„Talán olyan hős akartam lenni, mint Nemecsek” – brazil sztárkiadó magyar gyökereiről és betegségéről
Hosszú évek munkájával építette fel Brazíliában Dél-Amerika egyik legfontosabb kiadóját Luiz Schwarz, akinek édesapja még Budapesten született és túlélte a holokausztot. Családja történetéről és saját életéről szóló könyve mindenütt nagy sikert aratott: az idehaza a Jelenkor kiadó által megjelentetett Légszomj című kötetet holnap mutatják be a Margó fesztiválon. Miközben Schwarz látszólag sikeres életet él, depressziótól és bipoláris személyiségzavartól szenved. A még az Izraelt érő terrortámadás előtt készült interjúban az író felidézi, hogy a könyv ötlete családja egykori otthona, a Paulay Ede utcai bérhaz udvarán állva született meg, miközben folytak a könnyei.
Fuss – alighanem ez Luiz Schwarz életének legfontosabb szava. Édesapjának mondta ezt nagyapja, egy marhavagonban: előbbi megfogadta utóbbi tanácsát. André, a fiú túlélte, Brazíliába vándorolt, családot alapított egy Horvátországból származó, szintén holokauszttúlélő lánnyal – és aztán egész életében szenvedett a bűntudattól. Édesapja ugyanis soha nem tért vissza Bergen-Belsenből és családjukat is megtizedelte a vészkorszak. Luiz Schwarz egy gyötrődő apa, egy szintén traumatizált anya és egy széthulló házasság terhével birkózott egész életében. Családot alapított, felépítette a Companhia das Letras nevű céget, amely Brazília egyik legjelentősebb szépirodalmi kiadója lett, és közben kevesen tudtak arról, hogyan küzd démonaival. Ennek lenyomata a megrendítő erejű könyv.
×××
– A legtöbb magyar gyökerekkel rendelkező ember viszonyul valahogy az országhoz, de az érzelmek a gyűlölettől az imádatig széles skálán mozoghatnak. Önnek mit jelent magyar zsidó háttere?
– Nagyon sokat. Első néhány évemet magyar családok hozzám hasonló korú gyerekeivel töltöttem és minden hétvégén elmentem a magyar klubba, ahol apám a barátaival kártyázott. Leginkább a magyar konyhát ismerem meg dalokat, amiket apám néha összejöveteleken énekelt. Amikor felnőve elmesélte nekünk a saját történetét, magyarországi múltját, azt úgy éltem meg, mint a sajátomat. Bizonyos értelemben ezt az életet narrálom a könyvben.
– Járt valaha édesapja szülőföldjén?
– Igen, kétszer, feleségemmel együtt kerestük fel Budapestet. Első utazásunk idején apám még élt és megadta a címet, ahol felnőtt. Elmentem tehát a Paulay Ede utca 43. szám alatt található bérházba, ahol a kaput nyitva találtam.
Bementem a belső udvarra, ahonnan láthattam apám gyermekéveinek kis lakását: nem tudtam megállítani a könnyeimet, amik később szintén eleredtek a Dohány utcai gyönyörű zsinagógában.
Azt hiszem, ezen a látogatáson gondoltam először arra, hogy regényt formáljak ebből az emlékanyagból. Arra gondoltam, egy fiúról írok, aki nem ismeri az apja múltját. Ez a hiány az életemben nagy gyászt és melankóliát okozott.
– A Magyarországról elmenekülőknek a gasztronómia mellett gyakran az irodalom marad a legfontosabb kapocs. Mennyire ismeri a magyar szerzőket?
– Szégyellem bevallani, hogy nagyon kevéssé, az általam kiadott Márai Sándor a kevés kivétel egyike. De valószínűleg életem legfontosabb könyve A Pál utcai fiúk Molnár Ferenctől, az egyetlen kötet, amit valaha az apámtól kaptam, tehát különleges jelentőséggel bír számomra. Talán olyan hős akartam lenni, mint Nemecsek.
– Nagyapját a magyar hatóságok közreműködésével deportálták a nácik, de könyve alapján édesapja mélyen kötődött a magyar kultúrához és a nyelvhez. Mit gondol erről?
