Jön a Budapest–Pozsony-tengely? – 1998 óta nem volt ekkora tétje a szlovák választásoknak
A Nyugat-ellenesség juhtúrójából vagy a pragmatizmus tepertőjéből lesz-e több a Robert Fico által a szlovák választóknak ajánlott politikai sztrapacskán? Ez a kérdés a szombati szlovákiai előrehozott parlamenti választáson, amelynek nagy esélyese a kétszeres miniszterelnök, aki győzelme esetén Orbán Viktor szoros európai szövetségese lehet. A koalíciókötési kényszer miatt azonban szinte lehetetlen megjósolni a végeredményt, Fico legnagyobb riválisa, a liberális Progresszív Szlovákia pedig a magyar szavazókra is hajt. Elnöke felszólalt az őshonos európai kisebbségeket támogató Minority Safepack mellett, módosítaná a magyar állampolgárság felvételét büntető törvényt – a máig alkalmazott jogfosztó Beneš-dekrétumok kapcsán viszont ködösít. Pillanatfelvétel a szlovák célegyenesről.
Karate a Kárpátok alatt – egyszer talán így emlegetik majd a szeptember 30-iki előrehozott szlovák parlamenti választás kampányát a politológia tankönyvek. A heves jelenetekben bővelkedő politikai bozótharc egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor Igor Matovič ex-miniszterelnök és Robert Kaliňák, Robert Fico korábbi belügyminisztere dulakodni kezdtek, s előbbi mellkason rúgta utóbbit a teljes szlovák sajtó szeme láttára.
A korábbi kormányfő politikai tőkéjét Robert Fico Smer-elnök elleni politizálással szerezte. Matovič mindenki (beleértve saját magát is) meglepetésére fölényesen megnyerte a választást 2020-ban a Smer ellenében. Az akkori kormánypártot olyannyira megtépázta Robert Kuciak újságíró és menyasszonya 2018-as meggyilkolását követő össznépi felháborodás, a politika és a szervezett bűnözés összefonódása miatti felháborodás, hogy Robert Fico kénytelen volt lemondani, s pártja nélküle kormányzott 2020-ig. Akkor úgy tűnt, a „maffiakormányzás” billoga örökre ráégett. Nem így történt. Matovič kaotikus kormányzása nyomán Fico újraépítette magát, és immár a jövő szombati választás legnagyobb esélyese.
A küzdősport-hasonlat nemcsak a fickós politikusok vérbő kampányolása miatt áll. Vladimír Mečiar 1998-as bukása óta nem volt ekkora külpolitikai tétje szlovákiai választásnak: akárcsak akkor, jelenleg is „nyugatosok” és „ruszofilek” feszülnek egymásnak. Mečiar idején a politikában teret nyertek a szervezett bűnözés módszerei. Megtörtént például, hogy a Mečiarral konfliktusba került Michal Kováč államfő fiát elrabolták, az ügyben nyomozó rendőrtiszt pedig bombamerénylet áldozata lett. Mečiar Szlovákiája a zűrzavaros kilencvenes évek közép-európai átmenetéből nem csak a politikai erőszak hullámával tűnt ki. Kormányzása idején Pozsony egyértelműen Moszkva felé orientálódott, szemben az euroatlanti világba igyekvő többi közép-európai országgal. Szlovákia ki is maradt a NATO 1999-es első körös bővítéséből, amikor Magyarország, Lengyelország és Csehország belépett a katonai szövetségbe. Mečiar bukását részben az is okozta, hogy a világról nagyon mást gondoló, ám az EU-tagságot megcélzó pártok szövetsége összefogott ellene.
Azóta konszenzus volt a szlovák politikában, hogy az ország nyugati integrációja nem vita tárgya, mert ennek megkérdőjelezése végül hanyatteséssel jár.
Az elmúlt több mint két évtizedben a mostani az első választás, amelyen az ország geopolitikai irányultsága is kampánytéma. Az oroszbarát csapatba az elvben szociáldemokrata Robert Fico (és a szélsőjobb) tartozik, az utóbbiba mindenki más.
