„Nagyon el lehet fáradni a sárkányölésben” – klinikai szakpszichológus különleges terápiája
Korzenszky Klára, a Klárisok zenekar énekesnője civilben klinikai szakpszichológusként égési sérüléseket szenvedett gyerekek pszichés gyógyításával foglalkozik a Bethesda Gyermekkórházban. A két, látszólag nagyon különböző hivatás az ő pályafutásában organikusan építkezik egymásból. A kórházi kollégákkal végzett heroikus munkáról, a sérült lélek újraépítéséről, a mesék és a zene erejéről kérdeztük a Makám egykori énekesét, aki zenésztársaival együtt holnap a Fonóban, a gyermekpszichodráma és a meseterápia elemeit ötvöző koncerttel ünnepli a Klárisok megszületésének tizedik évfordulóját.
– Nem tűnik annak a tipikus, zabolázatlan művészalkatnak, gyerekkorában inkább önmagához is szigorú kislányként tudom elképzelni. Eltaláltam?
– Rendes, szorgalmas, céltudatos kislány voltam és nem készültem sem pszichológusnak, sem énekesnek, de a középiskolás évekkel jó irányba sodort a sors. Amikor három testvéremmel együtt a Bihari Táncegyüttes tagjai lettünk, az egész család életformájává vált a zene és a tánc, olyannyira, hogy nem lehetett belőle többé kiszakadni. Bár én korábban fuvolistának készültem, hamar beláttam, hogy nem a klasszikus, inkább a népzene irányába kell tovább haladnom. Az Óbudai Népzenei Iskola családias légkörében aztán megtapasztaltam, mennyivel jobb közösségben zenélni.
– Abban, hogy klinikai szakpszichológus lett, mennyi szerepe volt traumatológus édesapjának?
– Bár nem volt tudatos, utólag azt kell, hogy mondjam, valószínűleg nem véletlen, hogy ma kórházban dolgozom, hiszen úgy nőttünk föl, hogy gyakran apukámmal mentünk, ha mentőorvosi ügyeletet tartott, de sokszor látogattuk meg őt a munkahelyén is. Ezáltal egyáltalán nem volt félelmetes, hogy létezik betegség, halál. Azt hiszem, ez meghatározó élmény volt számomra.
– Az ember átértékeli a saját problémáit, amikor szembesül azzal, milyen munkát végeznek önök a Bethesda égési osztályán. Ön, aki foglalkozott olyanokkal is, akik mentálisan egészségesek, de trauma érte őket és olyanokkal is, akik mentálisan betegek. Nem rangsorol ösztönösen az esetek között?
– Mindenkinek a maga problémája a legnagyobb, és nem szabad versenyeztetni ezeket, mert sosem tudhatjuk, kinek mivel nehezebb megbirkóznia. Gyakran azt kérdezik tőlünk, hogyan bírjuk ezt a rettenetesen nehéz munkát. Úgy, hogy a nehézségek ellenére hatalmas sikereket tudunk elérni. Nagy öröm látni a gyógyulás folyamatát, azt, ahogy egy gyerek elkezd újra járni, visszatér a saját közegébe és boldog életet kezd élni. Ez természetesen lassú folyamat, de az a feladatunk, hogy türelemmel kísérjük, támogassuk a betegeinket ezen az úton, és segítsük őket abban, hogy harmonikus, boldog felnőtté válhassanak. Amióta a Bethesdában dolgozom, nekem is beszövi a mindennapjaimat annak a mérlegelése, mi a valós nehézség és mi az, amit magunknak okozunk.
Gyakran visszahúz a földre, hogy súlyos esetekkel találkozom. Ilyenkor ráébredek, hogy értékelni kell az apró örömöket: hogy tudunk levegőt venni és nem vagyunk géphez kötve, hogy tudunk enni és nem kell minket táplálni, hogy meg tudunk mozdulni segítség nélkül is.
Aki ilyesmivel foglalkozik, azt nem kell emlékeztetni arra, hogy legyen elégedett a saját életével. Nagyon sokat tanítanak nekünk a betegeink. Van egy kamasz fiú, aki olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy az élete is veszélyben forgott. Amióta felépült, azt mondja, neki zöldebb a fű és más számít problémának. Olyan is akad, aki azt mondta, borzalmas ember volt, mielőtt baleset érte, de azóta átértékelte az életet. Amikor a sok rosszat át tudjuk fordítani pozitívummá, azt poszttraumás növekménynek hívjuk.
– Igaz, hogy a fájdalomcsillapítás ellenére az agy tudja, hogy a test szenved és elkezdi azokat a hormonokat termelni, amelyek egyenes utat jelentenek a depresszióhoz, ezért kezdik már altatásban a lélek gyógyítását?