– Valóban, ebben a környezetben nevelkedett, sokat jelentett számára, de nem mindig és mindenkor. Őszintén el kell mondanom, hogy a történtek miatt sokáig gyűlölte Magyarországot. Nem tudta megbocsátani azt, ami az édesapjával történt. A hetvenes években tért vissza először Budapestre, és innentől kezdve el tudta választani a nyilaskereszteseket, a nácikat és kollaboránsaikat az országtól meg a néptől. De a magyar gyökerei azokban az években is fontosak voltak számára, amikor egyáltalán nem gondolt a Budapestre való visszatérésre.
– A Légszomjat Beethovent és Puccinit hallgatva írta, életében kiemelet szerepet játszik a komolyzene. Magyar zeneszerzők is szokták inspirálni?
– Igen, nagyon szeretem Bartókot és Lisztet. Lenyűgöznek Bartók zongoraversenyei, Liszttől is elsősorban a zongoraetűdöket értékelem, dalait, kórusműveit kevésbé. De mindkettőt rengeteget hallgatom és állandóan inspirálnak.
– Egyszer azt mondta, legfontosabb öröksége a bűntudat. Mikor szembesült először a nyomasztó családi történettel?
– Azt hiszem akkor, amikor gyerekként megpróbáltam megmenteni a szüleim házasságát. Vagy olyan alkalmakkor, amikor apámat erőszakosnak és melankolikusnak láttam. Élesen emlékszem arra is, ahogy megérintett anyám magányossága. De mindketten mindig azt mondták, hogy nagyon szeretnek és függenek tőlem. Ez felerősítette bennem a felelősségérzést, nem csoda hát, ha a bennem domináló érzés a bűntudat lett.
– Ilyen helyzetekben a gyerekek néha magukat vádolják szüleik házasságának megromlásáért. Önben volt ilyen érzés?
– Egyáltalán nem, és remélem, hogy könyvem végén az olvasók sem jutnak ilyen következtésre. Sokkal inkább azt szerettem volna, hogy ne én legyek a boldogtalanságuk oka, ami egy teljesen más érzés. Talán erősebbnek éreztem magam náluk és gyerekként azt gondoltam, szuperképességeim vannak. Hogyne gondoltam volna, hiszen amikor a széteső házasságukat megpróbálták megmenteni, mindig azt mondták, miattam teszik!
– Ugyanakkor idővel tisztában lett azzal, hogy nincsenek szuperképességei, nem tudja szüleit megvédeni a szomorúságtól és a boldogtalanságról. A Légszomj nagyon erős része, amikor leírja, éjszakon át hallgatta, ahogy álmatlanságban szenvedő apja ritmikusan rugdossa az ágykeretet.
– Igen, azt hiszem, azzal, hogy a sötétséget szabdalta ez a hang, örököltem is a szorongást, a félelmet, a lelkiismeret-furdalást. A gyomorgörcseimre való emlékezés, vagy annak felidézése, gyerekkoromban mennyire féltem az apám ágyából származó zajtól, újra és újra emlékeztet a törékeny emberi létezésre.
– Szülei mellett könyvének egyik főszereplője a bipoláris személyiségzavar és a depresszió. Ezek a betegségek az érintettek családtagjaira is hatalmas terhet rónak; szerettei hogyan birkóztak meg a teherrel?
– Feleségem és gyerekeim sokat szenvedtek miattam. Szégyelltem a depressziómat előttük, de ők mindig nagyon erősek, nagylelkűek és szeretettel teliek voltak. Életemet árnyékban és szomorúságban éltem, ők voltak a fény az éjszakámban, s a támogatásuk nélkül sehová nem jutottam volna.
– Könyvében rengeteg fájdalmas, intim részlet van. Miért érezte szükségét, hogy megossza a világgal azt, amit korábban csak az önhöz legközelebb állók tudtak?
– Ezt nehéz megmondani. Igazából mindig szerettem volna írni az apámról, de soha nem találtam a jó formát. Aztán
amikor azt gondoltam, megszabadultam a depressziótól – miközben ez nem történt meg –, visszaemlékeztem, mennyire jelen van a betegség mindkettőnk életében. Akkor láttam meg, hogy tudok róla beszélni magamon keresztül.
