Magyarázat mindenre – Reisz Gábor és Berkes Júlia kultúrharcról és kézműves filmkészítésről
Nem akartam remegő kézzel írni a forgatókönyvet, és ha A keresztapa tervét adjuk be, az se nyert volna – indokolja Reisz Gábor rendező a Válasz Online-nak, miért nem pályázott állami támogatásra a Magyarázat mindenre című, a magyar mozikban a héten debütáló filmjéhez, amely a Velencei Filmfesztiválon a Horizontok szekcióban elnyerte a Legjobb film díját. Producere, Berkes Juli pedig azt magyarázta el, miért nem működhet hosszú távon a modell, hogy csak lelkesedésből és külföldi támogatásból forgatnak. Az alkotókat kérdeztük arról is, jobb volt-e a támogatási rendszer Andy Vajna idején, és hogy miért nem lett kormányellenes film a Magyarázat mindenre, amelyben a liberális tanár sem szent és a kormánymédia újságírója sem főgonosz. Páros interjú.
– 2002-ben a választások két fordulója között viseltek kokárdát?
Berkes Júlia: Én nem.
Reisz Gábor: Én igen. Azt éreztem, hogy ez egy fontos pillanata a rendszerváltás utáni történelemnek. Azt nem ismertem fel, hogy ez egy kampányeszköz is, amely kirekesztő. Később fokozatosan eltávolodtam – nemcsak a Fidesztől, hanem általában csalódtam a politikában. Azóta csak március 15-én hordom a kokárdát. Nagyon szomorú, hogy míg ennek a jelképnek csak azt kéne üzennie, hogy összetartozunk, mára mégis pártpolitikai árnyalatot kapott. Egyébként már 2002 tavaszán volt bennem elbizonytalanodás baráti viták miatt is, és annak sem örültem, hogy én magam is elkezdtem figyelni, kin van és kin nincs, hogy aki meglátja rajtam, hogyan reagál.
– Mint a filmje főszereplőjére, akinek egy idős néni azt mondja a villamoson: milyen jó, hogy még vannak igazi magyarok.
Reisz: Igen, és én nem éreztem magam ettől jól. Akkor még nagyon függtem a szüleim politikai beállítottságától, és ők konzervatív, jobboldali politikai elhivatottságú emberek voltak.
– Honnan jött az ötlet, hogy a kokárda motívumán keresztül mutassa be a magyar társadalom „politikakárosult” tudatállapotát?
Reisz: Három éve, az SZFE-ügy kapcsán éreztem úgy, hogy az akkor 18–22 éves korosztály, amelybe én tartoztam 2002-ben, megkapta a saját kokárdás törésvonalát. Maga az ügy is felháborított. Három egyetemre jártam, tudtam, milyen, ha egy iskola rá akar erőltetni a diákokra politikai ideológiákat. Az SZFE-n soha nem tapasztaltam ilyet. Akkor ugrott be a történet, hogy egy fiú áll némán az érettségi bizottság előtt az öltönyében, amelyen március 15-ről kinn maradt a kokárda, és otthon azt mondja, azért bukott meg.
– Korábbi interjúiban elmondta, hogy nem is pályázott a filmtervvel a Nemzeti Filmintézethez (NFI) támogatásért. Miért?
Reisz: Ennek számos oka volt. Az egyik, hogy úgy éreztük, az NFI döntéseire rátelepedett az a fajta kultúrharcos szemlélet, ami magát az SZFE-ügyet is meghatározta. Nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy remegő kézzel írom a forgatókönyvet. Akkoriban kaszálták el egy másik filmtervünket, aminek egyáltalán nem volt politikai színezete, de előfordult benne polgármester és sajtótájékoztató, és azon gondolkoztam, hogy vajon mi az, ami még belefér, és mi az, ami nem.
– Ezért utasították el a tervet?
Reisz: Nem hiszem. Egy másik forgatókönyvemet is szó nélkül visszadobták, amiben még ennyi közélet sem volt. Négyszereplős melodráma a szerelmi viszonyokról, nincs benne tanár és orvos, nincsenek benne politikusok. Még csak fejlesztésre sem találták érdemesnek.
És eddigre már az elmúlt 15 év szinte összes meghatározó rendezője így járt. Emlékszem, akkor mondtam Julinak, hogy nem azzal van a baj, amit beadtunk, hanem a nevekkel, amelyek rá vannak írva. Ha A keresztapa forgatókönyvét adtuk volna be, az sem nyert volna.
