„Hogy én hódolok be? Ne már!” – Bödőcs Tibor „türk basánkról” és vadiúj könyvéről
Ma kerül a boltokba Bödőcs Tibor új könyve, a miniatűröket tartalmazó Prímszámok hóesésben. Az ország legismertebb humoristája bár utál interjút adni, ez alkalomból mégiscsak kénytelen lett, a legelsőt pedig nagy örömünkre a Válasz Online-nak adta. Beszélgetésünkből kiderül például, hogy Bödőcs nem tudja, ki az a Demeter Szilárd. Aztán kiderül, hogy mégis tudja. Megtudjuk továbbá, miért nem érzi úgy, hogy kollaborálna a hatalommal – annak ellenére sem, hogy a NER által idén elfoglalt Librihez tartozó könyvkiadónál maradt. S hogy milyen csapdahelyzetet teremtett neki a Fidesz-uralom szakmailag? Miért nem élvezi a főellenzéki ráaggatott szerepét s miért nem követendő példa számára Fábry Sándor? Meg amúgy is: miért hülyeség minden? Exkluzív nagyinterjúnkból kiderül.
– Houellebecq erőteljes hatását véltük felfedezni a könyvén…
– Melyiken?
– Az újon, amely ezzel az interjúval egyidőben jelenik meg.
– És így kell mondani? Hogy ’ülbek’? Egyébként pedig: ’fonnegut’ vagy ’vonegát? „Kirgegárd” vagy „kirgegór”? És mit kezdjünk „fannisztlerrojjal”??’ Ebben is tudnának segíteni?
– Hogyne. Ahogy jólesik.
– Köszönöm! De mi is a könyvemben az houellebecqes?
– Behódolás. Ez jutott eszünkbe róla – pedig akkor még nem is olvastuk.
– Behódolás? Hogy én hódolok be? Kinek?
– A Librit megszerző állampárti csúcsszervnek, általa pedig a NER-nek.
– Ne már! A parádés képzettársítás után azért elolvasták a könyvet?
– El.
– Akkor látták, hogy – mily’ meglepő – ebben a könyvemben is a humorista alapállás dominál, pellengérre állítok benne mindenféle ideológiát. A nagyszótár-paródiás részben szócikket kap a konzervativizmus, a liberalizmus, a szocializmus…
– A vadzöldek meg külön novellát is kapnak, persze. Ám eközben mégiscsak a NER által átvett Librinél, az ahhoz tartozó Helikon kiadónál maradt.
– Tisztelt Szerkesztő Úr! Amikor jött a hír, hogy lenyúlták a Librit is, már készen volt a könyv! Így nem nagyon volt mozgásterem. Ráadásul a kiadónál dolgozó csapat maradt a helyén – egyelőre. A kiadó igazgatója, aki nem akárki, M. Nagy Miklós, ő is ott van. Vele szemben sem lenne tisztességes, hogy azért, mert a tulajdonos változott, nagy dérrel-dúrral felálljak és cserben hagyjam.
– Amire Demeter Szilárd nevetve mondhatta: „kapóra jön” a maradása, hiszen a Libri „Bödőcsön keresi meg azt a pénzt, amit a szépírókon elveszít”.
– Ha így van, akkor amit én végzek, az maga a kultúrmisszió! Az én nagy példányszámú bagatelljeim bevételéből tudnak kiadni valódi, értékes irodalmat! Amíg ott van ez a szakmai stáb a Librinél, azt mondták, azt írok, amit akarok. Én meg azt, hogy mindenképpen azt írok, amit akarok, csak egy idő után, esetleg, már nem ennél a kiadónál.
A több százmilliárdból felpumpált MCC nyilván nem azért foglalta el a Librit is, mert szükségük van arra a néhány milliárdra, amennyit ez évente termel. Az nekik a kávéköltség. Vagy a Tucker Carlson szállásdíja. Papíron.
