„Aki kidűl, meghal egyedül” – a ludovikás százados, aki megmentette a mecseki ellenállást
Történet egy harminckét évesen nyugdíjazott ludovikás tisztről, aki több száz fiatal szabadságharcos életét mentette meg azzal, hogy katonai tapasztalatát a mecseki ellenállás szolgálatába állította. Kubicza János nélkül a második napon szétverték volna a maroknyi felkelőt, akik végül neki hála a legtovább kitartó fegyveres erőként sok bosszúságot tudtak okozni a szovjeteknek és a pécsi ávósoknak 1956-ban. A Válasz Online egykori szabadságharcos társak elbeszélései, Kubicza naplói és lánya segítségével rajzolja meg most a portréját, amelyet a forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulója alkalmából közlünk.
November 5-én este fél tizenegy körül János éppen lefekvéshez készülődött, amikor valaki zörgetett a nagykapun. A társbérlő szólt, hogy Kubicza századost keresik. A bezárt, eltorlaszolt kaput ő sem nyitotta ki, csak a kémlelőnyíláson nézte meg, ki az. Az utcán két alak rajzolódott ki a sötétben. Fojtott hangon, gyorsan beszéltek. A Mecsekre hívták. Megadták a találkozó helyét, aztán némán eltűntek. Visszatért a szobájába, egy pillanatra az ágy szélére ült és gondolkodott. Az elmúlt napok eseményei kavarogtak benne. A tüntetés a Széchenyi téren, az ÁVH épületében látott, távolsági vonalakra kapcsolt lehallgató készülékek, majd a szovjet városparancsnok által kifüggesztett, egyre fenyegetőbb hangú, fegyverletételre utasító falragaszok.
A két ember, akik hét évvel ezelőtti, kényszerű leszerelése óta először szólították a rangján, csak az egyetemi zászlóalj tagjai lehettek, gondolta, mert eszébe jutott, hogy elsején a Szent Mór Kollégiumban náluk hagyta meg a nevét és a címét. „Fiúk, ez a ti forradalmatok – mondta akkor –, de ha szükségetek van rám, megtaláltok”. János a forradalom kitörése óta tervezgette egykori altiszt bajtársaival a visszatérést, és a Pécs főterét ellepő szovjet tankok érkezése sokakhoz hasonlóan őt is pofoncsapásként érte. A szegedi események nyomán futótűzként terjedő forradalomnak hála ugyanis az elmúlt napokban végre felderengett benne a remény, hogy talán mégsem kell megbélyegzettként leélnie az életét. Harminckilenc éves volt akkor.
Összepakolta a hátizsákját. Az elrejtett, Pécs környékét ábrázoló katonai térképei mellé 350-400 forintot – minden megtakarított vagyonát – és némi élelmet is betett. Magához vette a fegyvereit, amelyeket október 24. óta mindig a keze ügyében tartott, és egy zseblámpával a kezében elindult a Bárány úton. A város teljesen kihalt volt. A szigorú kijárási tilalom miatt azonban óvatosan haladt, nehogy járőrökbe botoljon. Amikor végre elérte az erdőt, szabadabban kezdett lélegezni. Természetes közegébe került.
Amióta az eszét tudta, itt volt otthon. A pécsváradi várban született. Apja erdőmérnökként tartotta kézben a Zengő erdészeti tevékenységeit. Hét-nyolc éves lehetett, amikor egy napra kivette őt az iskolából, hogy vadászni vigye. Haláláig emlegette azt a napot, amelynél szebbet állítása szerint soha nem ért meg. Mindene volt az erdő, mégis a bátyját adták erdőmérnöknek, neki pedig a katonai pálya jutott. Kilencéves korától cőgerájokban nevelkedett. Gyűlölte a hajnali ötös keléseket, a jégtörést a reggeli mosdáshoz, a hadapródiskola vasszigorát. Meg is szökött vagy háromszor, de mindig visszavitték. A Ludovikán aztán megtanulta a fegyelmet, aminek később nagy hasznát vette. Kellett is, hogy tűrni tudja a hideget a fronton, amikor egy szál bőrdzsekiben, a felderítő gépen ülve rajzolta a térképeket az alatta elterülő tájról a Don-kanyarnál. Háromszor lőtték le a gépét, de a kényszerleszállások, a rettenetes hidegek sem gyűrték le. Mindig visszatért.
