A mélyben ott a lakodalmas és a Balkán – így nőtt óriásira Azahriah
Azahriah példátlan sikerének több oka is van, de a legérdekesebb, amit ez a siker rólunk, magyarokról mesél. Sejthettük persze korábban is, hogy ha valamibe mulatóst oltunk, az mindent visz, ennyire nyilvánvalóan azonban még sosem mutatkozott ez meg. Persze igazságtalan lenne csupán lakodalmas rapként letudni a 21 éves Baukó Attila produkcióját: sokkal színesebb és érdekesebb az annál zeneileg is – akár tetszik nekünk az eredmény, akár nem. Elemzésféle a magyar poptörténelem rég nem látott, nagy pillanatának – háromszor egymás után megtölti a Puskást – okairól.
Tetszik a zenéje? Nem tetszik? Ez a mi szempontunkból most teljesen mellékes. Azahriah elképesztő sikerével mindenképpen foglalkoznia kell a Válasz Online-nak is. Nem csupán azért, mert ez a siker a magyar popzenében példátlan – ha nem is előzmény nélküli. Nem is csak azért, hogy elemzői szemmel vizslassuk e siker okait – merthogy több oka is van, amint erre nemsokára kitérünk. Hanem főként azért kell górcső alá vennünk most a 21 éves Baukó Attila történetét és zenéjét, mert utóbbin keresztül önmagunkról, magyarokról tudhatunk meg többet. Nem, cseppet sem Azahriah szövegeinek mélységére és veretességére utalunk ezzel – ilyesmiről ugyanis esetében ritkán beszélhetünk. Abból derül ki sok érdekes, ha azt vizsgáljuk, miért tetszik annyi embernek, hogy a magyar poptörténelemben elsőként három stadionkoncertet adhat egymás után, hazai pályán ugyan, de bőven ráverve a legnagyobb nemzetközi sztárokra is. Hogy a koncertjegyekért hajnali négykor kezdenek sorban állni emberek…
Amikor kicsivel több mint egy hete, az első Puskás-teltház pillanatában hallgatni kezdtük Azahriah lemezeit, hogy megértsük, mi és miért történik, rögtön beugrott: egyszer már történt valami nagyon hasonlóan váratlan a magyar popéletben: 1987 februárjában, amikor a 3+2 együttes adott teltházas koncertet a Budapest Sportcsarnokban, s többen voltak rájuk kíváncsiak, mint Elton Johnra vagy éppen Tina Turnerre. A mulatós rockot megteremtő vajdasági formáció sikere egyrészt felfoghatatlan méretű volt (első lemezükből másfél millió példány fogyott), másrészt látszólag a semmiből jött, de semmiképpen sem felülről, a magaskultúra irányából.
A mulatós későbbi sztárjai eleinte szintén kikerülték a hivatalos befutási és terjesztési csatornákat (állami lemezkiadó, rádiójátszások, lemezbolti eladás), s például a kilencvenes évek elején lengyelpiacokon árulták a kazettáikat, majd sikerükre a hivatalos kiadói szféra is rárepült. Azahriah sem a bevett csatornákon nőtt nagyra, hanem a Youtube-on és a TikTok-on – a profi menedzsment már egy nagyon létező, nagyon sikeres produkciót tudott megtolni. Egészen a csillagokig. De a menedzsmentről kicsit később. Egyelőre maradjunk a zenénél – nem véletlenül említettük a 3+2-t!
A mulatós, a lagzizene rétege ugyanis lávaként kavarog a mélyben Azahriah-nál.
A vulkán olykor kitör, s akkor mindent elborít a lagziláva, de amikor éppen teljesen más stílusok szólnak, akkor is érezzük: bármikor kitörhet megint. A vulkán már csak ilyen. S rögtön meg is érthetjük ebből, miért van az, hogy negyvenes-ötvenes, sőt, hatvanas rajongói is vannak (amint az a Telex jegyvásárlós videójában is jól látszik). A magyar nép lelkének, úgy fest, lakodalom kell: jól ismert ritmusok, negédes dallamok… Csipkés kombiné. Aki pedig ezt a lagzialapú kultúrát modern köntösbe tudja bújtatni, sikeres lesz.