– Nem lett volna poén csak azért is beadni? Csak hogy mit szólnak egy direktben politikai témához?
Reisz: A film terve 2021 decemberére állt össze, és 2022 nyarán már mindenképp forgatni akartunk. Nem akartam húzni az időt fölösleges körökkel. Ha beadok egy pályázatot, hónapokat veszítek el, és a végére nem kapok normális magyarázatot, hogy mi volt vele a baj. Az előző filmtervemnél egy évem ment el fölöslegesen. Egy egészséges filmtámogatási rendszerben a pályázó kapna visszajelzéseket, rendszeresen találkoznának vele. Aláírom, hogy a művészi egó sok túlzásra képes, és szívesen venném a jobbító kritikát, de semmi ilyesmi nincs. Zéró kommunikáció, zéró magyarázat.
– Mundruczó Kornél nemrég azt nyilatkozta, hogy bizonyos producerek már egyaltalán nem vagy alig kapnak pénzt, más előnyben részesített producerekkel szemben. Ennek fényében Berkes Júlia fog még pályázatot beadni az NFI-hez?
Berkes: Bár a tendenciák világosak, nem lehet mindig az a válaszunk, hogy nem pályázunk. Ebben a „mi és ti” rendszerben mi nem szeretnénk ezen a módon oldalt választani. Magyarországon ez az egy kapu van, ahol állami támogatást lehet szerezni. Egy producernek az a feladata, hogy biztosítsa a film finanszírozását, és nem engedheti meg magának, hogy ne mozgasson meg minden követ ennek érdekében. Ez ugyanis egy szakma, amiből embereknek meg kellene tudni élniük, ezért nem lenne tisztességes a színészekkel és a stábokkal szemben, ha nem is pályáznék. Nem megjelenni a buliban nekem gyerekes válasznak tűnik. Ugyanakkor pályázni komoly munka, és feleslegesen nem égetjük az energiákat vele, tehát akkor adom be, amikor minimális esélyét legalább látom a sikernek. A kérdés igazán az: mit kell letennünk az asztalra itthon, hogy ezt a minimális esélyt megkapjuk.
– Andy Vajna alatt jobb volt, mint most, Káel Csaba idején?
Reisz: Szerintem a Vajna-rendszer legnagyobb pozitívuma az Inkubátor Program volt, ami több elsőfilmes rendezőnek adott lehetőséget. A másik, hogy ha nem is őrületes költségvetésből, de mindenkinek volt lehetősége filmet csinálni. Azok a rendezők, akik még a korábbi kormányok alatt működő Magyar Mozgókép Közalapítvány rendszerében sikeresek voltak, rendre feltűntek ismét a nyertesek között, és értek el sikereket új filmjeikkel.
Berkes: Azért akkor sem csinálhatott mindenki filmet, nekünk is volt olyan pályázatunk, amit visszadobtak, de jóval több volt az esélye, hogy átmenjen, mint most. Mindig lehet elutasításra ok, ez így van rendben. De nem lehet előre lefutott, főleg nem ideológiai alapon.
Reisz: Lajos Tamás és Kálomista Gábor játékfilmterveit állítólag többször elhajtotta Vajna – hogy mi volt e mögött, azt nem hiszem, hogy meg fogjuk tudni. Ő nem értett igazán a művészfilmhez, Hollywoodban „nőtt fel”, de felismerte, hogy egy európai közegben a művészfilm fontos és értékes, és elég jól működtette a rendszert. Azért nem volt hibátlan. A döntőbizottságba szakmailag gyakran nem lehetett belekötni, de mégsem demokratikusan, szakmai egyeztetés során kerültek a helyükre, hanem egy személy döntéséből, és nem volt fix mandátumuk. Ha visszadobtak valamit, az nem a fiókba került, hanem a kukába került, mert esély sem volt egy új összetételű bizottságnál újra próbálkozni.
A forgatókönyv-fejlesztés során viszont kapott az ember szakmai visszajelzést, volt párbeszéd, ami az NFI alatt teljesen megszűnt. Most van jó pár magas költségvetésű film, aminél az ember csak vakarja a fejét, hogy vajon itt a forgatókönyv-fejlesztés címén mi történhetett.