Amiből picit visszaosztanak, aztán megy majd kampányra, lehet belőle venni ellenzékit, ki lehet fizetni a gyűlöletdílereket, a bólintójánosokat. Egyelőre nem érzem, hogy a kiadónál bármi változott volna, így aztán azt sem, hogy kollaborálnék. Érdekes is a vád, amely szerint én úgy kollaborálok, hogy az adóforintjaimon felül még a könyvem bevételének egy részét is viszi a kleptokrácia. Tehát nem lefizetnek, hanem kicsit jobban meglopnak. „Így megy ez.” Az Indexnél nyilván bele tudnak szólni a szerkesztésbe, látom én is, mi megy ott, de nálam mégis hogyan? Most, hogy megjelenik a könyv, mondjuk megnézem majd, beleírtak-e, vagy kihúztak-e belőle poénokat azóta, hogy leadtam.
– Ezt mi sem hinnénk. Arra mindenesetre vigyázni kell, hogy gyerekek kezébe ne kerüljön a Prímszámok hóesésben.
– Hoppá! Tényleg. Van benne homoerotikus szál.
– Az már inkább pornó.
– Akár. Spoilerezzünk?
– Persze.
– Hitler és Sztálin héjanászát vázolom az avaron az egyik írásban.
– Reggel, borotválkozás közben egyszer csak eszébe jut, hogy de jó lenne, ha Sztálin egyszer csak megcsinálná Hitlert?
– Nem ilyen egyszerű ez! Mögötte van a Gyurcsányt Hitlerrel aktusba álmodó Dr. Flash korszakos remekműve, a Képviselő Funky csakúgy, mint a türk basánkat Feri kiverésére felszólító, himnikus magasságokban járó Krúbi-zengemény ismerete. Ahogy Ormos Mária vonatkozó írásainak tanulmányozása is. Szolzsenyicin – mellesleg helikonos szerző szintén –, Szorokin, Pelevin… Az persze megragadhatatlan, pontosan hogyan jelenik meg az ötlet. Tudat alól tör fel a viccvulkán. A két totalitárius rendszer egylényegűsége viszont régóta foglalkoztat, s valahogy adta magát, hogy ha ezek ennyire hasonlóak, ugyan miért ne eshetnének egymással féktelen szerelembe?
– A könyv egyébként mintha csattanós válasz akarna lenni Demeter Szilárdnak…
– Az ki? Már másodjára említi.
– Az, aki azt mondta önről, hogy egyre butábban csinálja, amit csinál.
– Érdekes, mennyire hasonló gondolatokat vet partra a NER-es tudatóceán. Hirtelen minden fizetett és fizetés nélküli trollnak ez lett a véleménye. Ezt szajkózzák háztömbbizalmi tempóban a betanított hazugság-összeszerelők is. Ami egyébként kellemetlen, de nem azért, amiért gondolnák.
– Hát miért?
– Egyszer például próbáltunk paródiát készíteni a Megafonról, annak beszélő fejeiről. Nem ment. Annyira olyan az egész, mintha mesterséges intelligenciával hozták volna létre – és itt kérek elnézést utóbbitól, hiszen az, névleg legalább, tartalmaz intelligenciát. Robotokról, a ChatGPT-ről tehát nem lehet paródiát készíteni. Nem csüggedünk azért, sőt hálásak vagyunk, hiszen a rendszergazda adott nekünk legtehetségesebb vállalkozót is. Ott azért van egy háromdimenziós korpusz, egy Milos Forman korai filmjeiből kilépett és A Wall Street farkasába belépett szereplő. Na, őt lehetett parodizálni. Nagyot is szólt. De abból sem csináltunk sorozatot, csupán két alkalommal fordultunk a jelenség felé – a legtehetségesebb vállalkozó téli, aztán nyári gondolatait osztva meg nemzetünkkel.
– Szóval: a butaság vádja zavarja?
– Nem szoktam kommentelőkre reagálni.
– A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója mondta ezt. Ön meg ugye író.
– Alapkérdéseket feszeget, szerkesztő úr. Az alkotó embernek nagyon fontos a visszajelzés, de az, hogy kitől fogadja el… Az bizony érzékeny téma. Számomra az a fontos, hogy jót hozzak létre. Standupban, irodalomban… azaz: írásokban is.