– Igen, hiszen tudattalan állapotban is bejut az üzenet. Bár a tudatunk ilyenkor más hullámhosszon van, nagyon sokat ért abból, ami körülöttünk zajlik, ezért nagyon nem mindegy, miket mondunk a beteg mellett, és ezt most már a medikális személyzetnek is tanítjuk. A szuggesztió lényege, hogy pozitív tartalmú szöveget alkalmazunk, amelyet indirekt üzenetként fogad be a beteg. Ez önkéntelenül cselekvésre serkenti őt, és segít beindítani az öngyógyító folyamatokat. Kezdetben a legfontosabb üzenet, hogy a kórházban biztonságban van és segítünk neki, megtesszük érte, amit csak lehet. Ezáltal a betegágy mellett álló szülőnek is megerősítést adunk. Mindezt jól lehet kombinálni zenével, aminek nagyon sok pozitív hatásmechanizmusa van. A hangtálak vagy más relaxációs hangszerek rezgései elősegítik a frusztráció csökkenését, a mi célunk pedig éppen az, hogy ezek az altatásban tartott gyerekek ne érezzenek szorongást. A fájdalmaikat természetesen medikális fájdalomcsillapítókkal csökkentjük, de ha mentálisan is segítjük őket, lehet, hogy sokkal könnyebb lesz az ébredésük, mert addigra már egy csomó szorongástól megszabadítottuk őket. Amikor ébredeznek, nekik is tudunk hangszert adni a kezükbe. Ráadásul a szülőnek is jól esik, ha egy kis hangszerrel játszhat, hiszen aki minden nap tizenkét órán át tehetetlenül áll a gyereke ágya mellett, úgy, hogy talán hozzá se érhet, mert azzal fájdalmat okozna neki, annak nagyon jó érzés, hogy legalább hangokkal „simogathatja” a gyerekét, így ő is visszakapja a kontroll érzést.
– Mérhető ennek a hatása?
– Egyre több kutatás zajlik e téren, mi a tapasztalatainkra is hagyatkozunk és a betegőrző monitorok értékeiből tájékozódunk a hatásról. Azt például egyértelműen látjuk, hogy a zeneterápiás, szuggesztiós módszerrel képesek vagyunk stabilizálni a vérnyomást. Volt egy súlyosan égett, altatott betegünk, aki rengeteg vért vesztett és már élet-halál között volt, amikor az orvosok minket hívtak, hogy segítsünk, mert ők nem tudtak többet tenni a vérzés elállításáért. Nagyon-nagyon hosszú időn keresztül, majdnem egy napon át küzdöttünk érte. Dobbal a szívverését, óceándobbal a keringését imitáltuk, egy pozitív szuggesztiós szöveg kíséretében: „Építsünk gátat kőből, vasból, fából, ami mindent bent tart, ami jó és mindet kienged, amire nincs szükségünk.” Hosszú-hosszú órákon át, felváltva csináltuk, és végül sikerült megállítani a vérzést, a gyerek megmenekült. Amikor egy fél év múlva elvittük táborba ezt a kamasz fiút, egy bulizás alkalmával egyszer csak halljuk, ahogy azt mondogatja: „Építsünk gátat kőből, vasból, fából…” Megdermedve hallgattuk.
– Az orvosok ma már hajlandók építeni a pszichológusok tudására, vagy a Bethesda munkatársai extrém módon elfogadók ebből a szempontból?
– Hosszú évek folyamata volt, hogy eljutottunk odáig, hogy a medikális személyzet elismerte ezeknek a módszereknek a létjogosultságát. Mostanra viszont megfordult a helyzet, ma már akkor kapunk „szemrehányást”, ha nem jövünk. Ezen a területen négyen dolgozunk, ketten pszichológusok, egy szociális munkás és egy zeneterapeuta. Pszichológusként egyébként teljesen más attitűdöt igényel ez a munka, mint amire az egyetemen felkészítettek minket. Ismernünk kell az egészségügyi eljárásokat, és nagyon rugalmasnak, alkalmazkodónak kell lenni ahhoz, hogy hasznosak tudjunk lenni és helyt tudjunk állni ott, ahol szükség van ránk.
– Elegen vannak a feladatra?
– Mi a kórházon belül azt gondolom, hogy most már ideális helyzetben vagyunk, de mindenhol hasznos lenne az ilyen jellegű segítség. Ezt mostanában már más intézményekben is felismerik, sőt, a képzésben is egyre inkább jönnek válaszok erre az igényre. Amit mi csinálunk, abban talán lehet mondani, hogy úttörők vagyunk.