Azon a november 5-én is hűvös este volt, de most észre sem vette. Ütemesen haladt a jól ismert erdei ösvényen a Misina tető felé. Régi katonaruháját viselte, amelyről évekkel azelőtt levágta a gombokat és a rangjelzést, nehogy ezek elárulják, ki volt azelőtt. A karrierje, amelyre kisgyerek kora óta készült, harminckét évesen véget ért. 1949-től századosi rangjától megfosztva, megbélyegzett emberként élte a mindennapjait. Kezdetben segédmunkásként dolgozott. Éjjelente vagonokból rakodott ki, zöldséget hordott, aztán sikerült elhelyezkednie egy terményfeldolgozó vállalatnál. Aztán valaki felismerte, és volt ludovikás tisztként nem maradhatott tovább. Miután kirúgták, nagy nehezen, egy ismerős segítségével helyezkedett el a Magyar Nemzeti Bank pécsi fiókjánál, bankszolgaként. Nem válogathatott. Fiatal, jómódhoz szokott feleségét és kislányát is el kellett tartania. A legszebb férfikorban, kirekesztettként… gyűlt benne a keserűség.
Ahogy felfelé kaptatott a hegyi ösvényen, úgy érezte, végre kezébe veheti a sorsa irányítását. Biztos volt benne, hogy a fegyvereket nem szabad letenni. Csak néhány napig kell kitartani, és ha megérkezik az ENSZ által ígért segítség, sikerül végleg kiszorítani az oroszokat Magyarországról. A katonai rutin, amely átitatta ifjú éveit, ebben a percben hihetetlen magabiztossággal töltötte el.
A gondolataiból egyszerre szovjet aknatűz riasztotta fel. „A becsapódás az A1 laktanya felől érkezett és valahol a Mandulás és a Dömörkapu között ért földet a sötét erdőben” – állapította meg. A felkelőkre végül a dömörkapui menedékházban talált rá. A rögtönzött vezérkar élén álló parancsnok, „Gazda” pillanatok alatt felmérte, mekkora katonai rutinnal rendelkezik Kubicza János, akit azonnal katonai vezetőnek jelölt ki és megtette helyettesének. A döntést sebtében némi szíverősítővel pecsételték meg, majd az egykori ludovikás százados „Béla” fedőnéven nekifogott a stratégia felvázolásának.
– Hányan vagyunk? – kérdezte.
– Nagyjából ezer fő, könnyű fegyverekkel. Van néhány kocsink is – hangzott a válasz.
– Az aknatűzből, amit idefelé jövet láttam, nyilvánvaló, hogy tudják, hol vagyunk. Az ellenség zöme az A/1 laktanyában van, ahonnan ezt a házat közvetlen irányzással tönkre tudják lőni. Ha itt maradunk, reggelre bekerítenek minket, úgyhogy a hegyen szétszóródó csapatok tagjait sürgősen vissza kell hívni és virradatkor az összevont csoporttal vissza kell vonulni egy olyan helyre, ahová a gépesített szovjet erők egyelőre nem tudnak eredményes támadást intézni – adta ki a parancsot „Béla”.
Bár a csapat éppen a menedékházban készült berendezkedni a védekezésre, nagy nehezen ráálltak az indulásra. A jóslat bevált: reggel fél kilenckor aknatűz zúdult a Dömörkapura, de az ellenállócsoportok addigra már messze jártak. A sok 13-16 éves szabadságharcos a hegyen megbúvó apró település, Vágotpuszta felé menetelt, könnyű, szinte nyárias öltözetben, hatalmas lelkesedéssel. Kubicza már az úton felmérte: az általa megmentett fiatalok nagy része teljesen járatlan a katonai feladatok terén, és a legmodernebb fegyverekkel felszerelt, túlerőben lévő, jól kiképzett szovjet alakulatokkal szemben mindössze hazafias lendületük vezeti őket. Aggodalommal gondolt arra, ez bizonyos helyzetekben milyen kevés lehet majd.
