Kérgek, hajtások, levelek – 70 éve zárt be a recski kényszermunkatábor
„A Történeti Levéltárban ma délután emlékezünk meg a recski kényszermunkatábor bezárásának 70. évfordulójáról. Ezen az ünnepségen olvasom fel az alábbi beszédet. Meggyőződésem szerint tartalmaz közérdeklődésre számot tartó gondolatokat. Ennek reményében küldöm el e szöveget, bízva abban, hogy érdemesnek találják a megjelentetésre” – írta lapunknak Papp István történész, a levéltár főosztályvezetője. Mit lehet tenni a történelem megőrzéséért egy, a történelmet mindinkább kinőni és elfeledni akaró korban? Válaszok ebben a szépen emlékező írásban.
Amikor a nyár elmúltával, az ősz kopogtatásával séta közben vállunkra hull egy rozsdabarna levél, a szemünk előtt hámlik le egy apró kéregdarab a parkban álló platán testéről, vagy megpillantunk egy-egy, az ég felé nyújtózó kései magoncot, nem gyakran gondolunk arra, hogy a természet ezen apró szilánkjai nálunk sokkal hatalmasabb élőlényekről adnak jelzést. Egy sudár, terebélyes faóriás, gazdag, széles lombkoronával, messziről is szembetűnő törzzsel, a föld felszíne alatt ezer irányban megkapaszkodó gyökérhálózattal bizony csak apró töredékekkel ad hírt arról, hogy itt van köztünk, pontosabban szólva, hogy együtt lélegzünk vele.
Gyakran történész is ilyen apró, szinte jelentéktelennek tűnő kéregdarabok, bimbózó rügyek, elfonnyadt levelek révén tudhat meg valamit a múltról. S ezeket látván, tapintván, érzékelvén kellene elmesélnie egy történetet olyan emberekről, akiket nem ismert, olyan helyekről, ahol nem járt, s olyan eseményekről, amelyeknek nem volt részese. Nincs ez másként annak a tábornak a históriájával sem, amely ott rejtőzött fent a hegyen, a falutól nem messze, szigorú sorompók mögött. Még manapság sem magától értetődő eljutni e helyre, még mostanság is elvágják a külső világtól már a kisebb havazások vagy az iszamós földet teremtő késő őszi esők mindazt, amit e rövid szó így foglal össze: Recsk.
Ma már sokat tudunk e táborról, ismertek a neves és bátor rabok visszaemlékezései – Benkő Zoltántól kezdve Michnay Gyulán át Nyeste Zoltánig –, a megrázó interjúkból építkezett a nagybetűs dokumentumfilm, majd az ennek ihletéből született játékfilm is. Megidézhető a tábor egykori szerkezete és felépítése három dimenzióban. Számos tanulmány tárgyalta a börtönök, az internálótáborok, a büntető barakkok 1950-es évekbeli világát, s nem titok már az őrök, a parancsnokok kiléte sem. Vagyis mindaz, amit történeti tudásnak, pontosabban fogalmazva a történészek tudásának nevezhetünk, bőségesen a rendelkezésünkre áll. Ám mégis érezzük, hogy mindez kevés.
Bárhogy igyekszünk majd a jövőben különféle igényes módszerekkel megidézni Recsk világát, megemlékezni e zord időkről, vizuális eszközök révén a figyelem ingerét kiváltani a jövő nemzedékek tagjaiból, bármilyen tisztességes és becsületes szakmai munkát végzünk majd el: valami visszavonhatatlanul elmúlt és nem állítható helyre. A levegőt szeretnénk megmarkolni és felmutatni. Oly’ hiábavaló erőfeszítés mindez, mintha dióhéjjal akarnánk egy patakot kimeregetni.
Ám cseppet sem a történészi munka kilátástalanságáról, netán az emlékezés-emlékeztetés helyeinek értelmetlenségéről szeretnék regélni. Hanem arról, mit is lehet tenni a történelem megőrzéséért egy, a történelmet mindinkább kinőni és elfeledni akaró korban. 1953 őszi hónapjaiban a recski fogolytábor rabjai titokban, pisszenéstelen, megalázó csendre kényszerítve, a hatalom megvetésétől kísérve, elégtételadás nélkül hagyhatták el a priccsek, a talyigák, a zúzott sziklák és a fenyegető őrtornyok világát. S a helyszínre néma csend borult.
Idővel az erdő madarai és a környék vadjai szép sorban visszatértek, s a lassan pusztuló őrtornyok és omladozó legénységi épületek, a rozsdásodó szögesdrót-kerítések, a vastag talpú cipőket rejtő földkupacok tovább őrizték a titkot. Hogy miféle csend lehetett ez, mi, egy szabad világ neveltjei és lakói, a minket szinte már fölfaló, kizsigerelő információs özönvíz miatt aligha tudjuk elképzelni. Néhány éve mutatott egy fényképet egy közel húsz évvel idősebb kollégám. A fekete-fehér, nem egészen tökéletes fotó bandukoló egyetemisták csoportját ábrázolta, valamikor 1985-’86 táján. Az Eötvös Collegiumból érkeztek lelkes tanáruk vezetésével, hogy a helyszínen, utat vágva a bokrok erdejében, félszegen és hátra-hátra pillogva megnézzék mindazt, ami megmaradt a recski kényszermunkatáborból. Ahogy megnéztem a 25 év körüli arcokat, egyszerre csillogott a szemekben a felfedezés kíváncsisága, a hallgatás közönyének megtörése és a hatalom tilalmának megkerülése fölött érzett öröm. Ez az az érzés, amit legfeljebb csak megsejteni tudok, de átélni már nem áll módomban.
