„Jó, ha tombol a közönség, de nem ezért alkotunk” – világszerte elismert magyar koreográfus a balett lényegéről
Megjárta a világ jelentősebb balett-társulatait, darabjait számos híres operaház mellett a milánói Scalában is bemutatták. Lukács András Seregi- és Harangozó Gyula-díjas táncművész, világszerte elismert koreográfus – a magyarok közül az egyik legelismertebb. Most új időszámítás kezdődött az életében és erről először a Válasz Online-nak beszél. A balettművészek életének sorsfordulóiról, színpadi kitárulkozásról, a darabok születéséről és arról is kérdeztük, táncosként milyen érzés hátat fordítani a színpadnak. Portré.
– Tavasszal még a Győri Balett társulatával turnézott Kolumbiában, az új évadot viszont már szabadúszóként kezdi. Hogyan könyveli el az elmúlt időszakot?
– Örülök, hogy az együttes a darabom révén eljuthatott Bogotába. A Győri Balettnél töltött idő aránylag rövid, de nagyon intenzív állomása volt a pályámnak. Sok tapasztalatot szereztem ott és számomra nagyon fontos koreográfiák is megszülethettek ebben az időszakban. A szabadúszás számomra egészen új élmény és hazudnék, ha azt mondanám, hogy világosan látom, mi vár rám a jövőben, de hiszek abban, hogy ismét valami jó felé tartok.
– Közhely, hogy a balettművészeknek gyerekkoruktól kezdve önsanyargatás az életük. Igaz volt ez önre is, akinek az egész pályafutása alatt sosem kellett sorban állnia a feladatokért, mindig úgy lépett előre, hogy hívták, vitték?
– Való igaz, hogy a főiskola után számomra kinyílt a világ. Emlékszem, akkoriban kaptam egy ajánlatot Dél-Afrikából is, Johannesburgba vártak. Már ömlött a sokoldalas szerződés a faxból, de végül, a legeslegutolsó pillanatban mégsem írtam alá. Az iskola után szerződést ajánlottak az Állami Operaházból, és inkább hazajöttem három évre. Nem bántam meg. Ha elmentem volna, akkor nem kerültem volna ki William Forsythe együttesébe, a Frankfurt Ballet-ba, ami akkor már az egyik első számú kortárs együttes volt, Forsythe-tal az élén, aki máig az egyik legmeghatározóbb koreográfusa a táncéletnek. De nem lett volna 15 év a Wiener Staatsoperben, sem az a két év, amit a lyoni operában töltöttem még előtte, pedig abban az együttesben szerettem a legjobban táncolni. Én
soha nem erőltettem a munkákat, hiszek benne, hogy az emberre rátalálnak a feladatok, és ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.
Ami az önsanyargatást illeti, az alól én sem voltam kivétel. Tény, hogy tízéves korunkban, amikor bekerülünk ebbe a tíz éves iskolába, gyökeresen átalakul az életünk, és a balettintézeti lét valóban sok lemondással jár, de mivel már gyerekként ezt szokjuk meg, ez lesz természetes számunkra. Nekem az első két év inkább azért volt különösen nehéz, mert visszavágytam a Lisznyai utcai általános iskolába, a barátaim közé, ahová addig jártam. Harmadik évfolyamos koromban azonban minden megváltozott. Kaptunk egy balettmestert, Kováts Tibort, aki egycsapásra szerelemmé változtatta bennem a balett iránti érzelmeimet. Onnantól eldőlt, hogy ez lesz a hivatásom.
– Mit tudott ő, amit az elődei nem?
– Azt hiszem, a profizmusa hatott rám így. Ő Barisnyikov szintű szólótáncosa volt akkor az Operaháznak, elképesztő művészi vénával és technikai tudással megáldva. Azt hiszem, nem volt átlagos dolog, hogy ilyen fiatalon ekkora hatással volt rám, úgy láttam, az évfolyamtársaimból nem váltott ki ekkora lelkesedést a vele való közös munka. Egész táncos pályafutásom alatt összesen két olyan mesterem volt, aki így tudott lelkesíteni. Ő volt az egyik.
– Ki volt a másik?
