Nem pusztán sértő: objektíve hazugság – Gyöngyösi Márton az orosz történelemhamisításról
Orbán Viktor és Szijjártó Péter viszonya Vlagyimir Putyinnal és Szergej Lavrovval éppen annyira konszenzuális, mint Leonyid Brezsnyev Kádár Jánossal váltott híres csókja – írja Gyöngyösi Márton a magyar ’56-ot fasisztának bélyegző orosz tankönyv és az elmaradt magyar diplomáciai reakció kapcsán. A Jobbik elnöke azonban ennél is súlyosabb és általánosabb gondokat lát a történet hátterében. Gyöngyösit a Válasz Online több alkalommal szembesítette már korábbi oroszpártiságával, minthogy azonban az európai parlamenti képviselőt Kollai István lapunkban megjelent cikke sarkallta írásra, megadjuk neki a szót. Vélemény.
A Válasz Online nemrég közölte Kollai István írását – válaszul az elmúlt évek egyik „legpusztítóbb” Magyar Nemzet-cikkére. Úgy gondolom, hogy Magyarország és a magyar közélet állapotáért minden felnőtt magyar állampolgár felelősséget visel. Az alábbi reakciót ezért nem is politikusként tartottam fontosnak megírni, hanem magyar állampolgárként. Nem pártpolitikai vitákkal kívánok ugyanis foglalkozni benne, hanem az objektív igazság kérdéseivel. Azokkal a kérdésekkel, amelyek mindenki számára ugyanazt kellene, hogy jelentsék. Már ha egyesek nem gondolnák úgy, hogy az életre csak pártos szemszögből érdemes tekinteni…
„A történelem az élet tanítómestere”, „Akik elfelejtik a történelmüket, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt” – megannyi bölcsesség szól annak fontosságáról, hogy személyként és csoportként is, egyéni és társadalmi szinten egyaránt tisztában legyünk eleink cselekedeteivel. Nem csoda, hiszen a törekvés arra, hogy a múltunkat feljegyezzük, és rendszerezzük, egyidős az emberi kultúra kialakulásával.
Természetesen az idők során sok dologban változott annak módja, hogy a múlt eseményeit hogyan adták át az emberek egymásnak, és hogyan mutatták azt be a fiatalabb generációknak. A régi korok énekmondóitól és népballadáitól mára eljutottunk a modern történelemtudományig, amely számos segédtudományra támaszkodva kutatja, próbálja megérteni, valamint rendszerezni azt, ami az emberiséggel történt. Ám a végső cél ugyanaz maradt az évszázadok során: feldolgozni, megérteni, a dicső tettekről és az égbekiáltó kudarcokról megemlékezni, valamint tanulni sikerből és bukásból egyaránt.
Ahogy pedig az információáramlás egyre gyorsabbá vált, egyre több lehetőségünk nyílt arra, hogy tudásunkat új nézőpontokkal bővítsük, és megértsük, hogy
ami az egyik csoport számára siker, arra mások egészen másképpen tekintenek: ez pedig nem csak lehetőséget ad, de felelősséget és feladatot is arra nézve, hogy más csoportok tudását beépítsük a sajátunkba.
Ezzel is épülve, jobban megértve, ami velünk történt.
„A történelem mindig valakinek a véleménye” – szól a történelemről alkotott pesszimista vélemény, nem is mindig alaptalanul. Amióta csak uralkodók, politikai kurzusok léteznek, a történelem megismerése mellett mindig ott volt a törekvés egyesek részéről, hogy értelmezését ideológiai, akár napi politikai céloknak rendeljék alá. A jelen és a jövő uralása mellett döntéshozók és kiszolgálóik gondolták, hogy a múltat is uralni kell. Akár annak árán is, hogy az értelmezési kereteket teljesen átírva egyenesítik ki az uralkodó ideológia logikai kanyarjait.
Természetesen a történelemhez az események kronológiai ismerete és rendszerezése mellett mindig hozzátartozott az ítéletalkotás, a tanulságok levonása. Ez teljesen természetes. Ami viszont nem természetes, az a megtörtént tények eltorzítása a „megfelelő tanulság” levonásának érdekében. Ez az, amit minden történelmet szerető embernek azonnal vissza kell utasítania. Nem arról van szó tehát, hogy ne alakulhatna ki értékes és kívánatos vita egy korszak értékelését illetően, új szempontokkal gazdagítva közös ismereteinket. Hanem arról, hogy értelmes vita csak úgy alakulhat ki, ha a tényeket mindenki maximálisan tiszteletben tartja, vitapartnere érveit pedig nem csak meghallgatja, de meg is próbálja érteni.
