A visszaszámlálás elkezdődött, Zsóka néni felmondott – iskolai tragédia
„Zsóka egyébként a tájékoztató kézhezvételének másnapján bement az igazgatói irodába és közölte, hogy elmegy. Sok mindent elviselt az elmúlt évtizedekben, de az önbecsülése most már többet ér. Nincs ezzel egyedül. Mi pedig, pedagógusok, szülők szűk két hétig szorongva várhatjuk, hogy a gyerekeink hány Zsóka nénit veszítenek el egy átgondolatlan, szakmaiatlan törvény miatt.” Horváthné Vass Ildikó nem először ír cikket a Válasz Online-ra, de ennyire közelről még sosem sikerült megmutatnia az iskolai valóságot, mint az alábbi írásban. A visszaszámlálás elkezdődött: most kell dönteniük a tanároknak, hogy elfogadják-e közszolgálati jogviszonyuk megszűnését.
Csütörtök délelőtt van, a szünetekben egyébként is forgalmas tanári folyosón most szokatlanul nagy a nyüzsgés. Tanárok jönnek-mennek, hónuk alatt könyvek, laptop, projektor, mappa, néha mindez egyszerre. Diákok járkálnak igazolásokkal, beadandókkal. Vagy csak azért, hogy kiderítsék, Lujzi néni ma van-e vagy nincs, lesz-e biológiadolgozat vagy sem. Tanárok jönnek kifelé az igazgatói irodából néhány percenként, akkor ugrik be, miért látok ennyi alsós tanítót is most itt ebben szokatlan időpontban. Normális esetben ők egész délelőtt az osztályaikkal vannak, esetleg a kisebb tanáriban, de ma alá kell írniuk, hogy átvették a tájékoztatót. Ami – elméletileg legalábbis – tájékoztatja őket arról, milyen munkakörre, munkavégzési helyre, besorolásra és bérre számíthatnak januártól. Várhatóan. Akkortól él ugyanis a gyakorlatban is a státusztörvény.
Megállítom egy kolléganőmet – nevezzük Zsókának. Nem találkozunk sokszor, mert nagy az iskolaépület és az alsós osztályok másutt vannak, mint a felsősök és a gimnazisták, de néha beszélgetünk, elég jó viszonyban vagyunk. Őt meg merem kérdezni: „Neked, Nektek is tényleg ugyanannyi van a papíron, mint nekem vagy a mondjuk két éve ped 1-es kollégáknak?”
Zsóka hatvan körül van, friss, fiatalos tanító, mindig csupa energia és mosoly. Jó a közelében lenni, a gyerekei is szeretik és nem mellesleg remek osztályok jönnek ki a kezei alól négyévente. Az a tanító, akinek a munkájára tanárként érettségiig alapozhat az ember, a diákjai pedig jó szívvel emlékeznek vissza rá bármikor. Most keserű félmosollyal rám néz:
Hát, Ildi, ez egyszerűen megalázó.
Nem tudunk sokat beszélgetni, könnyes lesz a szeme (az enyém is), a sírás határán van, nem gyötröm tovább. Mennie kell úgyis még vissza a kicsikhez, zajlik az élet.
Tele van a napokban az ország Zsókákkal. Egy generációnyi pedagógus, akik úgy érzik, elárulták őket. Tudtuk persze, hogy ez lesz, a státusztörvény márciusban megjelent legelső tervezete óta látszott, hogy a szolgálati idő nem fog számítani a bérezésben. Tiltakoztunk is ellene kézzel-lábbal, meg persze más ellen is ebből a ránk kényszerített törvényből, kevés sikerrel. Nyilván senkinek nem az a baja, hogy a fiatalabbak bére végre szemmel látható mértékben nő, de egy olyan pályán, ahol eddig a bértábla háromévenkénti apró fizetésemelései jelentették a lassú és kicsi, de legalább valamilyen előrelépést, nagyon nehéz elfogadni, hogy innentől egyáltalán nem számít majd, mennyi munka, törődés és tapasztalat van a hátunk mögött.