A szlovákiai választás tétje túlnő északi szomszédunk határain és nagyban érinti Magyarország uniós pozícióit. Vajon a jelenleg az ukrajnai háborúval kapcsolatos álláspontja miatt elszigetelt magyar kormány új szövetségest szerez? Fico esetleges hatalomra jutásával ugyanis létrejöhet egy Pozsony–Budapest-tengely, amely a jövő őszi ausztriai választással tovább erősödhetne. Nyugati szomszédunknál az az FPÖ a legnépszerűbb erő, amely nemcsak az ukrajnai háborúról vall Robert Ficoéhoz és Orbán Viktoréhoz hasonló álláspontot, hanem az EU működésével kapcsolatban is. A Brüsszel-ellenes közép-európai lázadást vizionálók pedig már avval is számolnak, hogy a Fico- és az FPÖ-siker után Varsó is a csatlakozhatna Habsburg Monarchia egykori államainak blokkjához. Amennyiben az októberi választáson győz a PiS, „csupán” a háborúval kapcsolatos nézetkülönbségeket kellene meghaladni. Máskülönben a Jarosław Kaczyński miniszterelnök-helyettes dominálta lengyel kormány Budapesthez hasonlóan perben-haragban áll az uniós intézményekkel.
Politikai sci-fi felvázolása helyett persze érdemes egyelőre a valóság talaján maradni. Mai tudásunk szerint jó eséllyel a Smer végez az élen. A felmérések átlaga szerint jelenleg 20-21 százalékkal vezet, őt követi a liberális Progesszív Szlovákia (PSZ) 17 százalékkal. A Smerből kivált européer baloldali Hlas 14 százalékon áll, utánuk viszont nagy a tumultus. A szélsőjobboldali Republika 8, Matovič OĽaNO-ja és szövetségesei 7 százalékon állnak (utóbbi számára ez veszélyzóna, mert koalícióban indul, s ezért nem öt, hanem hét százalék a küszöb.) A szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párt, a konzervatív-liberális SaS és a kereszténydemokraták egyaránt hat százalékon állnak, a sort Boris Kollár extravagáns üzletember Sme rodina (Család vagyunk) nevű formációja zárja. (Végre egy pártja nevét és üzenetét komolyan vevő politikus: Kollárnak tizenkét nőtől tizenhárom gyereke van.) A magyar összefogás, a Szövetség ezen mérések szerint nem jutna a parlamentbe, jelenleg három-négy százalékon áll.
A közvélemény-kutatásokat persze óvatosan kell kezelni és nem csak a szokásos választás előtti képlékenység miatt. A szlovák választók 25 százaléka ugyanis jelenleg bizonytalan, s még az utolsó pillanatban is jelentős mozgások lehetnek. Nem kizárt a patthelyzet sem, amikor egyik félnek sincs parlamenti többsége. Jelenleg lehetetlen megbecsülni, hogy a legpotensebbnek tűnő Fico-ellenes Progresszív Szlovákiához nem áramlanak-e át a volt miniszterelnököt rühellő kisebb jobboldali pártok szavazói. A PSZ (Zuzana Čaputová államfő pártja) most profitál abból, hogy az előző választás után kimaradt a parlamentből, nem vett részt a 2020 utáni Matovič-féle bukdácsolásban, de nem is ficózta össze magát.
A Progresszív Szlovákia olyannyira igyekszik táborát szélesíteni, hogy még a magyar választókat is elcsábítaná a Szövetségtől.
