A kettéosztott társadalmak képe csak látszat: a többség igenis normális!
A Válasz Online-nál nem lepődünk meg, ha azt halljuk: nem kizárólag tömbökben lehet létezni, fontos ügyekben külön-külön is lehetséges állást foglalni. Attól, hogy nem támogatjuk mondjuk a tömeges migrációt, még egyáltalán nem kell homofóbnak is lennünk. Ha pedig nem vagyunk homofóbok, az nem kell együtt járjon mondjuk a vegánsággal. Egy német tanulmány most rávilágít: a kettéosztott társadalmak képe csupán látszat, a valóságban a véleménycsomagokkal házaló szélsőségek kisebbségben vannak. Igaz, nagy erőkkel dolgoznak a társadalom kettéosztásán. Kováts Eszter politológus eredetileg a Social Europe oldalra írt a tanulmányról angolul, az itt olvasható bővített, szerkesztett, magyar változatot a Válasz Online számára készítette.
Konfliktusok léteznek, polarizáció alig, radikalizálódott szélsőségek nagyon is – így foglalja össze eredményeit a németországi társadalmi konfliktusokról szóló, nemrég megjelent nagyszabású szociológiai tanulmány három szerzője. Nagy vitát gerjesztő megállapításaik túlmutatnak Németországon: itthon az Orbán-rezsimhez való viszony szorítja ki a differenciált ítéletalkotást egy sor fontos kérdésben, legyen az a migráció vagy a gender – így Magyarországon is gyümölcsözők lehetnek a kötet felismerései.
Steffen Mau, Thomas Lux és Linus Westheuser arra vállalkoztak, hogy adatok, reprezentatív kérdőíves felmérések és fókuszcsoportos interjúk segítségével feltárják a kortárs német társadalom fejlődését, aktuális konszenzusait és konfliktusait. Az egész köteten végigvonuló kérdés, hogy a politika és a médiadiskurzus csupán megjeleníti a társadalomban létező törésvonalakat, vagy épphogy ők teremtik meg ezeket. Képviseletet adnak a pártok? A társadalomban megjelenő álláspontokat közvetítenek az újságírók és a közéleti véleményvezérek? Vagy inkább (nyíltan vagy az objektivitás álcája mögé rejtőzve) meg akarják alkotni azt, hogy kik vagyunk mi, kik az ők, kit kell szeretni, kit kell utálni, mely kérdések alapján kell (egész pontosan) kettő oldalból választani? Fontos kérdések, amikor mindenütt polarizációról és „kultúrharcról” van szó.
Konszenzus van egy sor kérdésben
A szociológusok mindezt négy területen vizsgálták: a gazdasági egyenlőtlenség hagyományos, az ő elnevezésükben „fent–lent” dimenziójában, valamint három újabb terepen: „bent–kint” (migráció), „mi–ők” (elismerési kérdések, jellemzően a szexuális és nemi kisebbségek követelései) és „ma–holnap” (a klímaváltozás okai és a teendők). Meglepő eredményeket kaptak. Nagyon röviden összefoglalva: mind a négy területen konszenzust találtak, ráadásul életkoron, képzettségi és jövedelmi határokon átívelőt.
A gazdasági egyenlőtlenséget illetően
a túlnyomó többség a védelmező és újraelosztó jóléti államot támogatja,
elutasítva a radikális piaci liberalizmust és a túlzott egyenlőtlenséget. A társadalom teljes egyenlőségét azonban irreálisnak vagy – a meritokratikus normák alapján – erkölcsileg problematikusnak tartják. Bár az emberek mozgása a leginkább polarizált kérdés a négy közül, a legtöbben sem a nyitott határokat, sem a teljes elutasítást nem támogatják, inkább a szabályozott bevándorlást és a humanitárius támogatás etikus mértékét. A többség a toleranciát és a diszkriminációmentességet is fontos értéknek tekinti: elenyészően kevesen védelmezik a hagyományos, merev társadalmi normákhoz való visszatérést (például a férfiak dominanciáját vagy a melegek/leszbikusok megbélyegzését), de az ellenkezője is igaz: kevesen lelkesednek mindennapi életük mélyreható identitáspolitikai megkérdőjelezéséért.
És végül: a legtöbben sürgetőnek tartják a klímavédelmet, de elvárják azt is, hogy azt a politika más javakkal szemben mérlegelje,
a klímaváltozás következményeit nagy aggodalommal szemlélik, ám a szükséges átalakulás túlságosan radikális és egyenlőtlenül megoszló jellegét is.
