A török hódoltságig vezethetnek a tömeges magyar öngyilkosság és alkoholizmus okai
Turáni átok nincs, de sürgősen kezdeni kell valamit évszázadok óta vonszolt traumáinkkal, azok ugyanis vastagon benne vannak az európai statisztikákat döntögető öngyilkossági és alkoholfogyasztási mutatóinkban – röviden így szól Németh Endre epikusan hosszú esszéjének következtetése. Populációgenetikai modelleken dolgozó matematikus vendégszerzőnk szerint Magyarországon a lényegi törésvonal nem Kelet és Nyugat, hanem Észak és Dél között húzódik, devianciáink párhuzamai pedig meglepő módon észak-amerikai indiánok között találhatók meg. Németh Endre személyes felütésű írását a lapunkban korábban megjelent Gyurgyák János-esszé („Mi a magyar?”) és a „finnugor-vita” folytatásaként közöljük.
Apám a román-jugoszláv határon született. A határ jugoszláv oldalán. Ott, ahol a Béga folyó metszi a határt, két, a mai napig vékonyan, de magyar többségű falu található. A román oldalon Ótelek, a szerb oldalon Tamásfalva. Apám ősei – ameddig őrzi az emlékezet – ebben a mikrórégióban éltek és mind magyarok voltak. Utóbbi azért említésre méltó, mert a régió, a Közép-Bánát évszázadokon keresztül soknemzetiségű területnek számított. Magyarok, svábok, románok, szerbek és szlovákok éltek itt békében, mint egy dél-alföldi Svájcban.
Bánát utolsóként „szabadult fel” a török uralom alól a történelmi Magyarország területei közül. Ez a régió csak a Rákóczi szabadságharc után, 1718-ban, a pozsareváci békével tagozódott be a Habsburg Birodalomba. A vidék mai etnikai viszonyai és településszerkezete ezután alakult ki. Ez a hatalmas, két megyényi terület a török korban gyakorlatilag elnéptelenedett. A falvak többségét a Habsburgok telepítették újra. Azokon a településeken, ahol maradtak is túlélők, csak a töredéke élt a korábbi lakosságnak. A Habsburgok soknemzetiségű területet álmodtak Európa egyik leggazdagabb termőtájára.
A bánáti hagyományoknak megfelelően apám családja összetartó, nagy család volt. A határ mindkét oldalán voltak rokonaink, akikkel ápoltuk a kapcsolatot. Így gyerekként három ország életéről szereztem közvetlen benyomásokat: a késő kádári Magyarországról, a Tito utáni Jugoszláviáról és Ceaușescu Romániájáról.
A különböző világokról évtizedekkel ezelőtt gyűjtött tapasztalataim a mai napig élénken élnek az emlékezetemben. Budapesti gyerekként először a város és vidék közötti különbségek ütöttek meg. A beláthatatlan távolságok, a természet állandó és közvetlen közelsége, a szagok, a szilvafákkal és állathangokkal szegélyezett utcák. Mások voltak az emberek is. Magasabb energiaszinten éltek, csendesebbek voltak, mégis nyíltabban és többet kommunikáltak. A vajdasági városok Pestnél valamivel nyugatosabb, a romániai városok egyértelműen nyomasztóbb benyomást keltettek. Talán a boltokban és a pályaudvarokon lehetett a legjobban érezni ezeket a különbségeket. Az egyik váratlan tapasztalásom az volt, hogy az élet más területein amúgy kifejezetten vakmerő személyiségek is tartottak a román hatalomtól.
A másik meglepetés az volt, hogy több száz kilométerre az otthonunktól – vagyis autóval két óra távolságra a magyar határtól – létezik egy mikrokozmosz, ahol szintén otthon vagyunk. Ahol magyarul beszélnek. És akkor még nem is tudtam, hogy Székelyföld akkora, hogy majd négy órán keresztül magyarlakta településeken roboghat keresztül az autós. Mindenesetre a rokoni találkozások öröme éles kontrasztban állt az országhatárok és a politikai rendszerek valóságával.
Sok mesés történetet is hallottam. A határ mindkét oldalán. Tamásfalván a Temesvárig vezető kazamatákról, a katonai térképre is felkerülő öreg eperfáról, a fürdőszobákban botladozó boszniai kecskékről és régi boszorkányokról, akik nem égtek el a tűzön. Óteleken pedig a kunhalmok alatt rozsdásodó kardokról, az új életet álmodó magyar fiatalok templom előtt hagyott koszorúiról, a Bégába veszett álmokról és a minden este véres inggel hazatérő csordásról. És néhány olyan történetet is, amit csak egyszer meséltek el, mégis örökre megjegyeztem.
Tamásfalva lakossága a magyar időben 70 százalékban magyar, 30 százalékban német nemzetiségű volt. Ma fele-fele arányban magyarok és szerbek élnek ugyanitt. Idén ősszel egyetlen gyerek indul a magyar első osztályba. Rokongyerek. Áron. A szerb első osztályba is csak azért hárman, mert az egyik családban hármas ikrek születtek.
A falu zsákfalu. Fogyó falu. Eredetileg csak a mai Romániából vezetett ide út. Sok az üres, nem kevés a rogyadozó, megtépett ház. Ilyen lehetett a törökkor, mondogatta apám.
Érdekes volt megtapasztalni azt is, hogy a déli végeken mennyire más volt a történelmi emlékezet szerkezete. A törökök és a Habsburgok itt jóval kevésbé voltak népszerűek, mint Budapesten. Emlékszem, meg is lepett, amikor egyszer Szabó Magda egy bécsi látogatása alkalmával azt nyilatkozta, hogy látja Bécs pompás épületeiben a kirabolt magyarok munkáját. Szabó Magda mondatai nem simultak bele a török testvérek és osztrák sógorok által határolt derűs emléktérbe, de ismerősek voltak a déli végekről, ahol Mária Terézia nevét jól ismerték ugyan, de nem szerették.