Az elmúlt évtizedekben is voltak ennek jelei bőven: éppen ez volt a 3+2 korabeli sikerének titka, az utóbbi időkből pedig említhetjük a romavonal, leginkább Kis Grófo elképesztő sikerét. Abban már látszott némileg: Magyarország kulturálisan balkanizálódik. A turbofolk hagyományosan ott, Romániában, Szerbiában tudott teljes természetességgel a popzenei fősodor részévé válni, itthon azért eddig mindig volt némi lenézettsége, akármekkora sikere volt is. Persze talán a mélyben mindig is Balkán voltunk, csak a korábban létező magaskulturális szűrők (zenei szerkesztők, kiadóvezetők, zenei lapok értő munkatársai) miatt ez nem látszott ennyire. Ezek a szűrők az Azahriah-nemzedék esetében tűntek el teljesen. Persze a romavonat a magasabb kultúrába is berobogott már, nem csak a lopott alapokra bulibárózós irány ment nagyot: a Budapest Bár vagy a Parno Graszt és a Bohemian Betyars közös fellépéseinek fiatal közönségek előtt aratott sikerét itt említhetjük, de bizonyos Azahriah-dalok előképét a Kistehénben is felfedezhetjük. A legjobban akkor működik a varázslat, ha sírni is lehet a nótára olykor. Úgy vigad a magyar. Azahriah ezt is tökéletesen hozza – éppen megfelelő arányban vannak nála az érzelmes dalok és pörgős-bulizósak.
Azahriah sikerének azonban jóval több titka van, s amint már utaltunk rá, a zenéjét sem lehet letudni csupán a lagzivonallal – az egyetlen réteg csak a rengeteg közül, s nem is a legmeghatározóbb. Ahogy első lemezeinek közönséghez való eljutása is kikerülte a hagyományos útvonalakat (kiadó, rádiójátszás), már ő maga sem ezeken az utakon jutott zenékhez. Számára már egyetlen kattintásra volt minden: bármilyen stílus, bármilyen előadó. Kezdeti határozott rockerségét levetkőzve így a trap vagy a reggaeton is megérinthette. Ha utóbbi irányzatok nem sokat mondanak a kedves olvasónak, az csak annyit jelent, hogy betöltötte már a negyvenet. S még ha hallott is trapet, nem nagyon tudná megmondani, mégis mi új van ebben az elektronikus alapokra épülő szövegelésben. Vagy hogy a reggaeton miért is annyira különleges, miért nem hívjuk egyszerűen kortárs latin popnak. A most húszévesek viszont nagyon is tudják és értik ezt,
egyszerűen ezek az ő zenéik, megszólalási módjaik, ezekhez a beatekhez és hangzásokhoz tudnak sajátjukként kapcsolódni.
Világszerte egyébként. Ezeket a stílusokat is bármilyen megkötés nélkül gyúrhatta tehát bele a zenéjébe Azahriah, elképesztő posztmodern kavalkádot hozva létre például legutóbbi, Memento című albumán. Míg maguk a zenei alapok legfeljebb az újszülöttek számára hathatnak újként (ez nem is cél persze), felrúgva a hagyományos dalformát sokszor nincs refrén, inkább elindul mondjuk a számon belül egy másik szám, aztán egy harmadik is.
Nagyon határozottan jelenik meg az arab és a török zene hatása is – ami egyébként megint csak a Balkánra jellemző. Aztán ha kell, a System Of a Down metálhatása is befigyel. Bármit, mindent megtehet a szerző-producer, nem szól rá a házmester, se a rádiós szerkesztő. Egyetlen szűrő van: ő maga. A stíluskavalkád itt nem üzleti számításból jön: egyszerűen azért van, mert Azahriah is ennek a mindent azonnal elérő nemzedéknek a tagja.
S bár azt a fentiekben beláttuk, hogy már ma sem csupán nemzedéki előadó, ám ettől még tény, hogy a generációja röpítette a magasba. Ami persze nem csoda: minden valamirevaló szociológiai tanulmány azt mutatja, hogy a kulturális mintázatok elképesztően erősek a társadalmakban, leszámítva egy időszakot: a gimnazista kort, belehúzódva kicsit az egyetemista évekbe (már akinek van olyanja). Ebben az időszakban a társadalmi meghatározottság alig játszik, sokkal inkább a nemzedéki élmény dominál: a hochértelmiségi család gimnazista sarja is elmegy a proli kocsmába a munkáshaverjával, mindenkire ugyanazok a zenék hatnak, a lényeg a közösség megtalálása, nemzedéki alapon. (Később aztán a hochértelmiségi egyetemre megy, munkába áll, végül hochértelmiségiekkel barátkozik főszabály szerint, hogy aztán majd’ mindenki társadalmi mintáinak, kódjának megfelelően különüljön el újra, már ami fogyasztási és kulturálódási szokásait illeti.)