Vágotpusztára érve első dolga volt hát megszervezni a csapatot. A tizenkét házból álló falu köré őrséget állított, jelszót rendelt el, hat szakaszra osztotta a fiatalokat, a nőket egészségügyi részlegbe vezényelte, az engedély nélkül eltávozókat visszatértük után felelősségre vonta és nekifogott a nem katonaviselt fiatalok kiképzéséhez. A fegyverhasználat mellett azt is elmagyarázta nekik, saját maguk és a csapat biztonsága érdekében hogyan kell viselkedniük felderítő szolgálatban, vagy amikor őrségben vannak. Azt mesélték róla, úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Egy éjszakai menetelés alkalmával, amikor meg akart bizonyosodni arról, hogy jó irányba mennek, lehajolt a földre, magára terített egy kabátot, hogy ne árulja el őket az elemlámpa fénye az ellenség előtt, és megvizsgálta az avart. Ennyi elég volt számára, hogy tudja, merre járnak. Képzett katonaként nehezére esett tolerálni a fegyelmezetlenséget. Az idegeit állítólag a Budapest ostromakor átélt hastífusz viselte meg, azóta volt hirtelen haragú. Akkoriban friss házasok voltak még és csinos, ifjú feleségének a karikagyűrűikért sikerült cukrot szereznie. Így tudta ápolni a frontról visszatért, fess századost, akit csak röviddel viharos házasságkötésük előtt ismert meg, mivel az otthonukba szállásolták be őt az ostrom előtt.
Kubicza az esküvőre repülővel vitette kirendeltségi helyére az ifjú arát, aki aztán Szekszárdra is követte őt, amikor oda vezényelték. Ott született meg a kislányuk 1947-ben. Miután kényszernyugdíjazták, Pécsre költöztek, a szülői házba. Az asszony előbb Komlón talált munkát, majd az egyetemen vállalt gépírást, hogy kiegészítse férje kétkezi munkával szerzett bérét. Nem ilyen életre készültek. Nehezen és rosszul éltek, de a házasságot nyilván az sem könnyítette meg, hogy együtt éltek az anyóssal. Amikor bekopogtattak a pécsi ház kapuján azon a novemberi éjszakán, Kubicza már egy éve egyedül élt.
A Mecseki Szabadságharcos Csoportért érzett felelősség mázsás súllyal nehezedett a vállára, nem csoda, ha gyakran szigorúan lépett fel velük szemben. Átlátta, mekkora kockázati tényező, hogy a csapathoz naponta újabb és újabb csoportok csatlakoznak és a jövés-menésben gyakran előfordul, hogy bizonyos tagok eltűnnek, majd újra felbukkannak. Az így beépülő kémektől képtelenség volt megóvni a társaságot, amelynek egységét eskütétellel is igyekeztek erősíteni. „Jobb kezünket a szívünkre tettük, bal kezünket az ég felé emeltük, és a Gazda után mondva esküt tettünk az Istennek, hogy utolsó csepp vérünkig hűek maradunk az egységhez, és harcolunk hazánk szabadságáért, nem kímélve semminemű megtorló eszközt az ellenséggel szemben” – emlékezik az aktusra a Sándor-szakasz egyik tagja.
Nem csak az őröktől várt éberséget, ő is keveset és éberen aludt. Hozzá volt szokva ehhez is. Amikor az ötvenes években a pécsi ház előtt elhaladt valaki, Kubicza és a felesége rendre felkapták a fejüket. Idejön vagy tovább halad? A kislányuk hamar megtanulta, mi a csengőfrász. Ahogy azt is, hogy ő valahogy más megítélés alá esik, mint a többi gyerek. Neki valamiért csendben kell maradnia. Megszokta már, hogy a szülei valamiért olykor németre váltanak, ha a feje fölött beszélgetnek, és hogy időnként nagy izgalommal hallgatják a kis rádiót, amiből – íí-ú-íí-úú – csak furcsa zajok közepette hallatszik néhány szófoszlány. 1955-ben, egy verőfényes májusi napon is azt hallgatták, és a kislány sehogy sem értette, hogyan tudták kivenni a zavart adásból a hírt: kivonultak a szovjetek Ausztriából. Ahogy azt sem, miért fakadnak egyszerre sírva a szülei örömükben a rádió mellett: hátha itt a vége! Nem lett vége. Folytatódtak a nehézségek, a küzdelem a megélhetésért, a házból pedig sorra tűntek el a tárgyak: hol a zongorának kélt lába, hol egy festménynek a falról.
