Itt sűrűsödnek a 20. század traumái – megjelent a könyv, amely elvisz „Ukrajna titkos fővárosába”
Az orosz–ukrán háború a hazai könyvpiacra is hatással volt: sorra jelennek meg magyarul Ukrajnával kapcsolatos történelmi művek. Mint most, a Park Kiadónál a német író, Lutz Kleveman Lemberg című munkája. Az eredetileg újságíró Kleveman a riporter és a történész munkáját vegyíti a kötetben: az egykor a közép-európai multikultihoz képest is színes nyugat-ukrajnai város 20. századi tragédiáját hol szikár tényanyaggal, hol pedig személyes érzésekkel átitatott riportokkal bontja ki. S bár a könyvet németül már hat éve kiadták, a huszadik hónapja tartó háború jónéhány előzménye megérthető belőle. Egy könyvben minden, amit tudni akart „Ukrajna titkos fővárosáról” – meg az is, amit nem. Interjúnk a szerzővel.
– Hogyhogy Lemberg?
– Történelmet hallgattam Londonban, és már korábban újságíróként is a kortárs események történelmi gyökerei érdekeltek. A történelem ugyanis csak akkor érdekes, ha van relevanciája a mában. Így amikor a Majdan-forradalom után 2014-ben Oroszország megszállta a Krímet meg Donyeck és Luhanszk megyék egy részét Kelet-Ukrajnában, annak is a történelmi felvezetése foglalkoztatott. Direkt nem Kijevbe vagy a frontvonalra mentem, hanem Lembergbe, mert akkor úgy éreztem, az okoknak köze van az ukrán nacionalizmushoz, annak meg Lemberg a központja – afféle titkos fővárosa Ukrajnának.
– Mi fogta meg leginkább?
– Az, ahogyan a 20. század traumái összesűrűsödnek benne. Kevés ilyen hely van Európában. Voltam már korábban Ukrajnában – a Krímben, Kijevben, Harkivban –, de Lembergben soha. Izgalmas felfedezés volt, mert a város Közép-Európát jelenti Ukrajnában: Krakkóra, Prágára emlékeztetett. Vagy akár Budapestre – az ottani Habsburg részletekre meg Lechner Ödön fantasztikus art nouveau épületeire. Lembergben megvannak ugyanezek. Gyönyörű város, amelynek központja a háborúk ellenére relatíve érintetlen maradt. Csak a posztszovjet hanyatlás látszik rajta.
– Tudott tehát kapcsolódni hozzá németként?
– Harkivnál mindenképp könnyebben. Nagyon látszik, hogy Ukrajna nyugati fele, az orosz birodalomhoz tartozó kelettel ellentétben, a Habsburg világ része volt. Teljesen más a kettő története, ami például a vallásban – ortodox vs. katolikus befolyás – is megjelenik. Nem véletlenül lett a könyv alcíme: „Európa elfeledett közepe.” Németországból Ukrajna sokkal távolabbi világnak tűnik, mint mondjuk Magyarországról. Nálunk a keleti határaink jelentik Európa végét – még Lengyelország is valami messzi világ. Számomra viszont Lemberg nagyon európainak tűnt.
– Mit írna egy plakátra, hogy odavonzza a turistákat?
– 2014-ben még szerencsére nem repültek oda a fapadosok. Aztán ez változott, a tavalyi háború előtt volt felfutás, de főleg az olcsó sört és nőket kereső angolok érkeztek. Afféle vidámparkká alakítani olyan történelmi helyeket, mint mondjuk Budapest 7. kerülete, amely az egykori gettó területe – minimum tiszteletlenség. Ugyanez történt Krakkóval és sajnos – reményeimmel ellentétben – Lemberggel is. Amúgy tényleg nagyon vonzó város a gyönyörű épületeivel meg a dombjaival. 700 ezer lakosa van, de a központja nagyjából 1914 óta ugyanolyan.
– A könyve megírásához erős indíttatásnak nevez egy 2014-es katonatemetést a Szent Péter és Pál helyőrségi templomban. Mi történt?