– Andre de Villiers. Miután elvégeztem az egyetemet, egy évre ösztöndíjjal Angliába mentem tanulni az Elmhurst Ballet Schoolba – a mai Birmingham Royal Ballet iskolájába. Andre munkájának hála ért a felismerés, hogy a klasszikus balett mellet van olyan modern stílus is, ami meg tud szólítani. Az ő hatására nyitottam a modern tánc felé. Mindketten őstehetségek és a mai napig ott vannak bennem. Felfedezem őket a munkámban és a hozzáállásomban egyaránt és valami ilyesmit próbálok én is átadni a fiatalabb generációnak, amikor koreografálok. Nem elég, hogy az embernek tehetsége, affinitása van, ehhez a pályához nyitott szemmel kell járni és időben meg kell látni a lényeget. Arra a közhelyre, hogy nagyon rövid ez a pálya, fiatalon nem sokat ad az ember. Mai fejjel viszont már azt mondom, valóban az, ezért nagyon nem mindegy az időzítés.
– Lehet, hogy két évig szenvedett, amíg meg nem érintette ennek a hivatásnak a lényege, de önt legalább megérintette. És mi lesz azokkal, akiket szintén azért küld balettintézetbe az édesanyjuk, mert izgága gyerekek és jól mozognak, de nincs bennük művészi véna?
– Belőlük jó táncos lesz, de nem válnak soha művésszé. Nagyon sok ilyen táncos van a pályán.
– Akkor önnek óriási mázlija volt. Vagy az édesanyja látta önben a művészet iránti fogékonyságot?
– Lehet, mert voltak erre utaló jelek, pedig nem volt előttem művész a családban. Igaz, hogy nagyon pörgős kisgyerek voltam, hivatásos bicikliversenyző szerettem volna lenni, állandóan keresztül-kasul róttam a köröket itt, a Gellért-hegyen, de szerettem a zenét is, mindig táncoltam. Ráadásul nagyon jól rajzoltam, olyannyira, hogy amikor a balettintézetbe kerültem, a rajztanárom próbált meggyőzni: hagyjam abba a táncot és menjek inkább a Képzőművészeti Egyetemre tanulni.
– A darabjai a klasszikus balett alapjaira építő modern koreográfiák. Hová sorolja őket?
– Merem állítani, hogy az elmúlt évtizedek alatt kialakult a saját stílusom, ami egyik kategóriába sem igazán sorolható be. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy sosem követtem trendeket a táncban, mindig a magam útját jártam. Felvállalni a saját stílusunkat, azt, ami belőlünk fakad, semmilyen területen nem divat ma. Amikor mi tinédzserek voltunk, sokfélék voltak az emberek, most meg, mintha futószalagról jönnének ki a fiatalok. A tánc területén ugyanez figyelhető meg. Valaki kitalál valamit, amit aztán sokan követni kezdenek. Én sosem így gondolkodtam. Fontos és jó, hogy vannak olyan darabok, amelyek a világ történéseit viszik színpadra, hiszen talán ezért is hívjuk kortársnak ezt a műfajt, én viszont
inkább megpróbálom a nézőket arra az egy-két órára, amíg beülnek a színházba, átmenteni egy másik dimenzióba, hogy elfelejtsék mindazt a rosszat, ami ma a világban van körülöttünk. Hiszek abban, hogy akármennyire trendi a világ, a közönség igényli a szépséget és a lelki érintődést.
– Az emberi lélek nagy, alapvető történéseit fogalmazza meg a tánc nyelvén: fájdalom, kapcsolódás, elválás. Nem lerágott csontok ezek?
– Én inkább sokszor feldolgozott, nagy témáknak látom őket, amelyek, akárcsak a szerelem, kifogyhatatlan forrásai a művészetnek.
– A civil életében életigenlő, vidám személyiség, miért nyúl mégis mindig szomorú témákhoz?
– Nem tudom, miért, de a darabjaimon keresztül mindig inkább a melankolikus oldalamat mutatom. Az egyik első darabomat, az Örvényt Virginia Woolf betegsége és haláltusája inspirálta. Ennek most megalkottam a folytatását és nagy álmom, hogy a kettő egyszer összeálljon egy egésszé.
– Az egyik utolsó koreográfiáját pedig, az Elválást, az édesanyja elvesztése ihlette. A munka terápiaként is működik?
– Persze. Ebben az esetben azonban fontos tényező volt, hogy nem közvetlenül a halála után készült el a darab, hanem rá három évre. Hagytam időt magamnak arra, hogy leülepedjenek bennem az érzések és azt tudjam a színpadra tenni, ami fontos ebből az egészből. Úgy szerettem volna átadni a közönségnek, ahogy én megéltem és ahogy valószínűleg ők is megélhetik azt, ha elvesztenek valakit, akit szerettek.
– Igénylik az emberek, hogy támpontokat adjon a koreográfus a darab értelmezéséhez?