– Kijavította írásokra.
– Nem akarok ilyen nagy szavakat használni, hogy „irodalom”.
– Álszerénység?
– Az.
– Nyilván irodalomnak tartja, amit írt.
– Jó, igen. A lényeg tehát, hogy minőségre törekszem. Az a kritika, amely ahhoz segít hozzá, hogy jobb legyen a műsor, a könyv: értékes kritika. Arra figyelek. Ilyen elnagyolt szitkok viszont, mint ez a, hogy is mondta, „Bödőcs egyre butábban csinálja”, nem adnak hozzá a minőséghez. Mit kezdjek azzal, mikor azzal vádolnak, amit ők csinálnak? Ezt hogy hívja „frajd”, vagy „frojd”? Ezekből nem tudok tanulni.
– Bölcsészprofesszor legyen a talpán, aki az új könyvében olvasható filozófusparódiákról biztosan meg tudja mondani, kikből állnak össze. Meg akarta mutatni, hogy igenis nagyon-nagyon okos fiú?
– Dehogy. A filozófiatörténetet elég elnagyoltan tárgyalom azért a könyv Bölcsek című fejezetében, de van benne Nietzsche-paródia, Marx, Platón… A John Everything meg mondjuk Diogenésztől Wittgensteinig ível. A lényeg a sűrítés. A nagyszótár-paródia meg már a sűrítés paródiája. A definícióké. Amelyből talán kiviláglik, mennyire lehetetlen definiálni dolgokat, hogy mennyivel hosszabban, részletesebben kellene róluk beszélni.
– A „fasz” szót is igyekszik definiálni ott, többek között a „lófasz” szóval. Lázár Jánosék eközben éppen a várbéli lovasszobor heréjének turisták általi tömeges fényesítgetése ellen eszközölnek intézkedést. Ha kicsit várt volna a könyvvel…
– Ez nem került volna bele akkor sem! Láttam a hírt, de még csak rá sem kattintottam. Próbálok menekülni az aktuálpolitika raszputyicájából. A standupomban is, amellyel március óta járom a Kárpát-medencét… Fidesz-árváknak ugye így kell mondanom?
– Jó lesz.
– A Magyar Narancsban másképp mondanám. Mindegy. Tehát. A műsorom stabil alapja ma is Búcsúszentlászló, a falusi gyerekkor chagalli, néha boschi nagy tablója. Nem az aktuálpolitika.
– Tényleg úgy érzi, hogy abba nem állt bele szügyig? Ahelyett, hogy lett volna önből egy…
– … egy Dave Chapelle.
– Mégiscsak tudja, ki az a Demeter Szilárd! Ezt is ő mondta ugyanis önről.
– Csiripelték a madarak, hogy azt meg nem mondta el, mire alapozza ezeket. Ha látta volna mondjuk a Barbárglamour című új estemet, olvasná az új könyvemet… Szerkesztő úr olvasta, szóval látta, hogy
nehéz baloldali agitpropnak láttatni ezt a kötetet. Szerintem több benne az antikommunizmus, mint az antifasizmus – vagy legalább annyi. Meg ahogy említette, a méregzöldek is pellengérre kénytelenek állni a könyvemben. Az igazán jó paródia ugyanis az, ha önmagunkat is képesek vagyunk kinevetni.
– Mert ön titkon méregzöld?
– Méreg nélkül, szordínóban. De gyűjtöm külön a műanyagot, igen. A bolygóért is aggódom. Mindennap. Több órát. Komolyan. Ettől még a Vadászat című szösszenetben jó volt megmutatni, hogy mint minden gondolatnak, ennek is van szélsőséges iránya, amelyet már csak egy kicsit kell tovább tolni, hogy nagyon vicces legyen. Ezek az irányok pedig egy emberen belül is meglehetnek. A népi-urbánus vita számomra nem olyan, hogy népi vagyok vagy urbánus. A népi-urbánus vita itt zajlik, bennem. Belül van az ellentét és a harmónia is. Nem jók ezek a „vagy ez, vagy az”-bélyegek.