A fogyás és a romlás érzését a jugoszláv rendszerváltás után megerősödött magyar gazdák valamennyire, a helyiek életereje viszont már tökéletesen ellensúlyozta. „A minőség fontosabb a mennyiségnél” – öntöttük szavakba mélyről jövő optimizmusunkat egymás között.
Minden pozitívum ellenére már gyerekként is valamilyen, a magyarokkal történt igazságtalanság képe sejlett föl. Nagyon úgy tűnt, nem a helyiek döntöttek arról, melyik országban szeretnének élni. Volt, aki egyenesen azt állította, hogy egyik őse magyar honvéd volt, és ősei adójából is épült a vasút Magyarországon. Amikor a szomszéd faluban leverték a Kossuth-szobrot, nagymama egy barátnője csendben azt kérdezte ebéd közben, hova menjünk, ha itt születtünk. (Ebben az időben más magyar szobrot is levertek Bánátban. Valószínűleg a magyar szobroknak magasabb volt a színesfémtartalma…)
A fogyás hátterében mégis elsősorban az elmenetel, az elvándorlás áll. Sokan költöztek innen Ausztráliába a hetvenes években. „És sokan húzódtak fel északra, a rezervátumba” – hallottam egyszer. És valóban. Búcsú idején külön busszal érkeznek Szabadkáról ma is a Tamásfalváról elszármazottak.
Két kérdés
Sok kérdéssel szembesültem gyerekként többségi létből kisebbségibe, Budapestről vidékre, egyik országból a másikba érkezve. Volt azonban két olyan kérdéskör, amikre évtizedeken keresztül kerestem, de nem találtam választ.
Az egyik érthetetlen jelenség az volt, hogy a kádári Magyarországon az olyan különféle destruktív magatartásformák, mint az alkoholizmus és az öngyilkosság magasabb arányban voltak jelen, mint Ceaușescu Romániájában. Ez azért is tűnt érthetetlennek, mert érzésre a Kárpátok Géniusza nemcsak a kisebbségek, de a román többség számára is rendkívül nyomasztó világot teremtett. Jóval nyomasztóbbat, mint Kádár János itthon. Ami még érthetetlenebb, hogy önpusztító életformákban ma is kifejezetten rosszul állunk. Azaz kormányokon és történelmi korszakokon átívelő negatív jelenségekről van szó.
Úgy tűnik, valami mélyebb ok lehet a háttérben.
Ha pedig regionális bontásban vizsgáljuk a magyar öngyilkossági adatokat, azt találjuk, hogy a Dél-Alföld ma is az elsők között van, vagy egyenesen első Európában. Viszont ahogy egyre távolodunk a déli határtól, úgy javulnak országon belül az öngyilkossági mutatók.
Az alkoholizmus területén nem ennyire egyértelmű a helyzet, mert az alkoholfogyasztás és főként az alkoholproblémák mérése során nem kevés módszertani kérdéssel szembesülnek a kutatók. Talán inkább ezekkel a módszertani bizonytalanságokkal magyarázható, és nem annyira a valós folyamatokkal, hogy a magyar alkoholfogyasztási szokások regionális bontásban igen gyorsan változnak. Mindenesetre ha megnézzük a 2009-es adatokat, azt látjuk, hogy a nagyivók aránya az Észak-Alföldön és Észak-Magyaraországon a legalacsonyabb. Az biztosan elmondható, hogy a magyar mutatók kifejezetten rosszak európai összehasonlításban.
Mintha Magyarországon a lényegi, az emberek életérzését és életvitelét érintő törésvonal nem a gazdasági és politikai összefüggések mentén, Kelet és Nyugat között húzódna, hanem Észak és Dél között.
A másik kérdés, ami foglalkoztatott, hogy mi vezetett Trianonhoz. Az a napnál világosabb volt, hogy a trianoni békeszerződés során óriási magyar tömbök kerültek a szomszédos államokhoz. Amit viszont nem értettem, hogy hogyan eshetett vissza a magyarok aránya Erdélyben és Vajdaság területén is ilyen nagy mértékben. A történelemórán ugyanis azt tanultuk, hogy Erdélyben nemcsak az elit tagjai voltak magyarok, hanem az olyan szegényebb lázadók is, mint Budai Nagy Antal vagy Dózsa György. De Erdélyben kétségtelenül 50 százalék körül volt a románok aránya a trianoni békeszerződés idején. Itt tehát egy ellentmondás, vagy legalábbis kérdés feszült a tanultak és a valóság között. Mi történt Dózsa György és Trianon között az erdélyi magyarokkal?
Hasonlóképpen úgy tűnt, hogy a Vajdaságban jóval nagyobb arányban és jóval délebbre is éltek magyarok, mint manapság. A szerémségi Fruska Gorában (Tarcal-hegy) az egyik szőlőfajtát mai napig magyarkának hívják a szerémségi magyar borászok nyomán. És bár valószínűleg nem jogosan, de mégis érthető okokból vetődött föl, hogy a huszita Bibliát, – az első majdnem teljes magyar nyelvű Bibliafordítást – szerémségi magyar szerzetesek írták. Azért volt ez valós lehetőség, mert Szerémségben még komoly magyar közösségek éltek a 15. században.
Azt tanultuk az iskolában, hogy a magyarok aránya a törökök miatt csökkent le Erdélyben és a déli végeken. A választ azért nem tartottam hihetőnek, mert a románok és a szerbek évszázadokkal többet éltek török fennhatóság alatt, mint a magyarok. Ezen logika mentén a románoknak és a szerbeknek még a magyaroknál is súlyosabb veszteséget kellett volna elszenvedniük. Hajlottam arra, hogy inkább a magyarok, a románok és a szerbek eltérő gyerekvállalási kedve játszott szerepet az etnikai arányok megváltozásában. Az ilyen esetekre a közelmúltból is számos példát ismerünk. Időben és térben a legközelebbi ilyen Koszovó, ahol a 20. században az albánok aránya bő 20 százalékkal nőtt pár évtized alatt.