Mindezeket a szerzők nemcsak témákra és kérdésekre lebontott aktuális felméréseikkel, de hosszútávú megfigyelésen alapuló adatokkal is bizonyítják: van megfigyelhető liberális progresszió, van szelídülés évtizedek alatt. A migrációval kapcsolatos álláspontok például – a közbeszéd szélsőségebbé válása ellenére – a lassan növekvő elfogadás irányába mutatnak, a homoszexualitás elfogadása pedig immár adottság.
Mindezen eredmények ellenére, vagy épp ezek miatt tették fel a kérdést: miből táplálkozik akkor a polarizáció érzete? Bár a szélsőséges álláspontok – a médiában való túlsúlyuk ellenére – csak a periférián jelennek meg, mégis rengeteg konfliktust generálnak. Egész pontosan akkor, amikor a neuralgikus, úgynevezett „kiváltó pontokra” (innen a tanulmány címe, Triggerpunkte) tapint valaki. Ekkor a konszenzus elillan, és érzelmileg terhelt konfliktusok aktiválódnak. A triggerpontok kifejezést a traumairodalomból vették, de a szélesebb közvélemény az utóbbi években az identitáspolitikai baloldal szótárából ismerhette meg (Trigger warning!, azaz a nyugalom megzavarására alkalmas tartalom!). Eredetileg azzal kapcsolatban volt használatos, amikor korábbi traumatikus élmények (például háborús élmény, nemi erőszak) emlékbetörései nyomán kontrollálhatatlanul elöntik az embert az érzelmek és újraéli a traumát. Mára ezt a fontos belátást radikális aktivisták sajnos felvizezték, és gyakran csak annyit jelent: olyan álláspont megjelenítése, amivel az ember potenciálisan nem ért egyet, és ideges lesz tőle. Ezeket a pontokat keresték a szociológusok a négy témában.
A fókuszcsoportokból a szerzők azt szűrték le, hogy a véleménykülönbségek jellemzően négy esetben csaptak át felháborodásba: amikor a felvetés elviselhetetlenül egyenlőtlen bánásmódot ígért („nekik jár ez, másoknak miért nem?!”); amikor a normalitással kapcsolatos érzések megsértését; vagy a határok feloldódásától való félelmet („ma ez, holnap meg már az is?!”) vagy pedig viselkedési kényszereket (például a saját nyelvhasználattal kapcsolatban) érzékeltek.
Az osztályszempont számít
Az adatokban gazdag tanulmány megcáfolja azt a tézist, amely szerint a német társadalom két kibékíthetetlen táborra oszlik – jól kereső, városi, progresszív diplomások és lecsúszott, vidéki, jobboldali munkások. Ezt a tézist unásig ismételgetik a német közéletben, nem függetlenül attól – írják a szerzők kritikusan –, hogy sokan az Egyesült Államok kétségkívül polarizált viszonyaira adott diagnózisokat ültetik át Németországra. Bármiféle empirikus bizonyíték nélkül. Bár a társadalom a németeknél nem polarizált, ugyanakkor
a triggerpontokat fel lehet használni a polarizáció erősítésére. Fel is használják őket, többek között a médiában.
Ez az a pont, ahol a szerzők differenciált osztályelemzése különösen jelentőssé válik.
A gazdasági egyenlőtlenségek témájában adta magát a kérdés: miért van az, hogy bár érzékelik és igazságtalannak érzik ezeket az emberek, még a hátrányos helyzetűek körében sem vezetnek dühhöz és ellenálláshoz? Ez többek között, ahogyan azt Mau a bécsi könyvbemutatón is kifejtette, annak az elterjedt nézetnek köszönhető, hogy ahol vagyunk, az voltaképpen csakis a saját erőfeszítésünk eredménye. Hogy egy klasszikust idézzünk: akinek nincs semmije, az annyit is ér. Ebből a nézetből adódhat, hogy a fókuszcsoportok résztvevői sokkal nagyobb dühöt mutattak a (szerintük) érdemtelenül jóléti juttatásokhoz jutók, mint a szélsőségesen gazdagok és a (még szerintük is) illegitim módon hatalmas vagyonhoz jutók iránt. Ez részben magyarázhatja is, hogy a megélhetési kérdések miért nem bírnak a német társadalomban elegendő mobilizációs erővel. A másik három területen is vizsgálták a kérdésekre adott válaszokat jövedelmi helyzet és képzettség szerinti megoszlás szerint.