– A könyvből is az sugárzik, hogy mindenki hülye. Minden irányzat.
– Mindegyik a maga módján az, de persze. Amint csoport képződik, szabályok lesznek, összetartás és identitás – onnantól általában mindenki hülye. Én meg álnaivan nem értem, miért csak két sarkított lehetőség van mindig. Ellenzéki vagy? Kormánypárti vagy? A woke-vírusra nem biztos, hogy a Goebbels-oltás a legjobb vakcina – mégis azt kínálgatják világszerte. Itthon mondjuk nincs nagyon woke – jó, persze itthon ellenzék sem nagyon van.
– Nem épp ezért lett ön afféle főellenzéki a nyilvánosságban? Merthogy a politikában nincs, aki megszemélyesítse az ellenzéket?
– Ezek torzító dolgok, nem tudok velük mit kezdeni.
– Nem is élvezi?
– Hogy vannak, akik főellenzékinek tartanak?
– Azt.
– Dehogy élvezem! Írtam Proust-paródiát, Márai-paródiát… Most filozófusparódiákat, művészparódiákat, ebben az új könyvben. Többek között. És igen, csináltam türk basánkról is videót, háromperceset – de akkor ezért én vagyok az ellenzéki főmegmondó? Több poént találtam ki csak Krúdy Gyuláról, mint türk basánkról! Az „életműben”, az oeuvre-ben tehát elenyésző az a rész, amiért szálka vagyok a szemükben, amiért mások meg főellenzékiként ünnepelnek.
– Azért nemcsak háromperces videó van: az estjein, mondjuk a londoni show-ján is kapta rendesen a miniszterelnök.
– Annak is hány éve már! Egyáltalán nem bánom. Lásd: cinkosok, némák és így tovább. Mondjuk az ott elhangzott poénjaim mára elkezdtek megvalósulni. A hazaváró iroda, például. Vagy a magyar űrprogram! Tessék. Átvették, csinálják. Kicsit csapdahelyzet ez egyébként. Ha beszélsz a türk basáról, akkor fóbiás vagy. De ha beszélsz a polisz ügyeiről, ami azért szintén dolgod, akkor mégis hogyan kerüld ki? A hazai nyilvánosság egyetlen one-man-show, elég unalmas, trash egyébként. Róla szól minden.
Ahogy az egyik éceszgéber mondta a minap a Partizánban: ő van „a politikai geometria közepén”. Kár, hogy nem az állampolgár van ott. A szegények, a tanárok, gyermekeink jövője.
Meg aztán, ha teljesen kihagyom, indul a szöveg, hogy „na, megvették a Librit, aztán Bödőcs máris befogja a száját”. Ezért aztán a mostani műsoromban van a Gazprom legvidámabb párttitkáráról is néhány mondat, természetesen. Az aktuálpolitikai poénoknak viszont az a veszélye, hogy bizonyos típusait cserélni kell a műsorban, amit időben észre kell venni, míg Búcsúszentlászó és a gyerekkor esetében kifejezetten jó, ha régi sztorikat dobok be. Azok akármeddig a műsor részei maradhatnak.
– A NER akkor nagyon Bödőcs-barát. 13 éve itt van és még marad vagy 31-ig.
– Az onkológusnak meg ezek szerint az a jó, ha sokan dohányoznak?
– A Fidesz-viccei legalább működni fognak, aktuálisak maradnak még sokáig.
– Akár le is mondanék erről a lehetőségről. Már csak azért is, mert amúgy nem a türkbasa-poénoknál akad ki legjobban a röhögőméter. Kell a műsorba, de a 70 percből ez úgy 6 perc, nem több.
– Az új könyvében szereplő rendszerhű művésznő megfeleltethető valóságos személynek?
– Kire gondol?
– Az Tóth Gabi?