Egy lehetséges válasz
Meglepő módon az első olvasmányélményem, amelyből új impulzust nyertem a destruktív magyar magatartásminták jobb megértésében, egy amerikai szerző könyve, a Sehonnai volt. A szerző, Tommy Orange az Egyesült Államokban élő kortárs, városi indián író. Könyvében tizenkét feledhetetlen figura igyekszik az oaklandi pow-wow-ra, az észak-amerikai indiánok nagy összejövetelére, hogy aztán azon a sorsszerű napon mindannyiuk élete összekapcsolódjon. Tommy Orange műve nem szociológiai tanulmány, de szereplői egyértelműen rámutatnak a városi indiánok világát átjáró önpusztító életformák súlyosságára. A Sehonnait olvasva egyértelmű volt, hogy
az amerikai indiánokat egy kollektív, a mai napig fel nem dolgozott, igen súlyos trauma érte, amelynek az alkoholizmus, az öngyilkosság egyfajta kísérőjelensége, következménye.
Ha csak az áldozatok számát vagy arányát nézzük, igen súlyos, de nem egyedi az indiánokat ért trauma, ám mégis, valahogy mintha megakadtak volna a történtek feldolgozásában. Mi lehet az indiánokat ért traumák megkülönböztető jegye? A válasz véleményem szerint az indiánokat ért trauma mélyszerkezetében rejlik.
Azt hiszem, három tényezőt érdemes megemlítenünk.
Először is: a trauma ismétlődő, megerősítő jellegét. A történeti genetikával foglalkozó szakemberek számára világos, hogy az észak-amerikai indiánokat súlyos traumák érték. A mai észak-amerikai indiánok genetikai adataiból kiolvasható egy történelmi léptékben a közelmúltban lejátszódott, komoly népességcsökkenés. Illetve az észak-amerikai indiánok apai vonalaiban jóval magasabb az európai vérvonalak aránya, mint az anyai vonalakban. Természetesen az angolszász hódítókat is megilleti az ártatlanság vélelme. Nem foglalhatunk állást abban a kérdésben, hogy az indiánokhoz költöző természetbarát európai férfiak, vagy pedig nemi erőszak nyomait olvashatjuk ki a genetikai adatokból. Mindenesetre, az is látszik a tendenciákból, hogy keletre tartva, az Atlanti-óceán felé, ahol az európai hódítók partot értek, egyre több az európai vér az indiánokban. Magyarán minél hosszabb ideig gyötörték az angolszászok az indiánokat, annál mélyebb biológiai nyomot hagytak az indiánokban.
Aki látta a Zöld könyv című filmet, nem lepődik meg különösebben azon, hogy az indiánok vesszőfutása nem ért véget a rezervátumba zárásukkal. A navahók ebből a szempontból kifejezetten érdekesek, mert a navahók a második világháborúban komoly szolgálatot nyújtottak az Egyesül Államoknak. A japánok a navahó kódbeszélőknek köszönhetően nem tudták feltörni az elfogott amerikai katonai üzeneteket. Mindezek ellenére a Gallup International megállapította, hogy a navahó rezervátumban élők életkörülményei a fejlődő világ szintjén mozognak, és az ország más népcsoportjaihoz képest az őslakosok alkotják a legszegényebb etnikai csoportot. Sokan alkoholizmussal, kábítószerproblémákkal küszködnek, túlreprezentált a cukorbetegek, a szívbetegségben szenvedők, a tbc-sek és az öngyilkosok aránya. Az pedig már szinte szürreális, hogy 1940-es évektől jelentős urániumszennyezés érte a navahó rezervátum területét, ezzel visszafordíthatatlan károkat okozva az ott élőknek.
Másodszor: az indiánok ellen elkövetett bűnöket valójában soha nem ítélték el súlyukhoz mérten. Igazi bocsánatkérés nem történt, bár el kell ismerni, ez nem is lenne könnyű. Hiszen az Egyesült Államok alapjait kérdőjelezné meg, ha elismernék, hogy területük teljes egészében az indiánoktól erőszakkal elvett földön fekszik. A pszichológia törvényei szerint az áldozat szempontjából ez azért baj, mert a gyógyuláshoz szükség van a környezetből érkező, a helyzet feszültségét feloldó üzenetekre. Az ilyen üzenetek fő célja a múlt lezárása, a múlt démonainak eltemetése. Ha ez a feloldás nem érkezik meg a környezetből, akkor – racionális vagy sem –, a sérült személy vagy közösség úgy éli a mindennapjait, hogy a múltbeli tragédiák bármikor megismétlődhetnek.
A harmadik tényező az indián népek saját kultúrájukból való kiszakítása. Minden közösséget összekötnek élesebb vagy homályosabb képek a múltból, történetek, szereplők, helyszínek, tájak és legendák. Az amerikai gyarmatosítás következményeként az indiánok véglegesen kiszakadtak eredeti életük minden szegletéből.
Felvethető tehát a kérdés: érhette a magyarokat olyan, szerkezetében az indiánokat ért tragédiákhoz hasonló trauma, amely magyarázatot adhat az alkoholisták és öngyilkosok kiugróan magas arányára? Ezt a traumát mindenképpen Dél felé kell keresnünk, mert a déli végekhez közeledve egyre romlanak az önpusztító mutatók. Ha tisztán földrajzi szempontból közelítünk a probléma felé, akkor a válasz nem lehet kérdés.
A török korban érte valamilyen súlyos trauma a magyar társadalmat, mert Magyarországot dél felől egyedül a török korban érték sorozatos csapások. De mi lehetett ez a trauma, amikor a románok, a délszlávok sokkal tovább éltek török uralom alatt, mint a magyarok? És egyáltalán: ilyen régi események lehetnek-e hatással a mai életünkre?
A választ a neves társadalomtörténésznél, a magyar népiségtörténet legnagyobb alakjánál, Szabó Istvánnál (1898-1969) találtam meg. A trauma nem a megszállás, nem a függetlenség elvesztése volt. Hanem az, hogy „Magyarország két évszázadra harctérré változott” – írja Szabó István.
A történeti Magyarország területe ebben az időszakban két szuperhatalom ütközőzónájába került, ahol különböző intenzitással, de folyamatos harcok dúltak.
