyanis, hogy bizonyos helyeken elbocsátanak tanárokat, még nem biztosított az üres állások betöltése. Sőt.
„Nem a zsemle kicsi, elvtársak, hanem a pofátok nagy!”
Nem tud nem eszünkbe jutni Marosán György ikonikussá vált mondata arról, amikor szembesülünk Gulyás Gergely a nyári Bayer Showban elhangzott szavaival. Eszerint nem a tanárok bére alacsony, hanem a többieké emelkedett túl gyorsan, ami egy „relatív értékcsökkenéshez” vezetett a pedagógusok fizetései esetében. Bár a kormány soha nem látott mértékű béremeléssel kecsegteti a tanárokat, amelyet állításuk szerint visszamenőlegesen is meg fognak kapni, a valóságban még az inflációt sem követő, 10 százalékos emelést hajtott csak végre és ennyit is irányoz elő a jövő évre.
Mindezért a kormány továbbra is Brüsszelt és az ellenzéket okolja, jóllehet, a bérrendezésre szánt összeg mindössze 12 százaléka érkezne az uniós forrásokból. Ráadásul, mint azt Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár bevallota, van is a költségvetésben fedezet a 10 százaléknál nagyobb béremelésre. Ha máshonnan nem, a Vodafone profitjából kell lennie. Gulyás Gergely legalábbis tavaly ilyenkor még ezzel biztatott mindenkit.
Magyar gyerekek osztrák iskolákban
„A nyár második felében nagyon sokan érkeztek Magyarországról” – mondja lapunknak egy édesanya, aki négy éve költözött Ausztriába a családjával. Mint mondja, a fia az osztrák iskolában rögtön szárnyalni kezdett. „Abban erősítik, amit tud és ami érdekli. Itt nem csak a dolgozatok döntenek a jegyekben, hanem az órai munka, a füzetbe leírtak, a projektfeladatok elvégzése, és egyáltalán nincs feleltetés. Nem stresszelnek a gyerekek az iskola miatt és rengeteg program, kirándulás van” – sorolja azokat a különbségeket, amelyek számára a legfontosabbak.
Azt illetően, mennyire fogadják készségesen az osztrákok a magyar betelepülőket, eltérőek a tapasztalatai. „Hiába vagyunk EU-tagország, némileg akkor is szükséges idomulni Ausztriához. Ha ezt elfogadja az ember, akkor nagyon egyszerű és zökkenőmentes a beilleszkedés, de sokan felelőtlenül mennek neki a letelepedésnek. Nincsenek meg a megfelelő papírjaik az iskolai beiratkozáshoz, nulla német nyelvtudással akarják a 13-14 éveseket gimnáziumba íratni, és ennek a gyerekek az elszenvedői. Magyar füzeteket akarnak használni, mert otthon olcsóbb, mint itt, miközben itt más szabványok vannak” – említ néhányat a felmerülő problémák közül. Nyelvtudás nélkül nem várhatja senki, hogy ugyanolyan elbánásban részesüljön, mintha beszélné a nyelvet. Azzal pedig, aki egyből segélyért fordul, egyáltalán nem kedvesek az osztrákok, derül ki a szavaiból. „Úgy vettem észre, mostanság nagyon sokan jönnek ide hatalmas lelkesedéssel, ami pár hónap után sokszor csalódottságba fordul, mert nem voltak igazán tisztában az itteni mindennapi élettel.”
Az elvándorlást szépen mutatják az egyik osztrák egészségpénztár, az ÖGK adatai is, amelyek szerint mostanra, rekordot döntve, egyszersmind megelőzve a németeket,
mi vezetjük a nemzetközi munkavállalók listáját nyugati szomszédunknál. Már a nyár elején is minden nyolcadik külföldi munkavállaló magyar volt Ausztriában,
de májustól júliusig több mint hétezerrel, 126 656-ra nőtt a számuk, és mielőtt bárki azzal jönne, ezek csak a szezonális munkára kitelepülők, hadd jelezzük rögtön: ez a szám 15 681 fővel meghaladja a tavalyi átlagot. Ráadásul ők csak az egyik csoportja a kint dolgozóknak, hiszen az ÖGK az alkalmazottak biztosítója. A vállalkozóké, az SVS nem tesz közzé ehhez hasonló felméréseket, márpedig a kint élők jó része vállalkozóként tevékenykedik.