Márpedig ami a napokban nagy vitákat kiváltott orosz tankönyvben történik, az egyszerűen történelemhamisítás.
Az 1956-os magyar forradalom résztvevőit fasisztának és nyilasnak nevezni, illetve azt állítani, hogy a forradalom kirobbanása mögött a nyugati titkosszolgálatok álltak, nem pusztán sértő állítás a magyarsággal szemben, hanem objektíve hazugság. És mint hazugság, politikai támadás az egyetemes tudomány ellen is, amelynek nagyon világos ismeretei és bizonyítékai vannak az 1956-os forradalom okairól és eseményeiről. Ahogyan nagyon világos, feldolgozott ismeretanyag áll rendelkezésünkre a szovjet csapatok 1991-es kivonásának okairól, és annak mikéntjéről is. Ezek nem vélemények, hanem szikár tények, amelyeket most Oroszország eltorzított és meghamisított azért, hogy a jelenlegi hatalom pillanatnyi érdekeinek megfelelően szellemileg alátámassza a Szovjetunió rehabilitációját. Azét az államét, amely nem 2023 erkölcsi normái, és nem néhány nyugati társadalom véleménye alapján, hanem az egyetemes morális szempontok szerint volt egy gyilkos, népirtó rezsim. Amely tízmilliók haláláért és életének megnyomorításáért felel szerte a világban.
Az érintettség okán joggal várhatta volna el minden jó érzésű magyar ember, hogy a kormány tiltakozzon az orosz külügyminisztériumnál nem csak a magyarokat sértő kitételek, de a történelemhamisítás ellen is.
Ez azonban nem történt meg. A nagyköveteket máskor olyan bátran behívató, és a Fidesz-kormányt ért kritikákra olyan hevesen reagáló magyar külügy mélyen hallgatott. Nem szólalt meg a mindenfajta észrevételre a magyar szuverenitással visszavágó miniszterelnök sem. Végül a fideszes kultúrpolitika vezéralakja, Demeter Szilárd tudott annyit mondani, hogy őt ugyan ez a „nézőpont” felháborítja, de ez egy érthető szovjet értelmezése a történteknek, majd Menczer Tamás külügyi államtitkár részéről érkezett reakció, amely szerint inkább nem kívánnak foglalkozni az esettel.
A kínos hallgatás, majd az alacsonyabb szintről érkező bagatellizálás két dologra mutat rá. Az egyik az Orbán-kormány valódi kapcsolata és viszonya Moszkvával. Miközben Magyarországon a kormány úgy igyekszik beállítani (az egyébként egész Európával elhidegülést okozó) orosz kapcsolatait, hogy szuverén országként mi egyenrangú kapcsolatokat építünk, akárcsak az olyan nagyhatalmak, mint Németország, Franciaország, a valóság az, hogy Orbán Viktor és Szijjártó Péter viszonya Vlagyimir Putyinnal és Szergej Lavrovval éppen annyira konszenzuális, mint Leonyid Brezsnyev Kádár Jánossal váltott híres csókja. (Ha valaki nem ismerné a dolog hátterét: Kádár rendszerint előre rettegett Brezsnyev szájra irányuló elvtársi üdvözleteitől, csak hát a szovjet elvtársak nem kérdezték meg erről, ő maga pedig jobbnak látta nem reklamálni). Most, évtizedekkel később a magyar–orosz kapcsolatok ismét annyira egyenlőtlenek, hogy a magyar külügy jobbnak látja az ilyen kérdéseket nem felhozni. Ez aztán a szuverenitás…
A másik a kérdés kulturális vetülete. A Fidesz ugyanis, ha az ’56-osokról tett konkrét állítással nem is feltétlenül ért egyet, a történelem propagandacélokra való felhasználásával, az ideológiailag motivált történelemhamisítással nagyon is. A Fidesz valódi viszonya az európai konzervativizmushoz itt tisztán megmutatkozik. Hiszen mi, jobboldaliak teljes joggal viszolyogtunk annak idején a magyar történelem marxista alapokra helyezett magyarázataitól, teljes joggal vetettük meg a korábbi rendszer szocialista történelemhamisításait, amelyek nemzetünk múltjából csak az elemi veszteségeket és a történelmi bűnöket tudták kiemelni, és hangsúlyozni.