A konstrukció nyilván nem véletlen. Az a korosztály, akit most arról tájékoztattak, hogy a fizetése pontosan ugyanannyi mondjuk harminc év szakmai gyakorlati idővel, mint a kollégájáé hárommal, már nagyon nehezen vált. Munkahelyet, pályát. Egy ötvenes nő (többségében nőkről beszélünk) nem túl kelendő a munkaerőpiacon. Tehát hiába érzi azt, hogy mennie kéne onnan, ahol ennyire nem becsülik, nemigen van hova mennie. És ők azok, akik a pályán lévők közel felét adják, az ötven évnél idősebbek. Ők tehát maradnak nagyrészt, mert kevesen tehetik meg, hogy elmennek, ez a generáció letudva. A törvény célja elméletileg úgyis az volt, hogy vonzó alternatívát kínáljon a fiatalok számára. Merthogy hiába a Maruzsa-féle rózsaszín statisztika és csúsztatás, kevesen jelentkeznek pedagógusképzésre, még kevesebben végzik el és alig néhányan kezdenek el valóban tanítani közülük. Az utánpótlás nagyon kell tehát, de mire számíthatnak a pályára érkezők?
Mindenképpen jobb fizetésre, mint eddig. A státusztörvény fix bruttó bért határoz meg a gyakornokok számára, 400 000 forintot. A napokban kézhez kapott tájékoztatóban már a januárra tervezett 10 százalékos béremeléssel együtt számolt várható 440 000 forint szerepel. Ez a nemrég még éhenhaláshoz is kevés gyakornoki bérhez képest érezhetően több, januártól 260 000 forint körüli nettót jelent. Albérletet fizetni, enni, ruházkodni és félretenni is belőle továbbra sem nagyon lehet, de valamit javult a helyzet. Ha a szerencsés, „túlfizetett” gyakornokunk minősül (neki még muszáj lesz), őrületeset ugrik a bére, 440 ezer forintról 450 ezerre. Pedagógus 1 fokozatban ugyanis mindenki innen indul január 1-től. Én is, 15 év szolgálati idővel a hátam mögött. Ez nagyjából 6500 Ft nettó növekményt jelent pályakezdőnk számára. Vehet majd belőle magának egy pulcsit vagy egy könyvet, akciósan kettőt. Elképzelt lelkes pályakezdőnk számára az a rossz hírünk van, hogy innentől aztán nagyon sokáig nincs előre. Ha úgy dönt, hogy a megfelelő idő elteltével megint minősülni vágyik, ped. 2. fokozatba szeretne lépni, akkor is marad ugyanennyi a bére. Nagyjából nyugdíjig. Kivéve, ha kormányunk nagy kegyesen ad néha 10 százalék béremelést év elején. Ami közelében sincs az inflációnak, de azt letörjük úgyis, nem igaz?
A rendszer mindent összevetve úgy néz ki, hogy a fiatalabbak, 20-25 évnél kevesebb ideje a pályán lévők valamivel jobban járnak januártól, nekik kevesebb-több forinttal ki kell egészíteni a bérét, hogy a bűvös várható 450 ezer bruttót elérje a bérük, aki ennél több szolgálati idővel rendelkezik, annak pedig nem nagyon vagy csak minimálisan emelkedik a várható bére. Ped. 2. fokozatban valamicskét számít a szolgálati idő is, ped. 1-ben nem. Kevesebbet nem kaphatunk, mint eddig januártól sem, ennek azért örülnünk kellene, ugye?
Nem jár itt jól senki. A fiatalok látszólag valamennyire igen, de nem sokáig, bebetonozzák a bérüket és nincs előre. Az idősebbek pedig sem anyagilag sem máshogy nem érezhetik várható bérüktől a megbecsülést, amit a munkáltató emleget.