Michal Šimečka pártelnök, európai parlamenti képviselő az Új Szónak adott interjújában a Mečiar-korszaktól való éles elhatárolással is szeretné nyitottságát hangsúlyozni, mondván: bocsánatot kellene kérni a kilencvenes évek nacionalista kurzusa miatt és felül kell vizsgálni a kettős állampolgárság – magyarellenes céllal bevezetett – tiltását. „A jelenlegi választási ciklusban az Európai Parlamentben a kisebbségi jogokkal kapcsolatos legfőbb téma a Minority Safepack kezdeményezés volt, amelyet rengeteg aláírással támogattak az emberek, s ennek köszönhetően az Európai Bizottság és az Európai Parlament elé került. A kisebbségek képviselőin kívül egyedül én álltam ki a javaslat mellett nyilvánosan – akár a meghallgatáson, akár az állampolgári jogi bizottság ülésén. Mindezt a hivatalos szlovák pozíció ellenére tettem” – nyilatkozta Šimečka a pozsonyi Új Szónak. Megvannak persze a határai a szlovák szabadelvűségnek is, a beszélgetés során a PSZ elnöke erősen ködösített a Beneš-dekrétumok alkalmazásáról, amelyekre hivatkozva mai napig vesznek el földeket felvidéki magyaroktól.
Šimečka ebben az interjúban és más megszólalásában is élesen bírálta Ficót. Igyekszik elnyerni a Progresszív Szlovákia echte liberális programjával szemben normális körülmények között gyanakvó jobboldali szavazók voksait. A körülmények persze most a legkevésbé sem szokványosak Szlovákiában. Az Európai Parlamentben máig a baloldali frakcióban ülő Smer brüsszeli képviselői a magyar kormányt elítélő határozatokat rendre megszavazzák. Főnökük odahaza azonban ideológiai szempontból kötelékben repül Budapesttel. Például a migráció ügyében is, ami a kampányhajrában az egyik fő téma lett, miután Dél-Szlovákiába Magyarországról tömegesen érkeztek illegális bevándorlók. Több szlovák politikus felvetette a magyar kormányzat felelősségét. Mondván, a menedékkérők akadálytalanul jutottak el hozzájuk, senki sem regisztrálta őket, holott Magyarország a schengeni külső határok őrzője. Peter Pčolinský az Orbán-kormánnyal különben nem ellenséges Sme rodina képviselője is azt állította, hogy a magyar hatóságok tudtával történik mindez, és azzal vádolta meg Magyarországot, hogy „célzottan és tudatosan veszélyezteti az Európai Unió többi részét, így Szlovákiát is”.
Ugyanakkor senki nem mutatott bizonyítékot, hogy az illegális bevándorlókat Robert Fico kampányának megtolására terelték észak felé – erőteljes vágóképeket szolgáltatva a migrációkritikus szlovák politikusnak. Akár szándékos, akár nem, az új migrációs útvonalnak magyar nemzetpolitikai szempontból nem kívánatos következménye is lehet.
Amennyiben a szlovák hatóságok ellenőrzést vezetnek be a két uniós tagállam között most szabadon átjárható határon, megnehezedhet a határ két oldalán élő magyar közösségek közötti kapcsolattartás. Márpedig Robert Fico pontosan ezzel kampányol.
Akármennyire is befolyásolják egyik vagy másik irányba az utolsó időben történtek a választói hangulatot, egy dolog biztosra vehető: sem a Smer, sem a PSZ nem nyerhet akkorát, hogy egyedül kormányozzon. Mindenképpen szükségük lesz koalíciós partnerekre. Ebből a szempontból paradox módon az esélyesebb Robert Fico van rosszabb helyzetben. Alapjáraton csak a hozzá nagyon hasonló politikai zenét játszó szélsőjobboldalra, a Republikára és az SNS-re számíthat, már amennyiben ezek bejutnak a parlamentbe. (Persze nem lehet kizárni, hogy a stabilitásra és az ország érdekére hivatkozva akár más pártok is összeállnak Ficóval.) Márpedig az ügyes hatalomtechnikus Fico mindig olyan tutajt ácsol, amellyel a politikai hullámok felszínén tud maradni. Amikor 2006 és 2010 között először volt kormányon, a szélsőjobbos SNS-szel és a Mečiar-féle HZDS-szel alkotott koalíciót.
Ennek megfelelően soviniszta, magyarellenes politikát vitt.