– Igen és szerintem kell is ilyeneket adni, bár én nagyon nem szeretek a darabjaimról beszélni. Ha én dönthetném el, soha nem írnék semmit róluk, mert mindenkit másképp érint egy darab és mást lát egy táncosban. Szeretem ezt inkább rábízni a nézőkre és nem tartom jónak, ami Magyarországon hatványozottan divat, hogy az embereknek a szájába rágják a dolgokat. Nem jó, ha csak úgy lehet eladni egy darabot, ha konkrét cselekménye van, például ha egy irodalmi mű adaptációja. Sok cselekmény nélküli darabot kreáltam korábban. A későbbieknek van ugyan témája, de nem direkt módon, hanem nagyon árnyaltan, finoman. Nem azt mondom, hogy nem koreografálnék szívesen egy modern Hattyúk tavát, mert abban például a fehér kép nagyon izgat, de igazából soha nem vágytam arra, hogy mai köntösbe öltöztessem mondjuk Bartók A csodálatos mandarinját vagy A fából faragott királyfit.
– Hogyan készül egy koreográfia? Sok zenét hallgat, filmeket, táncelőadást néz, rajzolgat előtte, vagy csak ül és álmodozik?
– Minden, amit felsorolt. Nálam ez nagyon hosszú folyamat, gyakran évekbe is telik. A zene az első, ami meghatározza az irányt. Ha találkozom egy zenével, ami eufóriát vált ki belőlem, automatikusan gondolkodni kezdek azon, hogyan koreografálnám meg. Most például két darab van a fejemben. Az, hogy ilyen lassan alkotok, azért jó, mert így az ember nem kapkod és nem kell utólag módosítgatni. Van, aki a darabjait az elkészültük után is állandóan formálja, én nem szeretek utólag hozzájuk nyúlni. Nem szoktam nagyon nézegetni a darabjaimat, azt viszont szeretem, hogy ha tíz év távlatából előveszem őket, nem kell miattuk szégyenkeznem.
– Most épp nézegetnie kell egy korábbit, hiszen felkérték, hogy a Táncművészeti Egyetem végzőseinek vizsgakoncertjére tanítsa be az Örvényt. Ez a koreográfia is kiállta az idők próbáját?
– Igen, megnyugtató érzés, hogy ez a nehéz darab ma is megállja a helyét. Pici változtatásokat fogok benne eszközölni, de alapjában véve nem fogok hozzányúlni. Azzal együtt, hogy fontos visszajelzés számomra, hogy újra és újra előveszik a darabjaimat, és hogy komoly helyeken mutatják be őket, ha őszinte akarok lenni, addig érdekelnek igazán, amíg meg nem születnek. Aztán, ahogy az ember a gyerekei esetében teszi, hagyom, hogy a saját útjukat járják, én pedig továbblépek, hogy egy újabb témával foglalkozzak.
– Ha már fontos helyek: mondhatjuk, hogy a tény, hogy bemutatták egy darabját a milánói Scalában, a pályája csúcsa volt?
– Mindenképp legyezgeti az ember hiúságát, ha meghívást kap, hogy mutassa be a darabját a világ egyik legfontosabb operaházában. Az, hogy ott ülhettem a premieren ebben a gyönyörű miliőben, tényleg nagyon jó érzéssel töltött el. Manuel Legris meghívására mentem Milánóba, aki korábban a párizsi opera egyik első táncosa volt, majd tíz éven át igazgatta a Bécsi Operaház balettegyüttesét, most pedig a milánói Scala balettigazgatója. A Movements to Stravinsky című darabot, amit bemutattunk, eredetileg a Bécsi Nemzeti Balettnek készítettem, amikor ott dolgoztam.
– Nem csak a koreográfiát, de a jelmezt, a díszletet, a fényeket is ön szokta kitalálni a darabjaihoz. Mennyire enged beleszólást a táncosoknak az alkotói folyamatba?
– Általában egy személyben alkotok, a folyamat végére az egész kép megvan a fejemben és bár szoktam segítséget kérni a jelmez és a fény ügyében, nem nagyon mozdulok el attól, amit megálmodtam. Ez a táncosok esetében is így van. Az ő személyiségük, a fizikai adottságaik nagyon meghatározóak, és én igyekszem ezeket figyelembe véve kiválasztani azokat, akik a leginkább megfelelnek az elképzeléseimnek, de persze hagyok teret. Ha valami nem működik, változtatunk, ha valami nagyon szépen megy, akkor ahhoz még hozzáteszünk, a lényeget azonban szeretem úgy viszontlátni, ahogy a fejemben van. Vannak, akik ennél jóval inkább a táncosra hagyatkoznak, lényegében vele együtt koreografálnak. Én nem ilyen vagyok.