Ugyanakkor én is és mások is sokan, úgy gondoltuk, hogy a baloldali történelemszemlélet hazugságaira és torzításaira a válasz az események objektív szemlélete. A fideszesek ezzel szemben úgy gondolták, hogy a megoldás a magyar történelem „nemzethyesebbre” való átírása. Ha kell, akkor kicsit a tényeket kikozmetikázva, ha kell, akkor egész eseményeket félremagyarázva és meghamisítva.
Amikor a kormánypropaganda vezető lapjában olyan cikk jelenik meg, amely az 1968-as csehszlovákiai bevonulást a magyar területi revízió folytatásaként mutatja be, azt fejtegetve, hogy a történelmet nekünk egy sajátos „magyar szemszögből” kell értelmeznünk, olyan konkrét hazugságokat leírva, hogy a kádári Magyarország bevonuló csapatai felszabadítókként érkeztek Csehszlovákiába, a helyi magyar lakosság pedig rokonszenvvel fogadta őket, valóban nehéz lehet a kormánynak erkölcsi alapot találni az orosz történelemhamisítás elítélésére. 1968-ban ugyanis a szocialista Magyarország hadseregének vezetése nagyon is jól odafigyelt arra, hogy nehogy valamelyik kiskatona párhuzamot véljen találni az 1938-as eseményekkel, a helyi magyar lakosság pedig egyáltalán nem fogadta kitörő örömmel ezt a szellemében és cselekedeteiben is inkább szocialista, mint magyar hadsereget. Ezek a történelmi tények.
Ám innen már jól érthető az, amikor Demeter Szilárd még ha személyesen nem is tud csatlakozni hozzá, érthetőnek tartja 1956 „szovjet értelmezését.” Itt ugyanis nem mást látunk, mint azt, hogy
autoriter rendszerek megalkotják a saját szemszögű történelemértelmezésüket (hazugságukat) azzal a céllal, hogy a saját mitológiájukat felépítsék,
és ideológiájuk itt-ott recsegő pilléreit megtámogassák sok-sok „történelmi” „tanulsággal”. Valóban furcsa lenne, ha a Fidesz azt róná fel Putyinnak, amit maga is művel a magyar történelemmel.
A gond ezzel nem csak az, hogy ez a mentalitás nem a konzervativizmus, hanem a nácizmus és a bolsevizmus sajátja. Ezen a szemponton rágódjanak a magukat konzervatívnak kikiáltó fideszesek, és azok, akik azért szavaztak rájuk, mert mindenféle keresztény meg polgári erényeket láttak bele Rogán Antal politikai termékeibe. A nagyobb gond, hogy ez a szemlélet maga a szellemi kútmérgezés, a jövő generációinak megfosztása attól, hogy valós történelmüket megismerve levonhassák annak tanulságait. Ez a hozzáállás megfoszt minket attól, hogy a kudarcainkból és bukásainkból a jövőben tanulhassunk, de meghamisítja és korrumpálja örömünket is történelmünk felemelő fejezetei fölött. Amelyből, jegyezzük meg, nekünk, magyaroknak szerencsére bőven akad annyi, hogy ne kelljen magunknak újakat és soha nem létezőket írni.
A még nagyobb, egyetemes gond pedig az, hogy ez a hozzáállás magát a történelemtudományt teszi zárójelbe. Ha ugyanis arra hivatkozva, hogy a történelem úgyis csak egy vélemény, és a legpártosabb tudomány, szánt szándékkal lehet félremagyarázni és meghazudtolni tényeket is, akkor valójában semmi szükség arra, hogy bárki a történelmet kutassa. Nyugodtan kidobhatjuk akár az egész magyar történelmet is, és írhatunk egy másikat szíriuszi elmélettel, magyar ősnyelvvel, de kedvünk szerint győzhetünk Mohácsnál, Rákóczi világot hódíthat, Kossuthtal meg valóra válhat a Duna-menti Köztársaság.
Ha pedig ezt kellően sok nemzet csinálja elegendő szorgalommal, akkor szépen lassan, évtizedek alatt eljuthatunk újra a túlcsorduló nemzeti romantika korába, és ismét nekiállhatunk nemzetiségi alapon háborúzni, visszakövetelve elveszett jussunkat. Ki-ki a magáét. Jó lesz? Nem. Csak hát „akik elfelejtik a történelmüket…”.
Nyitókép: Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a moszkvai tárgyalásai után tartott sajtóértekezleten 2022. július 21-én (fotó: MTI/EPA/Az orosz külügyminisztérium sajtószolgálata)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