– Kívülállóként nehéz megérteni az ellentmondást, hogy sikeres életet él, felépíti Brazília legfontosabb könyvkiadóját, ugyanakkor súlyos mentális betegségtől szenved.
– Voltak olyan időszakok, amikor képtelen voltam dolgozni, mert nem sikerült megtalálni a megfelelő kezelést a betegségemre. Miután sikerült stabilizálni az állapotomat, a munkába vetettem magam. Amikor az ember bipoláris személyiségzavarban szenved és közben dolgozik, az azzal jár, hogy nem száz százalékosan, hanem jóval nagyobb energiával tevékenykedik, ellensúlyozandó a nehézségeket. Totálisan, fanatikusan dolgoztam én is és jöttek az eredmények. E hozzáállás miatt sokan azt gondolják, a bipoláris személyiségzavarban szenvedők zsenik, de ezzel én nem értek egyet. Megfelelő, folyamatosan a változásokhoz igazított kezelések nélkül ez a betegség rengeteg szenvedést okoz a páciensnek, a környezetének és ellehetetleníti a csapatmunkát. Márpedig csapatmunka nélkül egyetlen cég sem lehet sikeres. Szóval, biztosan nem vagyok tagja a büszke bipolárisok ligájának.
– Ha nehézséget okozott a csapatmunka, mégis hogyan tudta felépíteni könyvkiadóját?
– Annyira szeretem a könyveket, hogy csakis jó kötetek kiadója lehetek. Az élethez meg a sikerhez szükség van szerencsére is, én pedig meg tudtam ragadni a szerencsémet.
hirdetés
– Abban a közép-európai magyar világban, ahonnan édesapja származik, az irodalom hagyományosan fontos szerepet játszik – nem véletlen, hogy önnek is kezébe adta A Pál utcai fiúkat. Brazíliában hol a helye az irodalomnak és az íróknak?
– Szerencsére folyamatosan nő az olvasók száma, de még mindig sokan írástudatlanok. Csodálatos viszont megtapasztalni, ahogy szegénysorsból származó fiatalok felfedezik maguknak az írott szó világát, azt, ahogyan szeretik a szívüknek kedves alkotókat. Egyes könyvvásárokon az általunk kiadott szerzőket olyan rajongás veszi körül, mint annak idején a Beatlest. Sokán már előző nap beállnak a sorba, hogy dedikáltathassák a kötetüket! Ezek a jelenségek bizakodással töltenek el Brazília jövőjével kapcsolatban.
– Meg ne haragudjon, de Brazíliáról máig inkább a futball és nem az irodalom jut az eszünkbe…
– Ó, ez teljesen természetes! Különben én magam vagyok a példa arra, hogy a két dolog összeegyeztethető. Könyvemben is sokat írok azokról az évekről, amikor tehetséges kapusnak számítottam és viszonylag magasra jutottam. De nem csak én vagyok így ezzel. Tudta, hogy Albert Camus is kapusként játszott? Ha ő is úgy szerette az írásait, ahogy én a magaméit, nem csak a háló őrizete a közös bennünk…
– A New York Timesnak azt nyilatkozta, könyve mindenki számára más. Milyen visszajelzéseket kapott az olvasóktól? Más országokban hogyan fogadták a Légszomjat?
– Nagyon szerencsés vagyok, mert szinte mindenhol kedvesség és melegség fogadta a könyvet. Brazíliában nagy meglepetés volt, mert az emberek a kiadóm révén ismertek, fogalmuk sem volt a történetem mélységeimről, a betegségemről, szüleim sorsáról. Sokan meglepődtek azon a nyíltságon, ahogy a depressziómról és a magánéletemről írok. Azt persze nem tudom, hogy a könyv jó-e és soha nem is fogom megtudni. De tudom, hogy megpróbáltam jót létrehozni és őszintének lenni. Ez a legtöbb, amit tehettem.
Nyitókép: Renato Parada
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
