Óvatosabban kellene – itt a Nemzeti Múzeum bővítésének koncepciója
Teljes felújításra szorul a Nemzeti Múzeum épülete, jelentette be L. Simon László főigazgató, és a Pollack Mihály tiszteletére rendezett évfordulós kiállításon most egy koncepciótervet is bemutattak. A Szépművészeti rekonstrukciója tizenöt éve egy részben hasonló indíttatású tervvel indult, és végül egész más lett belőle – szerencsére. Vélemény.
Időszaki kiállítással tiszteleg épületének tervezője, Pollack Mihály előtt a Magyar Nemzeti Múzeum. A magyar klasszicizmus legjelentősebb mestere 250 éve született, rendjén van, hogy erről megemlékezik az intézmény, aminek az identitása annyira összeforrt az épületével, hogy máshol el sem lehetne képzelni a létét. Ebből az alkalomból kiállítottak egy meglepő makettet is, amely a múzeum tervezett átalakítását mutatja be. L. Simon László főigazgató az Indexnek adott interjúban arról beszélt, hogy az épület minden szempontból elavult, közönségforgalmi terei ugyan szépek, de a látogatók által nem látott részeinek rossz a műszaki állapota, a legutóbbi, szakaszos felújítás során nem jött létre egységes gépészet, illetve elektromos és biztonsági hálózat, a múzeum épületét nem lehet akadálymentesen megközelíteni, az épület nagy részében még légkondicionálás sincs.
Felvetődött tehát egy újabb kulturális nagyprojekt: a Nemzeti Múzeum modernizálása és bővítése, amit elvben a Lázár János vezette építési tárca is támogat, bár a beruházási stop miatt ez inkább csak a jövőre vonatkozó szándéknyilatkozat.
Kell ez nekünk?
Ha az ember végignéz az országos jelentőségű múzeumok állapotán, könnyen arra a megállapításra juthat, hogy nem.
A budapesti múzeumi szféra csapzott, bizonytalan állapotban van, a Nemzeti Múzeum pedig a kevés rendezett intézmény egyike. Három nagy múzeum teljesen otthon nélkül maradt az elmúlt évtized döntései nyomán: az Iparművészeti Múzeum hat éve zárva van, Lechner Ödön európai jelentőségű Üllői úti épülete az állványok mögött roskad össze, a nemzetközi rangú gyűjtemény raktárakban rejtőzik. A Közlekedési Múzeum helyzete hasonló a városligeti épület bontása óta. Sajnos, idén a Hadtörténeti Múzeum is besorolt váratlanul a hajléktalanná vált intézmények közé, miután a vári épületet kisajátította magának a minisztérium, a múzeumot pedig statáriális eljárással kidobták (részletesebben erről itt írtunk)
Ezek a múzeumok a közönség számára szinte láthatatlanná váltak, az Iparművészeti az aprócska Ráth György-villában próbál túlélni, a Közlekedési Múzeum az Északi Járműjavító csak nyáron látogatható, egyelőre raktárnak is csak jóindulattal alkalmas tereiben mutat be a gyűjteményéből ezt-azt, a Hadtörténeti Székesfehérváron kapott egy kiállítás erejéig ideiglenes menedéket.
Több más intézmény sorsa is bizonytalan: a Magyar Nemzeti Galériának néhány éven belül ki kell költöznie a Várból, hogy a Királyi Palota rekonstrukciója folytatódhasson, de egyelőre nem látszik, honnan lenne pénz a tervezett városligeti új galéria felépítésére. (Tegyük hozzá: nem is jó ötlet a szűkös közpark belsejébe felhúzni egy ekkora múzeumot, érdemes lenne a mostani helyzetben elgondolkodni a palotarekonstrukció és a múzeum összebékítésén, végül is a Louvre is elég jól működik a francia királyok egykori palotájában, és a kiállítások remekül megvannak reprezentatív terek mellett.)
A Magyar Építészeti Múzeum létrehozása a Walter Rózsi-villa rekonstrukciója után elakadt, az új épületre nincs elfogadott terv és nyilván nincs pénz sem, egyelőre a volt BM Kórház tereit próbálja az intézmény hasznosítani. A Liget-projekt egyik korábbi újragondolási fázisában esett ki a Magyar Fotográfiai Múzeum, amiről azóta szó sincs – ezzel kapcsolatban van legalább két jól működő intézmény, a Capa Központ és a Mai Manó Ház, ami a hiányt részben pótolja, de egyik sem rendelkezik a magyar fotográfia történetét átfogóan reprezentáló gyűjteménnyel és állandó kiállítással, miközben a fotómúzeum nevét viselő intézmény Kecskeméten vegetál. Hosszabb távon bizonytalan a Budapesti Történeti Múzeum és a Természettudományi Múzeum helyzete, előbbit a Nemzeti Hauszmann Program, utóbbit a Nemzeti Közszolgálati Egyetem ösztökéli mai otthonából távozásra. És végül: szó sincs a Közlekedésibe beleolvasztott Műszaki Múzeumról, vagy ha úgy tetszik, a magyar innováció bemutatóhelyéről, pedig nagyon jó lenne egy olyan múzeum, ahol a gyerekek megnézhetnének egy szekér méretű korai számítógépet vagy egy régi mosógépet, és amely tisztázhatná, hogy végül is kinek volt igaza Teller és Oppenheimer konfliktusában.
