„Az empátia készsége két élő szervezet kapcsolata által fejlődik” – ezért kell tanár az MI diadala után is
„Az adaptációra való hajlandóság olyan pedagógusi kompetencia, amely e szakma minden szegmensében elengedhetetlen, így a hivatásommal kapcsolatos alapvető értékeimmel mennék szembe, ha géprombolásra buzdítanám a kollégáimat” – írja gimnáziumi tanár vendégszerzőnk a mesterséges intelligencia várható pedagógiai térnyerésével kapcsolatban. Polyák-Pásztor Diána a Válasz Online-nak a témával foglalkovó podcastjára reagál és vázolja, milyen területeken lehetne nagy segítség a technológia. Ám azt is, milyen korlátai vannak. Azaz, miért lesz szükség tanárra a jövőben is.
A mesterséges intelligenciáról (MI) és annak az oktatásban való felhasználásáról újabban rengeteg szó esik. Az MI különböző formái persze régóta jelen vannak hétköznapi életünkben – az újdonság erejét most az a momentum kölcsönözte ennek a gyűjtőfogalomnak, amikor egy kétségkívül izgalmas nyelvi modell ChatGPT néven emlegetett verzióját elérhetővé tették az átlagember számára is. A mesterséges intelligenciával kapcsolatos diskurzusok aztán összeakadtak az oktatás válságáról folytatott szakmai és laikus párbeszéddel, egyes narratívák pedig egészen odáig merészkednek, hogy a pedagógust leváltó, tökéletes tanulássegítő eszközként jelenítik meg az MI-t. Vonzó lehetőség ez egy olyan korban, s különösen egy olyan országban, ahol a közoktatás széthullása már azok számára is egyértelmű, akik azt nem belülről nézik végig.
Greskovits György, a Milestone Intézet és Weisz Ágoston, az Alphacademy alapítója a Válasz Online podcastjának, a HetiVálasznak egy gondolatébresztő epizódjában ismertették saját tehetséggondozási paradigmáikat és azokat a vízióikat, amelyeket a mesterséges intelligencia oktatásban betöltött szerepe kapcsán kialakítottak. Pedagógusként nem bonyolódnék a technikai háttérrel és az algoritmusok működésével kapcsolatban hosszabb eszmefuttatásokba, ám az említett interjút meghallgatva úgy vélem, ideje lépéseket tenni olyan kompromisszum felé, amely a jelenleg az állami szférában oktató-nevelő munkát végző szakemberek mindennapi tapasztalatait és a gyerekek fejlődéspszichológiai sajátosságait ugyanúgy figyelembe veszi, mint az MI által fémjelzett, ki tudja, hányadik ipari forradalom és ehhez idomuló társadalmi valóság igényeit.
Szükség lesz az MI diadala után tanárokra?
A mesterséges intelligenciát az oktatással összefüggésben vizsgáló véleményproduktumokban visszatérő motívum a pedagógust kiváltó mesterséges intelligencia jelenleg már egyáltalán nem science fictionbe illő, hanem nagyon is küszöbön álló lehetőségének képe. Ezt az MI-manifesztációt általában úgy vázolják, mint egyfajta személyes segédet, aki képes felmérni a gyerek aktuális képességeit, igényeit, és ebből kiindulva egyéni tanulási tervet állít össze a számára. A diák, aki az így létrehozott, személyre szabott útra lép, messzebbre juthat, mint bármilyen iskolában, amelyet a hagyományos intézményrendszer felkínálhat számára. A mesterséges intelligencia amellett, hogy bármilyen emberi lénynél magasabb szinten képes differenciálni, azonnal visszajelzést ad, nem panaszkodik, hogy milyen sok dolgozatot kell kijavítania, nem hibázik, nem fárad el, sőt, kávét és fizetést sem kér. Azaz tökéletes pedagógus.