A lakosság szempontjából nem volt lényegi különbség a nyugati és a török seregek viselkedésében. Ezt az élményt őrizte meg a több mint száz különböző változatban legyűjtött, a „Te vagy a legény, Tyukodi” pajtás című kuruc tábori dal egyik sora: „két pogány közt, egy hazáért”. Sőt, a török utánpótlás magasabb színvonalának köszönhetően a nyugati seregek sokszor nagyobb fenyegetést jelentettek a magyar lakosságra, mint a törökök.
Különösen a kezdeti török megszálló műveletek, a tizenötéves háború és a „felszabadító” háborúk jelentettek óriási megterhelést a lakosságra nézve. De még az úgynevezett békés időszakok sem nélkülözték a háborús eseményeket. A végvárak ívében állandóan harci cselekmények zajlottak. Az ország népének jelentős részét sújtotta a kettős adózás. A törökök és a török uralmat konokul el nem ismerő magyar nemesek dupla terhet róttak a lakosság egy jó részére. Mindezek természetes következménye volt az éhínség, és a legyengült lakosságot sújtó, gyorsan kirobbanó járványok, amelyek megtizedelték az embereket. A rabszedés a török birodalom társadalmi, gazdasági, és hadiszervezetének természetes velejárója volt.
Beszédes a török által megszállt területek neve: Hódoltság. Edith Shiro, A trauma váratlan ajándékai című könyvében ugyanis azt állapítja meg, hogy a traumákra adott stressz-válaszaink négy alaptípusba oszthatók: ütés, futás, lefagyás és behódolás. Ha a tudat szintjén már szinte feledésbe is merültek török kori traumáink, hódoltság szavunk önkéntelenül is megőrizte a kor traumatikus jellegét.
Szabó István úgy látja, hogy amíg ebben a két évszázadban a környező népek létszáma jelentősen gyarapodott, a magyarság létszáma nagyjából megfeleződött. Természetesen megfelelő források hiányában nehéz pontos becsléseket adni a kor etnikai viszonyairól és népesedési helyzetéről. Pálffy Géza, a korszak másik neves kutatója Szabó Istvánnál valamivel optimistább képet fest a magyar áldozatok adatairól. Szerinte abszolút számokban Magyarországon csak a szomszédos területekre jellemző népességnövekedés maradt el, de az már források hiányában eldönthetetlen, hogy a nem magyar etnikumú bevándorlók mennyire tompították a folyamatokat, és mekkora volt a magyarság vesztesége.
A pusztítás azonban sohasem tisztán mennyiségi, hanem mindig minőségi kérdés is. Hegyi Klára így ír a lakosságot sújtó, visszatérő háborús események következményeiről. „Az egyik leghitelesebb tudósítás Wathay Ferenc székesfehérvári vicekapitánytól származik, aki maga is részt vett a 15 éves háború harcaiban. Nálánál hitelesebben alig írták le a hadjáratok következményeit… Ezek minden olyan vérfagyasztó jelenséget felvonultatnak, amelyek a hadjárások velejárói lehettek:
falvak felégetése, pólyába bugyolált csecsemők hátra hagyása, embereket szétmarcangoló kutyák és farkasok látványa, menekülők lenyilazása és lefejezése, nők csoportos megerőszakolása és karóba húzása.”
Még abban az esetben is, ha a lakosság életben maradt, akkor is gyakran menekülniük kellett, ami szintén traumatikus élményt jelentett a túlélőknek. Talán a Szerémség nem a legszerencsésebb példa ebből a szempontból, mert mára teljesen kiesett a magyar nemzeti gondolat látóteréből. A a török kor előtt mindenesetre virágzó terület volt, jelentős magyar lakossággal. Az ott történt pusztításról Fodor István régész így ír egy népesedési kérdéseket érintő őstörténeti vitában: „Például a Száva és a Dráva közti szerémségi Valkó vármegye népsűrűsége 26 fő volt, míg az északi Abaújé 1 fő. Engel Pál vizsgálta meg az okleveles anyag alapján, hogyan pusztult el e megye magyar lakossága a XV. században és a XVI. sz. első felében, amikor az oszmán-török hadak szinte állandóan pusztították a vidéket. Arra a megállapításra jutott, hogy a települések mintegy 70-75 százaléka pusztult el a jelzett időszakban, valamint a népesség és az anyagi javak 90 százaléka.”
És most visszatérhetünk a második kérdésre: mi történt a magyarokkal a török korban Erdélyben és általában a Kárpát-medencében? Szabó István és Pálffy Géza ebben a kérdésben tökéletesen azonos véleményen vannak. A háborúk és említett velejáróik messze legsúlyosabb mértékben az ország magyar lakosságát sújtották. A magyarság ugyanis a székelyek kivételével a Kárpát-medence síkvidéki és lankásabb dombvidéki területein, a medencékben és a folyóvölgyekben élt. Éppen azokon a területeken, ahol a nagy hadjáratok és a kisebb-nagyobb portyák közlekedési és utánpótlási okokból áthaladtak. A nemzetiségek által lakott, jóval védettebb hegyvidéki területeken, a korra jellemző, jelentős népességnövekedés zajlott, amelyet a törökök Balkánon való megjelenésétől kezdődően a Habsburg-korig további és folyamatos utánpótlás követett.
Számos következmény
A trauma komplex módon hat az érintettekre. Egyik – általában nem hangsúlyozott – hatása világképünk erodálásában mutatkozik meg. A továbbiakban olyan világképi elemeket veszek számba, amelyek sérülhetnek egy trauma során. Ezek a világképdarabkák a tudat alsó rétegeiben helyezkednek el, és így szinte észrevétlenül befolyásolják életvitelünket és politikai témákra való érzékenységünket.