Vajna idején is volt pár projekt, ami mindenféle változtatás nélkül, szó nélkül átcsúszott. Ez olyan, mintha egy focimeccsen valaki felkapja a labdát, és a bíró nem fúj kezezést. A Pappa pia ilyen például, de akkor ez inkább kivétel volt, nem szabály.
– A Magyarázat mindenre hogy készült el mégis?
Berkes: Tudtuk, hogy nem fogunk pénzt kapni és nem akartunk tovább várni. Gáborral már 2006 óta dolgozunk együtt, és nagyon szerettük volna megcsinálni ezt a filmet. Rövid idő alatt, nagyon kis lábon élve készítettük; húsz forgatási napunk volt, miközben a normális 30-40 lett volna, az előző filmünk, a Rossz versek például 55 napig forgott. A stáb összesen 17 főből állt. Összehasonlításképp: egy művészfilm átlagos stábja 70 embernél kezdődik, de gyakran száz fölött van. A Szárnyas fejvadász 2049 című, itthon forgatott hollywoodi produkción tudtommal körülbelül 650 ember dolgozott.
– Hogy lehet, hogy ez nem látszik meg a filmen?
Berkes: Örülök, ha nem látszik. Nyilván lehetett volna még szebb, ha rendesen világítunk és profi kameramozgató eszközeink vannak. Egy darab lámpával dolgoztunk, de volt egy tehetséges operatőrünk és egy szuper coloristunk, szóval a lelkesedés és a profizmus pótolta az anyagiakat.
– Milyen volt így forgatni?
Berkes: Fantasztikus.
Reisz: Csodálatos. Leírhatatlan. Van egy létszám, ami alatt a film megszűnik munkának lenni, és egy kis csapat személyes projektje lesz. Mindenki csinál mindent, nincsenek egóharcok, ha hirtelen valakinek mikrofonoznia kell, vagy le kell ugrania pénzt bedobni a parkolóórába. Mindenkinek három-négy titulusa volt egyszerre, miközben egy normális forgatásnál ezekre mind külön ember van.
Berkes: Arról nem beszélve, hogy egy rendes forgatáson kell mondjuk egy világító csapatnak fél óra, hogy beállítsák a fényeket. Itt a kevés forgatási nap miatt nem is lett volna rá idő. Egy művészfilmnél átlagosan 4 perc hasznos anyag készül egy forgatási napon. Itt volt olyan, hogy 20 percet vettünk fel. Volt több olyan nap, hogy öt forgatási helyszínen jártunk. Ez eszeveszett összpontosítást igényelt. Más előnye is volt annak, hogy teljesen független filmet csináltunk: senki nem tudott róla, hogy készül, békén volt hagyva a stáb és a színészgárda, kizárólag az alkotásra figyelhettünk.
Reisz: A stáb nagy része nemhogy nagyjátékfilmet, kisjátékfilmet sem forgatott még, lelkes amatőr módjára dolgoztak, miután Julitól megkapták, mire kell figyelni. Az egyik gyártásvezető, Szendrey-Nagy Olivér például a baráti körömből került a filmbe. Korábban sohasem dolgozott ezen a területen, de tud szervezni, tudja használni a telefont, oda tud menni egy vadidegenhez, hogy használhatjuk-e a kertjét, és egy ilyen gerillaszerű forgatáshoz ez passzolt. Sportoltam, ezért hiszem, hogy a csapatmunka mindent megold, és itt éreztem, hogy ez működött.
– Ha ez ilyen jól működött, miért ne lehetne ebből modell? Hagyni a fenébe az NFI-t, és ráállni a független, gerillaszerű filmkészítésre.
Berkes: Nem fenntartható üzleti modell a szívességekre alapozott struktúra. És nem is minden filmnek áll jól, nem készülhet el bármely könyv ezzel a szemlélettel. Ennek a filmnek a magyarországi költségvetése 35 millió forint volt. Ha piaci alapon meg kellett volna fizetni egy nagyobb stábot, helyszíneket, technikát és így tovább, akkor ez a büdzsé a sokszorosa lett volna, és Magyarországon nem működik még olyan szinten a szponzoráció, hogy mondjuk 150 millió forintot magánbefektetőktől összeszedjünk.
Az volt az alapelvünk, hogy mindenki kapjon fizetést, ha nem is sokat. De hosszú távon nem várhatjuk el a filmes szakemberektől, hogy erre az életstílusra rendezkedjenek be.