A tájékoztató ugyanis így kezdődik: „Tisztelt Kolléga! Gyermekeink érdeke mindenek felett áll, ezért kiemelt ügy, hogy a gyermekeket nevelők, oktatók társadalmi, szakmai és anyagi megbecsülése is javuljon és fejlődhessen. Többek közt e célok elérése miatt fogadta el az Országgyűlés és jelent meg a Magyar Közlöny ez évi 100. számában a pedagógusok új életpályájáról szóló 2023. évi LII. törvény…” Gyermekeink érdeke, na persze. Gyermekeink érdeke az lenne, hogy korszerű tananyagot tanuljanak korszerű taneszközök segítségével, kulturált tanulási környezetben, nem agyonhajszolt, frusztrált pedagógusok segítségével. Amíg még van egyáltalán pedagógus. A januárban várható feltételektől nem sokan érzik itt magukat megbecsülve. Nem őrültem meg egyébként, hogy folyton a „várható” kifejezést emlegetem, a tájékoztatóban tényleg így szerepel minden: januártól várható besorolás, várható munkavégzési hely, várható bér. Mintha a fővállalkozó, akivel szerződést kötök a házam megépítésére, olyan ajánlatot írna a szerződésbe, hogy a házam várhatóan 110 m2 lesz, várhatóan kétszintes, várhatóan hupikék, várhatóan jövő évre elkészül és várhatóan lakható lesz. Vagy nem.
A bérfeszültség tehát adott egy tantestületen belül, tudtuk, hogy ez lesz, igyekszünk kulturáltan kezelni mindenhol. A helyzet azonban még fokozódni fog az úgynevezett teljesítményértékelési rendszer bevezetésével. (Teljesítményalapú illetményrendszernek hívják hivatalosan.) Ennek segítségével az iskolavezetés valamint a tanárok maguk (bár a részletek itt teljesen kidolgozatlanok még) kidolgoznak egy értékelési rendszert. Pontozunk. Ennek alapján a munkáltató minden évben értékeli minden egyes pedagógus munkáját és a következő évi bérét ennek alapján határozza meg. A törvény által javasolt szempontok az alábbiak:
- a szakmai gyakorlati idő mértéke;
- a munkakör ellátásához a besorolás alapjául szolgáló iskolai végzettség, szakképesítés, szakképzettség melletti, a kinevezésében feltüntetett további, munkakörében hasznosítható szakképesítés, szakképzettség, idegennyelv-ismeret megléte;
- a munkaköri feladatokon túl önkéntesen vállalt többletfeladatok, ideértve, ha a köznevelési foglalkoztatotti jogviszonyban állót több köznevelési intézményben vagy több feladatellátási helyen foglalkoztatják;
- munkakörében végzett tevékenységéhez kapcsolódó, a fenntartó vagy a köznevelésért felelős miniszter által adott elismerés megléte;
- a felelős gazdálkodás eredményeképp a munkáltató rendelkezésre álló forrás összege;
- a pedagógus által tanított tantárgyak száma;
- a pedagógus munkakör munkaerőpiaci szempontból történő betölthetőségének lehetősége.
Az, hogy ezek közül a munkáltató melyeket tartja majd a legfontosabbnak, egyelőre rejtély. Nyilván az adott iskolához igazodnak majd a teljesítményértékelési szempontok és még az is lehet, hogy a Zsókához hasonló, pályájuk vége felé járó pedagógusok járnak jobban, mert a szakmai gyakorlati idő mértéke lesz a súlyosabb szempont. Ahol viszont szaktanárhiány van, ott a munkaerőpaci szempontból „nehezebben beszerezhető” matek, fizika, kémia szakos tanároknak ajánlanak majd a fentieknél magasabb bért. Érdekes jelenség egyébként, hogy a nyári álláskeresési időszakban már sok „hiányszakos” megkereste az iskolákat bruttó 7-800 ezres bérigényekkel akár, hiszen azt hallották Maruzsa Zoltántól, hogy akár egymilliót is kereshetnek. Az igazgatók meg széttárták a kezüket, hogy adnának szívesen, de nincs. És nem tudják, hogy lesz-e és ha igen, mennyi. Tehát tanár továbbra sincs.