– A tánc kitárulkozás, pláne, ha valaki a saját érzéseit fogalmazza meg egy koreográfiában, a balett leheletkönnyű műfajával viszont nem tűnnek összeegyeztethetőnek a gátlások vagy a lámpaláz. Küzdött ilyenekkel az aktív táncos pályafutása alatt?
– Persze, az ember tele van ilyen érzésekkel. Ez paradox dolog. Nagyon fiatalon talán kevésbé küzdünk ezzel, de ahogy múlik az idő és egyre inkább tudatában vagyunk annak, mi a tétje egy fellépésnek, egyre nehezebb lesz.
Azt a napot, amikor előadásunk van, az ébredéstől kezdve úgy építjük fel, hogy figyelembe vesszük: este 7-kor színpadra kell lépni. A színpadra lépés előtti fél óra a legnehezebb. Nem csak a fizikai, a mentális felkészülés is nagyon igénybe veszi a táncost egy előadás előtt.
Viszont az a szép ebben a szakmában, hogy a közönség ebből semmit nem lát, hiszen nem azért fizeti ki a jegy árát, hogy azt nézze, hogy mi szenvedünk és meghalunk a színpadon, holott tényleg „meghalunk”, főleg egy klasszikus balett esetében. Az viszont, ha egy előadás jól sikerül, nagyon felszabadító tud lenni. Ez nem munka, ez hivatás, amit száz százalékosan kell szeretni ahhoz, hogy az embert boldoggá tegye. És ezt most nem azért mondom, mert balettomán lennék. Nagyon szeretem a szakmámat, de én nyitott vagyok más művészeti ágak felé is.
– Mivel, mint említette, rövid pálya a balettáncosoké, előfordul, ahogy például Apáti Bence esetében is történt, hogy utána más szakmára nyergelnek át. Önnél nem szerepelt a lehetőségek közt valami egészen más foglalkozás?
– Nálam már húszéves koromban eldőlt, hogy koreográfus leszek és nem is szoktam eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha nem így alakul. Talán szívesen terveztem volna ékszereket és egy időben nagyon érdekelt a fotóművészet is, de sok minden másra is nyitott vagyok. Nem bántam meg, hogy maradtam a balettnál, mert nagyon szeretek koreografálni. Fantasztikusan jó a munkafolyamat, amikor jönnek az ötletek, vagy épp ellenkezőleg, amikor nem jönnek és az ember hetekig nem tud tovább lépni, amíg egyszer csak meg nem lep egy gondolat reggel, félálomban, vagy a vonaton ülve. Ilyenkor rajzolgatok, feljegyzem magamnak az ötletet, és ha nem kerül bele épp az adott koreográfiába, akkor majd beleillesztem egy következőbe.
– Hogyan tudja a táncosoknak átadni azt a komplex elképzelést, ami a fejében van? A próbafolyamatra is viszi magával a jegyzeteit?
– Én úgy vagyok velük a próbateremben, mint egy aktív táncos, tehát mindent megmutatok. És persze szavakkal is elmagyarázom, mire gondolok. Az pedig már a táncoson múlik, hogy mennyire tudja levenni – nemcsak fizikálisan, hanem érzelmileg is – azt, amit mondani akarok. Dolgoztam már nagyon tehetséges táncossal, aki nem volt igazán vevő arra, amit én szerettem volna, és előfordult az ellenkezője is, hogy kevésbé volt tehetséges valaki, viszont annyira szerette volna megvalósítani, amit kitaláltam, hogy szárnyalt a közös munka. Csodálatos dolog, amikor a koreográfus találkozik egy táncossal, akivel teljesen egy hullámhosszon van és érzi, hogy a másik bármit megtenne azért, hogy megvalósítsa, amit megálmodott. Az ilyesmi örök élmény marad. Ilyenkor az ember úgy érzi, ezért érdemes alkotnia.
– Egy táncost érzelmileg ugyanolyan intenzíven igénybe vesz az előadás, mint egy színészt?
– Sőt, egy táncosnál talán még inkább szükséges, hogy lélekben is ott legyen. Láttam olyat milliószor, hogy valaki gyönyörű fizikai adottságokkal rendelkezett, technikailag mindent meg tudott csinálni a színpadon, viszont teljesen üres személyiség volt, mint egy gép. És ennek az ellenkezője is létezik, van, aki abszolút limitált fizikai adottságokkal rendelkezik, viszont intelligenciában, művészileg a topon van és csodálatosan át tudja adni a szerepet a közönségnek. Akik a nézőtéren ülnek, pontosan látják a technikai adottságok közti különbséget, de annál sokkal előbbre való számukra, hogy az érzelem visszajöjjön egy előadásban, mert az adja az igazi élményt.