A kötet egyik legérdekesebb eredménye, hogy a kevésbé iskolázott és az alacsonyabb jövedelmű rétegek véleménye eklektikus a különböző kérdésekben, nem mutat egységes mintázatot, és inkább gyakorlati, mint ideológiai szempontok vezérlik őket. Ezzel szemben
a magasan képzettek esetében konvergálnak a kérdések a három témacsoportban, mégpedig a progresszív álláspont köré csoportosulva.
Mint Westheuser a Radio Einsnak elmondta, e csoport képviselői, például az újságírók, az alsó rétegekre és általában a társadalom többségére is kivetítik az egységes véleményhalmaz feltételezését, amit saját barátaik, közösségük (a diplomások, a médiaelitek) tekintetében megfigyelnek (a másik póluson). Holott ez azok esetében empirikusan nem igaz: a migrációellenes attitűdök például nem feltétlenül járnak együtt homofóbiával vagy hasonlókkal.
Az osztálykérdés azonban nemcsak a kérdésekre adott válaszok megoszlásában érdekes. A szerzők az ökológiai kérdést „kialakulóban lévő osztálykérdésként” írják le. Olyan értelemben is, hogy a klímaváltozás okai és a hatásai differenciáltan oszlanak meg: míg a gazdag emberek és régiók nagymértékben járulnak hozzá a globális felmelegedéshez, de viszonylag kevesebbet szenvednek a következményeitől, addig a szegény emberekre és régiókra ennek ellenkezője igaz. A fókuszcsoportokban – ahol az éghajlatváltozással kapcsolatos aggodalomban egyetértés volt tapasztalható – a zöld átállás terheinek megosztása érzelmi vitákat váltott ki, csakúgy, mint a magasan képzettek vonatkozó szimbolikus csatározásai. A magas státuszú és a nyilvánosságot alakító csoportok ugyanis a fenntartható életmódot propagálják – például azt, hogy mindenki mondjon le a húsfogyasztásról és a fapados repülésről –, amivel erkölcsileg megkülönböztethetik magukat a tömegektől. Így ezeknek a véleményeknek a hangoztatása
inkább szól a saját erkölcsi kiválóság demonstrálásáról, mintsem a klímavédelemért folytatott harcról.
Ráadásul ezen a módon az éghajlatváltozás elleni fellépés az egyéni fogyasztási döntésekre redukálódik, nem pedig azokra a strukturális kérdésekre (például a termelés módjára), amelyek valójában okozzák a klímaváltozást. A társadalom széles rétegei ezt a klímavédelemnek álcázott erkölcsi pozőrködést utasítják el, nem pedig az éghajlatváltozás veszélyességét tagadják.
Hasonló a helyzet az úgynevezett nemileg igazságos nyelvhasználattal. A magyar nyelv szerencsére nemileg semleges, azonban azokban a nyelvekben, ahol a foglalkozásnevekre alkalmazott alapértelmezett szó férfi végződésű (németben pl. orvos, kancellár), vagy ahol például a személyes névmások nőkre vagy férfiakra utalnak (ő helyett she vagy he, sie vagy er), már évtizedek óta küzd feministák egy csoportja azért, hogy a nyelvben meg kelljen jeleníteni a nőket. Ez tehát túlmutat azon, hogy kerüljük a szexista megszólalásokat, például a nők elleni erőszakot normalizáló „szerelemféltésből megfojtotta partnerét” leírásokat, vagy hogy mondjuk a szopás szót használjuk a megaláztatás és alulmaradás szinonimájaként. A nők megjelenítése a szexista szóhasználat elkerülésén is túlmutat. Ezekhez zárkózott fel néhány éve (a transz és queer követelések láthatóságával összefüggésben) az a követelés, hogy meg kell jeleníteni a nyelvben minden egyéb nemet is. Az angol they, a többes szám harmadik személyű névmás egyes számú használata a se nem férfi, se nem női identitású emberekre vonatkozik, a német nyelvben a csillag, kettőspont és hasonlók használata fejezi ezt ki. A politikusokra például a Politiker*innen vagy Politiker:innen a progresszív, politikai korrekt megjelölés.
Ahogy egyesek a nők egyenjogúsításának fontos lépcsőfokát látták nemcsak a szexista nyelv elkerülésében, hanem a nők nyelvi megemlítésében, láthatóvá tételében is, ugyanígy ettől remélik most a genderaktivisták a sokféle nemi identitás társadalmi normalizálását. A Triggerpontok kötet szerzői a semleges, a nem kifejezését elkerülő megfogalmazások, valamint a nőnemű és a hímnemű formák egyidejű használatának tekintetében túlnyomórészt elfogadást találtak, de
az összes feltételezett nemet láthatóvá tevő szimbólumok, például a csillagok használatában nem.