Kubicza, akit „Bélának” és „Vadásznak” is szólítottak, már az első Mecsekben töltött napon meggyőzte bajtársait: egyetlen esélyük, ha a gerilla harcmodort választják. Amikor a csak nehézkesen, földúton megközelíthető Vágotpusztán is felfedezték őket a szovjet csapatok, Kisújbányára tette át a főhadiszállást. Mire az aknavetőkkel megérkezett Vágotpuszta alá az ellenség, már csak néhány hátramaradt forradalmárt ugrasztottak ki a faluból, akik az erdőn keresztül elmenekültek. „Béla” több kisebb vállalkozásra is felkészítette az embereit. Ezeket gyakran a Málics Ottó vezette Ottó-szakaszra bízta, amely rendre végre is hajtotta a parancsokat. Apró sikerek voltak ezek, amelyek miatt a pécsi ávósok által kalauzolt szovjet alakulatok nem érezhették biztonságban magukat a Mecsek területén. Nem egyszer tűzharcba keveredtek az ellenséggel, de olyan is előfordult, hogy rajtaütöttek egy szovjet katonai kocsin és kilőtték a benne ülőket. Amikor már fogytán volt a lőszerük, nagyobb vállalkozásba is belevágtak, amelyet szintén Kubicza készített elő. A pécsváradi rendőrőrs megtámadása szerencsétlenül sült el, a „mecseki láthatatlanok” közül a legvagányabb, Málics Ottó fejlövést kapott és meghalt.
A mecseki erdő ekkor már zord arcát mutatta. Távolba tűnt most a lefokozás utáni titkos vadászatok emléke, amelyeken János egy jóbarátja fegyverével szedhetett trófeákat. Távoli lett az ünnepi ebéd is, amelyen az asztal közepén békebeli kort idéző finom porcelán tálban ott díszelgett a frissen lőtt szalonka, amelyet igazi vadászsikernek számít villámgyors zuhanórepülésében eltalálni. Mintha egy másik élet távolából nézett volna most vissza régi karácsonyokra, amikor magasra emelte a kislányát, hogy elérje a fenyőfa fölső ágairól lecsüngő szaloncukrot, amelyet az édesanyja készített. Múltba veszett a tejkaramella íze, meg a kekszé, amit a felesége sütött és tett mindig gondosan két pléhdobozba, külön a lányuknak és külön neki, hogy aztán jót nevessen, amint látja, hogy titkon mindketten a másikéból csemegéznek. Mintha ez nem is ugyanaz az erdő lett volna, amelyben annyit kirándultak a kislányukkal, ahol arra oktatta, halkan lépjen, nehogy elijessze a vadat. Ahol beavatta abba is, a hóvirág mindig az északi oldalon nyílik.
Kezdett igazán hidegre fordulni az idő. November 16-ra az erdei terepen, esőben, fáradtan újra Vágotpusztára vezényelt csapat jó része lemorzsolódott. Kubiczáék felmérték az esélyeiket, belátták, hogy nem érkezik meg a várva várt nyugati segítség, és úgy ítélték meg, nincs tovább. Felmentették esküjük alól a megmaradt csapattagokat. Ők maguk útnak indultak a zöldhatár felé. Pontosan tudták: ha itthon maradnak, akasztófa vár rájuk. Bár élete végéig visszavágyott, azon a zord téli napon Kubicza János végleg elhagyta a Mecseket. Ötvenheten tartottak vele. A katonai parancsnokság tehát nem ért itt véget. A legnehezebb még hátra volt: végig kellett vezetni a bajtársakat a határig vezető viszontagságos úton.