– Hogy tud lemondani a táncról az, akinek gyerekkorától ez az élete?
– Nálam ez is sorsszerűen alakult. Negyvenkét éves voltam, amikor abbahagytam. A Bécsi Operaháznál augusztus 31-én járt le a szerződésem, szeptember 1-én pedig már a Győri Balettnél kezdtem mint művészeti vezető, ez tehát szintén egy gyönyörű átsiklás volt. A negyvenkettedik év egy táncos életében nagyon ideális kor a befejezésre. Vannak extrém példák, előfordul, hogy valaki 50 éves koráig táncol, de a nagy átlag 40-45 évesen befejezi. Ez a szakma is nagyon felgyorsult, 17 évesen, az iskolából kikerülő gyerekek – nem művészileg, de – fizikailag már kész táncosok.
Hiába telik meg az ember tapasztalatokkal negyven éves korára, akkorra már fizikailag nem bírja úgy a feladatokat és ezt egy táncosnak érzékelnie kell magán.
Még ha valakinek nagyon-nagyon jók is az adottságai, már akkor sem olyan a teste, mint tíz évvel korábban. Én is a derekamon éreztem először, hogy korosodom. Viszont hála Istennek a mai napig se a bokám, se a térdem nem mondta be az unalmast, úgyhogy ha most színpadra kéne állnom, azt is meg tudnám csinálni.
– Nem hiányzik a rivaldafény?
– Egyáltalán nem. Van, aki nagyon rosszul éli meg a váltást és akár még tíz-tizenöt évvel a befejezés után is hiány van benne. Bennem nincs, de ebben biztos szerepet játszik, hogy táncosokkal dolgozom. Az viszont, hogy most már nem megy föl a függöny, nem zavar. A táncot sosem azért csináltam, hogy ünnepeljenek. A pozitív visszajelzések, amiket most a koreográfiáim után kapok, tökéletesen kielégítenek. Nagyon jól esik, ha tombol a közönség, de az ember nem ezért dolgozik, hanem magáért az alkotás öröméért.
– Sosem okozott nehézséget, hogy a legintimebb érzelmeit teszi közszemlére, amikor fölmegy a függöny?
– Nem. Amit lehet, hogy szóban nem tudnék, azt színpadon, mozdulatokkal, érzelmekkel el merem mondani. És olyan jó érzés megríkatni valakit egy előadással, ahogy ez megtörtént legutóbb az Elválás című darabom után is. Ha a néző így reagál a munkámra, az mindent megér.
– Nem csak a melankolikus zenét szereti, hiszen egész életében rajongott azért is, amit Madonna művelt a színpadon. Hogyan éli meg, ami most vele történik?
– Rosszul, mert úgy érzem, azt, amit ő ebbe a csodálatos karrierbe belerakott az elmúlt negyven évben, most napról napra rombolja le. Nem értem, hogyan vihette ennyire tévútra az öregedés. Hogy történhetett, hogy ma pont az az ember követ huszonéves kislányokat, akit évtizedeken át annyian követtek? Nekem ez nagy szívfájdalom. Sose gondoltam volna róla, hogy az idős korral vívott küzdelme mindent felülír majd. Biztos nagyon nehéz lehet ilyen hírnévvel kezelni az öregedést, hiszen a lábai előtt hevert a fél világ, de nem értem, hogy nem billent át a mérleg benne idővel a családja felé, hiszen az ma már sokkal fontosabb kellene legyen. Most kéne királynőként kiélveznie a munkája gyümölcsét. Persze kritizálni mindig a legkönnyebb, nem is szeretném őt elítélni, sőt, továbbra is nagyon szeretem, inkább fájdalommal szemlélem és titkon remélem, hogy egyszer felébred ebből a furcsa álomból.
– Ön nem fél az öregedéstől?
– Nem. Bennem nagyon átértékelődött minden, amikor az anyukám meghalt. Nem tudom komolyan venni azt, aki nem ünnepelteti a születésnapját, mondván, mi ünnepelnivaló van azon, hogy öregszünk. Azt gondolom, hogy ha valaki egészséges és el tudja látni önmagát – mint például a nagymamám, aki 92 éves kora ellenére fizikailag és agyilag is teljesen rendben van –, az ne bánkódjon a korán. Úgy gondolom, ha nem hoznak betegséget, örülni kell annak, hogy múlnak az évek.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