– Pár nappal a maláj gép kelet-ukrajnai lelövése után történt. Akkoriban a front nagyon távolinak tűnt, még úgy is, hogy a város tele volt donyecki és luhanszki menekültekkel, és már a Sahtar Donyeck futballcsapat is Lembergbe költözött. Egy vasárnap reggel elmentem abba a templomba. Három keleten elesett katona temetési szertartása folyt épp. Szakállas papok koporsók mellett, az egyiken a 23 évet élt Jurij Golub arcképe, mellette a rokonai és osztálytársai sírtak. A The Daily Telegraph haditudósítójaként jártam Jugoszláviában, Csecsenföldön, Irakban, Afganisztánban, Afrikában; mindig sikerült megtartani a kellő távolságot az áldozatoktól és a szenvedéstől. Akkor, ott, azon a 2014. júliusi temetésen viszont minden előjött. Rájöttem, nem szolgáltattam igazságot irakiaknak és afgánoknak: megírtam a történetüket, de nem figyeltem rájuk elég szívvel. Jurij Golub emlékeztetett rá, milyen voltam 23 évesen. Az ő arcát látva, a templomból kilépve döntöttem el, hogy könyvet írok.
| Lemberg című könyvét Lutz Kleveman Budapesten is bemutatja. Az érdeklődőket október 13-án, 18 órára várják a budai Nyitott Műhelybe, ahol a szerzővel lapunk munkatársa beszélget. |
– Erős élmények később is érik Lembergben: a kötet várostörténeti fejtegetései közben gyakran buknak elő személyes epizódok. Mit olvasunk tulajdonképpen: történelmi munkát vagy riportgyűjteményt?
– Nem klasszikus történelmi könyv, az biztos. Az említett elgondolás, hogy a történelem a mai relevanciáival érvényes, a stílusomra is hat. Angolszász írói mód, a kontinensen nemigen használják. Kritizáltak is érte német céhes történészek, szerintük nem illő egyes szám első személyben történelemről írni. Szerintem viszont ez a legjobb módja efféle tartalmat közvetíteni döntően nem történelemrajongó közönségnek: 2014-15 Lembergjét a saját szememen keresztül láttatni velük, közben visszarepíteni őket a múltba, a kettőt pedig szintetizálni. Hogy a kérdésére válaszoljak:
történészi és újságírói módszertannal megírt történelem- és riportkönyv. A levéltárban történész voltam, az utcán riporter. Szerintem jó kombináció. Nem szégyen a személyesség, az olvasó jó, ha tudja, milyen mentális állapotban volt az író a terepen.
– Lembergből árad a történelem: az épületekből, a belvárosi miliőből – még a főtér macskaköveiből is. Ezt a díszletet lakja ma egy patrióta ukrán többség. Nem tart sokáig, mire az ember a homlokára csap: „Valami nem oké!” Hol érezte ezt leginkább?
– Ön is mondta a főteret, a Rinokot. A tér közepén egymagában álló városháza látványa egész Lengyelországban – Krakkóban, Zamośćban, Wrocławban – felbukkan. A francia ezt décollage-nak nevezi: hézagos az építészet és a jelenlegi lakosság közti kapcsolat. De ez nem csak Lembergre jellemző: Budapest sem volt ám annyira magyar 100 évvel ezelőtt. Vagy ott a Kalinyingrád–Gdańsk–Wrocław közép-európai folyosó, a német épületei közt élő katolikus lengyelséggel. Ez ma Közép-Európa valósága. Lemberg annyiban különbözik, hogy még térségbeli mércével is nagyon multikulturális – „Európa Jeruzsáleme” – volt: lengyelek, ukránok, osztrákok, németek, zsidók lakták. Ez a „Lemberg-mozaik” a mai napig jelen van, de érezni azt is, hogy valami hiányzik.
– És a Licsakivszkij temető? Belépve egyből szembejön Ivan Franko, a nemzeti ukrán író sírja, mögötte lengyel nemesi családok kriptái, a szovjetek ellen harcoló lengyelek emlékhelye, mellette meg az ukrán függetlenség hősei, a Szics lövészek emlékműve. A mostani háború többszáz lembergi halottja meg már nem fér el a falak közt, a szomszédos Mars-mezőre temetik őket.