Úgy tűnt, a csapat erre az időre egész jól összerázódott. A felderítők, az őrszemek szervezetten és hatékonyan végezték a munkájukat, így sikerült elkerülni, hogy lefüleljék őket a határsáv környékén cirkáló „Kádár-katonák”, akik más, szintén a határ felé igyekvő csoportokat lekapcsoltak körülöttük. Igaz, megtörtént, hogy valamelyik éjjel a „Szőrös” álnevű felkelő elhagyta az őrhelyét és a kegyetlen fagy elől egy pajtába menekült. Kubicza dühében gondolkodás nélkül a fiatal fiú halántékának szegezte a pisztolyát.
– Mindannyiunk életét veszélybe sodortad! – mondta elfúló hangon.
– Hagyd, nem látod, hogy még gyerek? – nyugtatta a „Gazda”.
A lakosság segítségével – vagy alkalmasint éppen hátráltatása ellenére – végül elvergődtek a határig, amely előtt még egy csatornán is át kellett gázoljanak. Végletekig elcsigázott társait olykor dúdolva azzal bíztatta: „Aki kidűl, meghal egyedül”. A jeges vízben átázva, holtfáradtan, V alakba rendeződve értek át a jugoszláv zöldhatáron. Kubicza ment az élen, fehér zászlót tartva. Amíg a jugoszláv határőrök az erősítést várták, ők, fegyvereiket letéve, dideregve melengették dermedt tagjaikat a tűz körül, miközben körülöttük lassan lehullott az első hó.
A gerovói lágerbe, amely a magyar menekültek érkezése előtt bitófákkal felszerelt haláltábor volt, negyvenketten érkeztek meg, köztük két nő. Itt vallották be egymásnak először, kit hogyan hívnak, és itt számoltak be egymásnak mindarról, amit átéltek, míg külön-külön csapatokban járták a Mecseket. Kubiczának első dolga volt, hogy haza üzenjen. A feleségét hívta, jöjjön utána a lányukkal. Az asszony el is indult a kislánnyal, de a határon elfogták és visszatoloncolták őket.
Kubicza János 1957. március 10-én először Párizsba, majd Kanadába került, és amint szabad földet érintett a lába, vett egy vázlatfüzetet, hogy feljegyezze mindazt, ami vele történt. Így született meg az a hadinapló, amelyet ma a pécsi levéltárban őriznek, és amelyben tusrajzokkal idézi fel a mecseki harcok legfontosabb történéseinek helyszíneit. A vancouveri zord táj még ebben az erdőben nevelkedett katonaembernek is túlságosan vadnak bizonyult, visszahúzta a szíve Európába, így 1959-ben visszatért Párizsba. Élt Roubaix-ben, Lyonban, végül 1966-ban a francia tengerparton kötött ki. Élete hátralevő részét egy kis faluban, Nieul sur Mer-ben, La Rochelle mellett élte le. „Őrült pechje volt” – fogalmazott a lánya sok évvel később. Ő ott szeretett volna maradni egész életében a Zengőnél, a hegyen. A tenger egyáltalán nem érdekelte.
Műszaki rajzolóként dolgozott nyugdíjas koráig. A Vöröskereszt segítségével szerette volna kivitetni magához a lányát, de ő nem hagyta itt az édesanyját. A Mont Blanc-on megismerkedett egy tizenhat évvel fiatalabb nővel, akit viharos gyorsasággal feleségül vett és aki hű társa volt 2005-ben bekövetkezett haláláig. Magyarországra 1982-ben térhetett vissza először. Visszajárt a hegyre, meglátogatta Pécsváradot, de soha többé nem vett fegyvert a kezébe. Bár a Kádár-korban állítólag távollétében 1957-ben halálra ítélték, a rendszerváltás után rehabilitálták, és Göncz Árpád „A hazáért és a szabadságért 1956” emlékéremben részesítette, amelyet azonban nem vett át személyesen Párizsban. Visszakapta a rangját, sőt, elő is léptették alezredessé, de ez már hidegen hagyta, mondván: ez nem hozza vissza azokat az éveket, amelyeket a rendszer elvett tőle.
Nyitókép: Kubicza János vancouveri „legényszobájában” 1958 áprilisában (forrás: Kubicza János hagyatéka)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