– Honnan volt meg ez a 35 millió? Ha jól tudom, a filmet gyártó produkciós cég, a Proton Cinema alapvető modellje, hogy az itt forgó külföldi munkák szervizeléséből származó nyereségük egy részét saját produkcióikba forgatják vissza.
Berkes: Így van. Nem elsősorban hollywoodi filmekre gondolni, inkább európai filmek, tévésorozatok, vagy amerikai független filmek kapcsán kapunk szervizmunkákat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy idejön egy produkció, és ezekhez intézünk magyar stábot, helyszíneket, amiért jár egy díj, és ezt Petrányi Vikiék (a Proton Cinema társalapítója – a szerk.) visszaforgatják a szerelemprojektjeikre. Illetve a korábbi saját filmekből származó bevételt is, tehát például Gábor esetében a Rossz versekből származó bevételeket is felhasználtuk. Ezen felül van a 30 százalékos közvetett támogatás, amit minden Magyarországon forgató és regisztrált saját gyártás vagy szerviz megkap költésalapon.
– És ha e mellé még hozzátesszük az esetleges külföldi támogatást, úgy sem jön ki egy fenntartható, államtól független filmgyártási modell? A Magyarázat mindenre is kapott pénzt a Szlovák Audovizuális Alaptól.
Berkes: A szlovák támogatás úgy jött a képbe, hogy 2013 óta sok közös projekten dolgoztunk együtt Prikler Mátyás szlovákiai producerrel. Például a Külön falkán. Egy vele folytatott beszélgetés során derült ki, hogy Szlovákiában lehet pályázni utómunkára is. Arra pedig egyáltalán nem volt eleinte büdzsénk – a forgatásra igen, így abba kissé kamikáze-módra beleugrottunk, de kérdés volt, hogy lesz befejezve a film. Matyi elolvasta a forgatókönyvet, tetszett neki, és beadtuk a pályázatot.
– Tessék, itt a modell: megnézik, milyen filmtámogatási lehetőségek vannak a különböző országokban, és elmennek érte.
Berkes: Nem zárom ki, hogy fogunk pályázni külföldön, de nem hiszem, hogy ez modellként működne. Szakmai értelemben a koprodukcióhoz épp egy dolog elengedhetetlen: a saját ország támogatása. Tehát ez egy teljes képtelenség, amit itt csináltunk. Az európai koprodukciós modell nem ennyire flexibilis, nagyon helyesen az országok kultúrafinanszírozásának együttműködésére épül. Itt jelenleg mögöttünk nincs ilyen támogató struktúra. Kellett egy kis out of the box gondolkodás és szerencse is. Volt egy Prikler Mátyás és egy szlovák filmalap, tetszett nekik a film, és segíteni akartak. De ha megpróbálsz egy nagyobb költségvetésű magyar filmet mondjuk Németországban finanszírozni, úgy, hogy semmit sem tudsz hozni otthonról, hazai a téma és hazai az alkotó is, kicsi az esélyed.
– A Magyarázat mindenre echte magyar történet, tele a magyar közéletre tett finom utalásokkal. Mégis támogatták. Sőt, a velencei fesztiválon a nemzetközi közönségnek is tetszett. Vajon mi rezonált ebben a történetben külföldön?
Reisz: Szerencsés esetben a fő dramaturgia átlendíti a nézőket, ha esetleg egy-egy magyarspecifikus történetszálat, elemet nem értenek is. Az eddigi külföldi kritikákból szerencsére az derül ki, hogy teljesen érthető a film Magyarországon kívül is.
Berkes: Bár volt, amit félreértettek. Egy olasz kritika szerzője például az érettségi előtti szerenádra azt hitte, hogy az a március 15-i ünnepség. Egy ilyen filmnél egyébként az angol felirattal is próbálunk segíteni. Például amikor a villamoson az idős hölgy azt mondja, milyen jó, hogy még vannak igazi magyarok, azt úgy fordítottuk, hogy milyen jó, hogy még vannak hazafiak.
– Amikor pedig a jobboldali apuka az esti Budapestet csodálja a feleségével az erkélyen, majd hozzáteszi, hogy „hacsak ez a faszkalap ezt is el nem rontja”, akkor odaírták, hogy a főpolgármesterre gondol. Nem lehet, hogy azért rezonál ez külföldön, mert ez a fajta betegség, hogy a politika ennyire rátelepszik az életünkre, nem magyar sajátosság?