– Ebben a felállásban jut idő az önvádtól és tehetetlenségtől szenvedő szülőkre is?
– Ez az egyik kiemelten fontos dolog, amivel foglalkozni kell egy gyerekterápiás folyamatban, mert a gyerek és a szülő lelkiállapota hat egymásra. A gyerek pozitív lelkiállapota hat a szülőre, de szülő negatívuma is vissza tudja húzni a gyereket a gyógyulásban. Ha kell, tartunk családkonzultációt, családterápiát is, segítve, hogy kompetens, jól működő szülő lehessen az apa, anya, akkor is, ha éppen élet-halál között van a gyereke. Pláne akkor, ha otthon még van három másik.
Egy ilyen krízishelyzet új kihívások elé állítja a szülőket, meg kell tanulniuk jó szülőnek lenni a beteg gyerekük mellett, aztán, ha felépült, az újra egészséges gyerekük mellett vissza kell tudni térni a rendes kerékvágásba. Egy balesettel elvész az addigi rend, és a káosz után új rend épül, ez pedig hosszú-hosszú folyamat.
Mi éveken át foglalkozunk ezekkel a családokkal. Egyrészt mert ha kisgyerek korban történik a baleset, újabb és újabb korrekciós műtétek követeznek, hiszen a heg nem nő együtt a saját bőrrel. Másrészt gyakran hozzánk fordulnak akkor is, ha új élethelyzetbe kerülnek, például iskolába mennek a gyerekek vagy elérkeznek a kamaszkori problémák. Ők bármikor megkereshetnek minket.
– Képtelenség, hogy ez mind belefér az idejébe amellett, hogy mellette zenei karriert is épít…
– Ez komoly csapatmunka.
– Önök egy különleges mentor programot is elindítottak. Jól sejtem, hogy ilyen is csak a Bethesda égési osztályán működik?
– Igen. A helyzet az, hogy nincs még hozzászokva a társadalom ahhoz, hogy ne bámulja meg és ne gondoljon furcsát a betegséggel élő vagy sérülést szenvedett emberről, legyen az felnőtt vagy gyerek. Nagy szükség van az érzékenyítésre, a mi nagy tanulságunk pedig az, hogy a tapasztalati szakértők tudnak ebben a legjobban segíteni. A mentor program ötlete az egyik betegünktől eredt, aki fölmászott a vonat tetejére és megrázta az áram. Míg nálunk gyógyult, megfogadta, ha fölépül, tenni fog azért, hogy ilyesmi ne történhessen meg senki mással. Megszületett benne a vágy, hogy segítsen, hogy értelmet adjon az értelmetlennek, és így a tragédiát átfordította pozitív attitűdbe. Azok a gyerekek, akik felépültek, mentorokká válnak, bemennek a friss égetthez és megmutatják, hogy ők is ugyanabban az ágyban feküdtek, és hogy most mégis itt tartanak. Fényt mutatnak az alagút végén a gyerekeknek és a szüleiknek is. De iskolai osztályokban, táborokban is érzékenyítenek, elmesélik a történetüket, megmutatják a hegeiket. Tanácsot adnak, mit kérdezzenek, mit ne kérdezzenek az ilyen sérüléseket átélt emberektől, és a tapasztalat az, hogy az óra végére leomlanak közöttük a falak. Onnantól már az a téma, ki milyen zenét szeret. Eltűnnek a különbségek.
– Tíz éve alapította meg a Klárisok zenekart, amellyel kifejezetten gyerekek felé fordult, méghozzá a pszichológiai tudását ötvözve a Makámnál szerzett zenei rutinnal. Majdnem ugyanennyi ideje dolgozik a Bethesdában is. Mennyire tudatosan fonta össze a kétféle munkát?
– Amikor az első gyereklemez ötlete felmerült, már régóta tartottam gyermekpszichodráma foglalkozásokat a Mesemúzeumban, és a Szerelemcsütörtök dobszerda című műsorba szánt szándékkal emeltem be annak a módszertanát, párosítva a magyar népzenével. Ez az irány aztán egyre tudatosabbá vált a következő években. Ha gyerekekkel foglalkozik az ember, tudja, mire van szükségük. Nem véletlen, hogy épp olyan hosszú egy koncert, amilyen, mert a gyerekek épp ennyi ideig képesek figyelni, ahogy az sem, hogy interaktív, mert a mai világban meg kell teremteni azt a közeget, amiben előadóként fel tudod venni a versenyt a mobiltelefonnal. Be kell vonni a gyerekeket, hogy ők is aktív részesei legyenek a műsornak. A magyar néphagyományból az évszázadok alatt az maradt fönn, ami tényleg működik, és mi nem teszünk mást, mint hogy visszahelyezzük ezeket a gyerekjátékokat, dalokat a régi funkciójukba. Például régen is játszottak párválasztót, és az is egy rég bevált trükk a figyelem lebilincselésére, hogy a gyerekeket szerepbe hívjuk. Ezekben a műsorokban a meséknek is nagyon nagy jelentőségük van, hiszen végigvezetnek egy úton, értékeket képviselnek és megoldási mintákat nyújtanak. A koncerteken mindig a közönséggel együtt alkotjuk meg a mesét – úgy, hogy a gyerekek lesznek a szereplői, a szerepjáték révén bekapcsolódnak a történetbe és ők is végigmennek a hős útján.