„Egy könyvelő irodában dolgozom, ahová azért vettek fel, mert az ügyfeleik 60 százaléka Ausztriában élő magyar vállalkozó, akik körmös szalontól a fodrászaton át az építőiparig a legkülönbözőbb területeken dolgoznak. Ők nincsenek benne a 126 és félezerben” – meséli egy Ausztriába fél éve kitelepült családanya, aki idén öt gyermeke közül kettőt íratott be az osztrák iskolarendszerbe. A férje pályaelhagyó tanár, a szülei is pedagógusok voltak, jobban mondva a 80 éves édesapja még most is az, mivel három éve ismét munkába állt egy hazai iskolában.
Búcsú az itthon elért társadalmi pozíciótól
„Abba a városba, ahol lakunk, öt magyar család költözött augusztusban ugyanabból az okból, amiért mi is kijöttünk. Mindannyiunkról elmondható, hogy Magyarországon az agglomerációban szép, nagy családi házunk, jól menő vállalkozásunk, jó pozíciónk volt. Megfelelő egzisztenciát, kényelmes, kisimult életet hagytunk a hátunk mögött. Most egy lakásban élünk és biztosra vehetjük, hogy negyven fölött
itt soha nem fogjuk ugyanazt a társadalmi, egzisztenciális pozíciót elérni, ami a magyarországinak megfeleltethető. De mindez már nem prioritás, mert előbbre való, hogy a gyerek jó iskolába jár, hogy nem ér nyakig a szemét az utcán és hogy ha betegek vagyunk, egy tiszta rendelőben egy kisimult orvos vár.
Ez sokkal többet ér, mint a szép kis családi ház a kerttel, vagy az anyagi, társadalmi pozíció. Én már nem is élem meg veszteségként, hogy elhagytuk az otthonunkat” – mondja az asszony.
Sorstársai, akikkel beszéltünk, mind nagyon hasonló szempontokat hoztak fel. Egy másik család 12 éves kislánnyal költözött ki, az édesanya Magyarországon irodai, logisztikai munkát végzett, kint egy gyárban fog dolgozni. „Azt reméljük, hogy egy olyan országban tudunk élni, ahol minden jól működik. A lányomnak, ha itt végzi az iskoláit, olyan jövőt biztosítok, amit otthon sosem tudnék” – sorolja érveit az asszony, akinél, mint mondja, a státusztörvény tette fel az i-re a pontot. „Nem akarom a gyerekemet ilyen oktatásnak kitenni. Az iskola, ahová járt, folyamatosan tanárhiánnyal küzd, több tárgyból le voltak maradva” – mondja.
Sok pedagógus érkezik
Persze nem ér fel hivatalos statisztikával, mégis beszédes lehet, hogy véletlenszerű villámkutatásunkban a megkérdezettek fele történetesen a közoktatásból kilépő tanár volt. Ahogy az a férfi is, aki a gyerekét eddig egy szolnoki iskolába járatta, ahol ő maga is tanított egy ideig. „A kollégákról csak jót tudok mondani, nagyon jó iskola volt, de a magyar rendszer egyszerűen nem tette lehetővé, hogy projektmunkát végezzünk, vagy hogy csak angolul beszéljek az órákon, a tankönyv tele volt hibákkal, nem tudtam olyan szabadon, hatékonyan tanítani, mint a nyelviskolában vagy a magánóráimon. Arról nem is beszélve, hogy előfordult, hogy februárban nem volt áram, se fűtés a tanteremben” – meséli az angol–történelem szakos tanár, aki szívesen tanítana Magyarországon, ha a helyzet változna. Ő maga is úgy tapasztalja, most nagyon felpörgött a kitelepülési kedv,
heti rendszerességel 8-12 ember jelentkezik be az Ausztriában élő magyarok facebook-csoportjaiba, és közöttük feltűnően sok a pedagógus.