A teljesítményalapú értékelés alapvetően nem ördögtől való, hiszen nem baj, ha az, aki többet vagy jobban dolgozik, többet keres, mint az, aki kevesebb energiát fektet a munkájába. A pedagógusok munkája viszont sok szempontból összehasonlíthatatlan. Ki és hogyan dönti majd el korrekt módon, hogy Zsóka munkája a nehezebb és a fontosabb (mert végső soron ezt értékeljük majd), aki nagyon különböző érettségű elsősöket fogad négyévente, iskolaéretté válnak a keze alatt, elsajátítják az alapkészségeket és kialakul egy életre a tanulással kapcsolatos attitűdjük, vagy mondjuk azé a kollégáé, aki fizika fakultációt tud tartani gimnáziumban? Kinek a munkája hasznosabb a társadalom számára? Aki korrepetálja felsőben és eljuttatja a nyolc általános elvégéséig a magatartászavaros, SNI-s gyerekeket, hogy szakmát tanuljanak és majd meg tudjanak élni valamiből, adófizető állampolgárok legyenek, vagy azé, aki nemzetközi versenyre készíti fel kémiából a gimnazistáit? A pedagógiai munka nagyon összetett, értékelhető (kell is értékelni), de nagyon nehezen mérhető.
Hónapok óta hangos a sajtó a tanárhiánytól vagy éppen a hiány hiányától, hiszen a kormányzati kommunikáció szerint tanárhiány nincs, legfeljebb bizonyos tantárgyak esetében és egy-egy iskolában, de semmiképpen sem országosan érvényes probléma. Az egy tanárra jutó diákok száma pedig nem sok, még uniós összehasonlításban is kifejezetten jó.
Nos, mint annyi kormányzati megszólalásban, ebben is van igazság és hamisság is. Tény, hogy a pályáról nem a magyartanárok hiányoznak (bár van olyan jó nevű gimnázium, amely évek óta keres magyartanárt is), történelemtanár is akad, a nyelvoktatás és a természettudományos, valamint a reál tárgyak terén viszont igenis „ég a ház”, és az a nagy helyzet, hogy a tankerületek csak tüzet oltani tudnak. Az úgynevezett státuszváltás, bérrendezés is a tűzoltás jegyében zajlik. Szinte alig van iskola, ahonnan ne hiányozna tanár, nagyon jó nevű, jó hírű elitiskolák is eljutottak már oda, hogy nyár végén egyszerre négy-öt pedagógust keresnek, van olyan top 3-as gimnázium, amely bevallottan először arra kényszerült, hogy a szülőkön keresztül is keressen matematikatanárt. Nincs ugyanis elegendő abból sem. Az pedig kevés, hogy berántunk valakit, aki „érti a matekot”, mert attól, hogy neki megy, még nem biztos, hogy a diákoknak is menni fog. Tudni és tanítani ugyanis nem ugyanaz. De erről majd kicsit később.
A tanárhiány tetten érhető részben a hiányzó szakos tanárok vagy tanítók számában. Megmutatkozik továbbá abban is, hogy a tankerületek az idei tanévtől csak az idegen nyelvek és az etika/hittan tárgyak esetében engedélyezik a csoportbontást felső tagozaton. Azok a szerencsés iskolák, ahol eddig lehetett bontani magyart, matekot, ezután nem tehetik ezt meg. Nem jó ez sem annak a gyereknek, akinek plusz segítség, felzárkóztatás kéne és annak sem, aki tehetséges és egy tudásszintjének megfelelő csoportban jobban tudna fejlődni, kibontakozni.