– A műsoraiknak talán legnagyobb erénye, hogy kerek egészek, ami a befejezetlen gondolatok, végig nem olvasott cikkek, félbehagyott tevékenységek közt kapkodó emberek világában, amiben mindig jön valami, ami elvonja a figyelmünket, létező hiányt orvosol. Nehezebb ma lekötni a gyerekeket, mint tíz éve?
– Bár a rengeteg inger miatt a gyerekek figyelemkoncentrációja egyre gyengébb, a koncertjeinken nem igazán érzékelek romlást, ma is le lehet kötni őket.
A műsoraink tíz éve, ugyanazokkal a dalokkal, mintha-játékokkal, most is ugyanúgy működnek náluk. Persze minden egyes koncert más, hiszen hol harmincan, hol háromszázan vannak, hol visszahúzódó gyerekek, hol aktívak alkotják a közönséget. Minden alkalommal keményen meg kell dolgoznunk a figyelmükért, hiszen azokon a rendezvényeken, amiken fellépünk, rendszerint rengeteg dolog van, ami elvonhatja a figyelmüket az arcfestéstől a vásári forgatagon át a társasjátékokig. Ha azonban tudatosan, az életkornak megfelelően választ az ember mondókát, zenét, akkor be lehet őket vonzani. Hozzá kell tenni, hogy nagy szerencsém van a zenésztársaimmal, akik nagy tudással, rengeteg különleges hangszeren játszanak, amelyek közül sokkal a koncertjeinken találkozik először a közönség. Mindegyiküket régóta ismerem, Eredics Dáviddal a Makámban dolgoztunk együtt évekig, Porteleki Áronnal kamaszkorunktól ismerjük egymást, a Tűz Lángja zenekarban játszottunk együtt, és Buzás Attilával sem ma kezdtük a közös munkát. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen közösségben dolgozhatok.
– Ön pszichológusként és énekesként is kizökkenthetetlennek tűnik munka közben. Ez adottság?
– Valószínűleg az is, de a néptáncos múltam is segít ebben. A kórházban rengeteg váratlan helyzet ér és a koncerteken is érhet ilyen, ugyanakkor engem a munkáimnak ez a része kifejezetten inspirál. Nem esik nehezemre a rögtönzés.
Az pedig, hogy két ennyire különböző világba van bejárásom, azért nagyon jó, mert lehet, hogy néha a kórházban nagyon nehéz helyzeteket kell megoldanom, utána viszont mindig jön egy koncert, ahol sok egészséges gyerek ugrál körül.
Amikor viszont a zenész élet nehézségeiből kapok túl sokat, a kórházi munka segít visszatérni a valóságba, ahol világosan elválik egymástól a fontos és a lényegtelen.
– A koncertjein a zene mellett a mesék eszközeivel is él. A kórházban is használja őket?
– Persze. Régebben A4-es papírokon osztogattam az édesanyáknak a gyógyulást segítő meséket, de aztán lehetőséget kaptunk arra, hogy összegyűjtsük ezeket, és a Bethesda kiadványaként megjelent az Egészségszövők mesekönyv, ami megint csak azért is nagyon hasznos, mert általa célzott eszközt adhatunk a szülők kezébe. Ráadásul egy varázsfára belehelyeztük a kollégáink fényképét is, így a gyerekek megkereshetik benne, melyik doktorbácsi műtötte, melyik doktornéni altatta őket, sőt, hazavihetik és a testvéreiknek is megmutogathatják őket.
– Valahol azt írták a Klárisok koncertjéről, hogy korosztálytól függetlenül „lelki egészségére válhat bárkinek”. Ha a mesék ennyire működnek a felnőtteknél is, tudna egyet ajánlani mondjuk valakinek, aki épp életközepi váltságban vergődik?