Reisz: De, ez pontosan így van. Az első nemzetközi visszajelzésünk a forgatás után egy-két hónappal jött, amikor beválogatták a filmet a First Cut Lab nevű nemzetközi programra. És meglepően értették ezt az aspektusát. Máshol is létezik, hogy ennyire két pólus alakul ki a társadalomban, de ennek különböző intenzitásai vannak más országokban.
Eddig főleg európai visszajelzéseket kaptunk, de a szlovák, francia, olasz, lengyel, román véleményekből az derül ki, hogy ismerik és értik a helyzetet. Konkrétan a magyar politikát is jobban ismerik, mint 15-20 éve, mivel hetente szerepel az ország a hírekben. És minél többet hallasz róla, annál kíváncsibb vagy, hogyan működik.
– Az Orbán-rendszer növeli az érdeklődést a magyar film iránt! Más kérdés, hogy ez kicsit a film recepciójára is rányomta a bélyegét. A Hollywood Reporter kritikusa neofasisztának nevezte Orbán Viktort, miközben a filmben ilyesminek nyoma sincs.
Reisz: A velencei bemutató előtt még adtam egy interjút, amiben azt mondtam, hogy a magyarországi ellenzéket is a NER részének tartom, és ez is baromi sok helyen lejött. Aztán jött a neofasisztás dolog, és a filmről még senki nem beszélt. Akkor kérdeztük egymástól, hogy azért majd a filmről is lesz szó?
– Akkor beszéljünk a filmről! Tény, hogy ez nem egy „bátran politizáló” kormányellenes film, és akik ezt várják tőle, csalódni fognak, mivel megosztja a felelősséget a kialakult helyzetért.
Reisz: Igen, abszolút ez volt a szándékom. Arra, hogy egy karakter mit cselekszik, és azt jó vagy rossz cselekedetnek tartjuk, rendkívül sok minden hat. Arra, hogy ma hogyan beszélünk egymással, szintén sok minden hatott, és nem 13 éve kezdődött. Tény, az elmúlt 13 év kormányzati politizálása nem segített rajta, de úgy gondolom, az ellenzék is átvett sok kommunikációs technikát és stratégiát a Fidesztől. És mindennek az én érzésem szerint 2002 volt az egyik fordulópontja.
– A film egyik csúcsjelenete előtt úgy tűnik, hogy most majd mindent kibeszél és jobban megérti egymást a liberális tanár és a jobboldali apuka, de aztán egy orbánozós-gyurcsányozós ordibálásba fullad a találkozás. Ennyire pesszimista?
Reisz: Ez a filmazért készült, hogy rávilágítson a jelenkori Magyarország egyik fullasztó problémájára. Változás ugyanis akkor lehetséges, ha a probléma világos. Igen, ez a jelenet abból a szempontból lehangoló, hogy a mai valóságot mutatja be, de azért csináltuk a filmet, mert hiszünk benne, hogy ez nem szükségszerű, és talán segít erre ráébreszteni a nézőket. Szerintem a filmművészet feladata, hogy rávilágítson a világ működésének hibáira.
– A változást a filmbéli érettségiző, Ábel generációja hozhatja el?
Reisz: Sokan így értelmezték a zárójelenetet. Én inkább egyfajta felkiáltójelnek szántam, amely megmutatja, hogy itt vannak ezek a 18 éves fiatalok, akik jó esetben itt fognak felnőni. Miattuk kell megpróbálni változtatni azon a politikai kommunikációnak csúfolt tragikus valamin, amelyben most élünk, mert szörnyű, hogy ilyen hamar megfertőzi őket.
– A filmben egy karakter sem fekete vagy fehér, a meghurcolt tanár sem szent, és a kormánymédia újságírója sem a megtestesült gonosz. Inkább naiv. Ez tudatos?
Reisz: Igen. Az erdélyi születésű, pályakezdő újságírónő esetében olyan karaktert kerestem, aki nem beágyazott része a rendszernek, hanem bizonyos szempontból kívülálló, és bizonyítani akar magának, az apukájának, az otthoniaknak, és nem lát túl azon, amiben épp van. Lehetett volna ez a karakter egy párthű propagandista, de fontos, hogy ne menjen át karikatúrába egy szereplő sem, és egy ilyen figurához a nézők jelentős részének nehéz lett volna viszonyulni.
Azt akartam, hogy ne a rossz és a jó csatájáról szóljon a film, ne lehessen az első perctől tudni, ki az antagonista és ki a protagonista. Mivel éppen ez a probléma: hogy állandóan a jók és rosszak oldalára bontjuk a társadalmat. És hogy senki nem megérteni akarja a másikat.