Akkoriban fogadták el a kettős állampolgárság korlátozását, szavazták meg a jogkorlátozó államnyelvtörvényt, tiltották ki Szlovákiából Sólyom Lászlót, verették meg a dunaszerdahelyi focicsapat szurkolóit és alázták meg nagypolitikai szinten a magyarsága miatt megtámadott Malina Hedviget. Második kormányfősége idején ebből a szempontból már visszafogottabban politizált. Ugyan ebben a koalícióban is benne volt az SNS, de a szlovák–magyar vegyespárt, a Híd-Most is. Ráadásul Fico pragmatikus viszonyt alakított ki Orbán Viktorral, az európai küzdőtéren is számíthattak egymásra.
Most tehát az a kérdés, amennyiben Fico hatalomra kerül (akár úgy, hogy formálisan nem ő a miniszterelnök, de Jarosław Kaczyńskihoz hasonlóan ő is kívülről vagy miniszterelnök-helyettesként irányítja a kormányt), miképpen valósítja meg a kampányban ígérteket. Merthogy azok erősen rímelnek a magyar kormány pozícióira. Robert Fico programja szerint „az EU- és NATO-tagság Szlovákia lételeme”, de „nem minden helyes és igazságos, ami Brüsszelből vagy Washingtonból érkezik”. Elutasítja az uniós tagállamok vétójogának megvonását, leállítaná az ukrajnai fegyverszállításokat és rögvest béketárgyalásokat sürget. Egyben felülvizsgálná az Egyesül Államokkal aláírt védelmi megállapodást és szorosabb kapcsolatot építene Oroszországgal.
Ez a jólfésült Fico. A néptribün Fico viszont az egyszeri Facebook-kommentelő és a Hangulat presszó törzsközönségének szintjén hergel. Szerinte a háború 2014-ben azzal kezdődött, hogy az „ukrán nácik gyilkolták az orosz civileket”, NATO-szövetséges katonák esetleges szlovákiai állomásozása a Wehrmacht ott tartózkodására hasonlít, Zuzana Čaputová államfő pedig egy „amerikai ribanc”.
Nagy kérdés tehát, Fico mivel ízesítené a választóknak ajánlott politikai sztrapacskát: végül a Nyugat-ellenesség juhtúrójából vagy a pragmatizmus tepertőjéből lesz-e több? Csáky Pál volt szlovákiai miniszterelnök-helyettes lapunkban nemrég arra hívta föl a figyelmet, hogy Fico hideg politikai manipulátor. „Személyiségét jól jelzi, hogy körülbelül két hónappal ezelőtt egy délelőtti sajtótájékoztatón kígyót-békát kiabált Ukrajnára, majd délután az uniós nagyköveteknek zárt ajtó mögött azt mondta, támogatja az állam EU-tagságát. Ha netán elfoglalhatja majd a miniszterelnöki széket, a Meloni-stratégiát követi majd: középre húz és megpróbál Nyugat felé mosolygós képet eladni.”
Az kétségtelen, hogy Fico jól ráérzett a szlovák társadalom jelentős részének ruszofíliájára, amelyet a fősodratú szlovák pártok figyelmen kívül hagytak. A biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozó pozsonyi agytröszt, a Globsec felmérése alapján a szlovákoknak mindössze 40 százaléka teszi felelőssé Moszkvát az ukrajnai agresszióért. (Magyarországon ez az arány 54 százalék.) A vizsgált nyolc kelet-közép-európai országban Lengyelországban, Magyarországon és Romániában a legmagasabb a NATO-tagságot támogatók aránya (94, illetve 89-89 százalék), ami Szlovákiában mindössze 58 százalék – nem függetlenül az Oroszországgal kapcsolatos rokonszenvtől.
A társadalmi hangulat tehát adott egy szlovák külpolitikai fordulathoz. Kérdés, hogy a politikai támogatottság is elegendő lesz-e jövő szombaton.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök és Robert Fico szlovák kormányfő az új komáromi Duna-híd alapkőletételi ünnepségén 2017. október 17-én (fotó: MTI/Máthé Zoltán)
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