– Nekem az egyik kedvenc mesém az Öregember és a folyó, ami, mivel krízismese, pont ide illik, hiszen az életközepi válság idején is egyfajta krízishelyzetbe kerül az ember. Ebben a mesében egy folyóban sodródik az öregember, akit a parton állók megpróbálnak botokkal kihúzni, ám az öreg eltűnik a habokban. A parton ülők lemondanak róla és szomorúan üldögélnek, de egyszer csak arra lesznek figyelmesek, hogy csuromvizesen megjelenik a férfi. Amikor arról kérdezik, hogyan menekült meg, azt mondja, azért nem kapálózott, mert annak nem lett volna értelme a sodrással szemben. Ehelyett engedte, hogy vigye az ár, mert tudta, hogy ez egy átmeneti állapot. Amikor felszínre emelte a sodrás, nagy levegőt vett, mert tudta, hogy ezután újra le fogja vonni a mélybe. Igyekezett tehát energiát gyűjteni akkor, amikor fent volt, nem bízta el magát, de nem kapálózott az ellen, ami vele történt. Ezt a mesét a kórházban nagyon sok helyzetben használjuk és én is tudok erőt meríteni belőle.
– A kórházi kezelés után olykor előfordul, hogy élményterápiaként hangfürdőre visznek gyerekeket Bársony Bálint jurtájába. A hangtálak közérzetjavító hatására van tudományos magyarázat?
– A hangtálak, nyelvesdobok rezgése szervezetünkre stresszoldó, nyugtató, fájdalomcsillapító hatást gyakorol. Egyre több a tudományos kutatás a témával kapcsolatban. Ezeknek a tálaknak a segítségével az agyhullámok ellazult tudatállapotra (alfa, théta) hangolhatók. Ilyenkor relaxált állapotba kerülünk, ezért jó nekünk, ha befekszünk egy ilyen hangfürdőre. A zene is számos pozitív hatásmechanizmussal rendelkezik, például a jóllétünkért felelős dopamin és endorfin szabadul fel az agyunkban zenélés, éneklés vagy zenehallgatás közben. Hasonló történik egyébként mozgás vagy a szexuális élet hatására, de a kábítószerek is hasonlóképp érnek célt.
– Olyan, mintha a pályája a gyógyítás hömpölygő sodrásában haladna előre. Nem hisz az önmegvalósító művészetben?
– Természetesen én is szeretek a színpadon lenni, jól esik a pozitív visszajelzés, de a legfontosabb számomra mégis az, ha a gyerekeket be tudjuk vonni a koncertekbe, ha végigjönnek velünk a mesés úton, ha nem kalandozik el a figyelmük, mert az azt jelenti, hogy működik, amit csinálunk.
Talán a gyerekek reakciói még jobban megerősítenek abban, hogy valamit jól csinálok, mint egy a nagyszámú felnőtt hallgatóság visszacsatolása.
Az egyik koncerten például, miután közösen legyőztük a mesebeli sárkányt, egy kisfiú megjegyezte: „Te, Klári, nagyon el lehet fáradni ebben a sárkányölésben!” És milyen igaza volt! Mert ugye, hogy mennyire el lehet fáradni a „sárkányölésben”?
– A kórházi történeteket még hallgatni is nehéz megrendültség nélkül. Előfordul, hogy ön is elérzékenyül?
– Persze. Nagyon nagy erőfeszítés a munkámat végezni. Bár egy lemez elkészítése sem feltétlenül könnyektől mentes, egy gyerek elvesztése a kórházban nyilván még sokkal nehezebb, és természetesen nem lehet érzelemmentes. Nem vagyunk gépek, mi is megsiratunk egy általunk szeretett gyereket és átérezzük annak a szülőnek a fájdalmát, aki éppen elveszítette őt. De ezzel párhuzamosan újra és újra megtapasztaljuk azt is, ami ki tud húzni ebből a lehangolt lelkiállapotból. A Klárisok tíz éve közösségként működik, ami fantasztikus áldás és a kórházban is nagyon jó barátokká lettünk a csapat tagjaival, hiszen nem is tehettek mást, ha ilyen helyzeteket éltek meg közösen. Tudjuk egymást segíteni, ha az egyikünk azt mondja, egy kis szünetet tart, akkor mindig van, aki átvegye a helyét.
– Akkor nem is fenyegeti a kiégés veszélye, mint a segítő szakmákat űzőket általában?
– Mivel ennyire sokszínű az életem, ezért nem annyira érzem ennek a veszélyét. Mindig van más, amivel töltekezhetek. A kórház vezetése pedig annyira támogató, hogy ha bármi újat kitalálunk, megvalósíthatjuk. Ez maga a kiégés-prevenció.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