Mindössze néhány nappal a kiköltözése előtt beszélgettünk egy másik anyukával, aki szintén a kislánya miatt szánta rá magát arra, hogy Ausztriában kezdjen új életet. Őt a gazdasági és politikai helyzet késztette erre, annak ellenére, hogy, mint mondja, a végsőkig kitartott és hitt benne, hogy lesz változás. Úgy érzi, mostanra elfogyott itthon a levegő, nem élhet úgy, ahogy szeretne. „Tizenhárom éve figyelem a történéseket és az elején azt gondoltam, lehet ebből valami jó is. Apám figyelmeztetett, hogy a kétharmad sosem jó, és igaza lett: a fiúk nagyon elszálltak.”
Bár korábban előszeretettel politizált, ma már nem néz tévét és hírportálokat sem szeret olvasni, mert ezek, mint mondja, végtelenül lehangolják. „Dolgoztam közszolgáltatónál, hulladékszállításban. Láttam, ahogy kifilézték a közszolgáltatókat a 10 százalék rezsicsökkentéssel, minden cég fölé nagy vízfejet tettek, afölé meg a MOL-t. Ma már minden arról szól, hogyan tegyék az embereiket pozícióba, és ha van egy magyar cég, amely piaci alapon sikeres, arra addig gyakorolnak nyomást, amíg a tulajdonos el nem adja egy kormányközeli vállalatnak. Mindig rendszerkritikus voltam, a Gyurcsány-kormányt is keményen kritizáltam, de úgy látom, ők annak a századát sem csinálták meg, mint amit most a fiúk. Hontalan vagyok a saját hazámban” – teszi hozzá.
Mint kiderül, ő is pályaelhagyó pedagógus, 1993-ban végzett biológia–kémia szakos tanárként és már akkor sem tudta kifizetni a rezsijét a béréből. „Kereskedelmi asszisztensként kétszer annyit kerestem, mint tanárként. Most ugyanez van.” Úgy érzi, ez az utolsó lehetősége, hogy a lánya érdekében lépjen, bár tisztában van vele, hogy ötven fölött már így sem lesz könnyű számára a váltás. Azt mondja, amikor kimentek körülnézni, az étteremben, ahol ebédeltek, mind az öt pincér magyar volt. Ugyanakkor úgy tapasztalja: míg korábban többnyire a fiatalok mentek külföldre szerencsét próbálni, ez a trend megváltozott. „Borzasztó, hogy ma 54-55 éves emberek mennek ki családdal együtt, nyelvtudás nélkül, mosogatni, futárnak vagy hotelben dolgozni. Egy 54 éves ember már nem azért megy el, mert világot akar látni, hanem mert a kényszer viszi rá.”
Nem a megélhetés a fő indíték
Azokat, akik Ausztriában kezdenek új életet, a gyereknek szánt jobb jövő és a nyugodtabb élet mellett természetesen gyakran a jobb kereset is motiválja. Míg itthon az átlagkereset nettó 390 ezer forint, a pedagógusoké pedig még jóval ez alatt is van, nem csoda, ha ennek közel a háromszorosa, nettó 1 millió 146 ezer forint kellő motiváció lehet számukra, még ha egy süteménygyárban kell is érte rakodni. Visszatérő érveik közt azonban legtöbbször szerepel még egy tényező: a megbízható egészségügyi ellátás. A következő történet főszereplőjének ez érthető okokból különösen fontos, mégsem ez volt a kivándorlás mellett szóló döntésének végső indítéka.
„A mi történetünk elég kalandos. Ausztriában dolgoztunk 15 éve, de volt egy balesetem, rokkant lettem, így hazaköltöztünk Kelet-Magyarországra” – kezdi történetét a 45 éves férfi, aki társával a gyerekek születése után Nyugat-Magyarországra tette át a székhelyüket a jobb iskola, a munka és a jobb orvosi ellátás reményében. Az a költözés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeiket. Most, két gyerekkel úgy döntöttek, ismét megpróbálnak visszatérni Ausztriába. Augusztus elején, egy pénteki napon megnézték az első munkahelyet, ami tetszett az asszonynak, akit már vasárnap estére visszahívtak próbamunkára. 15-én kibéreltek egy lakást és 16-án munkába is állt.