A világ igazságosságába és kiszámíthatóságába vetett hit
Természetesen mindannyian tudjuk, hogy a világ igazságosságába és kiszámíthatóságába vetett hit illúzió. Hiszen amerre csak nézünk, egyből feltűnnek a káosz és pusztítás erői. Tehetséges és egészséges fiatalok esnek át súlyos betegségeken, szenvednek balesetet. A hírekből nap mint nap természeti katasztrófák, brutális háborús képek és válogatott bűncselekmények sora köszön vissza. És ha mindez nem lenne elég, a vállalatok és az országok vezetői között az átlagosnál jóval több személyiségzavarost találunk, akik előszeretettel törnek borsot az orrunk alá.
A világ igazságossága és kiszámíthatósága mégis napi tapasztalatunk, amely nélkül nincs emberi civilizáció. Reggel azért kelünk fel időben, mert azt gondoljuk, hogy így beérünk a munkahelyünkre, elérjük a vonatot. És azt gondoljunk, ha egészségesebben élünk, ha többet dolgozunk, akkor ezek az erőfeszítések előbb-utóbb meghozzák gyümölcsüket.
Nos,
a traumák hatására súlyosan sérül a világ igazságosságába és kiszámíthatóságába vetett hitünk.
Az egyszeri traumák esetében valamivel nagyobb az esély az események feldolgozására. Az egyszeri traumát könnyebben lehet „baleset”, „kivétel” jelentésűvé tompítani. Különösen igaz ez akkor, ha a környezet megerősíti, hogy súlyosan elítéli a történteket, és a lehetőségekhez képest egyfajta kötelezettséget is vállal arra nézve, hogy az többet ne következzen be.
Az észak-amerikai indián és a közép-európai magyar traumák egyik fontos párhuzama – a nyilvánvaló és számos különbözőség mellett is – , hogy olyan elementáris és visszatérő traumák érték mindkét közösséget, amelyekre nem érkezett igazi feloldás a környezetből. A törökök és az osztrákok sem mutatták a megbánás jeleit a kárpát-medencei negatív tevékenységükért. (Tudjuk, hogy az osztrákok esetében 1867 után bőven megtaláljuk az együttélés pozitív következményeit, de itt most a korábbi időszakok tárgyalásán van a hangsúly.) Az ő nézőpontjukból a magyar lakosság szenvedése a két szuperhatalom vetélkedésének természetes velejárója volt. A feloldás hiánya ellenére mára az osztrákok a sógoraink, az anatóliai törökök pedig a testvéreink lettek. Nevezhetjük ezt megbékélésnek, de egyfajta Stockholm-szindrómának is.
Ha az elmúlt száz év eseményeit nézzük, szomszédaink és a nyugati világ csak kivételes esetben mutatta meg szolidáris arcát a magyar társadalom, a magyar kisebbségek felé. A jelenséget az Ismerős arcok zenekar Nélküled című dalában így fogalmazza meg: „Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág”. És sajnos ez az érdektelenség nemcsak az európai közvéleményre, de a tudományos elitre is igaz. Gyakorlatilag alig van olyan korszakkal foglalkozó nemzetközi tudományos, vagy tudományos-ismeretterjesztő munka, ahol egyáltalán megemlítenék a magyar kisebbséggel történt igazságtalanságokat.
A feloldás hiánya azt eredményezi, hogy amolyan búvópatakjelenségként öröklődik nemzedékről nemzedékre a világ igazságosságába és kiszámíthatóságába vetett hit sérülése, és ez a sérülés rendre újbóli megerősítést nyer. Természetesen időben változó, hogy a társadalom milyen széles rétegében, milyen mértékben nyer teret ez a stresszfaktor, de ez a réteg olyan széles is lehet, hogy adott esetben befolyásolhatja választások kimenetelét is. Orvos-Tóth Noémi nagysikerű könyve, az Örökölt sors arról szól, hogy bármilyen hihetetlenül is hangzik, a családi traumák nemzedékeken keresztül meghatározzák a leszármazottak életét. És ami még hihetetlenebb, ez még akkor is így van, ha a leszármazottaknak fogalmuk sincs a korábbi nemzedékekkel történt tragédiákról.
Kopp Mária reprezentatív mintán végzett felmérései alapján úgy tűnik, hogy felvetésünk legalábbis tovább gondolásra érdemes. Kopp Mária kutatásai alapján a magyar társadalom legkirívóbb jellemzője a rendkívüli arányú bizonytalanságkerülő volta. És valóban:
egy társadalom számára, amelynek otthona közel két évszázadon keresztül, időben különböző intenzitással ugyan, de harctérré vált, a biztonság kiemelten fontossá lesz.
Mintha egy magyar közmondás pontosan kifejezné feltételezésünket: meghalt Mátyás király, oda az igazság. Mátyás király alatt sem volt könnyű tavaszi séta a jobbágyok élete, de mégis, a béke és a törvényes rend kiszámítható és élhető világot jelentett, amely a török korban évszázadokra megsemmisült.
A világ igazságosságába és kiszámíthatóságába vetett hit sérülésének számos következménye lehet a közélet és a politika területén. Egy ilyen társadalom könnyen kitermel egy erős vezetőt, aki azt sugallja, hogy képes megvédeni az egyént vélt vagy valós veszélyekkel szemben. Ugyanígy fogékonnyá válhat a legvalószínűtlenebb összeesküvés-elméletekre. Talán a legabszurdabb ilyen, széles körben elterjedt konspirációs teória a magyar nyelv finnugor származásának elutasítása. A Habsburgoktól a kommunistákon keresztül a magyar tudományos intézményekig ívelő összeesküvői csoport összetétele annyira szürreális, hogy az kívül áll bármiféle racionális megközelítésen. Az „antifinnugrizmus” véleményem szerint egyfajta artikulálatlan segélykiáltásnak fogható föl. „Ellenünk a világ, még a múltunkat is el akarják orozni, amit természetesen nem hagyhatunk.” Mára, úgy tűnik, az utolsó tudományosnak mondható műhely is kihátrált ebből a magyar kultúra alaprétegeit megkérdőjelező tézisből.