Mit tapasztal ebből az egyszeri szülő? Végül is úgy néz ki, elindult az év, a gyereknek valaki tart kémiát meg biológiát is, fizikatanár is van. Mesélte is a gyerek, hogy bement valaki órára, olvastak a könyvből, csináltak feladatot is, egy kukkot sem értett ugyan belőle, de hát eddig se volt valami penge matekból, számítottak rá. Majd gyakorol a papával, ő még képben van valamennyire ebből, még fizikából is, pedig régen tanulta már. Régen, az igaz, de neki valaki még rendesen megtanította az alapokat, amire a mai iskolás generáció már csak részben számíthat. Sok helyütt a természettudományos tárgyak oktatását olyan óraadók vagy más szakos pedagógusok látják el, akik nem ehhez értenek igazán. Ha egy élelmiszermérnök vagy kutató vegyész tanítja félállásban a kémiai kötéseket, az nem azért gond, mert nem ez a szakterülete, hanem azért, mert egyáltalán nem biztos, hogy el tudja magyarázni a kovalens kötést vagy az ionvegyületeket a kiskamaszoknak.
A megértetés, a rávezetés csodája és képessége csak részben adottság, jórészt tanulható. Ha pedagógusnak tanul az ember, a tantárgya módszertanát is tanulja elméletben és gyakorlatban, ezt nagyon nehéz pótolni, ha más szakterületről pottyan bele valaki az oktatásba.
A pedagógiai, pszichológiai képzésről nem is beszélve. Nem lehetetlen egyébként, hogy ebbe útközben belejöjjön az ember, arra is látunk példát, hogy hogyan válik kiváló pedagógussá az, aki ezt sosem tanulta, de sajnos ez a ritkább eset. Sokkal gyakoribb az, hogy mondjuk az egyébként félállásban másutt dolgozó fizikus vagy éppen biológus azzal szembesül, hogy nem tud tanítani, vagy nem jól, kudarc lesz a tanév számára és a diákok számára is. A legnagyobb tragédia ebben az, hogy ott ülnek az iskolapadokban azok, akik a jövő Karikó Katalinjai és Teller Edéi lehetnének, ám ez sosem derül majd ki róluk, mert nincs, aki észrevegye őket.
A tanárhiány egyébként nem csak a betöltetlen állásokban vagy a nem-pedagógusok által betöltött állások számában mutatkozik meg. Az is a tanárhiány jele, ha az iskola nem tud válogatni, nem tudja azt mondani egy alkalmatlan kollégának, hogy nem foglalkoztatja tovább, hiszen nincs más helyette. Az is tanárhiány, ha valakinek nem jut egy Zsóka néni és sok más pedagógus, aki szakmailag és emberileg is példakép lehet számára, megfelelő módon oktatja és neveli.
A státusztörvény egyszerűen nem alkalmas arra, hogy ilyen pedagógusokat vonzzon be a pályára vagy tartson ott. Persze maradnak sokan és jönnek majd páran, akik remek tanárok, de egyre fogynak. Ezt a folyamatot ezzel a törvénnyel nem lehet megállítani, ez minden érintett számára nyilvánvaló, azt hiszem. Pedig a leglényegesebb részei csak januártól lépnek hatályba, aztán jön a teljesítményértékelés. Mondhatni, a feketeleves.
Két hetünk van most eldönteni, hogy tudomásul vesszük-e, hogy januártól közalkalmazotti jogviszonyunk megszűnik és helyette köznevelési foglalkoztatottak leszünk. És vállalunk-e mindent, ami ezzel jár. Zsóka egyébként a tájékoztató kézhezvételének másnapján bement az igazgatói irodába és közölte, hogy elmegy. Sok mindent elviselt az elmúlt évtizedekben, de az önbecsülése most már többet ér. Nincs ezzel egyedül. Mi pedig, pedagógusok, szülők szűk két hétig szorongva várhatjuk, hogy a gyerekeink hány Zsóka nénit veszítenek el egy átgondolatlan, szakmaiatlan törvény miatt.
Nyitókép (illusztráció): MTI/Komka Péter
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