Az emberek ezt is a morális megkülönböztetés és nem elég képzett és trendi tömegektől való elhatárolódás eszközének érezték. A szerzők ezt „kizáró befogadásnak” nevezik, amely „szemantikailag befogadó” (tudniillik befogadja a mindenféle, magát nem nőként és férfiként azonosító személyeket), de társadalmilag kirekesztő (azokkal szemben, akik ezt a nézetet nem osztják).
Polarizációs vállalkozók
A három újabb témával kapcsolatos vélemények azonban nem csak magasan képzettek, hanem két másik csoport, a Zöldek és a szélsőjobboldali Alternative für Deutschland szavazói körében is összefonódnak. Ha a német társadalom csak a Zöldek és az AfD támogatóiból állna, akkor valóban két különálló, ellenséges tábor nézne egymással farkasszemet. E „szimmetrikus duó” pártprogramjaiban is összefüggő csomagot alkotnak a migráció, az identitás és a klímaváltozás kérdései. A két szélsőség diszkurzívan akarja ezt a törésvonalat létrehozni – addig beszélnek arról, hogy ez a két tábor, ezek a tétek, és oldalt kell választani, míg ezt az emberek elhiszik – noha az adatok alapján ez a német társadalomban így nem létezik. Legalábbis egyelőre.
Az AfD felelőssége óriási. Ahogy Mau a Süddeutsche Zeitungnak nyilatkozta, „csak várnak az új, az embereket potenciálisan felpaprikázó témákra, aztán megnézik, hogyan pozícionálják magukat velük kapcsolatban a Zöldek – és felveszik az ellentétes pozíciót”. De ez fordítva is működik: ha az AfD pozícionálja magát valamilyen kérdésben, a Zöldek az ellenkező pólusra helyezkednek. Ezzel azt kockáztatják, hogy akár egy meglévő társadalmi konszenzus is az ellentétébe fordulhat.
A németek 84 százaléka például úgy gondolja, hogy a transzneműeket, a magukat a másik nembe tartózónak érzőket, normálisnak kellene elismerni.
Mindazonáltal ennek a nemi kisebbségnek az empatikus elismerése gyakran további követelésekkel társul, amelyeket viszont már a társadalom többsége elutasít.
Nem diszkriminációból és gyűlöletből eredően, hanem az egyenlőtlen bánásmód és a viselkedési kényszerek érzete miatt. Emlékezetes: 2022 elején a német szövetségi parlamentben az AfD-s Beatrix von Storch felszólalt az ellen, hogy a Zöldek egyik transznemű képviselője (Markus/Tessa Ganserer) a párt női kvótáján jutott be a Bundestagba, bár a papírjai szerint még mindig férfi, ugyanis nem változtatott hivatalosan nemet. Von Storch szerint mindenki öltözködjön, ahogyan szeretne, azonosítsa magát, aminek szeretné, de egy férfi nem válhat nővé, és a törvények rá is vonatkoznak. Mivel ezt az – amúgy társadalmi konszenzusnak örvendő – álláspontot egy AfD-s képviselő fogalmazta meg, összezárt ellene a politikai elit. Ez a fajta stratégia azonban elidegenítő, sőt triggerpont lehet, hiába, hogy amúgy a társadalom túlnyomó többsége elfogadja a nemi diszfóriával élő embereket.
Ezeknek a helyzeteknek az előállításában jelentős szerepet játszanak a „polarizációs vállalkozók”, akik
tudatosan nyomkodják a triggerpontokat, és aktívan dolgoznak a társadalom megosztásán.
Ezek a figurák, ahogy a Gansererrel kapcsolatos polémia illusztrálta, a politikai spektrum mindkét oldalán jelen vannak. A politikusok mellett ide tartoznak az újságírók és a közösségi média hangadói. Ezek nemcsak a polarizáció diagnózisát vették át az USA-ból, kontextusából kiragadva, hanem a polarizáció eszközeit is: a szüntelen barát–ellenség konstrukciók, a politikai és társadalmi ellenfelek becsmérlése és lekicsinylése a jellemző eszközei azoknak, akik a három új színtéren polarizációt akarnak előidézni. Ez különösen virulens a mi–ők, vagyis az identitáspolitika területén.