– Az a temető valóban láthatóvá teszi a város egykori multikulturalizmusát, a különböző – lengyel, ukrán, zsidó – kollektív emlékezeteket. Ezek vesztek el az 1930-40-es években – nemcsak a város karaktere, hanem az emlékei és a lelke. Sok lembergi lakos nem is tud ezekről. Ezért is
örültem, hogy a könyv lengyelül, ukránul és oroszul is megjelent. A helyieknek legalább elvben megvan a lehetőségük, hogy megismerjenek olyasmiket, amiket nem tanulnak az iskolában.
A szovjet korszakban a lengyel időszak meg a holokauszt volt tabu, ma pedig a patrióta ukrán oktatás hagy ki sok mindent. Pedig az összes 20. századi dráma ott koncentrálódik Lembegben – azon belül pedig a Licsakivszkijben.
– A könyvben olvashatók visszaemlékezések kilencvenes éveikben járó egykori banderista UPA– és Galíciai Waffen SS-harcosoktól. Teljes tagadásban vannak, amikor azzal szembesülnek, hogy talán az ő egységeik is tehetnek Lemberg múltjának eltörléséről. Nem arat teljes sikert az oral history-módszer.
– Mégis van értelme ezeket megkérdezni. A neurológusok és a történészek a megmondhatói: az emberi emlékezet lenyűgöző, ugyanakkor szeszélyes képesség. Alighanem a legmegbízhatatlanabb szervünk. Sokszor öt évvel ezelőtti dolgokat is nehézkes felidézni. Én meg kilencvenéveseket kérdeztem 70 évvel ezelőtti eseményekről. Hogy tagadásban vannak-e? Nyilván fokozott óvatossággal kell használni a történeteiket, hiszen azokat az őket körülvevő kollektív emlékezet formálta. Ha körülötted mindenki azt mondja, hogy „ez márpedig így történt”, könnyen lehet, hogy az egyéni emlékezet is ehhez idomul, míg végül arra jut: „nekem nincs igazam”. Saját kellemetlen cselekedeteinkre pedig amúgy sem szívesen emlékezünk. De még ha valamelyikük le is tagadta mondjuk a zsidók elleni pogromokat, érdekes volt velük beszélni. Nem mint tényszerű forrásokkal, mégis megjelentetve a történeteiket – hiszen azok is sokat elárulnak.
– Változtattak valamit a hozzáállásán a 2022. február 24-e óta történtek?
– 2014-ben még semleges megfigyelő voltam. Két felet láttam, két narratívával és propagandával. És persze jobban érdekelt a német történelem: a holokauszt vagy az például, hogy a Wehrmacht a lembergi citadellán kialakított Stalag 328-ban 140 ezer szovjet hadifoglyot ölt meg. De változtam, van is rá példám. Lemberg központjától délnyugatra fekszik a Lonckoho börtön. Amikor a szovjetek 1941-ben kivonultak a városból, az NKVD itt gyilkolta a feltételezett ukrán nacionalistákat. Aztán a szovjetek visszatértek és – 1945 és 1992 között – megint ők parancsoltak. Az ukránok erre emlékeznek, ezt meséli el a Lonckohóban kialakított kiállítás. Csakhogy a helyi náci kollaboránsok ugyanitt rendeztek zsidóellenes pogromokat 1941 után. 1974-ben születtem, akkor még volt Szovjetunió, nem tűnt úgy, hogy markáns különbség lenne oroszok és ukránok között, ezért 2014 körül nem értettem az ukránoknak a szovjet bűnökkel – például a holodomorral – kapcsolatos kizárólagos megszállottságát. Nacionalista narratívának tűnt. Ma már nem az. Putyin inváziója igazolta az ukránok oroszokkal szembeni fenntartásait. Mára tehát az is világos, miért inkább a szovjet és nem az ukrán bűnökre emlékeznek a Lonckohóban: azok, akikről korábban azt hittem, csak a nacionalista narratíva képzeli őket ellenségének, végül tényleg Ukrajnára támadtak. Ha kritikus akarok lenni a saját könyvemmel: érdemes úgy olvasni, mint az oroszokat alábecsülő, tipikusan német attitűd bizonyítékát. De ha valaki a mostani háború történelmi okait szeretné megérteni – még mindig ajánlott olvasmány.
Nyitókép: villamos a lembergi Rinokon 2023. március 16-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