A nemzedéke tehát Azahriah-t repítette a legmagasabbra most, de fontos körülmény, hogy nem csak őt. Az elmúlt négy-öt évben megtörtént a nemzedékváltás a magyar popban. Sorra jelentek meg az előadók, akik nagyon hasonló utat jártak be: teljesen alulról, villámgyorsan találták magukat hatalmas színpadokon – leginkább a Youtube-nak és a TikTok-nak köszönhetően, amely teljesen átvette a húszévesek életében a rádió, a tévé, sőt, a Facebook szerepét is. Ez köti össze a nemzedéket, nem a zenei stílus: az egyik első fecske Például a Carson Coma volt a 2010-es évek legvégén, amely bár idéz rengeteg stílust az olasz táncdaltól a punkig, mégiscsak nagyjából hagyományos gitárzenekar. A többi fecske az előre gyártott alapokra épülő elektronikus zene irányából jött, a legnagyobbra először Krúbi nőtte ki magát, Beton.Hofi látszott aztán az új nemzedéki üdvöskének, meg a szintén pop-trap Dzsúdló is jól teljesített – aztán Azahriah mindent vitt. E sorok írója a Sopron Feszten látta tavasszal: a Kiss Tibivel újra színpadra álló, éppen visszatérő Quimby után játszott. Után. Nem előzenekarként. A szervezők jól kalkuláltak: Azahriah-ra sokkal többen voltak kíváncsiak. Volt aztán koncert az Arénában, a Szigeten, majd most eladva a Puskás is, háromszor egymás után.
Hogy mindezt nem lehet a remek menedzsmenttel magyarázni, arra jó példa: Dzsúdló is ugyanannál a menedzserirodánál van, ahol főhősünk. Valami plusz tehát nyilvánvalóan van Azahriah-ban a többi nemzedéki előadóhoz képest. Megfejtésünk szerint van is, de annak alig van köze a zenéhez.
Sokkal inkább a karakterhez: Baukó Attila személyéhez és történetéhez.
A legkisebb királyfi-sztori nagyon működik: az egy szál magában saját útját járó fiúé, aki végül legyőzi a sárkányt, holott erre látszólag semmi esélye nem volt.
A történet ráadásul nem csupán átélhető, de igaz is. Aki átaludta volna az elmúlt heteket, röviden: a 2002-ben született Baukó általános iskolás kora óta készített videókat a Youtube-ra, ám akkor még nem zenéket tett fel, hanem a véleményét osztotta meg mindenféléről – Paul Street néven. Azért mégpedig, mert az újpalotai panelben élő srácnak nem nagyon voltak barátai, és valahogy kapcsolatot akart teremteni. Sikerült neki: több százezres tábora lett a videómegosztón. Leérettségiznie – azt mondjuk nem sikerült. Kidobták a gimiből, többek között videóira hivatkozva – ám ezt is elképesztő nézettségű „adásban” mondta el három évvel később. Akkor már zenészként is híres volt, s ahogy a videóvágást maga tanulta ki, úgy mindenben teljesen autodidakta. Youtube-oktatóvideókból tanult meg gitározni csakúgy, mint zenét készíteni, keverni. Énektanárnál sem járt soha. A dalait is maga írja. A félmilliós Paul Street-követőtábort pedig sikeresen vitte át az ószövetségi utalású Azahriah zenei brand alá.
Szerencsés együttállás, mindenesetre éppen ekkorra, a 2010-es évek második felére alakult meg az a menedzseriroda, amely a már meglévő sikert fel tudta turbózni Azahriah esetében. A Supermanagement-alapító Tóth Gergely a Magneotonnál dolgozott, a Wellhello is hozzá tartozott, aztán Ferich Balázzsal inkább saját irodát nyitottak, saját kiadót alapítottak. A nemzetközi hálózatoktól függetlenedve kezdték felkarolni azokat, akik az új nemzedékből TikTok-on, Youtube-on már maguktól is eredményt értek el. S hogy a nagy nemzetközi kiadók mára mind el is hagyták Magyarországot – utolsóként a Universal most –, az elengedhetetlen az Azahriah-siker megértéséhez. Németországban például, ahol a hagyományos, nagy kiadóknak jól bejáratott útjaik vannak, lehetetlen lenne ekkora durranást összehozni a semmiből, csupán egy kicsi, 2016 legvégén alapított menedzserirodával az előadó háta mögött.