– Amikor 2013-ban kijött a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, egy nőismerősöm azt mondta, hogy idegesíti a félszeg, élhetetlen huszonéves főhős, mivel generációjában túl sok az ilyen férfi, és nem lehet velük mit kezdeni. Nem fél, hogy a mostani főszereplőt, Ábelt is sokan ilyennek látják majd?
Reisz: Amikor a VAN… kijött, voltak közönségtalálkozók, ahol a nézők egy része elkezdte fejtegetni, hogy a főszereplőt legszívesebben péklapáttal ütötték volna, hogy végre csináljon magával valamit. Én meg mindig mondtam, hogy hát összetörték a szívét. Ábel esetében még kevésbé kell mentegetnem a karaktert, mivel 18 éves és szerelmes. Minden főhősöm esetében magamból indulok ki. Amikor én 18 éves voltam, már tudtam, hogy a filmezéssel akarok foglalkozni, de nehezen tudtam ezt a környezetemmel elfogadtatni, és nem is volt önbizalmam. Ábel esetében nincs ilyen konkrét cél, de van benne érzékenység, amihez idő kell, hogy kijöjjön. Azt is ki akarom ezzel fejezni, hogy nekem nem tetszik az a rendszer, hogy a gimnázium vége egy nagy vizsga, ami eldönti az ember sorsát. Sokak mögött nincs még meg ilyenkor az élettapasztalat, ami alapján el tudnák dönteni, mivel akarnak foglalkozni – egy-két nyílt nap erre nem elég. Ebben a korban nyílik ki az ember számára a világ, lesz szerelmes, próbál elszakadni a szüleitől – erre bevágják őket ezekbe a merev intézményekbe, és gyakran megakadályozzák, hogy rájöjjenek, mit szeretnének igazán csinálni. Én szerencsés vagyok, sokat köszönhetek a családomnak, a barátaimnak meg azoknak az Isten adta találkozásoknak, amelyek megismertettek olyan emberekkel is, mint Juli.
– Eddigi filmjei mind személyes filmek voltak, ez az első, amely nagyobb társadalmi témát boncolgat, de ez is csak azért, mert a főhős életébe betolul a politika. Hogyan tovább?
Reisz: Még nem tudom, mi lesz a következő projekt, csak azt remélem, hogy minél hamarabb összejön. Most annak örülök, hogy ezt a filmet megcsináltuk – külföldön jól szerepel, az itthoni premier előtti vetítéseken is. Kíváncsi vagyok, a mozikban mi lesz a közönség reakciója. De örülnék, ha a közeljövőben nem taposna bele ennyire a lelkünkbe a politika, hogy ismét az legyen az inspirációs forrás. És nem is az az elkeseredettség, hogy elegünk van a pályázósdiból, amiben az idő egyharmada konkrétan várakozás, a végén pedig indoklás nélküli elutasítás, miközben az ember legszívesebben minden nyáron forgatna.
– Esetleg történelmi filmre nem pályázik? Arra talán lenne támogatás.
Reisz: Olyan filmet,ami passzolna az NFI mostani tematikájába, nehezen tudnék elképzelni, mivel nekem kell a személyes kötődés. Nem úgy, hogy kinek vagyok a leszármazottja – bár Mikes Kelemennek pont a leszármazottja vagyok –, hanem úgy, hogy miért aktuális és fontos most.
– Esetleg 1956? Ez a téma előkerül a mostani filmben is a történelemtanár figuráján keresztül.
Reisz: Ebben a témában már sok jó film készült, például a Megáll az idő vagy a Szamárköhögés. Kérdés, mit tudnék ehhez hozzátenni. Bár tény, hogy az ’56-os bácsit felvonultató jelenethez sok hosszú mélyinterjút olvastam el és jegyzeteltem ki, és borzasztóan izgalmas volt. Ennél persze nagyobb kutatómunka kellene, és erre most nem érzem magamban a motivációt. Ami inkább bennem van, amiről az egyik elkaszált tervem is szól: egy közérzeti film arról a fojtogató érzésről, amit már a Covid előtt is éreztem, a járvány pedig szinte valóra váltotta, és benne van a klímaszorongás, a globalizáció, az egyén elvesztése is. Most inkább ez foglalkoztat.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