– Dehogy. Nincs ilyen konkrét minta. Még csak nem is az a fontos, hogy „miről szól” az írás. Engem az érdekel, hogy a szöveg milyen. Mennyi hasonlat van, elég-e, sok-e, kevés-e a jelző, ki van-e dolgozva a textus. Nem mindegy persze, miről ír az ember, kell, hogy tétje legyen, de a lényeg a szöveg maga. A vidéki tájolásról hazafelé tartó rendszerhű művésznő történetén át ráadásul a kommentek világának valóságára igyekszem vetni némi fényt, nem csupán a művésznőére.
– Ott is hülye mindenki. A gyűlölködő kommentelő, a rajongó kommentelő, a művésznő…
– Ez már csak ilyen. Ha kommenteket a magam hergelésére nem olvasok is, érdekel a kommentelő lelke, dinamikája, természetrajza. Ezért kapott a téma egy másik írást is, könyveset, amolyan Moly.hu-stílusban.
– A Bibliáról.
– Elég a spoilerezésből!
– Annyit azért elárulhatunk, hogy az elnyomás, a diktatúra hangsúlyos témája a könyvnek?
– Persze. Erre szokott jönni az érv, hogy „de hát nem is jön érted a fekete autó”. Csakhogy akkor hiába mondod, amikor már éppen jön érted. Addig lehet mondani-írni, amíg még csak csírázik az elnyomás. Nem mintha attól megállna a csírázása neki. Habsburg Ottó például húsz éve megmondta már, hogy gond lesz a cárevics elvtárssal. Aztán gond lett.
– A cárevics is előkerül a könyvében. Felrobbantja a bolygót…
– Vagy nem. Az olvasó majd eldönti.
– Könnyű volt viccelődni ilyesmin? Nem olyan távoli a valóságtól, hogy Putyin megzakkant, és ennek megfelelően cselekszik egy atomhatalom diktátoraként.
– A könyvben az ott nem viccelődés, hanem szatírája a ruszki propagandának. Engem az aggaszt inkább, hogy
türk basánk úgy nézi a cárevicset, ahogy Komár Laci nézte Elvis Presley-t. Ezt azért rossz látni. Hogy soha, egyetlen rossz szavuk nincs „apura”, a „hanyatló Nyugatot” ostorozó több száz éves sztereotípiák viszont annál gyakoribbak.
– És: működnek. Mert nincs ellenzék, azért?
– Nem értek én ehhez ennyire. Azt tudom, hogy ha nézek egy ellenzéki interjút, az illető a harmadik mondatnál már százalékokról beszél meg arról, hány helyük lesz majd az Európai Parlamentben. A basa jobban érzi a tömegdemokrácia lényegét, lakodalmasrock-jellegét, azt, hogy le kell menni kutyába. Persze nem akarok igazságtalan lenni az ellenzékkel: egyrészt alig jutnak forráshoz, másrészt a türk basa nagy tanítója, a cárevics megmondta már rég, hogy „nagyon fontos az ellenzék, azért hoztuk létre”. Nem látjuk át teljesen, hányat fizetnek azért itthon, hogy direkt rosszul csinálja, és mennyi van, aki ingyen is képes erre. Az eredményt viszont látjuk.
– Sokan hasonlították Hofihoz korábban. Most legalább átérzi, milyen körülmények között humorizált a nagy előd?
– Jaj, ne jöjjünk ezzel a szelep-szereppel! Mit számít, mi a humorista szerepe?
– Nem más most, mint a NER előtt?
– De, más. Azelőtt Sinkó Péter mindig megkérdezte tőlem a Rádiókabaréban, hogy: „Mindenki menjen a picsába? Ez lesz ma is?” Mire én mondtam, hogy igen, ez lesz ma is. 2010 után aztán ez arra változott, hogy: „Csak ne mondd azt, hogy ezek menjenek a picsába!”
– És akkor ön ment a… Rádiókabaréból.
– Igen. Változás, hogy félnek a vicctől, a propagandisták rá is mozdulnak kicsit arra, aki mondja. A standup műfajával viszont nehéz bármit kezdeniük, ott élőben beszél egy ember – annak megakadályozásához tényleg fekete autó kellene. A könyvpiac más tészta. Urbánusoknak: más kávéház. A Libriben valószínűleg előbb-utóbb le fogják cserélni a könyves stábot párttagkönyvesre – egyszerűen ilyen a rendszer logikája. Akkor meg majd megyek onnan is.