A helyzet tehát minden túlzás nélkül siralmas. A Néprajzi esete mutatja, hogy egy múzeum állapota messze nem csak épület kérdése – átadása óta a múzeum továbbra sem tudott magára találni –, de tény, hogy mindennek az alapja a megfelelő infrastruktúra:
sok százmilliárd forintot kéne mielőbb elkölteni ahhoz, hogy legalább alapszinten rendeződjön az intézmények helyzete.
Ehhez képest a Magyar Nemzeti Múzeum ránézésre rendben van: a 2021-es felújítás óta a közönségforgalmi terek tiszták, jól áttekinthetők és vonzók lettek, a felújított Múzeumkert gyönyörű, van egy csomó időszaki kiállítás, megvan az állandó tárlat – újragondolásra szorul persze, de amilyen veszélyes terület Magyarországon az emlékezetpolitika, nem lennénk annak a kurátori csapatnak a helyében, amelyik erre vállalkozik.
Ezzel együtt a főigazgató megszólalását nem érdemes lesöpörni az asztalról. A Nemzeti Múzeum kiemelten fontos nemzeti intézmény, és nyilvánvaló, hogy
nem működhet normálisan, ha a látogatók számára nem látható üzemi terei, ahol a tényleges munka java zajlik, műszakilag lepusztultak.
Korszerűsíteni tehát kell, mint ahogy a raktárak, restaurátorműhelyek számára is érdemes lenne a régi épületen kívül új helyszínt találni, ezzel ugyanis rengeteg hasznos tér szabadítható fel. Valószínű, hogy a múzeumnak egy bővítés is jót tenne, aminek az egyetlen elképzelhető módja az udvarok hasznosítása és a földalatti terjeszkedés: Pollack épülete olyan zárt remekmű, hogy semmilyen felszíni hozzátételt nem bír el. De nem bírja el azt sem, amit a Vasáros Zsolt építész (Narmer Építészeti Stúdió) által jegyzett modellen látunk.
A múzeum főbejárata átkerülne ugyanis az Arany János-szoborhoz, amit egy íves lépcsőlejáró ölelne körül. Az indoklás szerint ezzel a főlépcső alatti gépészeti és kiszolgáló terek kiüríthetővé válnak, új, tágas közönségforgalmi terek jönnének létre.
Nyilvánvaló, hogy a tervező megpróbálta elkerülni a főhomlokzat megbontását, ezért jutott el a bejárat áthelyezésének gondolatáig. Pollack műve azonban nem önmagában áll, hanem szerves egységet alkot az előtte lévő térrel és a kerttel. A Strobl Alajos és Schikedanz Albert által tervezett Arany János-emlékmű nyilvánvalóan nem része az eredeti kompozíciónak, de olyan tökéletesen illeszkedik hozzá, és annyira hozzánőtt az elmúlt 130 évben, hogy ma már az együttes egésze adja azt az ikonikus látványt, ami legalább annyira meghatározó építőeleme a magyarságnak, mint a Himnusz vagy a töltött káposzta.
Ezeket az alapvető, igazán fontos dolgokat megbontani, idézőjelbe tenni vagy aláaknázni nem szabad. A terv pont az utóbbit javasolja: aláaknáz. Az emlékmű egészen bizarr, szerencsétlen helyzetbe kerül, az új lépcsőlejáró dekorációjává válik, Arany szobra úgy guggol a kiásott középpillér tetején, mint egy szegény Oszlopos Simeon. Ez egyszerűen méltatlan az önmagában is kiemelkedően értékes emlékműhöz, amit nem ilyen téri pozícióra terveztek, és méltatlan a múzeum egészéhez: egyfajta posztmodern dekonstrukció.
Kifejezetten emlékeztet az eset arra, amikor a Szépművészeti Múzeum főlépcsőjét akarták 2007 és 2010 között ugyancsak földalatti bővítés miatt megbontani egy belevágott ékkel, előterét világítóaknákkal nyitották volna fel, az épület homlokzata elé pedig egy aszimmetrikusan elhelyezett bejárati pavilont ejtettek volna le. A közfelháborodás elsodorta ezt az elképzelést, a kritikusok sajnálkoztak, hogy lám-lám, milyen maradi a közízlés, de a Szépművészeti végül maradt olyan, amilyennek a tervezője megálmodta, és amilyennek az emberek szeretik. Minden más, vagyis az új közönségforgalmi terek, a történelmi csarnokok rekonstrukciója, a teljes műszaki-gépészeti felújítás, a légkondicionálás, valamint – és ez a legfontosabb – a raktárak és a restaurátorműhelyek kiköltöztetése, és ezáltal a kiállítóterek kibővítése megvalósult. Az eredmény mintaszerű, értékőrző múzeumfejlesztés: ma már talán Baán László főigazgató is örül annak, hogy ez így történt és nem másként, hogy a Szépművészeti Múzeum nem dekonstruálódott. Ne dekonstruálódjon a Nemzeti sem!