Számunkra Recsk már a túlélők tanúságtételén át őrződött meg, úgy kell rá emlékeznünk, hogy személyes emlékeink nem lehetnek róla. Mai világunkban a kézzel-lábbal végzett, sokszor értelmetlennek tűnő fizikai munka, a szenvedés monoton eltűrése egyre kevésbé érthető és ismert tapasztalat. Ez még inkább felértékeli mindazok bátorságát, erejét és kitartását, akik el tudták viselni a tudatos, lassú éheztetést, ami a rabokra várt. Az értelmetlen, idegőrlő kőfejtést, a talicskák kerekeinek ütemes csikorgását. A reménytelenséget, a közönyt, a megvetést és a fizikai kínzások válogatott repertoárját. Gondoljunk csak bele: mennyire magasan lehetett azoknak a testi és lelki ingerküszöbe, akik alig néhány évvel egy világháború után éveket töltöttek el a Mátra fennsíkján, az idő múlását alig érzékelve. Milyen alacsony a mi tűréshatárunk, milyen könnyen lobban lángra öntudatunk a virtuális világban. Mindezt vessük össze azzal, ami Recsken az oda kényszerített, oda hurcolt, fogságba vetett emberekkel megesett: a lábfejet zsibbadásig szorító ormótlan bakancsokkal, a kutyák bádogtányérjából ellopott paprikás krumpli ízével, a csákány nyeléről a köröm alá fúródó szálkával, a megbotlott rabok térdét horzsoló durva kövekkel, s mindaz a szidalommal és céda szóval, amivel naponta megalázták ezeket az embereket.
Tudjuk-e valójában, hogyan lehet rájuk emlékezni? Hiszen minden nappal távolabb kerül békés hétköznapjaik világa, amelyet elvettek tőlük a rézbánya vidékén felhúzott táborban, ott fenn, a hegyen. Igen, fel tudjuk idézni emberi arcukat, remegő hangjukat, könnyel teli szemüket, hála a szépirodalomnak és a filmnek, amely megőrizte a szerencsés, vagy sok esetben megnyomorított túlélők történeteit.
Ha már vettük a fáradságot, és ellentmondunk az örök jelen gyakorlatának, s hajlandók vagyunk figyelmet és energiát szentelni a Recsken raboskodó, ott meghalt, onnét megszökött, vagy több év után szabadon bocsátott és tanúságot tevő emberek históriájának, akkor nem éltünk hiába.
Látszólag nem eget rengető program mindez. Talán szürkének tűnő, halovány biztatás. Mégis azt hiszem, hogy az ércnél maradandóbbnak remélt emlékművek helyett a szellem napsugara az, amely igazán megvilágíthatja a magyar történelem e lidérces fejezetét.
E megemlékezést talán érthetetlenül messziről indítottam, amikor hű társaink, a fák világának apró darabjait idéztem meg. Ám ezzel éppenséggel a recski mindennapok kellős közepébe kerültünk. Hiszen ahogyan 1981-ben, az Új Látóhatár oldalain Sztáray Zoltán felidézte, nem egy alkalommal a természet asztaláról lehulló sovány morzsák jelentették az életet: „Jóllehet tiltották és súlyos fogdabüntetés járt érte, a tábor területén felkutattunk minden gyomorba küldhető növényt: ettük a zsenge fenyőtűket, a sóskát, a madársóskát, a fiatal bükkhajtásokat C-vitamin pótlására, megettük a zöld, vagy félig érett kökényt, vadkörtét, a vadrózsa szirmát, később még zöld gyümölcsét, a madárberkenyét, az útépítésnél felszínre került – valóban fehérjedús – mogyorós lednek gumóját s kísérleteztünk, bár tudtuk, emészthetetlen, a tölgymakkal is.”
S mit mondhatunk minderről az utánunk jövő nemzedékek tagjainak? Mélyen hiszek abban, hogy az emberi tapasztalok mögött rejtező érzések megérthetők és befogadhatók. Ha nem így lenne, mivégre olvasnánk a görög mítoszokat vagy az Újszövetség példázatait? Éppen így lehet Recsk kulcs, melynek révén megnyithatjuk minden érző ember szívét, aki a Pokol perzselő, s néha víg napjaira kíváncsi.
Nyitókép: az egykori kényszermunkatábor kerítése a Recski Nemzeti Emlékparkban 2020. február 18-án (fotó: MTI/Komka Péter)
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