– Fideszesek nem is járnak az előadásaira?
– Dehogynem. Nyáron, egy kisvárosban eljött a helyi, NB2-es Fidesz, de – nekem így mesélték ott – név nélkül vették a jegyet. Amit nem nagyon értettem, hiszen ott a helyszínen úgyis látják egymást.
– De az első vonal felé így nincs nyoma, hogy efféle bűnös élvezetekre ragadtatták magukat!
– Lehet, bár kakadu valamelyik munkatársa is megjelent az egyik előadásomon. Az már magas szint, nem?
– A külügyminiszter úrra céloz?
– Ki másra? Szóval van azért, aki jön. De beszéljünk a könyvről! Hadd örüljön a kiadó!
– Egye fene. Biztos jó egy „menne inkább kapálni, nem lenne semmi baja”-megközelítésű országban olyan könyvet írni, amely azt üzeni: a filozófia, a bölcsészet hülyeség?
– De hát minden hülyeség! Itt vagyunk egy sárgolyón, körülöttünk a jeges űr. Elég nagy hülyeség. Lehet rá adni mindenféle válaszokat, vallásit, nihilistát, egzisztencialistát – meg abszurdat is. Amely azt mondja: ha értelmetlen is ez az egész, legalább röhögjük ki azt, ahogyan értelmet igyekszünk adni neki.
– Akinek szakmája a röhögtetés, az röhög még jókat?
– Standupokon kevesebbet már, azokat inkább szakmailag nézem, ha nézem, de például kocsmai figurákon, akik később be is kerülnek a műsorba, tudok röhögni. Meg a gyerekeimmel is szoktunk.
– Szakmailag nézve ki most a versenytársa?
– Standuposként?
– Igen.
– Nem tudom. A leghangzatosabb válasz az lenne, hogy én magam, a saját korlátaim. Ritkán találkozunk már a kollégákkal. Éppen húsz éves lesz a Dumaszínház most ősszel –
amikor a Godot-ban elkezdtük ezt, egymás produkcióiból is építkeztünk. Egymásra licitáltunk, versenyhelyzet volt, ami nagyon jót tett a műfajnak. Most már ritkán nézzük egymás műsorait. Csinálom a dolgaimat, standupon dolgozom, vagy könyvön, meg tanulok angolul…
– Nem tud?
– Nem. De folyamatban van. Thomasszal szoktunk találkozni különböző kerthelyiségekben, aki Beckett-szakértő és az ELTE-n tanít, ráadásul nagyon udvarias: mindig úgy tesz, mintha értené, amit makogok.
– Veiszer Alinda Fábry Sándorral folytatott beszélgetését látta?
– Miért, az angolul van?
– Nem, csak kíváncsiak lennénk a véleményére.
– Majdnem átküldte Sándor, de megkérdeztem, hogy árnyalná-e a képet, amelyet az összefoglalók elolvasása után szereztem a beszélgetésről. Erre mondta, hogy: „Akkor nem küldöm át, bazdmeg!”
– Ezek szerint kapcsolatban vannak.
– Beszélőviszonyban. Fábry nekem olyan, mintha rokonom lenne. Az a rokon, akivel nagyon mást gondolunk a politikáról. Ő is így lehet velem: én vagyok az unokaöcs, aki nagyon rossz irányba ment. Próbálunk olykor beszélni erről, aztán mégsem beszélünk… Most eljött egyébként a szentendrei előadásomra. Meghívtam. Illett. Leányfalu oda nagyon közel van.
– És? Mit szólt?
– Nem laudált hosszan, de azért tetszett neki. Ezt mondták legalábbis a beépített ügynökeim a VIP-részlegből.
– Meg akar még felelni neki?
– Fábrynak? Sosem akartam.
– Kezdőként sem, amikor a showjában kapott perceket?