A Supermanagement márpedig rászolgált a nevére: nagyon tudatosan építették az utat a Puskásig (még ha ez az elképesztő siker nyilván őket is meglepte). S hogy ez mit jelent? Például azt, hogy nem szipolyozzák ki az előadóikat, nem küldik őket nagyon alja haknikba (a szolnoki palacsintafesztiválra azért igen), nagyon odafigyelnek a produkció minőségére nem csak hangban, de vizuálisan is, a TikTok-on befutott, de színpadot érthető módon nem nagyon szokott előadóik mellé pedig kipróbált, magabiztos hangszereseket tesznek a színpadon. (Lehet tehát, hogy egy ponton mondjuk Kis Grófo is meg tudta volna tölteni egyszer a Puskást, de a haknikra épülő kultúrában az alapjáraton nem is cél, nincs a kulturális horizonton, teljesen más a menedzsment is, de 2017-ben mondjuk az Arénában egy nagy mulatósdzsembori résztvevőjeként fellépett a bulibáró is). Az eredmények lélegzetelállítóak voltak már azelőtt is, hogy Azahriah bevette az Arénát:
a Youtube-ra egy évvel ezelőtt felkerült Four Moods fillérekből forgatott videója harmincmillió megtekintésnél tart.
Harmincmilliónál! Egyértelműen világszint. Nagy, nemzetközi előadók is megirigyelnék. S hogy mi vezetett ide? A TikTok-on az a néhány másodperces részlet, amelyen a helyi, vidéki alkesznek látszó bácsi egyedül táncol Azahriah előadására. Virális lett, az algoritmus bedobta minden fiatalnak, akik megnézték az egészet is Youtube-on.
Nem is csak magyar fiatalok. Azt majd meglátjuk, mennyire működik Azahriah ténylegesen külföldön (novemberben turnézik mindenfelé), mindenesetre a kavalkád nem csak a zenéjére érvényes. A szöveg is lehet többnyelvű, akár egy soron belül is válthat angolról magyarra (lásd például az előbb említett Four Moods), aztán vissza – ami nem hátrány mondjuk Berlinben. S hogy a szövegnek mi is az értelme? Sokszor bevallottan semmi. Ahogy a zene lényege is a „vibe”, tehát az érzés, az, amire éppen jólesik szövegelni, énekelni, a szöveg is gyakran afféle révületben fogan, s a szerzőnek sincs pontos képe arról, mit jelent. Olykor persze van: amikor mondjuk a mai propagandáról mond véleményt, az érthető, ám messze nem annyira, mint mondjuk Krúbinál, aki kifejezetten épít a politikai tartalomra. Azahriah a határokon mozog, de azokat annyira sosem lépi át, hogy nagyon elutasított legyen.
A hazai siker oka ezen a ponton már azonban a siker maga. Azahriah egyszerűen akkora lett, hogy annak tömegvonzása van. Ekkora sikert már mindenki látni akar közelről is, részese akar lenni – teljesen függetlenül a zenétől. A nemzeti tizenegy egyáltalán nem zenél ugye, de meg tudja tölteni a Puskást – az azonosulás, a közösségi érzés okán. Ez az érzés pedig ma már Azahriah esetében is játszik. Nem véletlen a skandálás a koncertjein: „Ria-Ria-Azahriah!”
Nem meglepő hát, hogy bár a magyar bulvár- és kormánypropaganda zászlóshajója, az Origo ágyúval lőtt az akkor még verébszerű Azahriah-ra tavaly májusban egy magánéleti (félre)lépése miatt, most már mindenki igyekszik megsüvegelni, magához édesgetni. A sikere mindenkinek jól jönne, tehát nem lepődnénk meg, ha hamarosan felvetődne, hogy legyen ő az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje, vagy ha Orbán Viktor meghívná a Karmelita erkélyére pózolni egy kicsit.
Csakhogy Azahriah-nak semmi szüksége az ellenzékre, vagy épp Orbán Viktorra. Nem függ állami támogatásoktól, politikai alapon osztogatott vidéki hakniktól. Ez pedig erő: azt mond, amit akar, megkarcolni legfeljebb nyíltan diktatórikus eszközökkel lehetne. Merthogy, amint az látszik, az országnak szüksége van Azahriah-ra – ez függetlenül attól így van, hogy tetszik-e nekünk a zenéje vagy sem.
Nyitókép: Azahriah koncertje a Strand Fesztiválon Zamárdiban 2023. augusztus 24-én (fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