Az emlékezet töredezetté válása
A trauma egy másik jellegzetessége egyén szintjén az emlékezet töredezetté válása. Ez azt jelenti, hogy azok az agyterületek, amelyek felelősek lennének az események térben és időben való elhelyezéséért, összeomlanak. Az események nem érnek össze egy értelmezhető történetté, nem zárulnak le, nem válnak a múlt részévé. Bizonyos hatásra olyan intenzív emlékbetörések következnek be, amelyek a traumát kiváltó esemény teljes értékű újraélését eredményezik. Vagy éppen ellenkezőleg. Olyan súlyos lehet az események feldolgozási folyamatában beütött zavar, hogy akár eltűnhet az emlékek ködében a teljes eseménysor. És a két végpont közötti átmeneti jelenségek is előfordulhatnak: csak értelmezhetetlen részletek villannak be a történtekből.
A török kor valódi jellege is kiesett a magyar történelmi emlékezetből. Irodalmi szimbóluma lényegében egy hőseposz, a Gárdonyi Géza által írt Egri csillagok. Egyik legkedvesebb kortárs íróm, és szintén egyik legkedvesebb kortárs történészem szintén jól példázza a korszakkal kapcsolatos történelmi amnéziát.
Háy János Balassi Bálintról szóló esszéje ezzel a mondattal kezdődik: „Abban a korban született, amelyben minden fiú születni akarna.” Nos, biztosan állíthatjuk, hogy egyetlen fiú sem szeretett volna olyan korban élni, ahol „a falvak felégetése, pólyába bugyolált csecsemők hátra hagyása, embereket szétmarcangoló kutyák és farkasok látványa, menekülők lenyilazása és lefejezése, nők csoportos megerőszakolása és karóba húzása” a mindennapok része volt.
Sudár Balázs a HetiVálasz bő 50 perces, a török kori Budáról szóló podcastjában két percet szán arra, hogy beszámoljon Buda magyar lakosságának drámai megfogyatkozásáról. Budán az 1620-as évekre 5-6 magyar család maradt. Az elemi fogyás hátterében a nyugati seregek rendszeres ostroma állt. Budát a török korban 8-szor ostromolták meg, Pest többször „gazdát” is cserélt az ostromok alatt. Azaz Pest még Budánál is nagyobb pusztítást szenvedett el. A történészek nem tudják megítélni a halálos áldozatok és a menekültek számát, de az biztos, hogy a folyamatos háborús események ellehetetlenítették a polgári lakosság életét, és azok visszatérő traumát jelentettek a túlélőknek.
A magyar történelmi emlékezet tele van eufemizmussal a török korral kapcsolatban. Azt mondjuk, hogy Mohács után három részre szakadt az ország. Valójában Moháccsal szűnt meg a történelmi Magyarország. Volt egy Magyarország nevű Habsburg tartomány, a hódoltság a Török Birodalom része, Erdély pedig – valamilyen szintű autonómiája mellett is – török vazallus állam volt. Természetesen már a Habsburgok előtt is uralkodtak nem magyar származású dinasztiák Magyarországon. Mégis fölösleges lenne vitát nyitni arról, hogy a Habsburgoknak más volt a viszonyuk Magyarországhoz, mint mondjuk az Anjouknak vagy Luxemburgi Zsigmondnak. S ez a történelmi Magyarország soha nem került fel többé a világ térképére, legközelebb önálló államként csak 1920-ban.
Identitás
A nemzeti identitás nehezen definiálható térben és időben, vagy akár az egyén életében is változó fogalom. A történelmi emlékezet, az önértékelés és a tágabb közösséghez tartozás azonban mindenképpen részei identitásunknak.
Egyén és közösség szintjén is az identitásunk része a múlt fontosabb szakaszainak, fordulópontjainak ismerete. Egyén szintjén ilyen fordulópontok és időszakok: a születés, a tanulmányok, a munka, a házasság, a gyerekek születése, lelki megújulás vagy törés, a fontosabb karrierállomások, a nagy betegségek és a nyugdíjba vonulás.
Nos, ahogy előbb láttuk, valamiért nem tudjuk kimondani, hogy a történelmi Magyarország nem Trianonnal, hanem Moháccsal veszett el. Az pedig valamiért egyszerűen szinte teljesen kiesett a történelmi emlékezetünkből, hogy Mohács után közel kétszáz évre harctérré vált az ország. Ebből a korszakból nincs igazán jó történetünk, szimbólumunk, amivel átélhetővé és így lezárhatóvá válna ez a korszak. Ez akkor sem szerencsés, ha magyarok nemzedékei évszázadokon keresztül szívósan dolgoztak Magyarország romjaiból való újjáépítésén.
A szerencsésebb építő jellegű korszakok azonban kivétel nélkül betonfalba csapódtak. A reformkort egy levert szabadságharc, a dualizmus korát egy világháború és Trianon, a bethleni konszolidációt egy másik világháború, a holokauszt és egy megerősített Trianon követte.
A trauma egyik gyakori kísérőjelensége az önvád és az önutálat. Más szóval: az alacsony önértékelés, a tanult tehetetlenség. Nem tudom, hogy szociológiai kutatások is alátámasztják-e, de tény, hogy a magyarok negatív beállítottsága, panaszkultúrája, mint toposz, egyértelműen létezik. És az is tény, hogy himnuszainkat mély melankólia hatja át („maroknyi székely porlik mint a szikla”, „megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt”).
Paradox módon azok a társadalmi csoportok, amelyekben erős maradt vagy idővel újra megerősödött a világ igazságosságába és kiszámíthatóságába vetett hit, kénytelenek túlzó mértékben önkritikussá válni. Ha a világ működése alapvetően igazságos, akkor természetesen mi vagyunk a felelősek kudarcainkért. A korai protestánsok közül sokan osztották azt a véleményt, hogy török kori szenvedéseink hátterében Istentől való eltávolodásunk áll. Pedig ez nyilvánvaló tévedés volt már akkor is. A sokszoros túlerőben lévő török birodalmat a magyarok nem állíthatták meg nyugati támogatás nélkül. Hasonló téves logika mentén az öntudatos jobboldali előszeretettel Károlyi Mihályt és Kun Bélát teszi felelőssé Trianonért. Az öntudatos baloldali pedig Tisza Istvánban, a magyar arisztokráciában, Bibó István „eltorzult magyar alkatában” látja problémáink gyökerét.