Pontosabban: tökéletes pedagógus olyan iskolakoncepció felől nézve, ahol az intézmény egyetlen célja a piacképes tudás és képességek közvetítése és fejlesztése. Az oktatási intézmények feladata azonban ennél jóval összetettebb. Az óvodák és a különböző szintű iskolák a szocializáció, a társadalmi lénnyé válás olyan színterei, melyeket aligha pótolhatnak a mesterséges intelligencia alapjain nyugvó felületek. A közösségekbe kerülő gyerekek, fiatal felnőttek ezeken a helyeken indirekt, esetleges módon ismerik meg az őket körülvevő társadalmi realitás működésmódjait, valamint elsajátítják a túléléssel kapcsolatos stratégiákat. Az óvoda, az iskola olyan minitársadalmak, olyan élő szövetek, melyekkel az embernek együtt kell lüktetnie ahhoz, hogy később képes legyen adaptálódni egy nemzet, egy kontinens, vagy akár a globális világ még összetettebb rendszereihez, dinamikáihoz.
Talán demagóg és hatásvadász lesz a hasonlat, de az MI-tanárok által működésbe hozott iskola olyan, mint a nagyüzemi baromfitartás: a csirkék egyetlen rentábilis módon hasznosítható része, a mell már akkora, hogy szerencsétlen jószágok gyakran meg sem tudnak állni a lábukon. Épp így a mesterséges intelligencia „adaptív” és „személyre szabott” oktató tevékenysége által pallérozott emberek önmaguk közel tökéletes verzióját hozzák, ha matematikai készségekről, idegen nyelven való kommunikációról vagy szövegértésről van szó, azonban bizonytalanul botorkálnak az emberi közösségek, kapcsolatok, játszmák útvesztőiben. Persze meg lehet fogalmazni az állítást, hogy nincs semmi gond a haszonállatok/haszonemberek funkcionális átalakításával – ez azonban már messzire vezet. Az én főként erkölcsi és nem racionális alapokon nyugvó álláspontom szerint van itt gond, nem is apró.
Persze felvetődik, s Greskovits és Weisz is kitér arra, hogy a pedagógus egyéb tevékenységei, mint például a motiválás, a jelenlét, a közösségteremtés ebben a közeledő új világban is fontosak lesznek, sőt, több idő juthat a nevelésre, hiszen az oktatás nagy részét elvégzi a szoftver. Ebben tanárként is látjuk a lehetőséget, egyre inkább érezzük ugyanis, hogy a gyerekek életében előtérbe kerülünk kompetens felnőttként, miközben a családtagok gyakran az együtt töltött minőségi idő hiányában hátrébb sorolódnak. Ugyanakkor
az sem véletlen, hogy a tevékenységünket a nevelő-oktató szószerkezettel szoktuk jellemezni: miközben tanítunk, nevelünk. Azt közvetítjük egy osztályteremben létezve, hogy a tudás építmény, amit konszenzuális alapokon, de közösen hozunk létre.
Azt képviseljük a foglalkozáson részt vevő közösség részeként, hogy a tudás különféle párhuzamos narratívákból áll össze, és sosem jelenthető ki, hogy maradéktalanul a birtokában vagyunk. Azt mutatjuk meg emberként, azaz hibázni képes élőlényként, hogy még tökéletlen, hiányos tudással is van keresnivalónk ezen a Földön.
Az MI előnyei között gyakran említik az azonnali és személyes visszajelzés lehetőségét. Saját tapasztalatom is azt támasztja alá, hogy a diákok többsége szomjazza és hálával fogadja, ha egy pontszámon/érdemjegyen túl egyébbel is megemlékezünk a teljesítményéről – legyen az akár félmondatos biztató sor vagy hosszabb formatív értékelés. A gamifikáció módszere is arra épít, hogy a játékvilágból ismert jutalmak, szintlépések rendszere motiváló erővel hat a tanulókra, épp ezért felesleges vitatni, hogy a mesterséges intelligencia is képes ugyanígy hatni rájuk. Ám azt is muszáj felvetnünk, hogy az interperszonális kommunikáció a tipikusan fejlődő emberi lények esetében kiválthatatlan. Pontosabban: kiváltása az eddig ismert példák alapján negatív hatással jár – elég csupán arra gondolni, hogy az online, gyakorlatilag elszemélytelenedett térben hogyan kerülnek zárójelbe alapvető emberi normák. Az empátia mint készség két élő szervezet közötti kapcsolat által fejlődik.
Maradjon minden a régiben?