Az új bejárat nyitása is olyan kísértés, amelynek érdemes ellenállni. Divatos építészeti gesztus, de praktikus nyereségei
nem kompenzálják azt a veszteséget, amit a megérkezés élményének degradálódása jelent.
A klasszikus múzeum a szó szoros értelmében felemeli a látogatót: kiemeli a hétköznapok zsivajából, és ahogy felmegy a lépcsőn, majd áthalad a portikusz alatt, és belép az előcsarnokba, egy nyugodtabb, tisztább levegőjű, emelkedettebb szférába érkezik meg. Az érkezés minden állomása felkészít a találkozásra a falak mögött rejtőző szépséggel és tudással. A nyugati kultúra egyik legnagyszerűbb teljesítménye ez a megkomponált építészeti térélmény, az embert a mindennapok valóságából ki- és a látogatás végén oda visszavezető utazás. A modernizáció során több nagy múzeum lemondott már róla, de szerencsések azok, amelyek megőrizték. Mint a Szépművészeti és a Nemzeti Múzeum.
Mindennek homlokegyenest az ellenkezője az az érkezés, amely földbe vágott bejáraton át történik, és a mélybe vezet. Kétségtelen, hogy vannak ennek is vonzó példái, például a Louvre üvegpiramisa alatti tér, bár lényeges különbség, hogy ott nem létezett korábban klasszikus múzeumi főbejárat, hiszen a palota másnak épült. Az ilyen érkezés lehangoló valóságát mindenesetre jobban megmutatja az új Néprajzi Múzeum, aminek a felszín feletti részei köztérként kiválóan működnek, múzeumi bejárata viszont olyan, mintha egy metróállomás lenne. Minden alkalommal, amikor elkezdek lefelé bandukolni ezen a mélybe vezető, félhomályos lépcsőn, az jut eszembe, hogy halott kultúrák múzeumába vezet, egy nagy sírba, ahol eltemettük a föld alá mindazt, ami az életből kikopott. Ne induljon a magyar nemzet történetével való ismerkedés egy mélybe vezető utazással!
Ezekhez képest másodlagos kérdés a két belső udvar javasolt beépítése egy-egy rotundával. Ennek mintája a British Museum belső nagy udvara, amelynek üvegfedését Norman Foster tervezte a 90-es években. A rotunda azonban ott része volt az eredeti építészeti koncepciónak, nem utólag került az udvar közepébe, és az igazi építészeti nyereséget az jelentette, hogy a csekély értékű építményekkel telirakott udvart sikerült kitisztítani, és az épület szívévé, világos, áttekinthető, vonzó térré varázsolni. A Nemzeti Múzeumban nem ez a helyzet: az udvarok jelenleg is nagyszerű, méltóságteljes terek, de kétségtelenül alulhasznosítottak, a látogatói útvonalakból kiesnek. A jobb hasznosítás logikus ötlet, és ezzel nyilván együtt jár az udvar lefedése – a részleges beépítése már nem annyira biztos. De az az érzésem, hogy
bőven elég lenne az egyik udvarral kísérletezni mindkettő helyett.
Önmagában is elég nagy terek ezek, és egyre inkább fel fog értékelődni minden olyan elem, amely még tisztán, a maga valóságában őrzi az eredeti Pollack-féle építészeti gondolatot, mivel az átalakítások ezekből mind többet vesznek el.
Az a tény, hogy most nincs pénz egy nagyszabású múzeumrekonstrukció azonnali elindítására, nem baj, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy alaposan ki lehessen beszélni, meg lehessen vitatni, hogyan alakuljon át az épület. Ez egy nagyon fontos ház: az első igazi, mai értelemben vett magyar középület, a modern nemzet születésének szimbóluma. Háromszáz éves szünet után a Nemzeti Múzeum megépítése jelezte a magyarság a visszatérését az önálló európai kultúrnemzetek sorába. Súlyos, nagyszabású, tiszteletet parancsoló alkotás, és – ez megnehezíti a vele való foglalkozást – tökéletes. A tökéletest nem lehet még tökéletesebbé tenni, csak elrontani, ezért ide kevés kortárs építészet kell, és sok-sok alázat.
Nyitókép: a Nemzeti Múzeum tervezett bővítésének makettje (forrás: Narmer Építészeti Stúdió / Magyar Nemzeti Múzeum)
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