Küzdelem az elismerésért
A kötet szerzői az elismerést pozitív összegű játéknak tekintik, azt értve ezen, hogy annak megadása senkinek sem árt – legfeljebb a saját életmód dominanciájának rovására mehet, ami az elismerés elvesztéseként érzékelhető. Az azonos neműek házasságának engedélyezése például nem veszélyezteti a külön neműek házasságát, de természetesen veszélyezteti a heteroszexuális házasság normaként és egyedüliként való elismerését. A média fókuszában azonban az elmúlt években gyakran az elismerésért küzdő csoportok – bevándorlók, muszlimok, nők, melegek, transzneműek – közötti konfliktusok álltak. Gondoljunk csak a 2015-ös kölni szilveszteréjszakáról, a hidzsábról, a béranyaságról vagy a nemi önmeghatározási törvények nők jogaira gyakorolt hatásáról szóló vitákra. Amikor ezekről a kérdésekről van szó, nem lehet a toleranciától a széles középen át az elutasításig terjedő spektrumot meghúzni.
A három szerző kutatása a megértő szociológia szemléletében készült, a társadalmi cselekvés jelentését vizsgálja az érintett szereplők számára, morális ítélkezés nélkül.
Ennyiben nagyságrendekkel méltányosabb, mint az USA-ból importált, mindenhol rasszistákat, klímatagadókat és mindenfóbiásokat látó, moralizáló progresszív hozzáállás. Egy, a tudomány világában is divatos diskurzus, amely mindenféle ellenállást a privilegizáltak (utóvéd)harcának tekint. Ebből az éleslátó elemzésből azonban nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a progresszív napirend alapvetően tökéletes, és csak jobb kommunikációra van szükség, ami kicsit mérsékeltebb és szelídebb, kevesebb érzelmi töltettel, a józan közepet, a társadalom többségét megszólítva.
A baloldali és szociáldemokrata elitek gyakran érvelnek azzal, hogy „Ne hagyjuk, hogy a kultúrharcok eltereljék a figyelmünket az elosztás kérdéseiről”, mintha az elismerésért folytatott küzdelem csak figyelemelterelés lenne, nem az emancipációs ígéret egyik fontos terepe. Mások számára azonban baloldalinak lenni azt jelenti, hogy a három új színtéren (a nyitott határoktól a fogyasztásról való egyéni lemondásra való felhívásokon át a gendercsillagokig) minden jelenlegi progresszív követelést helyeselni kell – és aki nem ezt teszi, az jobboldali, vagyis, ahogy Márton Joci aktivista fogalmaz: a woke nélküli baloldal az jobboldal. A három német szociológus könyvének empirikus megállapításai arra hívják fel a baloldali-progresszív diplomás réteget, beleértve a média munkatársait és a kritikai elmélet iránt elkötelezett társadalomtudósokat (Németországon túl is), hogy vegyék komolyan a három másik színteret. S hogy gondolkodjanak el saját szerepükről a polarizációs diskurzusban.
Bár a könyv tartalmaz néhány javaslatot a négy aréna legbénítóbb konfliktusainak csillapítására, semmiképpen sem a konfliktuskerülő, langyos, érzelmektől megfosztott centrizmus híve. Nyitva hagyja a kérdést is – tudományos tanulmányként egyébként teljesen jogosan –, hogy
miként lehetne egy harmadik álláspontot megfogalmazni és politikailag megtölteni.
Mindazonáltal a szerzők nem hagynak kétséget afelől, hogy erre szükség van:
„Sürgős demokratikus feladat, hogy foglalkozzunk az okokkal [a változásokkal kapcsolatos düh és kimerültség okaival a hierarchia alsóbb szintjein], és adjunk nekik politikai kifejezésmódot. Ha ez nem történik meg, a jobboldali populisták szívesen betöltik ezt az űrt. Már csak ezért is fontos, hogy megvizsgáljuk a nézeteltérések társadalmi gyökereit. Ennek során azonban nem csupán mechanikusan osztályellentétekre kell következtetni a relatív véleménykülönbségekből, hanem közelebbről meg kell vizsgálni, hogy a verseny, az uralom és a cselekvőképesség egyenlőtlen tapasztalatai hogyan alakítják az emberek világképét.” (Kováts Eszter fordítása)
A könyv számos kiindulópontot kínál ehhez.
Magyarországon is érdemes lenne ebből kiindulnunk.
Nyitókép: a Letze Generation csoport radikális klímaaktivistái olajjal öntik le az FDP berlini székházának bejáratát 2023. április 13-án (fotó: Christoph Soeder / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