A magyarok keleti gyökereik ellenére a Nyugat nagy családjához tartozónak érzik magukat. Irvin D. Yalom vezető amerikai pszichiáter úgy fogalmaz, hogy az emberek számára „a valahová tartozás szükséglete erős, alapvető és mindent átható motiváció”. Ez a szükséglet olyan alapvető, hogy a fejlődő gyermek személyiségét lényegileg meghatározzák a családtagoktól visszatükrözött értékelések, és az ember egész életében fontosak maradnak a szeretteitől kapott visszajelzések. Ezért is kiemelkedően fontos könyv a Címlapon Magyarország. Hazánk története 1848 és 2020 között, amely a különféle nyugati sajtótermékeken keresztül mutatja be Magyarország megítélését 1848-tól 2020-ig. Nekünk, magyaroknak ugyanis államalapító királyunk óta a nyugati közösség visszajelzése az igazán fontos. A könyv fő tanulsága az, hogy a nyugati sajtó szinte mindig a Nyugat aktuális érdeke alapján ítélte meg Magyarországot és csak kivételes esetben volt empatikus velünk.
Nyugathoz való tartozásunk paradoxona, hogy történelmi tapasztalataink alapján nincs túl sok okunk lelkesedni a Nyugatért.
A Habsburg és Török Birodalom ütközőzónájává vált Magyarországot a nyugati hadak éppúgy pusztították, mint a török. A Habsburgok „felszabadítása” legalább olyan súlyos következményekkel járt, mint a szovjeteké. Természetesen a szovjet és a Habsburg megszállás számos okból nehezen hasonlítható össze. Először is, a Habsburg megszállás nagyságrendekkel hosszabb ideig tartott, mint a szovjet. Másrészt a kiegyezést követő időszakot – a politikai konstrukció belső ellentmondásai ellenére – a magyar kulturális és gazdasági élet jelentős fellendülése jellemezte.
Trianon idején a három győztes nyugati hatalom gond nélkül asszisztált szomszédaink hardcore soviniszta céljaihoz. És akkor még nem beszéltünk a német megszállásról, a német megszállók és magyar cinkosaik bűneiről. Általában is a magyar közösségekkel való szolidaritásnak csak néha derengett némi jele a nyugati közvéleményben az elmúlt száz évben. Talán egyedül az ’56-os menekültekkel való bánásmód jelent üdítő kivételt a sorban.
Annyit érdemes itt megjegyezni, hogy a Nyugat ambivalens megítélése nem magyarspecifikus jelenség Közép-Európában. Akik ismerik Csehország történelmét, nem lepődnek meg azon, hogy az EU támogatottsága a csehek között többször is viszonylag alacsony volt az elmúlt években. Ezen a szemüvegen keresztül a lengyeleket is jobban megérthetjük. A lengyelek – a magyarokhoz hasonlóan –, két nagyhatalom ütközőzónájában éltek évszázadokon keresztül, annak minden következményével együtt.
De a volt gyarmatok is kevésbé megértőek a gyarmatosítással kapcsolatban, mint a gyarmatosítók. Amíg Norman Stone brit történész szomorúan mereng azon, hogy milyen szociális terheket rótt az angol társadalomra a birodalom működtetése, addig Indiában eléggé másként látják ugyanezt a kérdést. Indiában inkább azon háborodnak fel, hogy milyen módszerekkel és mennyi kincset raboltak el a gyarmatosítók 1765 és 1938 közöt.
Következtetések
Egy pillanatra sem állítjuk, hogy a török kor lenne a magyar társadalom egyetlen tragikus időszaka. Csak annyit állítunk, hogy ez az igen súlyos és sorozatos traumákkal terhelt időszak akár hosszútávú pszichológiai folyamatoknak is megágyazhatott. Olyan folyamatoknak, amelyek hatása elér a jelenbe és több, látszólag egymástól független jelenséget is más megvilágításba helyezhet.
Ha elfogadjuk következtetésünket, akkor az is világos, hogy korrekció csak széles társadalmi összefogás keretében történhet. A legfontosabb társadalomszervező erők bevonása nélkül nincs esélyünk megváltoztatni évszázados tendenciákat.
A tudományos és kulturális élet, az oktatási intézmények és a politika együttműködésére van szükség. Már csak ezért is égetően fontos lenne az oktatási intézmények és a tanári pálya konszolidációja.
És van egy fontos társadalmi csoport, amely döntő mértékben befolyásolja a jövő nemzedékeinek életminőségét: a nők, az anyák, akik az élet elsődleges hordozói. Máté Gábor arról ír, hogy a modern társadalmakban a nőkön túl nagy a nyomás, egyszerre kell helytállniuk a családban és a munkában, és igen gyakran nem kapják meg a megfelelő tisztelet a hétköznapokban. Minden társadalomban sokféle, sokszor egymásnak ellentmondó hagyomány él. Meggyőződésem, hogy ha feleség szavunk eredeti jelentésével összhangban, meg tudnánk felezni a házastársak és általában a gyermeket nevelők terhelését, ha a nők és a férfiak egyforma tiszteletet kapnának a mindennapokban, akkor annak nem várt pozitív következményei is lennének.
Milyen feladataink vannak?
Kollektív emlékezetünkben helyükre kerülhetnének a legfontosabb történelmi korszakok. A magyar nyelv első sikeres korszaka a finnugor fémművesek expanziója volt. Erre az alapra épült a lovasnomadizmus, amelyet a honfoglalás és államalapítás követett. A honfoglalást követő 630 év a magyar nemzet páratlanul sikeres korszaka volt. Egyetlen nem indoeurópai nyelv sem volt olyan sikeres Európában, mint a magyar. Ráadásul sikereit Európa egyik legősibb vándorútján, a Duna-medencében érte el. Olyan birodalmak és világhódító népek tűntek itt el a semmiben, mint az avarok és a hunok. Európában más nem indoeurópai népek nem tudtak megragadni ilyen központi és vonzó területen.