A fentiekben arról írtam, hogy ideális esetben a tanár mi mindenre képes, amire a mesterséges intelligencia motorja által működtetett tanulássegítő alkalmazások – a területtel kapcsolatos szerény tudásom alapján – aligha lesznek. Ki kell mondani azonban, hogy a magyar közoktatásban jelenleg pedagógusként foglalkoztatottak nagy része sem tudja megvalósítani mindazt, amit vázoltam. Ennek sokféle oka van, melyek az egyéni emberi deficitektől a rendszerszintű hiányosságokig terjednek, s jelen írásom keretein túlmutat a taglalásuk.
Úgy gondolom, hogy a mennyiségi és minőségi tanárhiány problémája kapcsán a mesterséges intelligenciával lehet és kell is foglalkozni a megoldást segítő lehetőségként. Az adaptációra való hajlandóság olyan pedagógusi kompetencia, amely e szakma minden szegmensében elengedhetetlen, így a hivatásommal kapcsolatos alapvető értékeimmel mennék szembe, ha géprombolásra buzdítanám a kollégáimat.
A tanárok visszatérő panasza a nem hatékonyan végezhető, gyakran redundáns, pontatlan és ezáltal nyomasztóvá váló adminisztráció kényszere. E téren igazi megváltásként élnénk meg, ha az MI életszerű megoldásokkal segítene minket, sőt, kiváltaná a rendszerben a pedagógust mint adatrögzítőt. Az egyéni tanulássegítésben, önálló gyakorlásban, a közösen végzett folyamatok előkészítésében és az egyéni utánkövetésben szintén nagy hasznát vehetnénk olyan felületeknek, melyek mindenki számára hozzáférhetőek szociális háttértől függetlenül. Ilyen vonatkozásban a társadalmi mobilitás kapcsán is lehet pozitív hozadéka a technológiának: a magántanárokra hagyatkozó privilegizált csoportok mellett másoknak is juthat egy szelet a személyre szabott edukációból.
Ide kapcsolódik a differenciálás nehézsége is mint örök, sok lelkiismereti válságot okozó problémája az elhivatott tanároknak, akiket legtöbbször a munkaterhek, az eszközhiány és a nagy csoportlétszámok akadályoznak az egyéni tanulási utak megtervezésében. Az ő kezükben a mesterséges intelligencia igazi varázsszerré válhat úgy, hogy közben a személyük össze is tartja a közösséget. Felmerül ugyanis bennem a következő kérdés: milyen embereket nevelnénk akkor, ha az lenne a diákok percepciója hosszú éveken keresztül, hogy mindig minden az ő igényeikre szabottan alakul az iskolában? Mert ahogy már írtam, a tanulás és annak módja egyben nevelés is. Egy olyan jelenben, amikor a személyes igények háttérbe szorítását és a közösségben való gondolkodást eredményező attitűdváltás lenne csupán képes lassítani a civilizációnk és környezetünk radikális átalakulását, talán jobb lenne mellőzni a diákok egymástól való szeparálását.
A közös tanulásnak ugyanúgy helyet kell biztosítani, mint az egyéninek, s előbbihez továbbra is szükségeltetik majd egy felelősségteljes szakember, aki koordinálja, szervezi a munkát.
Ha lemondanánk a hús-vér pedagógusok helyzetének javításáról, és a rendszer gyerekeken, fiatalokon lecsapódó hibáit azzal próbálnánk kiküszöbölni, hogy egy totálisan új paradigma ismeretlen mezejére tereljük az oktatást, politikai szempontból kecsegtető, de kockázatokat rejtő útra lépnénk. Azt pedig már csak egy mellékes szálként hozom ide a Válasz podcastepizódjára reflektálva: magyar pedagógusként nem szeretnék a jövőbe utat nyitó mesterséges intelligenciával ellentétes irányba haladó, homogén tömeg részeként interpretálódni, aki a valódi kihívások helyett Herczeg Ferenccel bíbelődik, s képtelen olyan példaképpé válni, mint a Milestone Intézet vagy az Alphacademy alkalmazásában álló, saját területeiken sikeres szakemberek.
Sokszínűek vagyunk, sokan akarunk jót, jobbat a gyerekeknek. Az MI sikeres és biztonságos implementációjához elengedhetetlen szakmai és társadalmi párbeszédben ránk is szükség lesz.
Nyitókép: MTI/Balázs Attila
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