„A párom agrártechnikusi végzettségű, otthon egy állatgyógyszergyártó cégnél dolgozott a termelésben, most hajnali 5-től dolgozik a hét 6 napján egy tehenészetben. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de otthon már nemhogy nehéz volt, de lehetetlen. Pedig nem vártunk sokat, csak annyit, hogy rendesen, nagyon szerényen meg tudjunk élni” – fogalmaz a férfi, aki hiába tette a 180 ezer forint körüli osztrák rokkantnyugdíját a társa 220 ezer forintos fizetése mellé, semmit nem tudtak belőle félretenni. A döntésnek mégsem ez volt a legfőbb motivációja.
„Semmiféle effektív gyógyító alternatívát nem kínál már a magyar állam a rokkantaknak, akikből még lehetne ember. Már kontrollra sem kell járni, a gyógyszereket mind a háziorvos, mind a szakorvos telefonon írja fel, sőt, már elég az asszisztensnek betelefonálni miattuk. Azt sem kérdi már senki, hogy vagyok” – panaszolja a férfi, akinek a végső lökést mégis az oktatási helyzet alakulása adta meg. „A fiunkat fölvették magasépítő technikusnak Zalaegerszegre, a Zalaegerszegi SZC Széchenyi István Technikumba, ahová augusztusban még keresték a matek tanárt, a német tanárt, a szakoktatót!
Kérdjük mi: ennyire hülyének néz minket az állam? Azt gondolják, hogy öt évig járatjuk majd iskolába a gyereket csak azért, hogy a padban üljön?!
A mélyépítő szak el sem indult. Nyilván azért nem kell most mélyépítő, mert a kormány maga is tud leépíteni, mélyépíteni, rombolni” – fogalmaz.
A rokkantnak nyilvánított családapát mélységesen elkeserítette, hogy nem valósult meg a tanári összefogás, amelynek oka a saját környezetében szerinte nyilvánvaló volt. „Azt látni, hogy ma azok a tanárnénik bojkottálják a Fidesz színeiben az összefogást, akik anno a legnagyobb párttagok voltak. Ők persze elégedettek, hiszen a férjeik vidéki vállalkozók és földbirtokosok, otthon nekik minden rendben! Az egervári iskolában is egymásnak estek a pedagógusok, hogy minek itt sztrájkolni. Természetesen az a tanárnéni értetlenkedik, aki ugyan 250 ezer forintot visz haza, de szerinte mégis minden rendben van, hiszen van új autó, van pénz a házfelújításra, stb. Igaz, a férje mezőgazdasági vállalkozásának többszázmilliós bevételéből. Nehezen tudjuk megfogalmazni az érzéseinket” – mondja feldúltan a családapa, aki úgy véli, Magyarország ‘89-ben nem váltott rendszert, most pedig végleg elvágta a köldökzsinórt a nyugat felé, és ezt most már az osztrákok is így látják. „Bár a politikusok nem mondják ki, a köznép az orbánista rendszert egyértelműen és világosan a kommunista diktatúrához hasonlítja már most” – magyarázza.
A középkorú férfi arról beszél, tanulmánynak nagyszerű lesz ez az időszak arról, „hogyan tesz egy kormány, egy ember 180 fokos fordulatot és hogyan lehet egy népet így elbutítani. Orbán eladta az országot a fölvett hiteleivel Kínának és Oroszországnak, a fideszes vállalkozók pedig lapítanak, hiszen a kormányból élnek, nem a saját eszükön szerezték, és féltik, amijük van…”
Nagyon hasonló motivációk űzték tehát Ausztria karjaiba azokat, akikkel beszélni tudtunk. Elsősorban a hazai egészségügy és az oktatás elhanyagoltsága és egy sokat emlegetett szempont: „az ország lakóinak mentális állapota”. Ezek az emberek szemmel láthatóan egytől egyig megkönnyebbülten kerülnek ki a túlpolitizált közélet viharzónájából, hogy ha átmenetileg is, de megpihenjenek egy nyugodtabb élet hétköznapjaiban. Hogy meddig maradnak, változó. Többen közülük idős szülőket hagytak hátra, de azzal nyugtatják magukat, nem mentek messzire: innen hamarabb hazaérnek, mintha Nyíregyházára költöztek volna. Az ilyen disszidálás még nem feltétlenül végleges. Kérdés, lesz-e, ami valaha visszacsábítsa őket Magyarországra?
Nyitókép (illusztráció): MTI/Illyés Tibor
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