A törökkor pusztítását pedig történetekkel és tárgyi emlékekkel beemelhetnénk a történelmi emlékezetbe. A mohácsi csata nyomait feltáró, most folyó régészeti kutatások erre kiváló lehetőséget teremtenek. Azt is tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem sújt minket a „turáni átok”. Nem törvényszerű, hogy az utóbbi pár száz évben rendre betonfalba csapódott minden építő kísérletünk.
És az sem baj, ha némi megértéssel fordulunk magunk felé, meglátjuk sajátos értékeinket. Ilyen például egyediségünk. Finnugor nyelvű, sztyeppei és nyugati keresztény hagyományokkal rendelkező nép vagyunk Közép-Európában.
A genetikai adatokat ismerőknek az is egyértelmű, hogy a magyarság sikere egészen elképesztő integrációs képességében rejlik. Nincs még egy olyan nyelv Európában, amely ennyi különböző hátterű csoportot vonzott magához. Ez olyan elementáris képessége volt a korai magyaroknak, ami feltétlenül további vizsgálatra érdemes. Laikusként gondolatébresztő céllal most csak annyit írnék le: mintha az elittől a népi kultúráig jelen lett volna a középkori magyar társadalomban valamilyen tapintható integrációs készség. István királytól Mátyás királyig.
István király intelmeiben és Mátyás király rendeleteiben egyaránt megtaláljuk az értéket teremtő jövevények tiszteletének és befogadásának fontosságát. És valóban, a szászok 800 éven keresztül fennmaradtak Erdélyben, de ma már csak komor és impozáns városaik emlékeztetnek rájuk. A magyar népmesék pedig szívósan őrizték a legfontosabb sztyeppei hagyományt, a társadalmi mobilizáció igényét és lehetőségét. Ha bátor és becsületes, akkor a szegénylegényből, a csillagszemű juhászból, a legkisebb királyfiból is király lehet.
A témával foglalkozó történész barátainknak pedig meg kell próbálniuk felébreszteni Európa alvó lelkiismeretét.
Bármilyen nehéz és reménytelen küzdelemnek tűnik, egyszer meg kell hallania a tudós kollégáknak a nagyvilágban a külhoni magyar kisebbséggel történteket. Csokorba kell gyűjtenünk és megszemélyesítenünk a felvidéki kitelepítéseket, a vajdasági népirtást, a kárpátaljai magyarok Gulagra hurcolását, a marosvásárhelyi pogromot és a marosvásárhelyi magyarok segítségére siető romák történetét.
A határon túli magyarok sorsa ráadásul illeszkedik a közép-európai kisebbségek sorsába. Azt hiszem, felszabadító lenne együtt bemutatni a közép-európai kisebbségek történetét. Ez már csak azért is indokolt, mert a kettős és többes identitások rendszere összeköti ezeket a csoportokat. Székely, erdélyi szász, bánáti sváb, vajdasági magyar, magyar zsidó, marosvásárhelyi roma és a többiek sorsa és identitása sok szálon fonódik össze. Természetesen a közös múlt bemutatása során nem eshetünk a relativizálás hibájába.
Az egyik legidősebb magyar holokauszttúlélő a családi barátunk. A férje még Radnótival egy időben volt Borban. Ő mesélt egy számomra felemelő történetet. Egy kedves ismerőse részt vett egy találkozón, ahol elkövetők és áldozatok leszármazottai találkoztak. Amikor az egyik elkövető unokája azt mesélte, hogy édesanyja meghalt autóbalesetben, egy pillanatra nem értették, hogy jön ide ez a baleset. De aztán gátszakadás történt, mély együttérzés járta át a csoportot. Akik eljöttek a találkozóról, az egyetemes szolidaritás felemelő érzésével tértek haza.
És ide tartozik az is, hogy csak nyerhetünk azzal, ha megerősítjük a kapcsolatot azokkal az országokkal, népekkel, akikkel a nyelvrokonság (Finnország, Észtország), a sztyeppei múlt (Tatársztán, Baskíria és Kazahsztán) és a közép-európai sors (Lengyelország, Horvátország, Bulgária, Olaszország, Szlovénia) valamennyire összekötnek. Az sem kérdés, hogy új barátokat is kell keresnünk, mert nemcsak a múltban élünk.
A görög mitológiában a káoszt mindig polarizáció, megosztottság követi. Nagyon hasonló mintázat látható a bibliai teremtéstörténetben. A zsidó-keresztény hagyományban a kezdeti káoszt a sötétség és a világosság, az alsó és felső vizek, a tenger és a szárazföld szétválasztása követi. Könnyen lehet, hogy a magyar szellemi életet átjáró súlyos megosztottság hátterében nem kizárólag negatív jelenségek állnak. A rendszerváltással függetlenné vált magyar államnak nagyon sok kérdést kell megválaszolnia, hogy megtalálja saját, önazonos útját. És ez elképzelhetetlen viták nélkül.
A gyógyulásra azért is szükség van, mert nehéz idők jönnek, amikor szükség lesz az erőnkre és szövetségesekre. Minden válság egyben lehetőség is az újrakezdésre. Igaz ez az egyén, a család és a nagyobb közösségek szintjén. A rendszerváltással Magyarország történelmének harmadik nagy szakaszába lépett. Az újra függetlenné vált Magyarország és a magyar közösségek sorsa azon múlik, hogyan készülünk föl az éghajlatváltozásra, az energia- és nyersanyagellátási nehézségekre, a demográfiai kihívásokra és a fiatalok kivándorlási hajlandóságára.
Utóirat: Senki nem tudja, hol van a Temesvárra vezető kazamaták bejárata. Könnyen lehet, hogy ezek a kazamaták csak a régi bánátiak képzeletében élnek, és valójában Bánát összetartozását jelképezik.
Köszönetnyilvánítás: A jelen írást történész és pszichológiával foglalkozó barátaimmal történt beszélgetések inspirálták.
Nyitókép: Rabszolgavásár. Újságlap-töredék a XVI. század első feléből, amely azt mutatja be, hogyan kereskednek a törökök a keresztény foglyokkal (Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