– Nem. Akkor is a szövegnek akartam megfelelni. Fábry egyszerűen jó fej volt. Akkor ő volt a komédia királya, de mindenféle honthyhannázás nélkül fogadott minket. Teret adott, kanonizált, megemelt. És ne feledjük, az ő csehszlovák szöszmöszmackójából bújt elő a magyar standup.
– Nagyon más volt akkor, mint ma?
– Más, persze, az ember változik. Bizonyos dolgokat ma nem mond ki, inkább úgy tesz, mintha nem tudna róluk. Ez számomra nem követendő példa.
– Felkiáltójel?
– Az egyik. Sok felkiáltójel van az életben. Még több kérdőjel. És megannyi pont-pont-pont… Zárójel bezárva. A fő felkiáltójel viszont ez: ne légy túlzottan magabiztos!
Fontos, hogy ne csak a bölcsészettel meg a jelenlegi országdúlással legyek kritikus, de magammal is. Addig jó, amíg az, amit a fizetett trollok mondanak rólam, semmi ahhoz képest, amit én mondok magamról – magamnak.
Sokkal keményebben szoktam a saját teljesítményemet kritizálni, mint ők engem pocskondiázni, csak én nem nyilvánosan teszem. És: a fejlődés szándékával. Levonom a tanulságokat, és javítok a műsoron vagy a szövegen. Néha sikerül.
– Az új könyv is ilyen javítgatásokkal állt össze?
– Annyira, hogy teljesen más is lett, mint aminek indult. Kisvárosban játszódó novellafüzér lett volna eredetileg, egy újságíró kötötte volna össze az egyes írásokat, csak aztán olyan sok lett az abszurd téma és felvetés, hogy nem lett volna hihető. Ennyi minden nem történik egy kisvárosban. Így robbant fel az az ötlet és lett ez a könyv miniatűrök gyűjteménye.
– A híreshumoristaság nem hátrány, amikor ír?
– Eladási szempontból nyilván előny, de van hátránya is.
– Hogy nem veszik komolyan szerzőként?
– Persze, vannak ilyen visszajelzések is, hogy ha jó humorista vagy, nem lehetsz jó író is, hiszen két dologban már csak nem lehetsz jó egyszerre. De nem erre gondoltam hátrányként. Inkább arra, hogy a szöveg nem tud önmagáért helytállni. Hogy mindig odaképzelik mögé az arcomat, a hangomat, hogy én írom-mondom. Kíváncsi lennék pedig, hogy önmagában, csak a szöveg hogyan teljesítene. Fel is vetettem ezért a kiadónak, hogy álnéven jelentessük meg. Akkor azért picit összerezzentek. Mondjuk a Mulat a manézs című előző könyvemet lefordította angolra Rácz Katalin, az ügynökünk meg házal vele külföldön.
– Nem olvastunk a nemzetközi könyvsikeréről sehol.
– Nem, mert nincs. Az a könyv külföldön két szék közt a pad alá esett, hiszen egy homofób, rasszista csávóról szól, aki ennek megfelelő szövegeket nyom. Erre azt mondták, hogy nagyon jó az írás, a fordítás is, de ilyen szövegeket nem lehet kiadni.
– Nem értették, hogy szatíra?
– Az ügynökünk legalábbis azt mondta, ezért nem kellett eddig.
– Az „érzékenységi szerkesztők” korában vagyunk, végül is. Amikor régi köteteket is átírnak, nehogy valakit megsértsenek a mondatok.
– Ami elég nagy hülyeség. Új művek esetében sem valami fényes ötlet a sértéscenzor. Még az érzékenyeknek is rossz ez, hiszen az efféle tiltások miatt nem lehet ábrázolni magát a bajt sem. Ha pedig nem lehet hitelesen ábrázolni, azt sem lehet megmutatni, miért baj az, ha valaki rasszista meg homofób. Így ráadásul még ki sem lehet röhögni. A világhír számomra tehát még várat magára kicsit. Sebaj. Elég nekem ez a magyar kereszt.
Nyitókép-kombó: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
